Pest Megyi Hírlap, 1977. december (21. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-11 / 291. szám

l|9p vívav.sv sasss Élet keletkezett Gacs Gábor rajza Nagy Gáspár: Hajnalig Bókkon Gábor: Coda Sötét bor simítja szívem akár alvadt vér a seben; rázkódik fölém egy éjszaka, hajnalig virrasszál velem! Mert virradatkor elmegyek, elutazok, mint egy csomag, bekóborlok ezer tengert — nem látod többé arcomat. « A hajnal lassan szememben izzik a méregzöld vízen; halak úsztatják meg hajam míg fekszem vízszintesen. És kifenve rám a tenger, akárha hentesbárd hasítana, szememre szépen rácsukódik néma sirályok ívelő hada. A nyugalom méregzöldjében nem kell többé virradat: Majd megérted az éj ízét; szívedre is csak bar szakad. Aki elmegy arcát hajnalokba tartja (csak a sebek maradnak) Üj kéztől vár simítást Bocsánatkérő mozdulattal ránk csukja éjszakánkat Bencze József: Óda a tűzhöz Tüzet vessetek, tűzbe essetek, érjetek, égjetek, tűzhöz megtérjetek, tűzből ítéljetek, tüzet kísérjetek, tüzet védjetek, tűzhöz göbbedjetek, tűztől töppedjetek, tűzből fölkeljetek, tüzet öleljetek! i Bolya Péter: Vallomások 1. Somos — egy ismerősének — Szevasz. De rég láttalak. Leg­alább olyan régen, mint te engem. Az érettségi banketten. Két hónap­ja? Igen kettő. Merre vagy? Felvet­tek? Nahát, gratulálok, egyetemi polgár lettél. Én? Kórházban melózok, beteg­szállító vagyok. Van egy kék köpe­nyem, a rendelkezésemre áll egy zöld tolószék és nyolcvan reumás beteg. Megvagyok, öregem. Nappal az ápoltakat fuvarozom, éjjel a ha­lottakat. Ketten yagyunk beteghor­dók az osztályon, Peuer Feri a má­sik, a legrészegesebb ember, akivel valaha is találkoztam ... Volt rá példa, hogy este lefeküdt józanul, és reggel tökrészegen ébredt, álmá­ban ivott a marha, falusi lakoda­lomban volt, pirosbort vedelt, bir­kagulyást zabáit, s hajnalban ki­ment a mezőre, harmatban mosa­kodni, aztán felébredt, ujjongva, kibálva, és fél órába telt, mire el­magyaráztam neki, hogy nem a ha­tárban ugrál, hanem az ügyeleti szobában, rozzant vaságyon, pók­hálós mennyezet alatt. 2 Peuer — Somosnak — Ez nem az1 igazi, a Kövidinka csinált bor, csövidiruka, érted. Én, szóval nekem egy van, ami jó, a Veltini, az jó, hosszú is meg me­leg is, érted. Én, szóval nem vagyok kutya ehhez, borászati iskolám van, szóval a bor, ha igazi, lehet hosszú, karcos, hegyes, gerinces meg ilyes­mik, érted. Mintha ember volna. Ez itten, szóval ez csinált bor, nem jó semmire csak arra, hogy itt le­gyen ügyeletkor. Jó, hogy itt van, érted. 3. Neszmélyiné — Somosnak — Tudja, Lacika, én azonnal lát­tam, hogy maga más, mint a többi betegszállító. Egyetemre készül, igaz'; Nagyszerű. A férjem is orvos, sebész. Jó sebész. És jó horgász. Szóval jó ember. Minden látogatás­kor bejön hozzám. Kiscsillagnak hív. Meglátod, Kiscsillag, nem lesz semmi baj. Nem is vagy te beteg, Kiscsillag. Az ősszel, Kiscsillag, el­utazunk valahová. Igen, tényleg jó ember, csak ... .. .Izületi panaszokkal kerültem ide, vizsgálgattak reggeltől estig, semmit sem találtak. Ideges pana­szok, mondta a főorvos. Átküldték az idegosztályra, „ideges panaszok”, mondta a lélekgyógyász, „rendeznie kell, asszonyom, a szexuális életét”. Igen, Lacika, elmondtam neki, hogy bajok vannak a férjemmel. Jó, ha kéthetenként közeledik hozzám, ami már csak azért is kevés, mert azelőtt ápolónő voltam, egyrészt, másrészt volt egy barátom, egy link író, aki állandóan szeretkezni akart, és én nem is nagyon tiltakoz­tam. Aztán férjhezmentem, és kö­vetkezett a nagy semmi. Géza jó ember, ja, ezt már mondtam, és na­gyon jókezű sebész, de hát... Érti, Lacika? Hogyne értené, fiatal em­ber, erős, egészséges ... 4. Peuer — Somosnak —... Aztán, szóval odajött hoz­zám a Neszmélyiné, tudod, az a, szóval az a szőke nő, a háromtizen­hatban fekszik, érted. Azt mondja, hogy ő minden hét végén hazamegy, nincs-e kedvem, szóval nem aka­rok-e találkozni vele. Csak néztem, mert szép nő, érted. Meg nagy melle is van, láttam a pongyola alatt. Meg mély a hangja. Szóval nem hittem el neki, hogy azt akarja, és megkér­deztem tőle. Erre azt mondta, hogy igen. Na jó, mondtam. Volt már ilyen. Hatvankettőben. Akkor még az ortopédián dolgoztam. Korsós- nénak hívták, csípőficama volt, de hát nekem az is jó, szóval nem va­gyok egy leányálom, érted. A park­ban történt, este, mert a Korsósnét nem engedték haza, mint ezt, ezt a Neszmélyinét. A férje horgászni jár a hét végén, Makádra. Jó ha­las víz. 5. Neszmélyiné — Somosnak — Először magára gondoltam, Lacika, de maga okos, és én rossz Szántó Péter: Vonatok és Máriák A fAnv/Iim holdsárga óra hu­Ifctl l/IU, szonkettő harmin­cat mutatott, az állomás kinézete alapján fél évszázados késéssel. Igaz viszont, hogy valóban fél tizenegy múlt egy perccel. A mozdonyok fe­hér, csillogó vízpáráját pöfögve törte át a szürke koromfüst. Ilyenkor re­mízbe tolatnak a pompázatos Diese­lek, s előkerülnek a nagy, lomha gőzmozdonyok. Aki éjszaka utazik, annak jó ez is. — Az öthuszonhetes tolasson a külső „B” vágányra! A gőz sistergett' Valaki kalapál­ta a kerekeket, úgy szólt, mint egy bim-bam csengő. Újra a megafon. Az emberi hang megrezegteti a membránt, a rezgés végigfut a drótokon, aztán túloldalt megszólal a géiphang. Már csak a fémlap rezeg, különböző kilengéssel. Nehéz eldönteni, melyik emberibb: ez, vagy az álmos szolgálatos unott szövege: — Az öthuszonhetes tolasson már a külső „B” vágányra! — Hát. kedves Máriám, én most elmegyek — szólt a Bácsi. — Tudod, a munka. Kell az erő, a pihenés Utazz jól, kérlek szépen. A kezedet csókolom, kérlek szépen. És megcsókolta az arcát. A Bácsi micisapkát viselt, s alatta akkora orrot, hogy melegházi uborkának is bevált volna. Ez az orr azonban nem zöld, hanem szederjes színű volt. — Vigyázz Marikára! — mondta az anya, és arcán a kezdődő rán­cok elmozdultak. — És ne csaik ilyen­kor légy kedves hozzá. — Máriám, hogy mondhatsz ilyet! Igazán te is tudod, kérlek szépen, hogy a mi családunkban sosincs egy hangos szó — üvöltötte a Bácsi. — Persze, anélkül nincs, kérlek szé­pén, hogy az ember néha ne lewen mérges, ugyebár. Megmondtam a kislányodnak: a barátnőit, meg a fi­úkat nem hozhatja föl. Az meg iga­zán természetes, hogy hetente egy­szer van fürdés. Mi is csak szomba­kán. Halkan énekelt valamit, hal­kan és borzasztó hamisan. — Tudom, nehéz a Bácsi»™!... — Nem. anyu. igazan. Hisz szíves­ségből teszi... Igazán annyi mindent szerettem volna elmondani neked! — Hát. beszélj, kislányom! Hallgattak, fogták egymás kezét. — A fiúkkal hogy állsz? Marika arcán kis mosoly szaladt át: — Az a baj, hogy állok. — A múltkor írtál valamilyen Feriről. — Ó, az a múltkor már egy éve volt! — De hát azért kell valaki — né­zett rá Mária. — Talán más lenne... Ha apád élne... Elrobogott S."°*ibSS egymás után villantak fél előttük, mint valami öreg mozifilmen. A sze­relvény végére csatolt mozdony ab­lakán egy olajos arcú figura könyö­költ ki, a vajas kenyér utolsó mor­zsáit gyűrte-le. A kezében levő ösz- szegyűrt szalvétával megcélozta a sín mellett baktató kopasz vasutast, de nem talált. — Figyelem, figyelem — móká­zott Mária. — A második vágány mellett tessék vigyázni, a második vágány mellett vonat halad! Em­lékszel még?... Meg arra, hogy: fi­gyelem, figyelem, szolgálati közle­mény. Józsi, keres a feleséged! — Anyu, ne menj el! — Rám hasonlítasz. Sajnos. Em­lékszem, mikor kicsi voltál, mindig sírtál, ha valakit kikísértünk az ál­lomásra. El akartál menni vele, leg­alább az első megállóig. Egy postás gyalogolt el mellettük nagy csomaggal. Arról énekelt, hogy régi mániája végighasalni a Stefá­nián. Lába alatt ropogott a sóder, megbotlott, csúnyán káromkodott. — Anyu — súgta Marika —, olyan sokat szeretnék beszélni veled. — Kislányom — mondta Mária —, ne sírj! Hamarosan eljövök, s meglátod, akkor tovább maradok. Ha meg befejezed az egyetemet, úgyis hazajössz ... Bement a fülkébe, körülnézett. Szemben egy kopasz, idősebb férfi valamilyen újságot olvasott, időn­ként fölnevetett, kotkodácsolva. Ügy nézett ki, mint Benito Mussolini holdfogyatkozáskor. Egy fejkendős nénike már szétterítette tucatnyi réklijét, elhasalt a pádon. Át fogja aludni a hosszú utat és remélhető­leg hortyogni fog. A mozdony lanul elindult. Korán van, villant át az asszonyon, el sem búcsúztunk. Szegény Marika. Marika a peronon kísérte a vona­tot. A szerelvény lassan döcög, míg be nem ér az állomásra, majd csak ott gyorsít. Addig lehet mellette jön­ni, integetni. A kislány óvatosan lépkedett a sínek mellett, kezét fél­szegen tartotta, és kicsit mosolygott — Marikám, kislányom — suttog­ta Mária. A szavak kerek ködfoltot festettek az üvegre, Marika nem hallotta őket, csak azt látta, hogy az anyja mond valamit. A vonat hirtelen felgyorsult. Má­ria az ablakhoz kapott, hogy lehúz­za. A kopasz felmordult: — Ne nyissa ki, árt az asztmámnak! — A .. kislányom — mondta, az­tán csendesen leült az elvásott bőr­ülésre — Maid találkoznak újra — mondta a férfi. — Ebben a nyava­lyában mindig mindenki találko­zik. A szerelvény már kint járt a nyílt pályán, alig látszott. Marika elin­dult, leszegte fejét, bámulta a nagy­darab kavicsokat. A vonat messzi­ről. diadalmasan füttyentett egyet: tu-tuuu A megafon is újra recs- csent, Marika azonban már mesz- sze járt. Csak a rekedt orrhangot hallotta értelem nélkül: jou-jou- jou, jou-jou. ‘ t t | ■ | t t | H I I I 1 I I I | I I -r Pósa Zoltán: Felejtés ökölbeszorult kéz belsejében parázs a gondolat a-ró szikrája már soha nem perzseli bőröd sebes alkonyaikor pirosbahajol a félelem ton fúrdünlc sizínésanő vagyok... Amikor el­kezdtem magával beszélgetni, olyan laposakat nézett rám, mint egy va- ranigyos békára. És akkor... Akkor végigcsoszogott a folyosón a Peuer. Tolószéket gurított maga előtt, az ujjad a fogantyún, „úristen”, gon­doltam, „ennek vannak a leghosz- szabb ujjai a világon”... Megnéz­tem a lábát is, legalább negyven­hatos volt. Másnap odahívtam ma­gamhoz, meglazítottam a mellemen a pongyolát, és azt mondtam, néz­zen a szemembe. Belenézett. Seszínű szeme volt, szürke vagy kék, vagy sárga, vagy mittudom én... Meg kértem, hogy legyen olyan kegyes, jöjjön fel hozzám a hét végén, a férjem nincs otthon, horgászik Ma­kádon. Bámult egy darabig, aztán azt mondta, hogy „jó”. 6. Peuer — Somosnak — Felmentem hozzá szombaton, érted. Marha szép helyen lakik, vil­lában, lépcső vezet fel a szobájába, szőr van az ágya előtt, csilingel az öngyújtója, érted, satöbbi. Komoly nő lehet. És mégis mekkora kurva. Pont én kellek neki. De, szóval azért tetszett neki, amit csináltam, csak úgy visszhangzott a szoba. 7. Neszmélyiné — Somosnak — A végén adtam neki egy öt­venest és kilöktem az ajtón. A für­dőszobába botorkáltam, hánytam és közben bőgtem. 8. Peuer — Somosnak — Szóval, szeretnek a nők, érted. Nőstények. Jól fel kéne rúgni vala­mennyit. 9. Neszmélyiné — Somosnak — A férjem csak este jött meg, két kiló dévérkeszeggel meg egy méreten aluli ponttyal. 70. Somos naplója „Vannak ügyeletek, amikor egyál­talán nem tudok aludni. Nem azért, mert sok a hulla, á nem. Valami nem hagy aludni, forgolódok, nyög- décselek, aztán felpattanok, kinyi­tom az ablakot, és ott állok, né­zem a sötétséget, hallgatom a park susogását, no meg a Peuer hortyo- gását a hátam mögül, és tudom, hogy hamarosan elmegyek innen Aztán eszembe jut Neszmélyiné, és újra lefekszem, mert rájövök, hogy máshol sem lesz jobb.” Miklosovits László illusztrációja Az asszony bólintott. Ismerte a bátyját, de még mindig ez volt az olcsóbbik megoldás. Az olcsóbbik pokol. A Bácsi, meg a kínai selyem- pongyolás felesége a svéd mixelő­géppel.: — Nem tudom, mikor jövök újra. Nehéz már nekem a vonatozás. — Ugyan, Mária, hisz ez a leg­szebb kor, a második virulásod nevetett a Bácsi harsányan, göcö- gősen. — Biztos valami legény van a dólogban! Ki tudja, mit csinálsz te Nagykanizsán? Látszott, hogy a pokolba kívánja őket, idegesen topogott a meheinék- től. — Jojcakát — mondta, aztán han­gosabban. — Mék aludni. Félútról visszaszólt: — Marikám, aztán siess haza. nem bertákolhat- lak hajnalig, holnap megint vár a munka. Mind a ketten tudták, hogy a Vak egérbe indul, várják a haverok, azért siet. C^L^in íöttek- mí2 ideérték. JUlkaiy a vonat egészen kint állt meg. Útközben csend volt, az épület zaja sem hallatszott idáig Nagy, barna vagonok siklottak pu­hán. Néha összekoccantak, ilyenkor csattant az ütköző, majd remegés fu­tott végig a soron. Olyan volt az állomás, mint a vat­tába csomagolt karácsonyi díszek. Föl lehetne aggatni a MÁV kará­csonyfájára. — Marikám, haza kell menned -L- mondta Mária, és megsimogatta a lány arcát. — Anyu, csak pár percig hadd maradjak! Nézte a lányát. Nagyon hasonlí­tott hozzá. — Tudod, hogy nem bánom, de minek? A vonat akkor is elmegy# ha nem ácsorogsz itt. Marika hangja megkeményedett: — Nem a vonat miatt akarolt ma­radni! A csendbe újabb vagonok csat­tantak bele. Egy kései részeg ment át a hídon, léptei kopogtak a desz-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents