Pest Megyi Hírlap, 1977. november (21. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-26 / 278. szám

1977. NOVEMBER 26., SZOMBAT Makk Marci és a többiek Rajzfilmek a tv-ben Számos nagysikerű rajzfilm­sorozat újabb részleteinek for­gatását kezdték meg a na­pokban a Pannónia filmstúdió műtermeiben. A készülő film­alkotások sorában egyebek kö­zött újabb 13 epizóddal gyara­podik Nepp József, Romhányi József és Ternovszky Béla nép­szerű Mézga-filmje: az Üzenet a jövőből és Aladár különös kalandjai után most A Mézga család legújabb kalandjai — kényszerű világkörüli utazásuk —- első filmkockái elevened­nek meg a rajzasztalokon. Az új sorozat első négy epizódját előreláthatólag még ebben az évben átadják a televíziónak. Szintén a televízió megren­delésére készül Jankovics Mar­cell és Lisziák Elek' legújabb közös filmje egy 13 részes népmesesorozat. A legkisebbek örömére újabb epizódokkal gyarapodik a Kockás fülű nyúl című mese­sorozat is: a bajbajutottakon mindig segíteni kész nyuszi kalandjaiból — Marék Vero­nika meséi alapján — négy újabb epizódot már be is fe­jezett Richly Zsolt rendező, s készül a további 9 új nyuszi­sztori is. TAKSONYBAN, SZAZHALOMBATTAN Gazdag rendezvénysorozat Színes, változatos ünnep­ségsorozat kezdődik ma Tak­sonyban, a község felszabadu­lásának évfordulója tiszteleté­re. A rendezvényt Splényi Gábor iskolaigazgató nyitja meg fél 10-kor, Taksony ve­zér emléktáblájának megko­szorúzásával. Az igazgató ün­nepi beszédben emlékezik meg a község névadójáról. Majd a legfiatalabb generáció a Taksony Kupa kisdobosve­télkedőn ad számot helytör­téneti, helyismereti felkészült­ségéről. A művelődési házban délelőtt 10 órától két kiállítást tekinthetnek meg az érdeklő­dők. Az áru- és termékbemu­tatón kerti szerszámok, kis­gépek, öntözőfelszerelések, ve­tőmagvak, tápok, régi mező- gazdasági eszközök szerepel­nek. A plakát- és gyermek- rajz-kiállítás a Nagy Októbe­ri Szocialista Forradalom ese­ményeinek köréből meríti té­máját. Délután 3-kor a községi ta­nács épülete előtt Kreisz Má­tyás fúvószenekara ad han­gulatos térzenét. Utána ünne­pélyesen megkoszorúzzák Taksony szobrát és a község felszabadításakor elesett szov­jet hősök sírját. A filmszínházban délután 5-kor kezdődik az ünnepi nagygyűlés a község felszaba­dulásának tiszteletére.. Ünne­pi beszédet mond Raffai Béla, a ráckevei járási hivatal elnö­ke. A Taksonyi Férfi és Asz- szonykórus, a néptánccsoport és az irodalmi színpad mutat­ja be programját. Este fél nyolctól a pinceklubban Sza­bó Tünde zenés irodalmi mű­sorát hallhatják az érdeklő­dők. ★ Imponálóan sokoldalú kul­turális műsorokat ígérnek a szintén .ma reggel kezdődő százhalombattai kulturális he­tek, amelynek eseményeit ma este fél 5-kor Mitták Fe­renc közművelődési felügyelő nyitja meg a városi tanács dísztermében. Utána emlék- műsor hangzik el Ady Endre születésének 100. évfordulója tiszteletére, Békefi Sarolta, Béres Ilona, Kovács István, Létay Klára, Mosóczi Miklós előadóművészek közreműkö­désével. Hétfőn délután négy órakor a Barátság Művelődé­si Ház információs központjá­ban Jenei István, a Művelt Nép Könyvszolgálat igazgató­ja nyitja meg a téli könyvvá­sárt. P. Z. Nagy hagyományok folytatói JEGYZETEK A MOSZKVAI MŰVÉSZ SZÍNHÁZ VENDÉGJÁTÉKÁRÓL JUBILÁL jövőre a modern színházművészet egyik legje­lentősebb hajléka: 1898-ban alapította meg K. Sz. Szta- nyiszlavszkij és V. I. Nyemiro- vics-Dancsenko a moszkvai ‘ Művész Színházat. Az alapítók leszögezték: mindenki számára megközelíthető színházat ki- ■ vánnak teremteni, s kimondták > és a gyakorlatban is érvényesí­tették: színházuk köteles érzé­kenyen reagálni a kor haladó mozgalmaira. Az alkotói mód­szerként — épp Sztanyiszlavsz- kij révén — a színpadi realiz­must kidolgozó és alkalmazó, a művészi és az életigazságo­kat egybeötvöző és a színpad­ról sugárzó Művész Színház kezdeti időszakát Csehov és Gorkij drámaírói munkássága fémjelezte, ök a színház által lettek a XX. század drámairo­dalmát alapvetően befolyásoló színpadi szerzőkké, a színház pedig éppen az ő műveiken munkálhatta ki stílusát, mód- széreit. A stílust és a módszert, mely szintúgy alapvetően be­folyásolta — Sztanyiszlavszkij módszereként ismertté válva — korunk színházművészeiét. A jövőre nyolcvanesztendős színház nagy hagyományokat őriz. Ám minden nagy hagyo­mány bizonyos veszélyeket is rejt. Hathat valamiféle kon­zerváló szerként, azaz megme­revítheti, muzeálissá szikkaszt­hatja a hagyományok hordo­zóit, jelen esetben a színházat és művészeit. Vagy épp ellen­kezőleg: arra sarkallhatja, hogy — épp a megmerevedést elkerülendő — a legdivatosabb elképzeléseket kövesse, netán egyenest hajszolja. A Művész Színház mostani vendégjátéka, melyre a budapesti Nemzeti Színházban, valamint Miskol­con került sor, arról győzött meg ^bennünket, hogy sikerült mind a két buktatót elkerül­niük. A MEGÚJHODÁS egyik út* já-módja az volt, hogy a két évvel ezelőtt látott, Oleg Ta­bakov vezette Szovremennyik Színház lényegében a Művész Színházból vált ki. A másik viszont magának a patinás színháznak a belső megújulása volt, kellett, hogy legyen. Ez a periódus a jelenlegi művészeti vezetőnek, Oleg Jefremovnak a színház élére történt kineve­zésével kezdődött, s tulajdon­képpen napjainkban is tart. A vendégjáték három elő­adása jól érzékeltette azt a bonyolult folyamatot, mélyen a színháznak át kellett mennie ahhoz, hogy nagy eredményeit megőrizze, átmentse a mába, de ugyanakkor meg is szaba­duljon a nagy múlt ma már elavult, korszerűtlenné vált mozzanataitól. Hogy más ren­dezők miképp teszik, ezt, ar­ról nem kaptunk képet, mivel mind a három előadást — Gel­Jelenet az Ivanovból: Szmoktunovszkij kő (Anna Petrovna, a felesége). (Ivanov) és Mirosnyicsen­man: Egy ülés jegyzőkönyve; Csehov: Ivanov; Roscsin: Régi szilveszter — Jefremov rendez­te (sőt, a Gelman-darab főfi­guráját, Potapov brigádvezetőt is ő játszotta). Így hát inkább csak arról beszélhetünk, Jefre­mov, hogyan alakította ki a Művész Színház új arculatát, illetve, a látott három előadás­ból, milyen vonásai rajzolód­tak elő ennek az új arculatnak. A legfontosabbnak talán az mondható, hogy a színház nagyszerű realista hagyomá­nyai alapjában véve ma is meghatározzák az előadások stílusát. Ez az üresjáratok nél­küli játék, ez a rövidzárlatok­ról mit sem ltudó színpadi elő-, tér még az olyan, nem külö­nösebben sikerült műveket is. előadás szintre hozza, mint az egyébként nagy színpadi 'ruti- nú Roscsin felemás vígjátéka. Ha pedig egy hallatlanul izgal-> más mai témával találkozik (Gelman darabja), vagy a színház klasszikus háziszerző­jének, Csehovnak korai (s ma igen divatos) drámáját választ­ja (Ivanov), ez a színpadi rea­lizmus még jobban kiteljese­dik, még hézagtalanabb, s még inkább meggyőzi a nézőt. A SZÍNÉSZEK nem kevés­bé lényeges elemei a Művész Színház megújhodását jelző tö­rekvéseknek. Láthatólag nem kell meggyőzni őket a rende­zőnek egy bizonyos stílus szük­ségességéről, mert ők maguk is kitűnően ismerik ezt a stílust, azt mondhatni, színészi anya­nyelvként beszélik, a vérükben van. A Geímcn-darabban döbbenetesen mai, köztünk élő figurákat, az Ivanovban, egy elmúlt világ mozdulatok­ban, tartásban, járásban, hang­hordozásban tökéletesen meg­idézett, de mégis majdnem je­lenkori karaktereket, a Régi szilveszterben egy mai kispol­gárságra (majdnem azt mond­hatjuk: szocialista kispolgár­ságra) jellemző gesztus- és vi­selkedésrendszer jellemformá­ló erejű kidolgozását láthattuk ugyanazoktól a színészektől a különböző szerepekben. Vannak persze nagy egyéni­ségek a társulatban: Szmoktu- novszkij, akinek Ivanovja egy­szerűen tökéletes, egy bizonyos koncepción belül; Jevsztyig- nyejev, aki a legkülönbözőbb karakterekben nyújtott pom­pás alakításokat; a mackós Nyevinnij, vagy a fiatalok kö­zül Irina Mirosnyicsenlco. De — s ez külön aláhúzandó — még az érthetően Szmoktu- novszkijra koncentráló Ivanov előadás is a színpadi összjáték, a csapatmunka olyan élményé­vel szolgált, amit csak igazán ritkán láthatunk. Nincsenek kis és nagy szerepek, „fő", és „al”-színészek ebben a szín­házban, mert itt a mű és az előadás a fontos, nem pedig a színész kiemelése. A KORSZERŰSÉGRŐL pe­dig csak annyit: sokféle út, módszer lehet alkalmas arra. hogy egy színházat korszerűvé tegyen. A Művész Színház azt az utat választotta — vagy azon az úton maradt! —, mely elsősorban a színpadról lesu- gárzó művészi mondanivalóval, a gondolatok maiságával veze­ti a néző lépteit. S ez is olyan tanulság, melyet nem ártana a mai magyar színháznak sem egy kicsit jobban megszívlelni. Takács István TAKACS TIBOR Franyó Zoltán barátsága m mikor tavasszal elbú- /S csúztunk, nem gondol­/J tarn, hogy ősszel újra láthatom. Azt mondta: „Viszontlátásra no­vemberben, az Ady-évfor- dulón!:’ És most itt van újra Pesten Franyó Zoltán. Kilenc évti­zeddel a vállán, szemében az­zal a hamiskásan csillogó hetykeséggel, ami egyedül az övé, azzal az „azért is itt va­gyok” lendülettel, amely any- nyira jellemzi őt, azzal a cso­dálatos hittel, amely megfia­talítja, halhatatlanná teszi már életében. Sietett Pestre az ő Adyjához. Hogyisne jött volna! Nem, nem azért, mert hivatalos kérést menesztet­tek utána Temesvárra, nem azért, mert várták a barátai, ismerősei, lelkes hívei és tisz­telői, hanem, mert ezen az Ady-ünnepségen itt akart len­ni ! „Ez még jár nekem az élettől” — mondta volt a ta­vasszal, s íme, eljött a pesti ünnepségsorozatra, a cente­náriumi ünnepségekre, a nagy barát, a régóta halott költő megünneplésére, s ott ült a díszelnökség első sorában, az Erkel színházi Ady-esten. És persze, hogy elmegy Debre- cebe is, hogyne menne! Fra­nyó nélkül nem lehet Adyt ünnepelni. De hát igaza van! Köze van a költőhöz, neki aztán igazán köze van hozzá, nemcsak a váradi éjszakák, a budapesti lumpolások, a temesvári ün­nepi est miatt, hanem, mert Ady-generációjából már csak ketten élnek: Dénes Zsófia és Franyó Zoltán. Amikor először fogtam meg a kezét, 1956 nyarán Temes- várott, akkor már tudtam — egy Dénes Zsófia-könyvből —, hogy ő fogta le Ady szemét a halottas ágyon, ö futott először hozzá a barátok kö­zül, a szanatórium mély csönd­jébe. Egyszer-kétszer, baráti találkozás közben, miközben tollat fogott és dedikált len­dületesen fölfelé törő sorai­val, elnéztem a kezét, a ki­csit töppedt ujjakat, elnéztem, s elgondoltam azt a mozdula­tot, ahogyan akkor útjára eresztette barátját a sötétség birodalmába. Sosem dicseke­dett ezzel, szóba sem lehetett előtte hozni azt a pillanatot. Nem érdemként fogta föl, ha­nem szomorú kötelességként, ahogyan az is volt, akkor, azon a hideg-fagyos januári napon. S elnéztem Franyó Zoltán kezét, később is, sokszor, bé- kességes órákon és víg mu­latságok közepette. Amikor poharat emelt, amikor tele­fonált, amikor haját fésülte, az ezüstősz hajszálakat, vagy éppen felemelt kezével pisz- szentette le feleségét. Krisztát, hogy most ő akar szólani. Mert mindig beszélni kíván Zoltán bátyám, még nem lát­tam elpilledve, megpihenve, Öregurasan, mint kortársait, szelíden t elmélázva, nem, Zol­tán mindig fut, sebbel-lobbal jár, mint aki éppen lekésett valahonnan, mint aki éppen most indul élete legszebb ta­lálkozójára. Örök fiatal Fra­nyó Zoltán, örök fiatalként is­mertem meg húsz éve, a het­venedik esztendő küszöbén is, Temesvárott. Nekem akkor sokkalta öregebbnek tűnt, mint ma. Akkor elcsodálkoz­tam hevességén, hogy nem enged egyedül Aradra elutaz­ni, „hogy-hogy, csak nem en­gedlek el, egyedül” — mond­ta és már jött is velem, egy Iskolanévadó Szigetszentmiklóson Bíró Lajos nevét vette fel az I. számú általános iskola Szigetszentmiklóson. A névadó ünnepséget november 25-én, pénteken, a nagyközség fel- szabadulásának 33. évforduló­ja alkalmából rendezték meg. A neves Űj-Guinea kutató öt esztendeig — 1908 és 1913 kö­zött — lakott a községben, a Rákóczi utca 2. számú házban. A nagyközség vezetői, az is­kola tanárai és tanulói meg­koszorúzták az épület falán el­helyezett emléktáblát. A név­adó emlékét őrzi az a dombor­mű is, amelynek leleplezésére az iskolai ünnepségen került sor. alkalmi autóval, jött, fiatal­sága, ifjúsága egyik színteré­re, Aradra, s azután este, nyolc körül, amikor udvaria­san az alvás idejéről érdek­lődtem, majdnem rámripako- dott, „még mit nem, ilyenkor aludni, hogyisne, megyünk mulatni!” És mentünk, de mennyire, hogy mentünk, Arad nyári vacsorahelyére, a Csina ven­déglőbe, a kerthelyiségbe, hogy Zoltán csakhamar el­merüljön a lányszemek bűvö­letében, s táncoljon máris, fe­ledve vacsorát, barátot, fá­jós lábat és hét évtizedet, azt nézte, hol az az asztal, amet lyen táncolni lehetne, immá­ron egyedül, megmutatva a mai fiatalságnak, hogy ho­gyan kell mulatni. / gy ismertem meg, ilyen­nek láttam, s jött más­nap is a világosi síkra, hajdani halottak csont­jait keresni, a Bohus- kastélyban történelemórát tar­tott a Görgey-asztalra hajolva, s én tudtam, hogy a mélybe lát, a jövőbe lát. Ilyen nekem ma is Franyó Zoltán, elpusztíthatatlan, ne­vető szemű. Megszámláljuk halottainkat, ha újra találko­zunk, most Kormos Istvánnal zárva majd a sort, mert min­den találkozás ezzel kezdő­dik, ki halt meg, ki ment el, a nagy vizeken túlra. Ügy vesszük számba a ha­lottakat, mint a könyveit kel­lene egyszer. Évekkel ezelőtt — talán négy esztendeje — el is jutottunk 65-ig, „de csak az önálló köteteket számo­lom ám” — s máris azt mond­ta: mit akar jövőre, s azután kiadatni, megjelentetni-, mert nem a ..VpJt érdekli, hanem a lesz. Nem a tegnapba néz, ha­nem a holnapba, meg a hol- naputánba. „Tudod, nekem nagyon sietni kell” — szokta volt mondani, „hiszen hány évem lehet még hátra: kettő­három ...” És besöpörte, számtalan­szor besöpörte már azt akét- három esztendőt, s újra csak ennyit kér, mert mindig ezer a tennivalója. Sorolta a ta­vasszal is, mi minden vár ki­adásra, hogy mit ad ki a Mag­vető, mit a Gondolat, melyik könyve vár megjelenésre né­metül, s azután végre együtt lesz öt kötetben a németre fordított teljes görög líra! itt álljunk meg egy L * pillanatra. Köztudott, i hogy annak idején, r^-S Thomas Mann buda­pesti látogatása alkal­mával, amikor József Attila azt a csodás verset írta köszön­tésére, Franyó Zoltán fordí­totta le egyetlen éjszaka a József Attila-verset németre. S azután Ady versei az ő for­dításában zengenek legszeb­ben és legjobban németül, de, hogy a görög lírát is a Temes­várott élő magyar műfordító ültesse át legszebb németség­gel,-tökéletes ihletettséggel, ez első hallásra kicsit hihetet­len. Pedig így igaz, s bizony­ság. rá az eddig megjelent jó néhány kötet, nemzetközi pá­lyázaton nyerte el a berlini Akadémia megbízását a gö­rög líra németre fordítására. Tizenkét órát dolgozik na­ponta. Dolgozószobája óriási könyv. és kéziratraktár, amelyben magabiztosan mo­zog, mindent megtalál, s aho­vá meg különösen nem sza­bad belépni. Rendet tenni meg különösen nem szabad, hiszen akkor fölborul a ren­detlen rend, Franyó otthoni éltetője. Egyszer meg is mondtam Zoltánnak: tudod, te nagyobb energiával dolgozol, mint öt mai fiatal. Bólintott, tudo­másul, vette a nyilvánvalót Hiszen ez a természetes. Örök fiatal. Nemcsak a megtörni nem akaró test miatt, elsősor­ban a lélek miatt. Akárhány­szor Pestre jön, fiatal költők­re vadászik, kitől lehetne még verset szerezni, hogy telje­sebb legyen a magyar költők német nyelvű antológiája. S kitűnő útitárs, ha Szentend­re a cél, ha a Dunakanyar, gyerekmódra lelkes tud len­ni, élvezi a percet a pillana­tot. __ áckevére is jött, s mi- g ^ lyen szívesen jött ez év májusában, hogy- S g/ ne jött volna, hiszen az Ady gimnázium diákjai, tanárai előtt be­szélhetett a maga csodála­tosan lelkes lendületével Ady- ról, a költőről, a barátról. S persze, hogy kiöntötte szívét kiöntötte magából élményeit Ady emlékeit, amelyeket őriz immár hat évtized távolából. És akiket egyszer Franyó Zol­tán a szívébe zár, azokat el nem felejti. A májusi rácke­vei találkozó után most, az évforduló alkalmából levél­ben üdvözölte ráckevei hall­gatóit, Losonci Miklós igaz­gatót és a diákokat, mert Fra­nyó Zoltánnak erre is volt ideje, ereje. De hát hogy is felejthetné el azt a májusi napot azt a lelkesedést, ami­vel fogadták őt barátai. Hi­szen aki egyszer is hallja őt beszélni, egyszer is megfogja kezét, egyszer is szavainak varázsos bűvöletébe kerül, az úgy érzi, Franyó Zoltán ba­rátságát viszi tovább, egy éle­ten át. Egyszer, évekkel ezelőtt, ta­lán tíz esztendeje is már, el­zarándokoltunk a Kerepesi te­metőbe. Én filmet készítettem Zoltánról Ady, meg Léda sír­jánál. Csinszkához már nem mentünk ki a Farkasréti te­metőbe, helyette mesélte a csúcsai napokat, amikor ott szolgált a közelben, s napon­ta látogatta meg Adyt és Csinszkát. Sokáig várt az Ady-emlékek megírásával, de azután közreadta őket, a ma­rosvásárhelyi Igaz Szó egyik Ady-számában. Hadd idézgek most a visz- szaemlékezéséből, a Pokol tor­nácán című kötetből. Job­bat. szebbet, érdemeset amúgy- sem tudnék elmondani Ady- ról és Franyóról. „Mikor bérautónk végig­rohant a téli reggel ködétől szennyes Andrássy úton, azon csodálkoztunk, hogy az embe­rek még most is közömbösen sietnek dolgaik után, hogy nem állt meg egyszerre az egész város, az egész világ szívdobbanása, hogy a hétköz­napi utcák fölött nem a leg­nagyobb gyász félárbócra vont lobogója feketéllik... A csöndes Park szanatórium első emeleti szobája előtt egy kisírt szemű, nyúlánk. sá­padt ápolónő őrködött — ugyanaz, aki társtalan hal­doklásának utolsó tanúja volt. Bent a szobában a halál hi­deg homálya. Az éjjeliszekrény villanylámpájának zöld üveg­ernyője egy megbékült, elpi­hent harcos csodálatos szép­ségű, elsimult, szinte derűs arcra vergődött... Még egy­szer belenéztem nyitva ma­radt} nagy, üveges szemébe, azután egy gyöngéd kézmoz­dulattal — szinte simogatóan — rájuk csuktam hosszú, sö­tét szempilláit. Erre az utol­só kegyeletes és kegyetlen mozdulatra, amelytől az ápo­lónő is vonakodott, Dénes Zsófiának nem lett volna ere­je.” S mit írt e percről Dénes Zsófia ? „Franyó kiveszi kezemből az orgonaágat, és Ady szívé­re teszi. Tavaszt a szívére. Virágot, amilyent szeretne. Azzal együtt tették kopor­sóba ...” ~B~ ~W át ilyen Franyó Zol- B J tán barátsága. És 3 É most itt van újra, kilencven esztendő­sen, örök fiatalon, itt van Ady Endre születés­napján ... s

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents