Pest Megyi Hírlap, 1977. december (21. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-25 / 303. szám
Az önzetlenség dicsérete Társadalmi összefogás az egészségért, Kistarcsán 's Esztendőre itt már gyógyítanak Kezdjük a számokkal. Az országban tízezer lakosra 85,5 ágy jut, Pest megyében viszont csak 32,3 ágy. Ha a kistarcsaí kórház elkészül — az átadási határidő a tervek szerint 1978 vége —, már 39- re emelkedik ugyanez a szám. S mindezekután nem kell különösképpen bizonygatni, hogy ezt az 580 ágyas egészségügyi intézményt a szokásos építési tempónál sokkal gyorsabban kell tető alá hozni. S mint már annyiszor, ezúttal sem feledkezhetünk meg arról a hatalmas társadalmi összefogásról, amellyel Pest megye dolgozói, lakói járulnak hozzá, hogy a jelentős beruházást határidőre átadhassák. Az adatok mindennél többet mondanak: az idén december elsejéig: húszezer munkaóra, s negyedmillió forintot érő tevékenység. Az önkéntes segítők között .— akik a kórház falainak emelésében, a 210 szolgálati lakás építésében élenjártak — mindenekelőtt hadd említsük meg Pest megye K1SZ- fiataljait, a sződligeti Ligeti Károly KISZ-vezetőképző iskola hallgatóit: ők együttesen a társadalmi munka egynegyedét végezték el, az idén s az elmúlt esztendőben. Szabó Károly, a KISZ Pest- megyei bizottságának ifjúmunkás felelőse arról tájékoztatott .bennünket, hogy a hétvégeken — szabad szombaton, vasárnaponként — társadalmi munkában dolgozó fiatalok közül főként a nagykátai és a gödöllői járás ifjúkommunistái jártak az élen. Feltétlenül említést érdemel az az akció is, amelynek során ifjúsági és szocialista brigádok huzamosabb időre kölcsönadják egy- egy szakmunkásukat Kis- tarcsára: ez idő alatt a közösség többi tagja természetesen elvégzi kórházépítő társuk munkáját is. Természetesen nemcsak a fiatalok segédkeznek az 580 ágyas kistarcsai kórház építésében. A Pest megyei tanácsi apparátus dolgozói is kivették részüket ebből a munkából, csakúgy, mint üzemek, intézmények dolgozói. S nem mehetünk el szó nélkül a KIOSZ megyei tagjainak segítsége mellett: ők az elmúlt esztendőben több mint ezer, az idén pedig három és fél ezer órát töltöttele az építkezésen, Pest megye munkásőrei az idén ezerkétszáz munkanapot vállaltak: a Nagy .Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója tiszteletére elhatározták, hogy újabb ezer munkanapot vállalnak — a kivitelező, a Pest megyei Állami Építőipari Vállalat igénye szerint Így az acélszürke egyenruhások valamennyi alegysége kivette részét az akcióból: szabad szombaton és vasárnap dolgoztak társadalmi munkában, s teljesítményükre jellemző, hogy mindig túlteljesítették a száz százalékot A kiválóan dolgozók minden dicséretet megérdemelnek, az ikladi Ipari Műszergyár, a Csepel Autógyár és a két százhalombattai gyáróriás, a Dunai Kőolajipari Vállalat és a Dunamenti Hőerőmű Vállalat munkásőrei, akik a legjobbak közül is kiemelkedtek. A társadalmi munkájukért kapott pénzt felajánlották az épülő kistarcsai bölcsőde alapjára. És még hosszan folytathatnánk a sort, hiszen Pest megyéből nagyon sokan jöttek, akik felajánlották segítségüket. Tűzoltók, honvédek, a nagykátai és a százhalombattai tanács dolgozói is gyorsították a munkát. S most álljunk meg egy pillanatra: valamennyi önkéntes munkavállalónak köszönet jár önzetlenségéért. A Pest megyeiek megértették, hogy közös erővel, társadalmi összefogással határidőre s gyógyító munka színtere lehet a kórház, s így nagymértékben javul az egészségügyi ellátás színvonala. F. G. VILÁG PROLETÁRJAI. EGYESÜUETEKI • AZ MSZMP PEST MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS, A XXI. ÉVFOLYAM, 303. SZÁM Ára 1,50 forint 19T7. DECEMBER 25., VASARNAP S zívesen s kéretlenül is mutatják ismerősnek, ismeretlennek Vác város vezetői az idén elkészült Hársfa utcai óvodát. Büszkélkednek ? Tanúként állítják a szemlélő elé, tanúként a hitre, hogy közösen megoldható az is, ami másként megoldhatatlan, tanúként az összefogásra, hogy a kopott bölcsesség, a sok kicsi sokra megy, igaz. S mennyi minden van még csupán ebben az egyetlen városban, ami bizonyság; a művelődési központ, a sporttelep, az úttörőház... Hagyjuk a felsorolást, a köznapi — de a köznapokon is felfénylően szép — prózát, hiszen ünnep van. Mert ünnep van, emelkedett stílusban illik fogalmazni; a békesség, a megértés napja, egy asztal mellett a család, fenyők illata tölti be az otthonokat... Görgetjük a szavakat, már-már oda sem figyelve, tények serege miként sokasodik mögöttük, hiszen természetes, hogy összefog, hogy segít, támogat, együttérez, megért, áldozatkész, önzetlen, lelkes, odaadó ez a társadalom. * Ez a társadalom, a szocialista Magyarország 1977-ben, de ugyanígy tavaly, s majd ugyanígy jövőre. Mert jók vagyunk, kaphatóak az összefogásra, mások segítésére, cselekvésre kötelességeinken felül. Jók vagyunk? Hiszen e jók sodorták, lökdösték egymást heteken át mostanában az üzletek pultjai előtt, e jók engedtek, ki kezük alól silány árukat munkahelyük év végi hajszájában, ők voltak azok, akik szikrázó szemmel veszekedtek a zsúfolt vonatokon, ugyanők nevettek a szemébe annak, aki hajlandó volt még az ünnep előtt is úgy tenni a dolgát, ahogy azt kell, s nem lazított, nem arról tárgyalt, kit milyen meglepetés vár a családban az ünnep jelképe, a fenyőfa alatt. Ugyanazon jók ezek, vagy mégsem ugyanazok, hanem mások? Kétfajta társadalom, kétfajta embertípus lenne jelen köz- és ünnepnapjaink áramló folyamában? Mintha nem akarnák észrevenni, mintha hírlapok, rádió- és televízióműsorok, -beszédek, -köszöntők restelkednének szólni arról, hogy közösségünk közössége eszme, ám e nagyszerű idea csak kínnal, küszködéssel, s lassan plántálódik át a gyakorlatba, s ezért az átmenet, a változás jegyei jelölik homlokunkat. Holott arra — hisszük — csali egy fényes csillag illik, hirdetőjékéni az új embertípusnak. aki természetesen nagy tettekre képes, akinek nincsenek botlásai, gyengeségei, aki céltudatosan halad, mindág tudja, mit akar, nem rettentik vissza a nehézségek, nem veszi elő a kishitűség; a siker édes ízét ismeri csupán, de a kudarc epekeserűjét soha nem kóstolta meg, örökösen társaival lép, nem támad kedve megpihenni, nézelődni, szusszanni egyet, s így tovább, így tovább. ( gaz a mondás: láncon az egyik szem a másikat húzza. Csakhogy ne feledjük, lánc is, kovács is, súly is magunk vagyunk. Ahogy kalapács, üllő láncszemmé formálódó fém, az izzító tűz szintén. Közösségünk közössége éppen az, hogy nincs semmi, ami érintetlenül hagyná bennünket, mégha erről nem veszünk is tudomást. A huszadik századot új történelmi korszak nyitányává tévő elme, Lenin írta: ,,Nem elég forradalmárnak, a szocializmus hívének, vagy általában kommunistának lenni. Érteni kell ahhoz, hogy minden egyes pillanatban megtaláljuk azt a bizonyos láncszemet, amelyet minden erőnkből meg kell ragadnunk, hogy az egész láncot kezünkben tarthassuk és jól előkészíthessük az átmenetet a következő láncszemre, márpedig az események történelmi láncolatában a láncszemek sorrendje, alakja, egybekapcsolódása, egymástól való különbözősége nem olyan egyszerű és nem olyan kezdetleges, mint a közönséges, kovácskészítetKELLEMES jfjl, s te láncban”. S lám, hányszor, hányán hittük, hitték, az emberformálás, a társadalomalakítás sem több, sem nagyobb dolog, mint kovácsnak a kezdetleges, a tényleges lánc készítése...! Hibánk forrása tapasztalatlanságunk, hibánk éltetője türelmetlenségünk, hibánk újrateremtője áhítozásunk a baj nélküli holnapok, a gond nélküli emberek után. L elkesek vágyunk, hajlandók a közösség — benne a magunk! —céljainak kötelességen túli szolgálatára, hiszen tavaly Pest megye egy-egy lakosa 260 forint értékű társadalmi munkát tett hozzá a költségvetés, a fejlesztési alap pénzforrásaihoz. Szép summa, tiszteletet érdemlő adat, de vallhat-e bármilyen górcső alá helyezve is közösségünk közösségének mikéntjéről, hogyanjáról, sokféle, s egymással bonyolult kölcsönhatásban álló jellemzőiről? Nagy összeg a 250 millió forint, amit a társadalmi munka ért a megyében egyetlen esztendőben, mégis, végzeteset hibáznánk, ha megállnánk itt. A közösség közösségtudata nem nyirbálható meg úgy, hogy beleférjen ilyen, vagy olyan számoszlopokba. E tudat lombkoronája, törzse vastag, de semmivel sem kisebb a szerepe a hajszálgyökereknek! Annak, hogy a Nagykőrösi Konzervgyárban az ötgyermekes családanya sugárzó arccal és könnyes szemmel sorolja, miként épített fedelet családja feje fölé a gyári, szocialista brigád! összefogás; annak, hogy a termelőszövetkezeti tag, Tápiószentmárton megyei tanácstagja tüzes szavakkal ostorozza az államigazgatási munka olyan egyszerűsítését, ami üres forma, «valójában semmit sem változtat a helyzeten az adóügyek kezelésénél; annak, hogy Vácott egyetlen év alatt tízmillió forint értékű könyvet adtak el; annak, hogy Érden, a Benta-völgye Termelő- szövetkezetben a 220 nő munkakörülményeinek folyamatos javítását szigorúan számon kért intézkedési terv tartalmazza... Ilyen hajszálgyökerek fonják át mindennapjaink humuszát, s erősítik a bizakodó hitét, győzködik a tamáskodót, intik a közömböst, figyelmeztetik a közösséggel szembefor- dulót. Mert kellenek, szükségesek, fontosak az összefoglaló, a nagy egészet megmutató adatok, s mégis, kedvesebbek, szívhez közelebb állók, emberhez szólóbbak az apró részletek, a köznapok ritmusába belevesző, beleolvadó mosolyok, gesztusok, sóhajtások, erőfeszítések. Hírek áradata ömlik ránk, ha akarnék sem tudnók befogni fülünket, behunyni szemünket előttük. Részei vagyunk a világnak, s úgy, ahogy a testnek összefügg minden része, csak velük, általuk kap értelmet az egész. Emeljünk ki cseppnyit ebből a hírfolyamból: az Unesco adatai szerint a világon 800 millió analfabéta él, közülük 500 millió a nő. Ennyi a hír, pusztán néhány szó, s mégis, a történelem ezerféle tényét idézi föl bennünk, s nem közömbös ismeretanyagként, hanem megélt valóságként. Mert tőlünk sincs láthatatlan messziségben az a világ, ahol a születés pillanatában eldöntött volt a sors, ahöl az emberi személyiség számszerű darabbá silányult, s nem válhatott részévé nagy közösségnek, mivel a társadalmi formáció lehetetlenné tette a népi, nemzeti egység kialakulását. Nincs nagy messziségben ez a világ, ami a történelem időmértékét illeti, de irdatlan távolságba kerül, ha egyéni sorsunk — milliók sorsa! — szemüvegén át nézzük. A közösség volt itt is a támasz, az alapkő, a lendület szülője és táplálója. s szinte a szó szoros értelmében egy egész nemzet ült be különböző iskolák padjaiba, megtanulandó az abc-t s az integrálszámítást, a nyelvemlékek elemzését, s a mezőgazdasági kemikáliák alkalmazásának fortélyait, azaz egy nemzet készült és készül arra, hogy mindenkor megfelelhessen a maga támasztotta, s a magáért alkotott holnapi követelményeknek. Az új embertípus, akit szívesen és sűrűn emlegetünk, s aki valóban már itt él cselekedetei egy részével közöttünk, bennünk, nemcsak abból áll, hogy képes fölismerni érdekeit, hajlandó elsőbbségét adni a társadalmi igényeknek, hanem abból is. hogy hajlandó önmagát többre ösztökélni, formálni, értékesebbé tenni, azaz úgy válik közösségi emberré, hogy önmaga is más^ sá alakul. Ezért nem egyszerű meny- nyiségi gyarapodás közösségünk közössége, sőt, egyre kevésbé domináns a mennyiség. Mert lehet, fontosak, szá- montartandók az összefogás eredményed forintok alakjában is, hiszen a százmilliónál jóval több a 250 millió — a hetvenes években emelkedett így a megyében a társadalmi munka értéke —, az ezer óvodai helynél több a háromezer, de mennyivel több, lényegesebb ennél, hogy tanyai gyermekeket segített át mostoha környezetükből barátságos diákotthonba a közösség Nagykőrösön, hogy Törökbálinton, az új ligeti lakótelepen ötvenkét lakást emelt közös forrásokból a közösség azoknak, akik egyébként csak álmaikban lehettek volna saját otthon birtokosai, hogy a Pest megyei Állami Építőipari Vállalat segédmunkásait beülteti az általános iskola padjába, betanított munkásait szakmunkásvizsgára hívja. V alamikor így hangzott a sóhaj: <5, te szegény denevér, se nem madár, sem egér. Maga kínját, csúfságát, félrelököttségét oldotta tréfává a denevér, a szegény ember, s e keserű bölcsességnek ma már csak nyelvi leleményként van értéke, hitele, mert társadalmi háttere a történelem hulladékdombjára került. Ettől azonban automatikusan még nem leszünk mássá, tehetősségünk, anyagi javakban mért gyarapodásunk ugyan elválaszthatatlan a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyünktől, de nem mércéje, kifejezője értékünknek, emberségünknek, hasznosságunknak. Igaz, akadnak közöttünk, akik még így rangsorolnak*," ítélnek, mérlegelnek, de észre kell vennünk, kialakulóban van az új értékrend. Aminek számítási egységei új társadalmi egyszeregyre alapozódnak, ahol a cselekvőkészség, az alkotási képesség, a közös célok föl- és elismerésé a tettek között a szorzójel. Ennek a különleges szorzásnak az az igazság az alapja, amit Lenin így fogalmazott meg: „A szocializmus nem jön létre felülről kiadott utasításokkal. Szellemétől idegen a bürokratikus kincstári automatizmus: az élő, alkotó szocializmust maguk a népi tömegek hozzák létre”. A hangsúlyt egyetlen szóra kell tennünk, csakis arra az egyetlenre, mert máskülönben meghamisítanánk a lényeget, s ez a szó a tömegek. Nem néhány ember — legyen bármennyire is bölcs, okos, előrelátó, felelősségteljes —. nem emberek bizonyos, kiválasztott csoportja a létrehozója az élő, alkotó szocializmusnak, hanem a közösség, s e szocializmus úgy formálódik, ahogy a közösség közössége, azaz tényleges összetartozása, cselekvési azonosulása, céljaink egyezősége, akaratának találkozása. M agasra, messzire jutottunk? Magasság, messziség mindig viszonylagos fogalmak, így tehát nehéz az ítélkezés arról, magasság-e az, ahol most állunk, az azonban bizonyos, a több százados mondás, jobb itthon a fekete, ■ mint máshol a fehér, milliók tudatában, érzelmeiben kapott véglegesen helyet. S nem azért, mert márlíromságból vállalnánk a feketét, hanem, ment egyre bizonyosabban látjuk, tapasztaljuk, érzékeljük, ami fekete, annak színe úgy fakul, világosodik, ahogy cselekedeteink sokasodnak, ahogy tetteink eredményei gyarapodnak. Létezés helyett élni, emberhez méltóan élni tanultunk, tanulunk meg ebben az országban, s úgy. hogy tanítók, tanulók egyszerre vagyunk. Nehéz tehát a dolgunk, mert sok mindenben nincs tapasztalatunk, nincs tankönyv, amiben pontosan benne lenne minden, 8 teendőnk csak annyi, hogy ami írva vagyon, azt átültessük a valóságba. Teendőnk ennél ezerszerte bonyolultabb, hiszen munkánk anyaga maga az emberi közösség, s célja közösségének mélyítése, szilárdítása, gazdagabbá tétele. Magasra, messzire jutottunk ebben? Bár nagy út áll mögöttünk, ne legyünk elégedettek. Csúcsokra igyekszünk, a lét olyan ormaira, ahol nem jártak előttünk társadalmak, ahol nem járhattak, de ahová nekünk el kell érnünk, s nem minden áron, hanem közösségünk közösségének sokféle aka<J dályt legyűrő erejével. 1 Közösségünk közössége
