Pest Megyi Hírlap, 1977. november (21. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-27 / 279. szám

Téglára téglát i Ä tények ismertek, de nem eléggé közismertek. Pest' megyében min­den száz új lakásból nyolcvannégyet — jó részüket ugyan állami segítség­gel, azaz hitellel — magánerőből emelnek. Tavaly a frissen tető alá került otthonok száma a megyében 8494 volt. Ebből állami erőből épült meg 1389, magánerőből 7105. Az arányok nem egészségesek, Pest me­gyében alacsony — összességében is, ezer lakosra számítva is — az álla­mi lakásépítés. Ez a tény még in­kább aláhúzza a magánerőből emelt otthonok döntő szerepét a la­kásépítési tervek teljesítésében. Harmadik nekifutásra Egy esztendő alatt száztizenhét új otthonba költözhettek be a lakók Abonyban. A nagyközségben annyi lakás épült, amennyi — Albertir- sát kivéve — a járás többi községé­ben összesen. A hatvanas években voltak, akik aggodalmaskodtak, mondván, o széleken — azaz a me­gyehatáron levő településeken — megrekedhet a mozgás, lelassulhat a haladás. Van erre példa. Abony azonban az ellenkezőjéről tett tanú­ságot, igaz, úgy, hogy fejlődő ipara, erős mezőgazdasági üzemei helyben kínáltak biztonságos kenyérkereseti lehetőséget, s a nagyközségi tanács — a lehetőségekhez mérten — fo­lyamatosan és tervszerűen alakítot­ta ki a közműveket, gondoskodott beépíthető telkekről. Az új ház nem ritka a településen, s ezért nem csodálnivaló. A Szelei úton is vá­logatni lehet közöttük, vannak ki­sebbek és nagyobbak, szépek meg hivalkodóan csúfak. Cserei Kálmán és családja szépnek látja otthonát, mert a fehér falakat még fehéreb­bé teszi a verítékes munka emléke, a tető cseréppirosát még vörösebbé a sokféle és sokfelé szaladgálás iz­galmainak nyoma. A családfő har­minchat, felesége harminchárom esztendős, két gyermekük van, lá­nyok, tizenegy és tízévesek. Cserei Kálmán és ' féleségé'’ téffti'eiőSjtövét- kezeti tagok, a falun kívül nem dol­goztak másutt sehol, szándékuk sincs — most már végképp — moz­dulni innen. Ez a házat nagyon akartuk — mondja a férfi. Akarták, mert sem az ő, sem a felesége csa­ládjában nem volt megszokott va­gyontárgy a családi ház. Az ember és asszonya egymást váltogató sza­vaiból kiderül, már esküvő előtt megfogadták: saját otthonuk lesz. Mert igaz, nem láttak, hallottak per­patvarokat a szülői háznál, de lát­hatták, hallhatták, mivel jár a kö- zösködés rokonnal, illetve bérbeadó­val, miként horzsolja a másikat az összezsúfolt emberek sorsa. Nem a birtoklás vágya, hanem az önálló élet óhajtása volt az ösztönzőerő. Ne- kikezdtek, de csak addig jutottak, hogy telket vegyenek. Az első gyer­mek, Ildikó, pici korában sokat be­tegeskedett, hordták orvostól orvo­sig, kórházról kórházra; elfogyott az összerakott szerényke összeg, amivel megkezdhették volna az építést. A második nekifutást az akasztotta meg, hogy a családba érkezett a má­sodik gyermek, Krisztina, s szobát toldtak á szülők és a sógor lakta házhoz, mert addig egy helyiségben heten éltek ... Harmadszorra indul­ni már nem volt könnyű, s talán be­le is buknak, ha nem fog össze a család, ha néhány, kimondottan mestert kívánó kényesebb dolgon kívül nem maguk csinálnak min­dent. A mesterek a magunkfajtának megfizethetetlenek — így az asz- szony, s tény, az árakat a kereslet, kínálat szabja meg. S mert az épít­kező jóval több, mint a vállalkozó mester, nem nehéz következtetni eb­ből a helyzetből a kétszobás, össze­sen 98 négyzetméteres ház esetleges építési költségeire. Amit így a csa­ládi kalákával, megtakarítottak. Ezért sikerült végül tető alá hozni az új otthont? Ezért is. S nem ke­vésbé azért, mert Csere Kálmán szakmunkásvizsgát tett állattenyész­tőként, havi jövedelme ennek, meg túlmunkavállalásainak következté­ben 1400—1600 forinttal nőtt meg. Tíz éve kezdték a házépítést, idén májusban költöztek. Ha újra az út elején adnának? Az asszony a fejé­hez kap, mint aki ezzel azt mondja, soha. Férje csöndes szóval,- szinte magának bizonygatja: a háznak ak­kor is nekikezdenénk, mert a ma­gunk födele kell a fejünk fölé. Együttes erőfeszítéssel Több mint két és fél esztendeje, j 1975 márciusában fogadta el a XI kongresszus a Magyar Szocialista Munkáspárt programnyilatkozatát. Ebben olvashatjuk: „Másfél-kétmil­lió lakást építünk, növelve a több szobás lakások és az állami bérlaká­sok részarányát. Az állam és a lakos­ság együttes erőfeszítésével biztosí­tani kell, hogy minden család ön­álló lakáshoz juthasson, javuljon a lakások minősége és fejlődjék a la­káskultúra. Gondoskodni kell a meglevő lakásállomány karbantar­tásáról és korszerűsítéséről.” A maszek zseb összesen 11,7 milliárd forint érté­kű beruházás készült el 1976-ban Pest megyében. Ebből a magánbe­ruházások értéke — ami döntően a lakásépítéssel egyenlő — 2,2 milliár- dot tett ki, azaz a teljes összeg húsz százalékát. Ha azonban elválasztjuk a szocialista szektor beruházásaitól a kommunális területet, akkor arra a meghökkentőnek látszó eredmény­re jutunk, hogy a maszek zseb mé­lyebbnek bizonyult, mivel 700 mil­lió forinttal többet vettek abból elő, mint a kommunális ágazatokat irá­nyító, fejlesztő tanácsokéból. Így azonban hamis irányba jutnánk el következtetéseinkkel, hiszen a taná­csok fizette közművek — villany, víz, mind több helyen a gáz, olykor­olykor már a csatornázás is, azután utak, kereskedelmi egységek stb. —, kommunális intézmények nélkül aligha épülne magánerőből annyi lakás, amennyi egy-egy esztendőben tető alá kerül. Mégis, a 2,2 milliárd nagy summa, tiszteletet parancsol, figyelmet követel, támogatást tesz érdemessé minden területen. Mint a fa gyökere Volt olyan esztendeje Berenceba- rátinak a hetvenes években, amikor hét, s olyan is, amikor egyetlenegy lakás épült. Pedig itt, hegyek, erdők ölelésében minden föllelherő, .amit romantikusnak, szépnek, kí­vánatosnak tárt a — városi ember. Kívülről érkezni s ítélkezni egészen más, mint belülről; az egyetlen kes­keny útszalag a kapocs a világhoz, s bár jó munkaalkalom az erdő — az Ipolyvidéki Erdőgazdaság —, de nem akárkinek, mert kemény a fel­adat is. a környezet is. A fiatalok némelyike ezért kapja vállára köny- nyen a vándortarisznyát, s megy „lefelé” — így mondják — Vácnak. Pestnek, vagy „fölfelé” Rétságnak, Balassagyarmatnak. Mégis, eszten­dőnként tíz, tizenkét gyermek ber- necebaráti lakosként jön a napvi­lágra, igaz, az elhunytak száma na­gyobb, így a természetes szaporodás negatív előjelű, s mert a bevándor­lás szinte semmi, ha lassan is, de apad a lakosság. Vaigy talán múlt időben, apadt, s megáll a fogyás, lekerül az odaszögezett deszka né­mely ház ajtajáról, ablakáról? Akadnak már itt házait üdülőnek vásárlók, igaz, inkább csudabogár­nak, s nem községgyarapítónak szá­mítanak, de ki tudja, holnapután hátha fölfedezi a benzint égetők hada e kies helyet is?! Tamaskó Fe­renc erdőmunkás azon bátrak egyi­ke, aki hisz a falu holnapjában, mert — házat épített. Csekély mun­kahelyi segítséggel, némi OTP-köl- csönnel, sok elszántsággal, még több akarattal rakott négy éven át tég­lára téglát. Azaz, nagy hiba lenne, ha így maradna, egyes számban, mert ott volt mellette a párja, ese­tenként a férj és a feleség családjá­nak férfitagjai, azután — tetőcsiná- láskor — a brigád, ahol Tamaskó Ferenc nyolc esztendeje kapja meg reggelente a parancsot, mi lesz a dolga. Így magasodott a fal, került e köznapi koronára ékszerként a te­tő, s belülre lassan — ez már azután igazán a családfő két keze nyomán — a parketta, ajtó, ablak. A ház áll, s mert már lakják, otthonná alakult, bár még — mondja a gazda — van itt esztendőkre munka. Tamaskóné második gyermekét várja, az első, nagy bánatukra, néhány órát élt csupán. Összetörhettek volna; állva maradtak e tragédia pörölycsapásai alatt, sebeik fájnak, de nem mások­tól várják a gyógyítást, hanem ma­guk keresték az írt; az otthont is, az új csöppséget is, aki — félre­fordítja fejét az asszony, úgy sóhajt­ja el — januárban érkezik. Pénzt semmi másért, csak anyagért adtak, igaz — bök a levegőbe Tamaskó —, esztendőről íztendőre többet, ugyanazért. Az építőanyagok drágu­lása igencsak megnyirbálta, tervei­ket, elment beszerzésre az is, amit bútorra szántak, s akadt hónap, amikor szülői kölcsönből futotta kosztra. Keserves volt? A férfi ráz­za a fejét. Nem, nem. Aztán mondja is: mint a fa gyökere a földbe, úgy kapaszkodunk mi egymásba. Szegé­nyek a szüléink, testvéreink, mint mi magunk, senki sem tudott a zsebbe nyúlani, itt van húszezer vagy ötvenezer. A két kezüket hoz­ták! S látja, a pénzt visszaadja az ember, de ezt?! Ha a konyha falára nézek, tudom, Bettivel, az öcsémmel raktuk, apámmal vakoltuk. Amikor a szobák ablakh.it ékeltem ki, apó­som volt a segítségem ... Homloká­hoz nyúl, mint aki szeretné letöröl­ni az emlékek mélyítette ráncokat, keze azután asszonya derekára ván­dorol, s otlt pihen meg. Erős kéz, a fizikai munka minden nyomával, mész marta vörös foltokkal, apró hegekkel, s a fákkal birkózásban köteggé fonódott izmokkal az alsó karon, mégis, erre a kézre rábízhat­nánk a galambtojást is; megőrizné. Várak és csigaházak Lakás és lakás között nagy a kü­lönbség. Igaz, ma már a jogszabá­lyok kikötik, mekkora lehet a csa­ládi ház legnagyobb alapterülete, de korábban épültek bizony várak is, s ha csekélyebb számban, így-úgy ügyeskedve, fölmagasodnak most is. összevethető-e a két kézzel emelt, a minden forintot ötször átszámoló tulajdonos kiverítékezte szoba és konyha — mert ne feledjük, a me­gyében minden száz új lakásból nyolc még mindig egyszobás — a panelekből szerelt, emeletes, minden komforttal fölszerelt otthonnal?! Ez is, az is egy lakás. S akinek a ház köntösébe rejtezett várak, az ötven­ezer forintos kerítések láttán eset­leg az lenne a véleménye, hogy ugye, van a parasztoknak pénzük — ami sokszorosan hamis, hiszen a legnagyobb házakat éppen a kettős jövedelműek emelik —, az szánjon rá egy napot, s autózzon el szomba­ton vagy vasárnap Vecsésre, Gyálra, Öcsára, Mendére. S ne csak azt nézze, miként magasodnak emeletes házak ezeken a településeken, ha­nem vegye észre, lássa meg a girbe­gurba utcácskákat, a faluvégek, a szántóföldpereinek riadtan lapuló új házacskáit is. Ne higgye, kizárólag olyan emberek élnek ezekben a vé­kony falú, olykor bontásból szárma­zó anyagokból emelt otthonokban, akiknek nincs másra igénye. Higgye el: pénzük, lehetőségük futotta eny- nyire. Mert igaz, a ráckevei járás­ban tavaly 208 három- vagy több szobás lakásba költözhettek be a tulajdonosok, de egyszobás is épült 124, s másfél szobás 151. Korántsem állíthatja tehát bárki is, hogy — s vigyázzunk, hivatalos mezben sem ritkák az ilyesfajta vélekedések! —, a magánerőből történő építkezés a pénzesek terepe. Akadnak valóban befektetők, akik így kamatoztatják pénzüket, de a többség rákénysze­rült az építkezésre, más megoldás nem lévén, azaz az állam gondjaiból vállalt át, terhein könnyített. Ezért elismerés jár, segítség, s nem gúny, nem olyasfajta veszőfutás, hogyha belevágott a házépítésbe, akkor sza­ladgáljon, papírokért, anyagokért, mesterekért. A megyének három ez­rese van a lakásépítésben: a budai, a ráckevei és a váci járás. Itt egy- egy esztendőben több mint ezer la­kás épül fel, ám úgy, hogy például a ráckevei járásban a tavaly tető alá került összesen 1017 új otthon­ból mindössze 19 épült állami erő­ből ... Ilyen és hasonló tények is­meretében fölösleges magyarázni, a megye ötödik ötéves tervében sze­replő 42,8 ezer lakás megépítése miért függ alapvetően a magánbe­ruházóktól. Függ, hangsúlyozzuk, aláhúzzuk, mert tavaly csökkent a magánépítkezési kedv. Nemcsak a megyében, hanem országosan is, s különösebb bizakodásra az idei — előzetes — adatok sem kínálnak ala­pot. Majd a tanya helyett Fütyül a szél, de most már ki bánja?! Áll a ház, igaz, üresen ásí­tanak az ablak- és ajtóhelyek, ám födi a falakat a tető, deszkák re­kesztik el a tél útját, s tavaszra is­mét kezdődhet a munka. Áll a ház a Tetétleni út mellett, s Dósa Ármin úgy járja körül, mint alvó újszü­löttjét az apa és anya, csöndes vi­dámsággal, titkolni sem akart büsz­keséggel. Látja-e, fein ház ez — mondja —, mást képzelni sem kép­zeltem. A tanya helyett lesz, elég volt, én még beverekedtem magam a hóban, sárban, de a gyerekek az iskolába...! S emeli az égnek a karját, így ad nyomatókot a tény­nek, a förgetegben sem megtakarít­ható gyaloglásoknak, az esőt szívó, soha ki nem száradó ruháknak, az utaknak, amiket csúffá tesz a sár, beolvasztva azokat a földek málló, cuppogó tengerébe. Három gyermek apja, dolgozott magánkőműves mel­lett, s mert a katonaságnál jogosít­ványt szerzett, volt gépkocsivezető, mígnem kikötött a Nagykőrösi Kon­zervgyárnál, annak alkalmazottja, rakodómunkás. Felesége termelőszö­vetkezeti tag, s mert a tanya tág világ, sok jószág megfér benne, bajlódtak vele eleget, s ím az ered­ménye: kölcsön nélkül épül meg a ház, igaz, úgy, hogy Dósa Ármin amit ellesett a magánmester mellett a kőművestudományból, azt most mind előszedi emlékezetéből. A kér­désre, mikor kezdték, sóhajtva fe­lel: tavaly tavasszal. S mint megtu­dom, az idei telet már itt akarták tölteni, ám közbeszólt két dolog is: hónapokig nem kaptak téglát, s az ácsmester, hiába ígérkezett, kórház­ba került. Emiatt a késedelem. A ház tényleg ház; lakni lehet majd benne. Semmi fölösleges hívság, semmi üres pöffeszkedés. Három szoba, de úgy, hogy egyik kétfelé választva ügyes térmegosztó félfal­lal; a lánynak s a két fiúnak, hogy külön alhassanak. A legnagyobb szoba lesz a család közös tartózko­dási helye, s a harmadik a két szülő hálóhelyisége. Dósa Ármin kőmíves pontossággal sorolja a méreteket, indokolja, miért lesz zöld csempe a fürdőszobában — mert van ám már ebben a faluban vízvezeték, ha húsz esztendeje valaki azt mondja fürdő­szobát építesz, részegnek vélem —, miért kellenek majd a házi derítő­höz kétszer szigetelt csövek; fejé­ben készen áll a ház. S a valóság­ban mikor? Ha a fene fenét eszik is, jövőre, nyárutón költöznek. Addig kitartanak a tanyán, mert vétek len­ne tavasztól őszig veszni hagyni a természet kínálta lehetőségeket. Nemrég adott le hat szerződött hí­zót, nyolcat a napokban fogott be hizlalásra. Ebből, ebből is lesz a ház? Igen, bólint, s nem mondja, de látszik fáradt szemén, az azt körül­futó ráncokon, megdolgozott ő Is, felesége is a falakba rakott tízezre­kért. Lehet, közben nem nagyon ke­rült szabad idejük, ám ahogy sorolta terveit, s amit sorolt, az bizonyítja: érti, kívánja a könnyebb, emberibb életet, s e z t a házát már úgy építi, úgy rendezi be. S élvezni is tudja majd; harmincnégy éves. Nemcsak számok Pest megyében tavaly, év végén 314 ezer 880 lakás állt. Az 1976-ban emelt otthonok közül 520 vályog- vertfallal, 5 ezer 395 téglafalazattal készült. Téglára téglát raknak; ház épül. Álljunk meg, nézzük néhány percig a serénykedőket. A téglára téglát jelkép is; házat csak az épít, aki nem kételkedik holnapja biz­tonságában. Házat csak az épít, aki­ben tervek fogalmzódnak. A ház­építő a holnap elkötelezettje. Tavaly az országban 93,9 ezer lakás épült fel. Ebből állami erőből 32,4 ezer, magánerőből 61,5 ezer. E 61,4 ezer otthonból 52,2 ezerhez az állam köl­csönt nyújtott. Tavaly december 31-én az ország­ban a tanácsok összesen 369 ezer 533 lakásigénylést tartottak nyilván. A számok föloldhatók. Sorsokká. Mészáros Ottó I

Next

/
Thumbnails
Contents