Pest Megyi Hírlap, 1977. december (21. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-04 / 285. szám

Elindulunk valahová Befejezve a cím rövidségéért fél­behagyott mondatot: de megérke­zünk-e? Megérkezhetünk-e? S ha megérkeztünk, hogyan? Mert nem­csak autópályák vannak, hanem út­nak nevezett valamik, amiken ara­szolva a hideg veríték lepi el az em­bert, s azt mormolja, csak egyszer kikerüljek innét, többet nem jövök erre. Mit tegyenek azonban azok, akik ott laknak? Költözzenek el, mert, bár van út, lakóhelyük csak egyetlen módon közelíthető meg: gya­log?! Gyakori eset: a tüzelőszállí­tók megtagadják a fuvart. Az in­dok: oda még a tank sem jutna be. Gyakori eset: leállított gépkocsijuk­tól a mentők sok száz métert fut­nak. Indok: ha járható út nincs, akkor is el kell jutniuk a sürgős segítségre szorulóhoz. Gyakori eset: a megyében lévő városok úgyneve­zett átkelő-szakaszain görcsbe rán- dultan vonaglik a forgalom. Indok: a főközlekedési utak és az átkelő szakaszok áteresztő képessége kü­lönböző. Gyakori eset: elindulunk valahová, s tépett idegekkel érke­zünk meg. Vagy: meg sem érke­zünk. Esőtábornok csatatere Fejéhez kap a levélíró, amikor nyitom a kocsiajtót, indulhatunk. Oda?! S úgy kérdi ezt, mint Mars­lakótól kérdeznék, honnét érkezett? Csak nem képzelem, elboldogulna ott a gépkocsi? Ott; Szada, Jókai út. Kis község ez, úgy búvik meg Gödöllő és Veresegyház között, mint gyermek az ivó asztala alatt, te­gyék csak a felnőttek, amit akar­nak, neki más, a békességen túl, nem kell. Való igaz, a lakosság köz. ségfejlesztési hozzájárulása alig ha­ladja meg a 150 ezer forintot, s ha nem lenne felsőbb tanácsi támogatás olykor, bizonyos célfeladatokra, nem­hogy ötről-hatra, hanem ötről — mint hallom a maliciózius fogalma­zást — negyedhatra sem jutnának. Mi köze ennek a Jókai úthoz? Lát­szatra semmi. Valójában sem az utak, sem más dolgok állapotát nem vizsgálhatjuk, ítélhetjük meg az összefüggésektől elszakítottam Ezt magyarázom a levél írójának is, Fekete Bertalannak, aki legyint, hallotta ő ezt elég sűrűn, kívülről fújja. Nem azért hívott, hogy fel­világítást kapjon a tanácsi gazdál­kodás. csínjáról-bínjáról, hanem megmutatandó az utat rávegyen: csapjon az újság az asztalra. Mert, ugye — mutat körbe —, ez min­den, csak út nem?! S néz rám, szi­gorú tekintettel, mint aki tudja, itt egyetlen válasz adható, az igenlő. Ha lenne bátorságom ellentmondani, sem tehetném. Errefelé nem su­hannak ugyan Lancia Gammák, Porsche Turbók, ám itt terepfoko­zattal is csak annyira jutna a le­hetetlent kísértő, hogy rimánkod­hatna, húzzák ki tizenkét ökörrel. Hol van azonban — nem Szadán, az egész gödöllői járásban — ti­zenkét ökör? Rámnéz kísérőm: va­lót írtam? Fekete Bertalan nem kért mást írásban, s most szóban sem, csak annyit: próbáljunk segí­teni. Esőtábornok valóban alapos munkát végzett ezen a csatatéren. Alámosta, elmosta, életveszélyessé tette az utat — nem én, szakembe­rek minősítették életveszélyesnek —, s mert, bár kicsiny a község, él­ni, mozogni, közlekedni, szállítani kell, ráadásul ez a Jókai út egyike a legfontosabbaknak a településen belül; a beavatkozás halaszthatat­lan. Halaszthatatlan, cgak éppen két dolog kellene hozzá: kivitelező, aki vállalja a munkát, s pénz, amiből kifizetik a kivitelezőt. A munka értéke — mondják a beavatottak — most fölbecsülve hatszázezer forint körül jár. Az egész járásnak eb­ben az esztendőben az úgynevezett út-, hídkeretre — azaz a tanácsok kezelésében levő utak, hidak kar­bantartására, felújítására — össze­sen hétmillió forint jutott. S mert a gödöllői járásban huszonhat tele­pülés van, nem nehéz elosztani, ha lenne, mennyit tenni ki a fejkvóta. Csakhogy ilyen nincsen, a hétmil­liót sokféle mérlegelés után, cél­feladatokra hat település kapta meg, s jó, hogy így történik ez, mert a nagyon kevés pénzt kon­centráltan kell felhasználni. Arra pedig végképp nincs a járásban tar­talék, hogyha valahol Esőtábornok randalírozik, nyomában rendet te­hessenek. A szadai Jókai út gond­ja végül is úgy oldódik meg — ha igaz, a jövő esztendő első felében —, hogy a megyei központi útkeret terhére fizetik ki a munka költsé­geit. Jóról a rosszra és megfordítva Csupán becsült adatok vannak arr'a, mekkora á községi tanácsok kezelésében levő utak hossza, s ezekből mennyi jut a bel- s meny­nyi a külterületekre. Bonyolítja a dolgot, hogy mind több az ún. üze- mi-út. ezeket az érintett gazdasági egységek kezelik, kellene, hogy ke­zeljék. Az országos közutak hosszá a megyében — ézeket a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium külön­böző szervei gondozzák — 2303 ki­lométer. Természetesen e szeszélyes rajzolatú pókhálófonaton nem azo­nos forgalom zajlik, de — ami ugyancsak természetes — a ■ fontos­sági sorrendet elismerve sem tö­rődhetünk bele abba, hogy ezek­nek a közutaknak, laikus módon, két csoportját különböztetjük meg: gondozottak, s csak saját kockázat­ra járhatók. Nem a levegőbe be­szélek. Kitűnő az új nyomvonalú 4. számú főközlekedési út. Burkolata, ;engelyvezetése stb., stb. mind jó. Am amikor a gyanútlan közlekedő letér róla, s Ceglédre halad befelé, kínos-kellemetlen meglepetések tö­mege éri. A vasúti felüljárón túl­jutva ugyanis olyan kátyús, töre­dezett, padka helyett sárral, mocs­kos vízzel telt, hatalmas gödrökkel szegélyezett „út” bukkan eléje, hogy azt sem tudja, miként fékezzen, kapkodja a kormányt, kapcsoljon vissza. Hitt abban ugyanis, egy or­szágos főközlekedési út rá-, illetve levezető útszakaszának legalább a minimális követelményeket teljesí­tenie kell. Hinni azonban lassan az ilyesmiben nem szabad. Más, de ugyancsak a bizalom elvéhez szo­rosan kötődő ’ dolog: aki már csú­szott meg a szilárd burkolatra föl­hordott sáron, annak ne!m szsükséges különösebben magyarázni, miért élet-halál kérdése a földutakról föl­hajtó járművek kerekeinek letisztí­tása. Aminek ellenőrzése szinte megoldhatatlan a magánigépkocsik esetében. Aminek ellenőrzése megoldható a különböző mezőgaz­dasági üzemek művelt tábláinál, be­kötő útjainál. A bizonyíték ott fek­szik az úttesten, a vétkesek bár­milyen magyarázkodása fölösleges. Ám nem magyarázkodnak. Nincs kinek. S ha egy előírást egyszer, tízszer, százszor úgy lehet félrelök­ni, hogy senki sem figyel oda, va­jon elvárható-e, hogy az feleljen a bekövetkezőkért, aki felelős?! Vagy egyszerűbb felelőssé tenni azt, aki a volán mellett ült, mondván, nem az útviszonyoknak megfelelően ve­zetett?! Járda nélkül Hívó szóra érkeztem Tahitótfalu- ra is. Igaz, a tényt ismertem már korábbról, tapasztalatból. A 11-es főút átkelési szakaszán valóban nin­csen járda. A gyalogos itt az úttes­ten gyalogol, bízva abban, nem ütik el azok, akik a bádogdobozokban szoronganak. Csakhogy a bizalom félelemmel vegyes — üdülőhely ez, meg a Dunakanyar darabja, tavasz­tól őszig hatalmas a gépkocsifor­galom —, mert néhányszor tíz cen­tire a járművektől ballagni, nem léleküdítő dolog. Főként, ha pihen­ni, sétálni jött ide valaki, de akkor sem, ha boltba, postára, étterembe megy. A járdaháború — mondja invitálom — régóta tart. A főút a tárca kezelésében van, ezért az­után úgy kezdődött a levél- és szó­váltás, hogy a községi tanács kéri... A jogszabályok a járdaépítést ál­talában a községi — helyi — ta­nácsok hatáskörébe utalják, de kér­dés — vélik az itteniek —, egy fő­út átkelési szakaszával nem jár-e együtt természetes módon a járda is? A kérésekre elutasító volt a vá­lasz, gondoskodjon a helyi tanács a járda építéséről. Igaz, ehhez szak­íj t mentén Németh Endre metszete hatóságként a közúti igazgatóság, forgalomtechnikai felelősként pedig a megyei tanács építési, közlekedé­si és vízügyi osztálya hozzájárulá­sát kell kikérnie. A forma tehát tisztázott. Csak az nem tisztázott, hogyan lesz járda. A körzet me­gyei tanácstagja az ügyben két íz­ben is interpellált a megyei tanács ülésén, a szakigazgatás illetékes osz­tálya azt közölte, amit már tu­dunk: a járdát építse meg a köz­ség. A község azzal érvel — mert ide nem akármilyen járda kell, nem úgy-ahogy lefektetett beton­lap, mint a legtöbb helyen —, ek­kora munkára nem volt, nincs és nem lesz pénze. Itt tart a dolog. Sem hátrább, sem előbb. Hosszú ideje. A gyalogosok az úttesten gya­logolnak. Hosszú ideje. A Dunaka­nyar , gépkocsiforgalma egyre na­gyobb, hétvégeken összefüggő ko­csioszlopok haladnak át a közsé­gen. Aki hívott Tahitótfalura, csön­desen mondja: fönntartható ez az állapot? S mutatja, bár fölösleges, mert amúgy is látom, miként bak­tatnak az apróságok hazafelé az is­kolából az út szélén. Hátborzonga­tó totó ez, sikerül, nem sikerül...? Ezerszer sikerül, tízezerszer sike­rül, s ha csak egyszer, egyetlenegy­szer nem?! Százhetvennégy halott Tavaly a megyében közúti közle­kedési baleset halálos áldozatává lett 174 ember. A halálos áldozatok között kilenc tizennégy évnél fia­talabb volt. Egy esztendő alatt 359 olyan — meghalt, súlyosan sérült, könnyen sérült — áldozata volt a közúti baleseteknek, akik még nem töltötték be 18. életévüket, s ez csak a megyei adat. összesen 2311 személy volt szenvedő részese köz­úti közlekedési balesetnek, meg­haltak 174-en, súlyosan megsérül­tek 1027-en, könnyű sérülést szen­vedtek 1110-en. Szembetűnően nagy az összes baleseten belül — a hiva­talos szóhasználattal élve — a se­besség nem megfelelő alkalmazása miatt bekövetkezett tragédiák ará­nya. A balesetek 44 — igen, negy­vennégy — százaléka emiatt követ­kezik be. A sebesség nem megfe­lelő alkalmazása a szakemberek körében egyike a legtöbbet vitatott fogalmaknak. Mert az természetes, hogy a száznegyvennel száguldó, s fára fölcsavarodó, árokba boruló jármű vezetője nemcsak a szabá­lyok, hanem az észszerűség szerint is a megengedettnél, a megenged­hetőnél gyorsabban hajtott. Az sem vitás, a lakott területen kilencven- nel repesztő motoros ifjoncok ugyan­csak nem megfelelően alkalmazzák a sebességet. Az azonban — nekem legalábbis — már gondot okoz, va­jon csakis, kizárólag a járműveze­tő volt a hibás abban, hogy a ká­tyúba vágódva az ütés ereje ki­kapta a kormánykereket a kezéből, s kocsija a szembejövő járműnek ütközött? Vajon a pályaelhagyás gyűjtőfogalom alatt nyilvántartott baleseteknél csakis a túlzott sebes­ség az oka — ami olykor óránként nem több harminc, negyven kilo­méternél! — az árokba borulásnak, a szántóföldekre perdülésnek? Vagy az is, Hogy jó néhány megyei út­nál a padka és az úttest között meghökkentő a szintkülönbség, aki egyszer itt lecsúszik a padkára, az csak akkor kerül vissza, ha burok­ban született, vagy. ha terepfutamo­kon edzett autóversenyző?! Vélet­len-e, ilyen helyeken mindenki — a tehergépkocsi is, az autóbusz is — a középvonal, a terelővonal lo­vaglója? S véletlen-e, hogy a szem­bejövővel, aki ugyanezt teszi, ösz- szeakadnak. mégpedig a szó szo­ros értelmében, s úgy, hogy oly­kor csak lángvágóval sikerül a ron­csokat szétválasztani? Tavaly a me­gyében halálos közúti baleset oko­zásáért 66 főt, közlekedési vétsé­gért 1245 személyt ítéltek el. Ki a kórházba, ki a fogházba, ki a te­metőbe? Sorscsapás? Nem lehet vál­toztatni rajta? Felmentek a hegyre Ügy kezdődik ez, ahogy a lavina útjára indul. Először apró hódarab mozdul meg az ember vagy az ál­lat lába nyomán, a széltől kergetve, s mind több tapad a maréknyi hó­ra; görgeteg lesz belőle. Ez a lavi­na, a fizika törvényeinek ugyan fittyet hányva, de az emberi tör­vényeknek nagyonis megfelelve, föl­felé igyekezett, föl a nagymarosi Martinovics hegyre. Először csak egy valaki húzódott feljebb a há­zacskájával, azután követte a má­sodik, a harmadik... S az út egy darabjával nincs nagy baj, de a fel­ső résszel! Nem a korai tél teszi, ez az útszerű valami nyáron, tavasz- szal, mindig járhatatlan. Az ember, persze, elmegy ott is. ahol senki, semmi más — a hátaslovat kivéve —. de ugye, ez egy emberre értve még természetes, tízre elfogadható, ám százra ? Márpedig itt, ezen a ré­szen, több mint háromszázan lak­nak. Aki lakik, az mozog, s a ma embere egyre ritkábban mozog gyalogosan. Az meg egyenesen el­képzelhetetlen, hogy bármit is —< napi bevásárlásból származó hol-, mijain kívül — kézben, háton, vál- Ion szállítson. S bármennyit kínál­nak a fuvarért, ide járművel senki sem kísérli meg a följutást. Azaz, kell az út, s e kell mögött — bár utalni tudunk csak rá — a megvált tozott igények éppúgy föllelhetők, mint a településfejlesztés és -ren­dezés egyenetlenségei, következet­lenségei, s persze, korántsem csak Nagymaroson, hanem a megyében és az országban mindenütt. Mert a városok, a nagyobb települések nap­jainkban azért állják ki a kínok- kínját, mivel új lakótelepeikhez, város-, községrészeikhez nem ve­zetnek, vagy nem megfelelő utak vezetnek. Ez valahogy — évtizede­ken át — mindig a fejlesztési ter­vek, a beruházási kiadások legvé­gére szorult, mert hiszen Nagyma­ros is mihez kezdhet azzal a száz­ezer forinttal, amit idén összesen út- és hídkeretként kapott? A la­kosság teljes községfejlesztési hoz­zájárulása annyi, amennyibe — mert most már meglesz — ez az útdarabka kerül; félmillió forint. Mégis, egyre több az útépítési igény, mert itt, Nagymaroson — sorolják — van még féltucat, közöttük olyan, amit lehet halasztani, s olyan, amit nem. Márpedig ez utóbbi szintén ké­sőbbre szorul, hiszen pénz nincsen. Mondanám a köröttem toporgók- nak, a most már bizakodóknak, szép itt, mégha kopasz is minden, s ha meglesz az út, akkor semmi sem rontja örömüket, ám bennem marad a szó, mert egyikük azt kér. di: remélem, nem vet ki hozzájá­rulást a tanács, mert ugye, ki tud az útért fizetni? Körbepillant, he­lyeslésre vár, ami nem késik. Hi­szen tényleg, ki tud az útért fizet­ni? Az a pénz csak úgy jön vala­honnan ... Rangsorok, kérdőjelek Idén a megyében százmillió fo­rintot költenek a tanácsok kezelé­sében levő utak, hidak karbantar­tására és felújítására. Ez költség- vetési kiadás. Am mivel egyre szo- rítóbbak az igények, mivel , mind több új utat kell nyitni, a költ­ségvetési összeg egy részét útépí­tésre adják ki a tanácsok, s marad a karbantartás, a felújítás. Marad, de — meddig? Pest megyében — földrajzi helyzeténél fogva érthe­tő ez — o leghosszabb az országos közutak hálózata. Ugyanakkor a megye a tizenegyedik abban a rang­sorban, amelyet e közutak por- mentesitett hányada alapján állít­hatunk fel a megyék között. Kér­dőjel? Igen, vastag rajzolattal. A főváros után Pest megyében van a legtöbb személygépkocsi magántu­lajdonban. Amíg a megye lakossá­ga 1970-ben 14 963, 1976 végén 50 175 személygépkocsit birtokolt. A gép­járművek száma meghaladja a száz­ezret a megyében — humorként: tizenhét településen összesen tizen­nyolc taxi is igénybevehető —, s ez az országos állománynak kilenc szá­zaléka. S mivel tizenkilenc megye van, a kilencszázalékos részesedés — a főváros külön kategória, ne­gyedmilliót véve le az 1,1 milliós gépjárműállományból — utcahossz- nyi előnnyel állítja a rangsor élé­re Pest megyét. Ez a rangsor azon­ban csupán papír: nem kell komo­lyan venni. Csak az a baj. hogy ami e papírrangból következik, azt sem veszik komolyan. Mészáros Ottó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents