Pest Megyi Hírlap, 1977. október (21. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-02 / 232. szám
Bálint Ibolya: Az arc S zívébe hasított a fájdalom, amikor meglátta az asszony szeme sarkában a könnycseppet. Csak egy pillanatig látta. Az ablakon beszűrődő fényben megcsillant, aztán legördült a hálán tékára, eltűnt a lágy hajzuha- tagban. Mindörökre. — Te sírsz? igazán, sírsz? — Hagyd, nem sírok. Semmi az egész. Majd elmúlik... Az asszony teste még megfeszült, de mintha rögtön el is húzódott volna, leheletnyit, észrevétlenül, ám szinte utolérhetetlen távolságra. A férfi mellére ránehezedett a bánat, gondolatait leláncolta az elébe mosódott halvány arc, Liza arca. Házasságuk tíz esztendejében más nő is akadt, nem egy, akiről hallgatott a felesége előtt. Nem esett nehezére, jószerivel azonnal el is felejtette mindahányat. Afféle huszáros férficsínynek könyvelte el valamennyit, ha resteilte is, magában. Mióta Lizát megismerte, csak szájait a kalandokról. Tartós kapcsolata azelőtt se volt senkivel, mostanában meg, hogy Lizát maga mellett tudta, amikor akarta, a futó ismerősök se vonzották. Csak Liza. És Liza olyan komolyan nézett zöld szemeivel, ha megjátszott szomorúsággal panaszolta, hogy elhagyta a régi barátnője, haragszik az új is. — És a feleséged? Kérdése telve szemrehányással, rosszallással. Tisztességesen kell élned, mondta, ott a gyerek, becsüld meg őket, szeretnek téged, ragaszkodnak hozzád. Nahát, nincs is a világnak az a kincse, amiért ő elhagyna asszonyt, gyereket. Sohasem fordult meg a fejében. Egy-két cicababa néha, mit számít az? A kollegák is cinkosan hátbaveregették, csináld, fiú, egyszer vagy fiatal! Hát igen. A házasság persze más lapra tartozik. Röpke görbe utak csak használnak az ügynek. Az ember gondosajn különválasztja a dolgokat. Lizával együtt jártak a tanfolyam, ra. Vizsga után is gyakran találkoztak. Hol a legújabb statisztikai kiadványért, hol egy folyóiratért telefonált rá, a lány mindig készséges volt. Ha nem boldogult a gépen, a betáplált adatokkal, Liza bármikor beszaladt az intézetbe, magyarázott esténként, segített. Néha késő éjszakáig. És sokáig nem jött rá, hogy az vezeti tévútra a számítógépet, aki hívja a segítséget. S egyik este, amint Liza szemébe hulló, csapzott hajjal dőlt a táblázat fölé, óvatosan átölelte. A lány nem moccant. A szoknya és a pulóver között bársonyosan simult dereka a férfitenyér alá. Aztán elfojtott apró sóhajjal fölemelkedett, párás tekintetét elfordította, csöndesen kérdezte : — És a feleséged? Azóta hiába hívta. Jól is jött ez a nyaralás. Ügy gondolta, mire a tengerpartra érnek, lehiggad. Liza is elfelejti közben azt a felemás estét, marad minden a régiben. Jócskán szürkült, mire megérkeztek az üdülőbe. Gyorsan kicsomagoltak, övék a két hét, a gyerek biztonságban otthon a nagymamánál, gyönyörű lesz, nyugodt szabadság. Az asszony futott az erkélyre. Mélyet szippantott a sós levegőből, hívta a párját, hallgassa, mit duruzsol a tenger. ölben vitte feleségét a szobába. Jó volt beszívni hajának pompás illatát, magához ölelni felt, mégis hajlékony, mindig titkot rejtő testét, suttogni ezerszer kimondott, mégis mindig új szavakat És akkor jött az arc. Közéjük úszott a sötétben. Kétségbeesetten akarta elhessegetni, de csukott szemhéja alatt megtapadt, párás tekintettel, úgy, ahogy utoljára látta. Ilyen még nem volt. Hát nem tudna felejteni?! Hogy szabaduljon az igézettől, az asszonyra nézett. S meglátta szeme sarkában a lassan gördülő könnyet. Még. egy perc, aztán más lett minden. A hirtelen jött fájdalom elűzte az árcót. "Nem léhét, nem' szabad ezt a drága asszonyt elveszíteni! Szemének egyetlen boldog reb- benése többet ér minden Lizák má- morító ölelésénél, szelíd álmú pihe- gése ezernyi lopott, viharos éjszakánál. Megint hallotta a tengert. — Már elmúlt. Ugye elmúlt? — súgta az asszony, s visszatért az elérhetetlen messzeségből, éppoly észrevétlenül, ahogy az előbb távolodott. Csorba Győző: Két keserves Árnyék Egy-egy jelzés? vagy testem véletlen botlása volna? Eszembe jut: hogy is folyik le majd a szörnyű torna Ajaj! Ha megérem, így csoszogok majd? s a nyálam, az is így csorog majd? „Idilli öregség!” ajaj! Az ember, ajaj! még kimondani is rühelli. Volgár István: ff Őszi sétán Jobbkéz felől Visegrád tekint rád, a vár. Balkéz felől a Duna folydogál. Középen állsz te lágy avarban, magányos idegen. Aláereszkedik az este és feketére ken. Megindulsz lassan szállásodra. Zörög a gally, a hullt levél. De hirtelen úgy érzed, szimatolva követ valaki. Les reád. Kísér. Riadtan hátranézel, szorongás bénít... S hangosan nevetned kell, fellélegezve: a köd! a köd csak!... Nesztelen suhan. Sarkadra lép, elönt — fehér folyó. Habjában némán merül el a híd. Hidegszik — de nem érzed: nyugtalan szívedben új dal melegít. Túri-Tóth Tibor metszete (A ma, vasárnap délután hat órakor a toki művelődési házban nyíló kiállítás anyagából.) Ménes A beosztott izzadtan, heves szívdobogással ébredt Álmában szörnyű dolgot művelt. Belehamuzott a főnöke sörébe. Méghozzá nem is cigaretta, hanem szivar hamuját pöccintve bele, majd az elképedt igazgatóra nézve ezt kiáltotta: — És most azonnal igya meg! Hogy azután mi történt, arra sajnos nem emlékezett, mert az álmok rendszerint a legizgalmasabb résznél szakadnak meg. Űristen... mi lenne, ha ez az eset megtörténne a valóságban is?! Az álom — töprengett gondterhelten —, néha önmaga előtt is titkolt, rejtett szándékokra figyelmezteti az embert De miért pont én tegyem meg? Már a múltkor se kaptam fizetés- emelést, akkor is Borenyákot helyezte elém? ezek-után meg. mi várna rám? Botrány, semmi más és végül is családos ember vagyok, három gyerekem van... Reggel, amikor a vállalat elé ért, óvatosan körülnézett, majd kikotorta zsebéből a cigarettáját és bedobta egy szeméttartóba. Biztos ami biztos — gondolta megkönnyebbülten —, igyekezni fogok leszokni a dohányzásról. Nehéz lesz, de muszáj vállalnom, ha nem akarom, hogy valami őrültséget csináljak. Már vége felé járt a munkaidő, amikor feltűnt neki, hogy aznap még nem látta az igazgatót. Még nem tette meg a szokásos „munkavizitet”, amikor úgy hordozza körül önmagát, akár egy nehéz díszgyertyát, amit csupán ideiglenes megőrzésre kapott a vállalat és ha nem csodálják meg illendően, akkor büntetésből elviszik, hogy arra érdemesebb helyen „gyújtsák meg”. — Te — szólt oda Borenyáknak ■»-, mi van a főnökkel? Ma még nem láttam. — Hiányzik? — Borenyák szeme gúnyosan villant a szemüvege mögül. — Akkor menj utána Belgiumba. Hajnalban ugyanis odarepült. Egy hétig tárgyal ott, de ne félj, Fülöp napon már itthon lesz, hogy bezsebelje a gratulációkat. A beosztott ettől a perctől kezdve két érzés között préselődött. örült, hogy legalább egy hétig nyugodtan dohányozhat, de szorongott a Fü- löp-naptól, amiről egészen megfeledkezett. Talán álmában is egy ilyen Fülöp-napon történhetett az eset, amikor munkaidő után ott tanyáznak az igazgatói irodában, konyak, bor ... meg persze sör, hiszen köztudott, hogy a főnök azt szereti és akkor ugye beszélgetnek, dohányoznak. Hogy lehetne ezt az egészet megúszni? Sehogy! Ahogy közeledett a Fülöp-nap, a beosztott egyre izgatottabb lett, de közben különös változást észlelt önmagán. Nem azért izgult, hogy n e tegye meg,, hanem inkább azért, hogy megtegye. Szürke kis embernek számított mindig, még sose került az érdeklődés reflektorába és most egyszerre úgy érezte, itt az alkalom. Talán még az újságok is megírnák. Igaz. országos viszonylatban aprócska vállalat az övék, így az igazgató is csak nekik monumentális ... de maga a tett!.., Az igen, arról beszélnének, megismernék a nevét és talán egy másik vállalatnál érően ezért jobban megbecsülnék. Ez az az ember, mondanák, Tóth-Máthé Miklós: A beosztott álma akinek volt bátorsága egy merész, egyéni ötlettel megleckéztetni felfu- valkodott felettesét! Forradalmi újítás lenne és talán ezt a példát sok vállalatnál, intézménynél követnék. Megindulna a „Bíráljunk hamuval” mozgalom és megbélyegzettek lennének azok, akiknek hamut szórnának a sörükbe, mert eljátszották az emberek bizalmát! És ezt a mozgalmat ő... egyedül ő indítaná el egyetlen, apró pöccintéssel. Fülöp-nap reggelén úgy indult el otthonról, hogy megteszi, nem törődik az eset következményeivel. És méghozzá ahogy ezt álrríába'n is tette — szivarhamut pöcköl a főnök sörébe. Ennek érdekében vásárolt egy doboz Csongort és úgy dugta a zsebébe, akár egy kézigránátot. Az irodában a megszokott Fülöp- napi hangulat fogadta. Ott tornyosult az igazgató a nagy, széles tölgyfaíróasztal előtt és mosolyogva szorongatta a jókívánságokat mormolok kezét. Egy kisebb asztalon üvegek sorakoztak és mindenki tölthetett magának, az ízlése szerint való italból. A beosztott sört töltött, ugyanolyan talpas, öblös pohárba, amilyenbe az igazgató. — Köszönöm barátaim — emelte poharát a főnök —, jólesik, hogy nem feledkeztek meg a névnapomról, de merem remélni, ez csupán a magánembernek szól és nem a vezetőnek. Nem szeretném, ha ebbe a kis ünnepségbe a szocialista erkölcscsel összeegyeztethetetlen ízlés keve. red ne. Ezt mindig elmondja — gondolta a beosztott és feszülten figyelte, hová teszi le a sörét az igazgató, miután már kortyolt belőle. Csalódottan látta, hogy a pohár továbbra is a főnök kezében marad, mintha odaragadt volna. Így nehezebb lesz — rágta a szája szélét —, de egyben feltűnőbb is, ha majd elé lépek és mint egy álló hamutartóba odapöckölöm a hamut. Kíváncsi vagyok, milyen pofát vág majd Borenyák is, aki úgy strázsál a főnök mellett, akár valami alkalom testőr. A sörömet mindenesetre az igazgató háta mögé teszem, az íróasztal sarkára, oda a hamutál mellé, hogy indokolt legyen, amikor a szivarral feléje közeledek. Ivott a sörből, aztán a poharat a tervezett helyre tette. Ott aranylott az ital pontosan a zsolnai hamutál közelében, egyvonalban a főnök könyökével. Eddig minden rendben — sóhajtotta a beosztott, ahogy lassan visz- szahátrált az akció után. — Most pedig rá fogok gyújtani! Az igazgató, mintha csak a gondolataiban lapozna, rápillantott, aztán körülhordozta tekintetét a többieken is, majd odamutatott egy dobozra az íróasztalon. — Aki rá akar pipálni — mondta kedélyesen —, abban talál belga szivart. Mert ugye, ha már Belgiumban jár az ember... Aztán, hogy jó példát mutasson, egyben az esetleg fellépő elfogódottságot is feloldja, rögtön kikotort egyet, a szájába dugta és kegyes bó- lintással köszönte meg Borenyáknak a tüzet. A szivart a bal kezével markolta ki, a jobban közben végig ott szorongatta a poharat. Ha ez a talpnyaló nem ad olyan gyorsan tüzet — dühöngött a beosztott, aki izgatottan figyelte a műveletet —, akkor egészen biztosan leteszi, így minden marad a régiben. De nem baj, talán jobb is ez. Többen a szivarosdobozhoz járultak és olyan áhítattal nyúltak a szivarért, ahogy a kislányok az ostyáért. el§ő áldozáskpr. Maradok a Csongornál — döntött a beosztott —, az sokkal büdösebb. Elszántan nyúlt a zsebébe, kikereste azt a vastag szivart, amit jóelőre kinézett és meggyújtotta. Lassan, óvatosan szívta, hogy elgondolásához híven minél több hamut tudjon tárolni a merénylethez. Az igazgató közben belgiumi élményeiről mesélt. Röviden beszámolt az ottani tárgyalásokról, amit egy belga céggel folytatott és ami optimista reményekkel kecsegtet a jövőre vonatkozólag. Amíg beszélt, a hamu rohamosan nőtt a szivarján, már-már úgy látszott lepottyan a szőnyegre, amikor .., amikor a főnök elegáns ívben, mint''egy balet- táncos, hátrakörözött a kezével és belepöccintette a nagy adag hamut a beosztott sörébe. A mozdulatot többen is figyelték, nyilván ez okozhatta, hogy a főnök hátrapillantott és észrevette a tévedését. — Bocsánat — nézett körül —, ez itt kinek a söre? Borenyák a beosztottra lesett, mások is odabámultak, így lehetetlen volt letagadni, vagy elhallgatni a választ. — Az enyém, igazgató kartárs... — nyögte. — Elnézést, kedves barátom, de igazán egészen véletlenül... Ami azt illeti, találhatott volna neki alkalmasabb helyet is, mint éppen a hamutartó közelében. Na, de nem számít, mindjárt kicseréljük. Mancika — szólt a titkárnőnek —, egy új poharat a kedves... a kedves kartársunknak. Nagy lélegzetet vett ekkor a beosztott, aztán mintha nem a saját hangján szólna, hanem egy kicsit magasabban, kappanszerűbben, azt mondta: — Nem szükséges, igazgató kartárs ... én így... így is szeretem!... — Hogyan? Lepődött meg a főnök. — Maga hamuval issza a sört? — Csak néha — magyarázta sietve a beosztott —, tetszik tudni ez amolyan családi szokás nálunk, még a nagyapámtól ered, aki matróz volt az első világháborúban... Ott szoktatták rá a többiek, mert állítólag fokozza az alkohol erejét, de jó a vesezsugor ellen Is, bár ez nem egészen biztos ... Apám. szegény, rá való emlékezéssel iszogatta így, én meg kifejezetten az ízéért... Talán hihetetlenül hangzik, de fanyarul pikáns aromát kölcsönöz a sörnek, valósággal itatja magát... t Károlyi Amy: Ágyrajárók esővízzel telik a tányér pléhtűzhely tégiazsámoiy aki itt ült evett ivott madár iszik a poharából És az a másik kinek sisakja ott gurul egyik helyről a másik helyre kicsi kövér asszony kereste Üristen, micsoda szeszes álmok gőzölögnek az alagsorból áthatnak téglát, vakolatot valaki horkol s ti többiek ti rücskösök és feketék dobjon rátok takarót az ég Botár Attila: Születésnap Még csak a fáknak kiáltozol zöld ló kezedben s kukorica csörgő Még csak a hajnalt érted: a fény és a tej mámorát. Még csak morzsákat kérsz a kenyérből mint a madarak és a nagyon-szegények még csak a marék szirom s egy piros kendő köt a hazádhoz. Zöld ló kezedben s kukorica a csörgő itt még a csillagokat se láttad
