Pest Megyi Hírlap, 1977. október (21. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-16 / 244. szám
/ I Bolya Véter: _ „Ma ünnepelünk” — jelentette be önmagának Somos egy későnyári reggelen. — „Másodszor is megszülettél, te marha.” Születésnap I. Az I. születési nap semmiben sem különbözött a többi emberétől: Somos fejtartással érkezett a világra, harminckét évvel ezelőtt, és a szülei boldogok voltak, hogy nem torzszülöttet nemzettek, hiszen „odakint” háború volt, a zweite világégés, s ennek megfelelően még az ondósejtek is bolondabbak voltak, mint a békeidőkben. (Hogy Somos agya nem teljesen ép, az csak jóval később derült ki; akkor és ott éppen úgy sírt fel, mint a többi újszülött, sőt talán már káromkodott is: mi az úristennek lógatja őt fejjel lefelé ez a hülye bába?) rat el volt torlaszolva ... Vártunk. -Hogy felrobbanunk, azt vártuk. De végül nem történt semmi. Vége lett a bombázásnak, kimásztunk az udvarra, a légós úgy nézett ránk, mint a kísértetekre ... Aztán a tűzszeréSzüleiésnap II. Ez a nap már veszedelmesebb volt, mint a fenti. Somos két hónapja kortyolgatta a tejet és az evilági levegőt, amikor bombatámadás érte E. városkát. A ház lakói az óvóhelyen szorongtak, közöttük a közönyösen alvó Somos. — A továbbiakban mellékelem id. Somosáé elbeszélését. (B. P.) . .......Egyszercsak elaludt a villany, és valami nagy test törte át a plafont, rettenetes bűzt éreztünk, nem tudtuk, mi van. Apád gyertyát gyújtott és láttuk, egy óriási bomba fekszik a pince előterében, és füstölög. Mindenki ordított, sírt, mert azt hittük, időzített bomba, kirohanni nem tudtunk, mert a kijáNémeth Miklós illusztrációja szék elmondták, hogy ez egy olyan bomba, amelyiknek külön gyújtókorongja is van, hogy ha nem robbanna fel az ütődéstől, majd a korong begyújtja. De a korong levált és belefúródott a Kerekes Laci hátába, aki éppen azon a pádon Jurij Levitánszkij ■ Mennyi szükséges szó Mennyi szükséges szó kimondatlan, mennyi szükségtelen már elveszett. Mennyi verset meg sem írtam. S idő előtt a sors mennyit eltemet. A kaszálattarr'füvet nézve, 'A sűrű laboda és bojtorján hegyek közt, vétkes fejemről a sapkát levéve, a versek temetőjén átmegyek. Nincsen gyászlobogó, sem kereszt a helyen, amely sötét és süket. Csillagocskák vannak a név helyett, három, három a vers fölé, rejtve címüket. Hallgatok, vétkes a fejem. Kezem alól bámulok a távol felé. Elkésett gyertyámat helyezem a megíratlan sorok mellé. Csendes a fény a fekete fű felett. Az éjfél mozdulatlan és nem ad erőt. Mélyen meghajtom vétkes fejemet, az Ismeretlen vers hamva előtt. Miha Kvlividze: Beszélünk Beszélünk időnként rajongva: Magas lélek, magas ábránd. A magas szavakat magas ösztönzések magas értelme ontja — Nem tudni mit jelent — magaslat... Bocsátkozni, hasztalan részletekbe nem fogunk, egyszerű a magyarázat: Nem mások — magad fölé emelkedve győzz! És — eléred a magasságot... v Fordította: Krémer József A Magyar írók Szövetsége a múlt héten rendezte meg a IV. Nemzetközi Költőtalálkozót Budapesten. Ez ajkalommal járt hazánkban Miha Kvlividze és Jurij Levitánszkij. A költők egyúttal a magyar költészet tolmácsolói a Szovjetunióban. Vardziguljanc Ruben ceruzarajza ült, ahol te is feküdtél, fiam. Akkor, amikor a bomba füstölgött, nem is vettem észbe, hogy miért fekszik a Lacika olyan furcsán a pádon. Az udvaron temettük el. Szerencséd volt, fiam.” / Ezt a napot — a harminc- kettedik évfordulóját — Somos úgy akarta megünnepelni, hogy elballag a Hadtörténeti Múzeumba, és „megtekinti” a II. VILÁGHÁBORÚ című kiállítást, akár egy ünnepi misét. — Fel is mászott a Várba, de a kiállítás átrendezés miatt zárva volt. Ica (Báróné) Somos a Moszkva téren megállt,-és azon törte a fejét, hogy mit csináljon. A hadtörténeti mise elmaradt, nincs más hátra, mint elfelejteni a mai, 32/II-es születésnapot, a gyújtókorongot, Lacika hátát, satöbbi — és elindulni valahová a ZÖLDBE, magános botor- kálással köszönteni az ősz elejét. — Péterr..'. — hallott egy béna, tompa torokhangot. Megfordult. Szőke, kerek arcú, festett szemhéjú nő meredt rá. Negyven év körül volt, kék szivacskabátot viselt, lábán piros cipő. a kezén pénzérmés gyűrűk. — Kezét csókolom — morogta Somos („ki az úristen lehet ez?”) — Nem ismersz meg? — nyöszörögte a nő, és folyamatosán Somos száját nézte. — Nem. — Na ugye — mosolyodott el a szivacskabát, és Somos rájött: ez a nő nem hallja, amit ő (Somos) mond, tehát... tehát nem lehet más, mint Ica, született Báró Mi- hályné. Ica és Somos Somos... Egy időben betegszállítóként , működött, a Fürdőkorházban. Tizenkilenc éves volt, vékony, mint egy karó, riadt, mint egy veréb, és jóformán teljesen ismeretlen a női nem világában (talán ezért figyelt fel rá Ica [szül. Báróné], akit az U-osztályon kezeltek gerincízületi álpanaszokkal, tehát Ica teljesen egészséges volt, csak éppen süket, jól beszélte a magyar nyelvet, de a válaszokat szájról olvasta le ... Somos örömmel fogadta Ica közeledését, mert mindig is olyan nőre vágyott, akivel nem kell beszélni, viszont az egyéb kellékek hiánytalanul megvoltak, hiszen Ica szép volt (amolyan süket szépség), s néha olyan parázs gyulladt a szemében, mintha a hallásából megtakarított energiát is a szemébe gyűjtötte volna... És egyik vasárnap elosontak Somos albérlete felé, ahol... Ennyi az egész. Semmivel sem undorítóbb, mint bármelyik futó kapcsolat. Somos hamarosan eltűnt a Fürdőkórházból, újabb emberek és még rozzantabb kapcsolatok közé, és Icát ugyanúgy elfelejtette, mint a Fürdőkórház régi udvarát, ahol csak platánok és roncs kazánok állottak, s ahol Somos gyakran üldögélt egymaga, valamiféle sikeres és erős életről álmodozva. De már akkor is tudta, hogy ilyesmiről szó sem lehet. A kirándulás Ica olyan szeretettel tátogott Somos arcába, hogy Somos elhatározta: magával viszi Bárónét a „zöldbe”. (Ahol talán az egykori szeretkezés értő ismétlésére is sor kerülhet.) Villamosra ültek, kizötyögtek a Hűvösvölgybe. Ica folyamatosan mesélt valamiről, jellegzetesen süket artikulációval és egyáltalán nem törődve a többi utas dühös tekintetével (hiszen nem hallhatta, hogy sokkal hangosabban beszél, mint a villamos kerekei). — Te, Ica — mondta Somos, amikor leszálltak, és maga felé fordította Báróné arcát. — Te mióta vagy süket? Így születtél? — Nem — mondta Ica. — Légnyomást kaptam lánykoromban, negyvennégyben. Somos riadtan meredt a hőre. „... A születésnap ...” — nyögte magában. ... „Hát mégis megün- neplem”. Az erdő tiszta volt, dús, fényes. Hangulat Andorai Mária grafikája Tóth Béla: Tiszta gép T iszta kezű embert már láttam, tiszta óvodát, utcát, udvart, házat, ügyet, eget és nőt, de betonkeverő gépet csak ezt az egyet. Derűs hangulat kapott el, mint amikor meleg szobából néz az ember első havat, turistaúton szálerdőt. Gondolom, a betonkeverő gép tisztaságának kritériuma is épp úgy rögzítést nyert az ép. ip. normakönyvek rengetegében, ahogy minden korok törvénye szerint beíródtak a tiszta ember kritériumai a jogok és kötelességek könyveibe. És gondolom, ahogy a Nagykönyvbe beírt törvények ellenére sem volt minden korok minden emberének tiszta a keze, úgy bizony akadnak még nagyon is koszos betonkeverő gépek. Elannyira, hogy ezerig menő építkezésen láthattam már ezerig menő efféle funkciójú masinát, de azok mind nagyon szomorúak voltak. Természetesen a használattól. A gép azért van, hogy használják! Hanem mintha senkinek sem jutna eszébe, hogy a gépet tisztán is lehet tartani! Vagy nincs időnk nagy lendületű építkezéseink közben efféle apróságokkal foglalkozni? Ezt már így szoktuk meg. A népi ellenőr, a főmérnök, a művezető, de maga a gépkezelő is. Csak akkor tűnik fel és válik el a megszokottól, ha egyszer tiszta gépet lát az ember, szemet szúr, hogy ilyen is lehet a betonkeverő gép. Vagy netalán ilyennek kellene lennie mindnek. De nem ilyenek. Most dőljön össze a világ? Valószínű nem jó a ,tisztítás normája, vagy olyan nincs is, vagy nincs eszköz hozzá, nincs ambíció, igény! A „nincs!” az nagy úr! A „van” már engedelmesebb jelenség, csak tudni kell a billentyűjét. A tisztaságával feltűnt gépet figyelni kezdtem. Megszerettem. A hangját is szebbnek találtam, s keverődobját értelmes kerek fejnek véltem, amelyen védőolaj csillogott a hajnali derengésben, és a hordkere- kek topa küllő is dicsekedtek jól- ápoltságukkal. Kicsi, szinte jelentéktelen emberke buzgólkodott körülötte. Adagolókarral mérte a vizet a dobba, zsáknyi cementet öntött utána, sok lapát sódert dobott az egészre, majd óvatosan, szinte félve elindította a szerkentyűt. Sokáig, mintha ez lenne a dolgom, néztem az embert, s a szép tiszta gépét. Kérdezni kellene az illetőt. Parancsolják neki, hogy a gép pedig tiszta legyen? Ha igen, a többinek miért nem? Ha nem parancsolják, akkor... Ha arra vitt utam, naponta megnéztem emberemet. Tartotta a formát és a rendet. Nagyon kérdezni kellene a titkát, de nem szeretek váratlan, oktalan kérdésekkel normális embereket háborítani. Ácsorgók mesz- szebbről, félóvatosan leskelődöm közelről. Ha nem kever a gép, s a kezelőnek akad ideje, nem ül le, még nedves állapotban letörölgeti a betont. L assacskán matat, úgy tűnik, oda sem figyel. A keze tud mindent. Aki uralt már szerszámokat, kaszát, kapát, ásót, gyalút, fűrészt, fándlit, traktort, vagy esztergapadot, az érzi, hogy miképpen, ízzel, vagy anélkül megy-e a munka. S az ízt a körülmények állítják össze. Ügy nézem ízét érző, nyugodt tempójú ember az tisztagépesem. Miért nem kérdezem? Félek, nem azt mondja, amit gondolok. Hogy veleszületett, hogy becsület is van, öntudat is van, meg hasonlók, amik bizonyára vannak, csak nehezen mondja ki az ember, mivel annyiszor kimondtuk a becsületet olyan ügyben is, ahol a becstelenség dominált, az öntudatot ott, ahol a tudatlanság igazgatta ügyeinket. De most már odamegyek emberemhez, mondom: — Szép tiszta gép ez a magáé. — Az — válaszol ő, — tiszta. — Mi okból tiszta? — Annak kell neki lenniet — Elhiszem, de mi végről? — Mert ez a rend. — Rend, rend, de a rend valahonnan jön, valahová tart! — No, látja, így még nem kérdezte tőlem senki. Ha szóltak róla, csak ingereltek vele, hogy mit simogatom, akár az asszonyt, pusziljam is meg, vagy talán háljak is vele. De hogy hová tart, a rend, ezt nem kérdezte senki. Hanem magának is minek mondanám, csak kinevet érte. De nézze, csak kacagjon. Az igazság akkor se fordul a visszájára. Én nem tartozom sehová. Csak valahogy ide. De erre nem kiváncsi senki. Ha elmennék is, csak egy napig maradna lyuk utánam. Aztán ideállna más. Nem vagyok izgalmas ember. Itt élek, itt élhetek. Valahogy hálás vagyok. De ki kiváncsi az én hálámra. Éljent se divatos manapság kiáltani. A gépnek kellek, ahogy ő kell nekem. Tudja meg a gép, hogy egymásból élünk. Akarom, hogy érezze, hogy sokáig tartson, hogy sokáig kelljek neki. El ne pusztuljunk. A gép érez, ahogy én Látszik is rajta. Hát ezért. Most aztán kacagjon, kacagjon a világ, csúfoljon meg maga is, mondja, hogy ölel. jem a gépem. 1 i Hát mégis ünnep Péntek Imre: Október Október ormait bepólyálja a köd, zajongó kékségük az égről elszökött. Nyugalmát óvja, ideges a vidék: a lefutó dombon merülő venyigék. Lombok Iépcsőzetén jár méltóságosan cinóber királyfi, palástja lezuhan. Egy elkésett méh késő virágra száll; sárga szirmok közé bemártja potrohát.
