Pest Megyi Hírlap, 1977. december (21. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-25 / 303. szám

•: rrsr • Kir.rrr

Iv.v/. .-IvlViVi .vl

M AGAZBNÍ

Látogatóban Dille professzornál

A Csodálatos mandarintól - Szentendréig

Annyit tudtam csak, hogy Szentendrén a Vöröshadsereg útján lakik. A járókelő, akit megszólítok, azonnal útbaigazít.

— A belga tanár? Ott, abban a sokablakos házban keresse — mutat jobbra.

Belépek a ház kapuján. Denijs Dille professzorról a lexikonokul és a könyvtári katalógusokból tudóm, hogy ismert zenetudós és a hazai Bartók-kutatás egyik megalapozója. Fiatalos mozgású és tekintetű férfi fogad a könyvekkel és kottákkal zsúfolt dolgozószobában.

Elnézést kérek tőle, a váratlan látogatásért. Megnyugtat, hogy nem zavarom.

— Hiszen már a nyugdíjasok „tétlen életét” élem — mondja, és hellyel kínál, biztatva, hogy hallgassuk végig gyűjteménye legújabb darabját, Ravel Requiemjét, amelynek dübörgő dallamai már belépésemkor is megborzongattak.

Dille professzorban engem nemcsak a tudós érdekelt, akinek pá- * lyáját vaskos kötetek jelzik — hanem elsősorban az az ember, aki a háború ylőtt Antwerpenben és Brüsszelben tanárként dolgozott, és aki immár két évtizede Magyarországon éL

Bartók Béláról — akinek zenéjére és munkásságára életének nagyobb részét fordította — középiskolás korában hallott először. Méghozzá egy kis belga városkában, ahol az egyik tanára különösen kedvelte a modern zenét: elsősorban Schönberg, Debussy és Bartók muzsikáját Bár Denijs Dille ekkor bölcsésznek készült, érdekelte a muzsika is, de elmélyültebb zenei tanulmányokat nem folytathatott. Antwerpenben jó néhány évig aztán mégis zenét tanított egy iskolában.

Bartók iránt, aki — meg kell mondanom — akkor még nem előzte meg nálam a Belgium-szerte is legtöbbet emlegetett Stravinskyt.

Rövidesen Denijs Diliét a városban, mint a modern zene egyik legfőbb ismerőjét tartották számon.

— Új zeneigazgató jött 1936-ban a rádióhoz. Még csak néhány hete volt hivatalában, amikor üzent értem. Elmondta, hogy hatrészes koncertsorozatot akar rendezni modern zenei alkotásokból, és megkérdezte, volna-e kedvem arra, hogy minden koncert előtt rövid ismertető bevezetést tartsak. Elvállaltam, és megcsináltam. Ezek később füzetekben meg is jelentek.

A koncertsorozatban Bartók is szerepelt. 1937. február elején érkezett Belgiumba.

— Mikor híre ment, hogy Bartók Belgiumba jön, egy brüsszeli lap is'felkért, hogy készítsek interjút a hazámban még kevésbé isimert zeneszerzővel. A közönség ekkor még csak az első Quartettet és az Allegro Barbarát ismerte. Elmentem a próbára és Bartók láthatóan örült, hogy felkerestem. Kérdéseimre, amelyek elsősorban szakmai és technikai jellegűek voltak, Bartók a zongorához ülve válaszolt és magyarázott. Az interjú szövege azóta is több zenetudomáxlyi kiadványban szerepelt.

Bartók koncertje lényeges lépés volt zenéjének ottani népszerűsítésében, és ehhez Denijs Dille is hozzájárult előadásaival. (1939-ben jelent meg Antwerpenben százoldalas kismonográfiája a zeneszerzőről.) Bartók Béla ezután még többször visszatért hangversenyezni Belgiumba.

Közvetlen élmények

— A háború vihara elszakított i j •' T» i >1 i i ugyan bennünket egymástól, de az

Interjú Dánokkal én érdeklődésem és - mondhatom — ragaszkodásom töretlen maradt a mester iráint. 1947-ben ismét megjelent egy könyvem Bartókról. Ehh^?, a jvunkéhoz levelezés útján sok segítséget nyújtott Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence es

— Az első Bartók-mű, amit megismertem: A csodálatos mandarin volt. Olyan zene ez, amit még sehol máshol nem hallottam. Ez ébresztette fel bennem a figyelmet

Borbély Tibor:

Cirkusz

I T

I r

I a

I p

1 é I z 1 o i n

A hétköznapok porondja felett a líra trapézán leng szívem.

A hármas szaltó már mögöttem. Háló nem volt alattam, — csak csend.

Köröttem.

és a széksorokban ült: ezer néző helyett, a dermedt félelem.

/Hiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiimimiiiiimiiiimiiitiimiiiiiiiimr

L

é

9

t

o

r

n

á

s

z

Feszült a csend.

A dob úgy pereg, mint sortűz előtt, majd. csattan a láthatatlan kivégzőosztag fegyverein a zár, s betöltve a cirkuszt, éles hangon harsan a: „hepp!” A légtornász már a földön áll. A zúgó tapsra százfelé hajolva mintha billenne alatta a cirkusz szilárd porondja.

;iiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiimiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiimiiimimiiimiiiiiiimiiiiiiiiiiiiimiiiiiimiimir

Direktor Ür, csak öt percre engedjen ki a fűrészporos porondra holnap! Nem baj, ha a lovak bőven abrakoltak és nincs személyzet hogy dolgát tegye, mielőtt az új szám y kiléphet. Nem végzet, — engedjen egyszer orrabukni. Röhögiető a fordítva felhúzott hatvanas kalucsni. Mindenkit hahotára késztet, amikor a kupolából hirtelen zátpor vág végig rajtam és liia lesz piros ajkam, s kalapom, mint egy hanglemez, lassan forogni kezd és láthatatlan cémaszálon ráereszikedik egy hatalmas tetű, lemezhez érve ő, a tű.

Harsogva — pattogva rikolt a nagy zenekar, E .......... szétrobbantja a cirkuszt a tréfa,

=:::::::::: mert ami szól, — ez a dal:

ÍÍÍiÜ!Í:Íi ..Ha leszáll az éj, kicsikém — ne félj..

1 B

I o

1 h

| ó

| c | t

| r

Z *

I e 1 f I a

Bartók testvére is. Invitáltak, s én is szerettem volna már Magyarországra jönni.

— Ügy látszott, hogy 1948-ban a Bartók-fesztiválra sikerült eljutnom, de, sajnos, ez a próbálkozás is sikertelen maradt akkor. Végre aztán 1949-ben barátaim segítségével Budapestre, illetve Szentendrére érkeztem. A Bartók család birtokában levő rendkívül gazdag dokumentumokat kezdtem tanulmányozni. Azt hittem, hogy egy hétig maradok, de kiderült, hogy még több év sem elegendő ehhez a munkához.

, — Nekem úgy tűnik, hogy évtizedek sem, professzor úr, hiszen ön húsz éve töbfcé-kevésbé állandó magyarországi lakos. Miért döntött így, hogy nálunk marad?

— Nagyon összetett ez a kérdés, de azért világosan tudok rá válaszolni. Egyik Bartókkal folytatott beszélgetésem alkalmával, mikor a Quartettjéről kérdeztem, ezt mondta nekem: „A népi zene ismerete nélkül az én zenémet sohasem fogják megérteni. És ezt nem könyvekből — az én könyveimből sem — értik meg, hanem csak a helyszínen, vagy legalábbis jó felvételekről. Legjobb azonban, ha közvetlen élményeink vannak”.

— Ezért jöttem hát én Magyar- országra, és — talán — ezért vagyok itt most is. És ezért jártam az országot, sőt, ezért jártam az országon túl is...

Tudományos ingajárat

így aztán megindult Denijs Dille

„tudományos ingajárata” Magyar- ország és Belgium között. 1957-ben, amikor . ifjú Bartók Béla nagy

mennyiségű dokumentumot adott át a Magyar Tudományos Akadémiának, Diliét kérték fel a leltározásra és a rendezésre. Több mint két évig dolgozott ezzel az anyaggal: a többi között kétezer levelet nézett át

— A munkát nagyra értékelték az illetékesek — többek között Kodály Zoltán és Szabolcsi Bence is. Az volt a véleményük, hogy ezt a példátlanul értékes zenei anyagot különös gonddal kell kezelni. Felkértek, hogy vállaljam el a Bartók Archívum megszervezését. Én ezt azzal a meggondolással vállaltam el — és ezt meg is (valósítottam—, hogy olyan fiatalokat veszek magam mellé, akik ezt a munkát majd továbbfolytatják.

Megalakult 1961-ben tehát az Archívum, aminek élén 1971-ig — nyugdíjba vonulásáig — Dille professzor állott. Számos tudományos cikk és tanulmány mellett az ő nevéhez fűződik a Bartók-dokumen- tumok, a Documenta Bartókiána című sorozat megindítása, valamint Bartóknak több, korábban megjelent, de akkor már hozzáférhetetlen népzenei, monográfiájának hasonmás kiadása. Munkájának elismeréséül kétszer kapta meg a Munka Érdemrendet.

Csak kérdezni kell

Tekintetem ismét a zsúfolt íróasztalra vetődik, és önkéntelenül

megkérdezem:

— Beszélgetésünk elején profesz- szor úr azt mondta, hogy tulajdonképpen nem dolgozik már. Az eddigiek során is óvatosan fogadtam ezt a kijelentését, és ahogyan itt körülnézek a szobában, egyre inkább kételkedem ebben. Valójában miért ment ön nyugdíjba már hat éve?

Mosolyogva válaszolt:

— Nézze, eléggé megöregedtem, és nem is vagyok túlságosan egészséges. Lassan kell ilyenkor már élni az embernek. Nagyon ritkán dohányzóm, nem iszom, sétálgatok, olCsend

Szántó Imre tusrajza

vasgatok és természetesen nagyon sokszor hallgatok zenét. Barátaim is meglátogatnak néha.

Ezek után kis csend támadt. \ Majd ismét ő szólal meg.

— Ha azonban valaki megkérdez engem, mindig szívesen válaszolok. Sok levelet kapok — főleg külföldről — és sok választ is küldök...

Beszélgettünk még sok mindenről, szó esett Szentendre szépségeiről is. Búcsúzóul néhány Bartók- lemezt hallgattunk meg. — Azzal a meggyőződéssel léptem ki a ház kapuján, hogy ez a nagy tudós és melegszívű ember valóban minden kérdésre felel.

Csak kérdezni kell...

Bóday Márta

Takács Tibor:

Hunya István igazsága

A szakszervezet — amely kenyéradó gazdám immár húsz esztendeje — nem csak munkát ad, hanqm jó szót ts, különösen, ha elnökéhez, Hunya Istvánhoz kopogtatok be.

Majdnem egy időben kerültünk ide, ő elnöknek (már akkor túl volt a hatvanadik esztendején, £ fehér bajusza, dróíkeretes szemüvege egyszeriben bizalmat ébresztett bennem), én meg újságírónak. S e két -évtized szívmelengető órái közétartozott, ha bekopogtathattam hozzá. Mindig volt ideje rám, félretolta, letette az ölébe támasztott írópultot helyettesítő furnérlemezt, ezen írja apró, gynögybetűs visszaemlékezéseit múltról és régmúltról: forradalomról, emberekről, helytállásról, próbatételről, amelyben oly sokszor volt része.

— Na, fiam, rágyújtasz? — kérdezi az utolsó öt-hat esztendőben, mióta tudja, hogy őszülő fejjel ízleltem meg S szerettem meg a cigaretta ízét. — Gyújtsunk rá — veszi elő a nekem tartogatott cigarettát, ö meg a pipáját tömi, mert elmaradhatatlan a napi két-három pipa végigszívása. Ez talán egyetlen szenvedélye, mióta ismerem.

És, persze, hogy rágyújtunk, szertartásosan, lassan, komótosan. Élvezzük a pipa és a cigaretta füstjét, sátoros ünnepeken pálinka is kerül az asztalra, de csak nekem, mert ő hozzá nem nyúlna sóha. Neki elegendő a napi egy deci bor, míg Budaörsön lakott, a magater- möjte borát. itta, mostanában, hogy öregségére városlakó lett, jó a palackozott is. Lassan indul a beszéd, mint a pipa füstje, ő szenvedélyesen érdeklődik az irodalom ügye iránt, én eléje terítem ezt a tarka szőnyeget, ő aztán bölcsen hallgat és még bölcsebben szól.

Nem tagadom, sokat tanultam tőle.

Néha, akadozó kedvében előszedi régi írásait, amelyek Moszkvában láttak napvilágot, vagy Párizsban, az emigráns sajtóban. Ha tehetem és rá tudom beszélni, akkor a régiekről kérdezem: Kun Béláról, Sztálinról, Rákosiról, a szovjetben eltöltött évekről, éppen azokról az esztendőkről, amelyeket most ír, oly aprólékosan araszolgatva visszaemlékezéseiben. És soha nem fogja el az indulat, akkor se. ha jogos lenne, ha olyan vezetők kerülnek szóba, akik nem tisztelték félreállították, bántották, kirekesztették, nem, nem a hatalomból, hiszen Pista bácsi sose vágyott hatalomra, de kirekesztették a tisztán szólás jogából, a véleménynyilvánításból, a segítés jogos öröméből.

Hogy honnan szerezte megfontoltságát, erről nem szól, nem beszél.

Hozta volt magával az endrődi határból, amelyet oly jól ismert, hiszen nyolcadik évétől kanászként járta be a szűkebb pátriát, iskolába csak novembertől áprilisig ült be, no, nem a nem tanulás miatt, hanem, mert eddig engedélyeztetett számára á betűk és a könyvek sze- retete. Kubikos volt az édesapja, kubikos lett ő maga is, de esze, szíve, érzésvilága a hadifogságban nyiladozott ki az igazságra. Az igazságtalanságról sok tudomása volt addig is, vitte magával a haza igazságtalanságát a frontra, hogy hamar hadifogságba esvén elgondolkozhasson a világról, a szükséges változásokról, az urak országáról és a kisemmizettek nyomorúságáról.

Oroszországban, Ruzában hallott először a forradalom közelségéről, s amikor a vörös gárda megalakult,

Hunya István már néhány hadifogolytársával közöttük fogta a fegyvert. S amikor úgy' gondolta, most már otthon is forradalom lehet, elindult néhány társával, mert néki otthon is volt még tennivalója! És a katonáskodást gyűlölő Hunya István a forradalom katonája lett, a 6. hadosztályhoz tartozó 23. vadászzászlóalj vöröskatonája lett, megalakulástól a leszerelésig.

Most kedvem kerekedett elmondani az életét, de hiszen megírta az élményeit három kötetben is, a Kubikusok, a Tizenkilencesek, meg az Emelt fővel című könyveiben. Mit tegyek én hozzá? Ami három könyvbe se fért el — hiszen azért készül az újabb —, azt én nem tudom néhány sorban elmondani. Meg aztán amúgy is, oly sokan ismerik Pista bácsit, Pest megyében különösen, sokan tőle hallották talán élete útját, vagy könyvekből ismerik kegyetlenül nehéz évtizedeit, amelybe belefért

az internálás, a csend- r . . _ . , . .,

őrpofonok, a letartózta- Hunya Istvan SuSTJ’Eg.'’deS?“5 lesut6bM

tás, a Földmtrokás Szövetség, röp- iratok kiadása, amelyeket maga hordott szét szerte az országban. Igen, oly sok élmény volt Hunya István életében, amelyről talán tíz könyv is keveset mondana. Hat éven át hol börtön, hol hajtóvadászat volt a sorsa, s azután 1932-ben, amikor újra három és fél évi fegyházra ítéltetett, már menekülőben volt, ki az országból, amely mostohaként üldözte el magától, igen, ki. a hazából a béke és a szabadság hazájába: a Szovjetunióba. És ott fogott tollat a kubikoscsákány helyett, előbb nehezen, aztán mind köny- nyebben forgatta, s élményvilága egyszeriben ismert íróvá tette.

M

ár említettem: sokat tanultam tőle.

Megismertem munkatempóját, amelynek lényege: sosem elsietve, de ráérősen, komótosan dolgozva írni, mintha még legalább ötven esztendő állna előttünk. Mert ő így írja emlékeit — amelyből legutóbb 1974-ben jelent meg egy érdekes kötet, az Emelt fővel —, igen írja mindennap, reszkető kézzel, vacogó tollal, mert, bizony, néhány esztendeje úgy hittük: megbénul a jobb keze, de legyőzte a betegséget, rákényszerítette akaratát a haszontalanul gyorsan fáradó kézre és ujjakra. Így aztán, ha beszélgetünk, s pipázunk- cigarettázunk, akkor Pista bácsi keze nem tétlenkedik, gyúrja, masz- szírozza a beteg kezet, tornásztatja az ujjakat, hiszen még feladata van!

— Mikor leszel kész Pista bátyám — kérdeztem tőle legutóbb a tavasszal —, mennyi van még hátra a visszaemlékezéseidből?

— Két év kellene még, öcsém — mondja s mosolyog, mert mindig

I

i

l