Pest Megyi Hírlap, 1977. december (21. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-11 / 291. szám
||Magazin 1977. DECEMBER 11.. VASARNAP Jwls^vgBEBjssaiaiissssa«««««»«^^ SíxWíííííííísWií^ Mccvri kMdiw .•.v.nw.v.v.w.v.v^.^w^.v.v.v.v.v.w.v.w^X^W'XOC'W^v.V. s^SíSííSíí^^^^^K^iiySiiiiiiiíáí Betegek vagyunk? Ismét le kell írni a címet, kérdőjelesen, azaz a kétkedést érzékeltetve, s bővítve a mondatot, tehát így: Ennyire betegek vagyunk? Vagy másként fogalmazva: Ennyien betegek vagyunk? Dehát mennyi az az ennyi? Tavaly a megyében az általános körzeti orvosok ún. betegforgalma 5,1 millió, nem tévedés, 5,1 millió fő volt. Ezek szerint a megye minden lakosa több mint ötször kereste fel körzeti orvosát egy esztendő alatt. Ami persze statisztikai átlag, hiszen — szerencsére — tíz- és tízezrek vannak, akiknek semmi dolguk nem akad a doktorral. Az orvosi ellátás ma Magyarországon állampolgári jogon jár; mindenki számára ingyenes. S mert az orvostudomány harmincezer emberi betegséget — pontosabban szindrómát, azaz betegséget jellemző tünetcsoportot — tart nyilván napjainkban, nem gond a választék sem, mibe betegedjünk bele. Most először Fiával, menyével érkezem, így könnyen átesünk a megismerkedés szünetekkel szabdalt percein. Fia, menye nagyszülő már s ő dédi, azaz dédnagymama; Szerencsés Ká- rolyné nyolcvanöt esztendős múlt szeptemberben. Most lakó a ceglédi kórház belosztályán, nagyobb baj nincsen, az epéje nem hagyta békességgel pihenni, emiatt kényszerült a kórterem csendjébe. Ami azért különleges eset, mert Szerencsés Ká- íolyné, mintha csak neve sugallatára történt volna, életében most először beteg. Fia, akivel munkahelyéről, a Közúti Gépellátó Vállalat gyárából együtt érkeztünk látogatóba, legalábbis ezt állítja; a mama még soha nem volt béteg. A kérdésre, vajon így igaz-e, a nagy ágyban addig szinte elvesző, s illedelmesen fekvő idős asszony csupa élénkség lesz. Felül, szeme, szája egyszerre kezd mosolyogni, s'ÚRy '-felcl: nem értem én rá arra,'hogy beteg'tegyék. § mondja tovább, úgy, ahogy mások érdemrendjeiket és érdemeiket sorolják, miként kezdett el hatéves korában — kiscselédként — dolgozni gazdáknál, hogyan lett Varga Irmából Szerencsés Károlyné tizenhat éves fejjel: szült tizenegy gyermeket, megélt két háborút, tüzeket, árvizeket, s mert mindig csak az ura, meg a maga két kezére hagyatkozhatott, dolgozott feszt, megállás nélkül, hajnalt az estével összehajtogatva, de beteg, az nem volt soha! Most beteg? Az orvos azt mondta, jobb, ha megnézik a kórházban, így szót fogadott — ő fogalmaz ekként —, s bejött. Azaz, behozták kocsival Törteiről, az egyik unoka a Zsiguliján, s mert kórházat ő belülről még soha nem látott, maradtak mellette egészen addig, míg minden el nem rendeződött körülötte. Valóban nem látott kórházat belülről? Hiszen tizenegy gyermeknek adott életet?! Csakhogy Szerencsés Károlyné még akkor szült. Akkor, azaz abban a világban, mely a társadalom önkényes szétszabdalásával ítélt bizonyos emberek életének értéket, s tagadta meg másoktól azt. Ezért a tizenegy kisdedből bába csak ötöt segített világra, hatot a paraszt- asszonyok mindent tudása, kínnal szerzett tapasztalása. Lehet, hogy ezek a régi emlékek avatják most széppé a kórházat, aranyossá mindazokat. akik az ő hogylétével törődnek? Vagy az is közrejátszik, nem nagy a baj, s ráadásul elvonja figyelmét róla a szobatársak beszélgetése? Mert hiszen csak van valami magyarázata annak, hogy egy nyolcvanöt esztendős parasztasszony életében először belép a kórházba, s nem dermed meg az ismeretlen világ sugározta hatásoktól, nem némul el ágyszomszédja mellett, aki diplomás, hanem úgy beszélgetnek át-átszólva a másikhoz, mintha régóta ismernék egymást. Ebben a magatartásmódban minden bizonnyal része van Varga Irma, Szerencsés Károlyné egyéniségének. nyitottságának is, ám föltéte- lezhetően az szintén közrejátszik, hogy a betegség fizikai, lelki értelemben ugyan baj, de társadalmi, egzisztenciális következményei nincsenek. Nemcsak azért, mert Irma néninek — ez az én legszebb örömöm az életben, mondja, amikor néhány pillanatra kettesben maradunk — jók a gyerekei, s a gondoskodás, a törődés ezer jelével veszik körül, s mert a kórházból a családi körbe, fiához, menyéhez, a törteli házba i"t viasza, hanem azért sem érezhet semmiféle ijedelmet, szorongást, mert rájött itt, a kórteremben, a laboratóriumi vizsgálatokkor, a fölvételi irodán, hogy — egyféle ember van. A beteg, aki istápolásra szorul, s csupán nyilvántartásának, de nem gyógyításának tényezője a foglalkozás, a lakóhely __ Igaz, nem mindenki szól eg yformán ebben a kórházban sem az ágyakban fekvőkhöz, s ugyan kérdés, lehet-e egyformán szólni 18 ezer 959 beteghez, mivel egy esztendő alatt a kórház ennyi ápoltját bocsátotta el, az azonban vitathatatlan, a gyógyítás légköre semmivel sem hátrább álló tényező, mint maga a gyógyítás hogyanja. Furcsa számtan Az egészséget nem szabad pénzben mérni, az egészség azonban mégis — sok — pénzt követel. A megyében ebben az esztendőben csupán a költségvetésből 601 millió forintot kapott az egészségügyi és szociális ágazat. S ebben az összegben nincsen benne az a summa, amit rendelőintézetek — így a százhalombattai, a monori —, kórházi pavilonok folyamatos építése emészt fel s amit a kistarcsai kórházra kell költeni. Hiba lenne ugyanis elfeledkezni arról, hogy ez a kórház 493 millió forintba kerül, azaz a megye minden lakosa ötszáz forint egyszeri bevételhez juthatna, ha erre az ispotályra nem mutatkozna szükség. A szükség azonban olyannyira nagy,, hogy mindent el kell követni a kistarcsai kórház terv- szerinti átadása érdekében, hiszen — tovább folytatva a furcsának tetsző számtant — a megyében az ország lakosságának kilenc százaléka él, de a megyei hatáskörű kórházak általános osztályain az ágyak száma az országos mennyiségnek csupán 3,7 százálékát éri el. Ami válasz arra, miért áll előtérben esztendők óta a megye kórházi ellátottságának javítása. A kórház azonban végpont, a betegek többsége — szerencsére — nem szorul ilyesfajta, tartós ápolásra. Akkor is elgondolkoztató, ^ hogy egyetlen. esztendő .alatt 71 ezer 340 beteget bocsátottak el ezekből az intézményekből, s ebben a számban még nincsen benne azok csoportja, akiket másutt — például a fővárosban — állítottak talpra. Becslések szerint ez utóbbival úgy felkerekedik a kórházban feküdtek, fekvők tábora, hogy a megye minden tizedik lakosa belekerül...! Ennyire betegek lennénk? A szakember szinte tollba mondja mindazokat a nyavalyákat, melyeket messziről elkerülhetnénk, ha ... ha fontos lenne számunkra az egészségünk. Legtöbbször azonban már csak akkor érték e kincs szemünkben, amikor veszélyben forog, amikor betegek vagyunk. Az alkohol, az elhízás, a mozgás hiánya tízezreket juttat egy-egy esztendőben orvoshoz, kórházba, s annak, aki oly türelmetlenül szeretne újra egészséges lenni, eszébe sem jut: amitől szenved, azt magának köszönheti. Kegyetlenül hangzik? Igen. Csakhogy a nyers fogalmazást szinte kikényszeríti az egyre magasabbra szökő grafikonvonal; a megyében a lakosság növekedésénél gyorsabban emelkedik a betegek száma ma, s közöttük ijesztő tempóban gyarapodik azok aránya, akik szinte mindent elkövettek, ha persze akaratlanul is, hogy betegek legyenek. Kockáztassuk meg a kérdést: lehet, hogy egészségünk azért nem túl nagy érték, mert helyreállítása nekünk ingyenes? Az emberek életéért, egészségéért semmilyen áldozattól nem riadhat vissza a társadalom, de megoldható ellentmondás-e az, hogy ugyanaz a .társadalom, mely egyre többet költ egészsége helyreállítására, egyre kevesebb gondot fordít egyénileg egészsége megóvására?! Málnabaj, macskajaj Volt rá eset a Váci Kötöttárugyárban, amikor a művezetőnek beosztottja a szemébe mondta: ha nem enged el szabadságra, akkor betegállományba megyek, de nekem kell ez az egy hét. Elengedte, bár méregtől vörösen, mert ez az asszonyka legalább nem tagadta, málnát szüretel. Akadnak azonban, akikre úgy tör rá a málnabaj, hogy csak műszakkezdéskor derül ki, e fura nyavalya miatt nem érkeztek meg. Néhány váci üzemben — kényszeredetten — úgy döntöttek, aki szabadságot kér, az kapjon málnaszedés idején. Volt, aki tisztességgel élt a fölkínált lehetőséggel, ám sokan maradtak a hagyománynál: lebetegedtek málnabajjal. Mint Erzsiké, aki pipacsvörössé változott arccal fogad, amikor meghallja kísérőmtől, miért keresem. Egyike a legjobb kötőknek, s ennek, meg brigádja szavának köszönheti — majd ők rendet tesznek vele —, hogy a tavaszi kimaradásból nagyobb baja nem lett. A mérge buktatta le. Kevesellte a felvásárlótelepen kínált forintokat o — szerinte — gyönyörű málnáért. S fogta az árut, csacsi fejjel beállított a piacra, idei a vácira. Persze, hogy meglátták! Az orvosnak van mentsége, mert Erzsiké maga közli, ha ő azt mondja megint elővette a lába, kapja a betegállományt. Hiszen a lába tényleg beteg, kórházban is kezelték vele, tipikus textilesbetegség az érgyulladás, s nincs olyan isten — bizonygatja —, aki kiderítené, tényleg any- -nyira fáj-e? S az ő mentsége? Ki szedi le a málnát akkor?! Ennyit mond, de kemény hangon, s bevallom, bár érv kínálkozna néhány, vitázni mégsem tudok Erzsikével. Két gyermeket nevel egyedül, a férje disszidált, a család nagyobb beruházásaira a málna adja a fedezetet. Miért nem kér inkább szabadságot? Jövőre azt kérek — feleli, s látszik, már ott tétovázik a könny a szeme sarkában, maradjon vagy legördüljön-e. Erzsikét meg kell értenünk, de vajon ugyanilyen szívvel, ésszel ítéljük meg azokat, akik a bő kézzel mért napszámért — s lassan már így sem lesz vállalkozó — kapják meg a málnabajt? S azokat a betegeket, akik macskajajuk miatt maradnak munkahelyüktől távol? Próbálkoztam néhányukkal, de szóra nem bírtam egyet sem, bizonyítani meg csak arra lehetett volna a dolgot, akit — sorozatos igazolatlan mulasztásaiért — a Cement- és Mészművek váci gyárából elhessegették. Néhány éve — mondták itt — még több gondjuk volt a flaska- és pohárbarátokkal, s tagadhatatlan, éppen az alkoholizáló életmód miatt sokuknak ténylegesen van valamilyen baja, sőt, sűrűn többféle is. Viszonylag könnyű volt betegállományba menniük. A gyári fegyelem és a táppénzes fegyelem megszilárdítására tett intézkedések összetalálkoztak, ma sokkal ritkább a macskajajos beteg, akiről persze csak tudni lehet, hogy az, állítani nem, hiszen szabályos a beteglapja, a forma rendben. Négymillió nap Ennyi telt el tavaly a megyében táppénzen, azaz minden lakosra számítva, négy. Csakhogy táppénzt a keresők kapnak, s mivel a lakosságnak hozzávetőleg a fele tartozik a foglalkoztatottak táborába, rögtön nyolcra ugrik a táppénzes napok egy főre jutó átlaga. Négymillió nap — nem ez a rekord. Tavaly valamelyest csökkent ugyanis a táppénzesek aránya, ami feltételezhetően az ismert szigorítások következménye. Így is azonban naponta átlagosan 13 ezren voltak a megyében táppénzes állományban, azaz, ha hasonlatot keresünk, három közepes nagyságú település teljes lakossága. A csúcs 1975-ben magasodik, ekkor 4,2 millió nap telt el — ahogy ezt számomra újdonságként megfogalmazva hallottam — o Szolid Tallérokat Kiosztó központ, azaz az SZTK pénzén, s ezeknek a szolid talléroknak az ösz- szege 341 millió forintot tett ki abban az esztendőben. Tavaly a táppénz — ami a keresetnövekedés függvénye is — már tízmillióval többre rúgott, s hogy érzékeljük a sok kicsi sokra megy igazságát, leírjuk: országosan tavaly 5,9 milliárd forintot fizettek ki ilyen címen. Nincs semmiféle megbízható adat arra, vajon mennyi ebből a ténylegesen rászoruló, s menynyi a formailag jogosult kézhez kifizetett pénz, az azonban bizonyos, hogy a szomszédos szocialista országokkal összevetve, hazánkban feltűnően magas a táppénzesek aránya. Tíz perc húsz másodperc Naponta 550—570 beteg fordul meg a nagykátai rendelőintézet különböző szakorvosainál. Könnyűnek tűnik tehát a tudakozódás, ám úgy látszik, Öregek i / Joóba Éva rajza az ide jövők a szűkszavúak közé tartoznak. Ahogy két fiatalember is, majd egy kék köpenyes, láthatóan munkahelyéről jött negyven, negyvenöt körüli férfi szintén. Elhárító kézmozdulattal felel a bemutatkozást követő kérdésre — mikor járt itt legutóbb —, a két fiatalember pedig válasz helyett távozik. Rejtély, mi lehetett az a nagy baj, ami egyszeriben így elmúlt?! Végül Orbán Ti- borné szóbaáll velem, s szerencsém van, mert tanítónőként azokról is beszélni tud, akik kívülmaradtak a hevenyészett vizsgálódás körén, a gyerekekről. A maga baja semmiség, apró sebészi beavatkozást kíván csupán, s mert utoljára 1973-ban volt betegállományban, sok tapasztalata nincs az egészségügyi ellátásról. Van viszont, mégpedig gazdag ismeret- anyaga a gyerekek igazi meg vélt betegségeiről, hiszen — mint mondja — megtörtént, hogy osztályában az egyik kislány otthon maradt két napot „fejgörccsel”, s következő héten már négy gyerek hiányzott ilyen címen ... Az utánzási készség a gyermekkor sajátja, ám mit mondjunk az olyan szülőről, aki rendszeresen betegre tömi csemetéjét, s utána igazolja a mulasztást, gyermekemnek fájt a hasa, hányt szöveggel?! Vagy a másikrról, aki rokoni látogatásra vitte magával a trónörököst, s utána szemrebbenés nélkül hivatkozott a betegségre, nem sejtve, a srác két perc múlva kikottyantja, hol járt, mit látott. Az ilyen és hasonló ügyek, esetek nem önmagukért érdekesek — fejtegeti Orbánná —, hanem egy magatartásmód kifejlesztése, kifejlődése miatt. A gyermek ugyanis joggal hiheti, a betegség olyan indok, amire bármikor, bármivel kapcsolatban hivatkozni lehet, akkor is, ha nincs kedve iskolába menni — s később dolgozni —, s akkor is, ha szülei vélik úgy, hiányzását majd betegséggel igazolják. A nagykátai rendelőintézetben egyébként — s ezt már persze nem Orbánnétól tudom — 10,2 „ perc jut egy-egy gyógykezelésre, s ez majdnem a megyei átlag, m#t az kerek tíz perc. Sok, kevés? A matematikai átlag persze elfödi, hogy van, akivel harminc percet tölt el az orvos, s van, akivel hármat. Bizonyára jobb lenne több időt szentelni a betegnek, ám ehhez az kellene — furcsán hangzik,* de igaz —, hogy a valóban betegek, a ténylegesen szakrendelésre szorulók jussanak az orvosok elé. A rendelő- intézet állományába tartozó orvosok 210 ezer gyógykezelés lebonyolítói voltak, s mert a járás lakossága 67 ezier, évente háromszor mindenkivel összetalálkoznak, persze, \elvben. Akad azonban a valóságban is sok olyan betegük, aki pusztán ezért jön el a szakrendelésre, hogy ellenőrizze — hiszi: ellenőrizni tudja — körzeti orvosát, tényleg az-e a baja, jó-e a gyógyszer, amit fölírtak, ajánlottak neki, s így tovább. Vannak azután „bérletesek”, akik a szomszéd kiszínezett szavaiból tanulják meg éppen aktuális bajuk tüneteit, s valójában csak az kell nekik, hogy foglalkozzanak velük; túlnyomó többségük idős ember. Lyukak a hálón Közhelyként hangzik, de bátran írjuk csak le az ilyesfajta közhelyeket: az ingyenes orvosi ellátás, ami ma már minden magyar állampolgárnak jár, nagy vívmány, társadalmi, gazdasági fejlődésünk lényeges eredménye. Az egészségügyi hálózat kiépítése folyamatos, hiszen — egyetlen példára utalva — a megyében tíz év alatt több, mint hétszázzal csökkent az egy körzeti orvosra jutó népességszám. Mind szorosabb, szilárdabb az a háló, mely fölfogja, óvja, gyógyuláshoz segíti a beteget, s ennek érdekében fölvonultatja egyre gyarapodó seregben a tudomány és a technika legfrissebb eredményeit. Erre sem erkölcsi, sem anyagi erőket nem szabad sajnálnunk. Azt azonban észre kell vennünk, hogy e képletes hálón, bár nagy szorgalommal kötjük, lyukak is vannak. A megye orvosi karának tizenkét százaléka elmúlt hatvan esztendős, de utódaik nem tülekednek elfoglalni helyüket ... Miközben folyamatosan növekszik a betegek száma, ma száz kórházi ágyra tizenhárommal kevesebb ápolónő jut, mint 1970-ben... A megye iparában évek óta magasabb a táppénzesek aránya, mint az országos átlag, s így tovább, így tovább. Megoldatlan kérdések, s még vizsgálati szakaszba sem jutott gondok tömege a mérleg egyik, s tekintélyes eredmények a mérleg másik serpenyőjében. Betegek vagyunk, de most már, a leírtak tudatában, még.indokoltabb a töprengés: ennyire, eny- nyien? A költségvetés szociális és egészségügyi kiadásai — vigyázzunk, a társadalombiztosítási kiadások ebben nem szerepelnek! — idén meghaladták a 15 milliárd forintot. Ne mérjük pénzben az egészségünket, rendben van. Csakhogy a betegség okozta szenvedéseket, kínokat sem lehet pénzzel megváltani. Mészáros Ottó i 1 í