Pest Megyi Hírlap, 1977. augusztus (21. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-07 / 185. szám
A tenger szelíd maradt, nem bántotta a csatornában a kis átkelőhajót. László a fedélzeten jött-ment, nem látta már a doveri partot, az ég különben is felhős volt, a sziklák partközeiben sem fehérlettek. Várta a megrendülést, amit ilyenkor éreznie kellene, de a gépek dohogását hallotta csak alulról tompán, egyenletesen. Calais-ban, amint ismét szárazföldre lépett, egyszerre csapott orrába a tömény parfőm- illat. Elmosolyodott, míg be- szítta, aztán fölkapta két kofferjét és igyekezett a vonathoz. Hajlékony, remek figurájú fekete lány küszködött csomagjaival a fülkében. — Segíthetek? Egymás mellett ültek le oldottam jókedvűen kezdtek beszélgetni: alkalmi útitársak, dobálóznak csak a szavakkal unaloműzőnek. A lány kiejtésén érezte, hogy g sem angol. Londonból jött, ugyanazzal az átkelőhajóval érkezett, és Párizsba tart, mint 6. Fél évet töltött odaát. Így mondta. Aztán kiderülj., hogy spanyol. Akkor már tízóraiztak. László megkínálta a magával hozott szendvicsekből. Szabályos háromszögalakú, bőven bélelt kenyérszeletek voltak, a lány fogsora cakkos félköröket harapott beléjük. Két fiatalember telepedett le még a fülkében, franciául beszélgettek, nem értette. Egyébként is a lányra figyelt. Szórakoztatta az együvé szóródott idegen sorsok szeszélye, a véletlen ajándékozó kedve, mely már az úton kapcsolatot teremt. A lánynak sejtelme sem volt még, hol lakik majd Párizsban, ö biztosította a szobáját egy kis hotelben egy hétre, addig még telik a zsebébőL Az ablakon túl futott a táj, őszies volt inkább, halvány impresszionista színekben. Anglia messze volt már, sokkal messzebb, mint ameny- nyire néhány óra alatt eltávolodhatott — Hoszabb ideig marad Párizsban? A lány megvonta vállát. To- j ásdad, kreol arcán gondtalan ................................................... < < : S z. Molnár István: Pillanatkép Érzed e csendben benn a telkedben földön, egekben ebben a percben mily halkan libben hajnali lepelben a reggeli tájék. Szinte megszeppen képzeletemben a fény, mely még szebben fut a rímekben még tüzesebben izzik szívemben e reggeli játék. (i i Boór András: i i i Veled is egyedül Megyek feléd Magányom visszahúz Esteli csókod Arcomon átszalad Sok éve élek így Sután, töretlenül Nem értve álmodat Várnay Dea: Nem tudom Nem tudom, hogy útjaid pálmaágát merre hajtja a nyári éj. Nem tudom, hogy a várakozás sárga indexe benned vibrál-e még. * Nem tudom, hogy \ árnyékod aranyporát i merre hinti í a forgószél. t Vidor Miklós: Párizs felé latin derű. Minek tömé a fejét? Inkább visszakérdezte. És hirtelen úgy jött, hogy Lászlónak el kellett nevetnie magát, olyan felelőtlenül, ahogyan a Szigeten sosem merte volna: — Londonból azzal eresztettek el, hogy Párizsban minden megtörténhet az emberei. — Persze. — Hitele volt a bizakodásának. Vagy csak magában hitt? Tökéletes idomaiban, mélyről sugárzó szemében, abban, ami a kontinensen várja, vagy egyszerűen kijár neki? Ebben a pillanatban a két másik férfiszempár is felé vágott, mintha bevonnák jelentős hallgatásukba. De aztán mindjárt tovább folytatódott, kétféle nyelven, a két párhuzamos beszélgetés. Másfél órányira lehettek Párizstól, mikor belépett a civil útlevélvizsgáló. A többieknek bólintott, csak a magyar útlevelet .vette érdeklődéssel a kezébe. Lászlóban szempillantás alatt fölrémlett a londoni francia követségen elácsorgott délelőttök emléke, mikor a vízumát sürgette. Meg az a kellemetlen vékonyarcú tisztviselő, aki csak szabódva állt szóba vele angolul Várt egy kicsit, aztán a hivatalos ember hóna alá csapta útlevelét, és otthagyta őket. — Please ..'. — fölállt, hogy utána induljon, az ajtóban angolul próbált magyarázkodni, aztán megérezte, milyen nevetségesé válik középeurópai, szorongó idegességével. Amazok hárman meglepetten nézték. Kétségbeejtően egyedül maradt. A két férfi közül a magasabbik, félreismerhetetlen amerikai akcentussal megkérdette, mi a baj, de erre csak azt válaszolhatta, hogy maga sem értk Az útlevélvizsgáló addigra már nem volt sehol, és ő egyetlen személyazonossági okmányától megfosztva, tanácstalanul kapkodta a fejét a folyosón. Nem volt már kedélyes vasúti csevegő, sem csodaváró utas, csak elveszett ember a párizsi gyors második osztályán, egycsapásra hontalanná vált emlékeivel. A nyúlánk amerikai hangjára riadt föl: — Azt hitte, hogy a francia hivatalnokok számára létezik még egy világnyelv? — Ezen nem gondolkodtam, de ők ütötték be az érvényes vízumot. — Milyen nemzetiségű ? Mikor megmondta, hogy magyar, a másik jóindulatúan elmosolyodott: — Abból csinálnak ekkora kalamajkát? Kalamajka, ha mással esik meg —, de így is rendes tőle, hogy érdeklődik, összeszedte magát, a folyosón diskurál- tak egy darabig, megtudta, hogy ezek ketten az Egyesült Államokból jöttek, eddig az amerikai látta vendégül francia barátját, most kezdik a második fordulót Párizsban. Bepillantott a fülkébe. A lány már a másik fiatalemberre] volt élénk beszélgetésben. Az esti programjára már aligha van gondja. Az volt az érzése, ha visszatérne hozzájuk, meglepetten néznének föl, ki ez a pasas. Esetleg a kedves amerikai is csak azért húzódott ki hozzá, hogy tisztára játssza a barátját. Végre előbukkant az útlevélvizsgáló. A készséges útitárs odament hozzá, aztán mosolyogva tért vissza: — Mindjárt visszakapja, csak hátra kellett vinni, az utolsó kocsiban följegyzik a keleti útleveleket. Azt mondja, maguknál ugyanezt csinálják velük. Nem hiszem, de tudni itt csak neki van joga. Mindenesetre köszönöm. Aztán már egyedül várta meg az útlevelét. Nemsokára megbékélten ci- pekedett a Gare du Nord peronján. Alkalmi útitársait elsodorta a tömeg. Lassan, töprengően lépkedett, mint aki csakis sportszerű edzettségében utasítja el a hordárt. A kijáratnál várakozók közül egyszerre felé lendült egy tenyér. — Hello, hát megjött? Még odaátról volt ismerős ez a tűnő mosoly. Társaságban találkozott az elébe induló fiatalasszonnyal, futólag említette neki, hogy ezen a napon érkezik Párizsba. De akkor nem reagált rá. Csak most rémlett föl benne, hogy tőle hallotta, amit ma már másodszor ismétel el: — Ez az a város, ahol minden megtörténhetik az emberrel, igaz? Elnevették magukat. László útitársnőjére és a francia tisztviselőre gondolt, aki maga sem tudhatta, hogy a sors embere; az a kétségbeesett fél óra a vonat folyosóján, de már mindent értett. Amit egyszer a nők elhatároznak, annak meg kell valósulnia. Fölkapta bőröndjeit és fölszaba- dultan mondta: — Hát akkor induljunk! Jehoda János: Pesti éjszaka Érett neon-kalászok között szürkén kéklenek hajladzó imbolygó konkolyok részegek A plexi ovális vakondtúrások alatt íöidszagból kihantolt csak szotyolázni társnyi pipacs alkutváró ürgeöntő aluljárók Anyarozsból szemelt vérátömlesztő emlékeimmel sátorhéjból kibújt lemeztelenedett ingyencirkusz e Sarkcsillagon csapravert fura világ de Te Te sminkelt arcú reklám még emlékszel rám úgy-e búzavirág Bencze József: Körtefamászás Sárga napok csábítottak, édesízű kerek körték, a madarak mind elszálltak, az ágak utadat törték. Ifjú karod szelet bontott, hullottak a körte-bókok, ajkadon nyílt méz-magház nyár, alád lesni akkor jó volt. Pajkos voltál, mint falevél, ringatott a zöld lombsátor, életemnek Dorottyája akkor lettem csókra bátor. Tamás Tihamér: Nyár A tikkadt lég majd szétrobban az átizzadt kabinokban. A fűz lombja meg se rezzen. Csend van, csodás, mérhetetlen. Csábít a víz hűvös habja — vágyainkat csitítgatja. Lábunk előtt fut a folyam. Nincs megállás: rohan, rohan. Ketten állunk itt a parton. „ö” — a hajnal s én — az alkony. ..................—.................. ................................V Pá rizs, Eglis St. Gervais * * Tr Í’/9T * ffi.1i1 f#y • W ff* íi i Szepes Gyula metszete Szakolczay Lajos: , Vox humana Augusztus 10-én lesz nyolcvan éve, hogy megszületett Fábry Zoltán. F ábry Zoltán — ahogy Illyés Gyula mondotta —•, a szentszagú, hű szaoadságnivő, a felvidéki, fenyvesekkel es fürdőkkel híres Stószról küldözgette figyelmeztető szavait. Rokkant tüdejét gyógyította a jó levegőjű fürdőhelyen — és mégsem egyedül, könyvek, szeretett könyvei társaságában. Az első világháború önkéntese már gyerekfejjel megérzett valamit abból az iszonyatból, amely a háború lövészárkaiba küldte a népeket és nemzeteket. Es azóta tudta, hová kell állni. Uj műfajt talált ki magának — az antifasizmust —, és ennek a szolgálatába állította írásművészetét. Ady Endre igéi, Kölcsey Ferenc hazaszeretete, a német mun- kásírok expresszív hangja, a kolozsvári Korunk társadalmi érzékenysége tette azzá a stószi őrhelyet, ami: irodalmi publicisztikában megvalósuló morális tetté. Mert a korai, stószi világtól való elvonulás az évek során aktív munkálkodás lett. S a valóságban igen, de a kor atmoszféráját számítva nem nagyon jó levegőjű Stósz állandó lakhelye lett Fábrynak. Komolyan vette Ady szavát: Őrzők, vigyázzatok a strázsán! Es micsoda éveket élt meg ez a hadakozásra nem éppen erős testalkatú férfi! A cseh polgári demokrácia a környező országoknál szabadabb légköre sem volt mindenben elnéző. Fábry, ahogyan írta a Csehszlovák Kommunista Párt magyar nyelvű lapjában, az általa szerkesztett Az út-ban, mindig öntudatosító, tanító, to- borzó, felrázó, változtató magyar szavakat akart. S korán felismert internacionalizmusa jegyében: sohasem másoktól különállót, de népeket, nemzeteket egybetobor- zót. Fábry legdöbbenetesebb publicisztikai remekében, az 1946-os A vádlott megszólal-ban egész életét, az Írástudó felelősségét hozza példának, s a cseh és szlovák értelmiségnek címezvén szavait a közös jegyről, a fasizmustól egyként szenvedő humánumról beszél: „A mi perünk az antifasizmus próbatétje: elítéltetésünkkel a humánum veszt csatát.” Ki mondhatta ezeket az erős, tiszta szavakat? Az, aki a vádlottból tanú lett, aki egész életét egyetlen ügyre, a népek összefogását segítő vox, humanára tette fel. Aki az elsők között vette észre József Attila verseinek agitatív hangját, egyetemes, világegészt akaró humánumát — a Lebukott először Az útban jelent meg —, aki lazító hangú riportkönyvet írt, melyet a cenzúra elkobozott, az éhező Kárpátaljáról (1932), aki az illavai várbörtönben sem roppant meg — 1939-et írunk —, mert tudta, hogy személyes létét megsokszorozandó újból hallatni kell szavát. Félelmetes szörny akarja megkaparintani Európát, s a hitlerizmus elleni harc Fábry Zoltán művészetének egyik sarkköve. Második illavai fogságakor tüdővérzést kap, a test egyre gyengül, hazaengedik. De az elkötelezett szava olyan felrázó, akárha bizonyítani akarná: a törékeny emberben erős lélek lakozik. Az 1938 óta írott cikkek egy ügyvédnél letétbe helyeztetnek, hogy majd csak később, 1960-ban tanúskodhassanak a Palackpostát indító író törhetetlenségéről, igazáról. A felszabadulás az ő életében is új szellőkkel fúj, a „jégtörő február” után a csehszlovákiai magyarság is föllélegezhet, Fábry építő munkájára is szükség van. A stószi hang ebben a megváltozott kórusban sem lesz idegen. Ha korábban az egész Duna-medencét érintő publicisztikus indulattal volt jelen, most megpróbál az induló csehszlovákiai magyar irodalom kezdő lépéseihez igazodni, az építés, a kezdeti szervezés nehézségeit szem előtt tartva. Fábry irodalmi tárgyú cikkei — jó érzékkel! — azért is mondhatta pedagógiai kritikának, mert mindennél jobban kiviláglott belőlük a nevelő szándék. A sarjadozó vetésnek esőre, napsugárra van szüksége, nem jégre. 1958-ban megindul az Irodalmi Szemle, melynek Fábry kezdettől főmunkatársa. El is kél ez a csehszlovákiai magyar irodalom feletti bábáskodás. Nagy sűrűséggel mennek a levelek Stósz és Pozsony között, viszik a tiszta hangot, dicsérőt és bírálót, „kevesebb verset és több költészetet” kívánnak, óvnak a sematizmustól. Fábry Zoltán ekkor már a csehszlovákiai magyar irodalom lelkiismerete. És nem tévedünk, ha azt mondjuk: egy kissé az egyetemes magyar művelődésé, gondolkodásé is. D. Knack: Együtt a kollektívával Maier idegesen lépked a folyosón és folyton az óráját figyeli. Különös, már fél tíz, de a laboratóriumban egy lélek sincs. Végül a lépcsőházban, kezében kulcsokkal feltűnik egy alak. Maier rögtön elébe siet. — Jó napot! Engedelmével — Maler. Ön mellé nevezlek ki a laborba ... — Nagyon őrülök. Dr. Walther vagyok. Engedje meg, hogy bemutassam a kollégáimnak. Kezdjük talán a mi kedvenc laboránsunkkal... — Dr. Walther benyomja az ajtót, de az nem enged. — Ah. most jut eszembe: Lisbeth szólt nekem, hogy reggel később jön. mert befesteti a haját, hisz már egy hete vár erre az alkalomra. Gertrud ment helyette konzultációra ... De talán tessék erre, ez dr. Dürrer kabinetje. Egy pillanat... Vajon mért nincs itt? Ja, most jövök rá! A szerelőre vár otthon, mert tudja összetört a Wartburgja. Vele szemben Kwarm kolléga dolgozik, s hanem tévedek, ma hozzák meg neki a szenet, nem jöű be. Kwarm szomszédját holnapután láthatjuk, vagy még később. Szegény már egy hete ül lesben otthon, hogy elkaphassa a tv-szere- lőt. — És ki ül ennél az asztalnál? — kérdezi Maier. — Ó, ez az asztal már két hónapja üres. Sajnos, Funk kolléga itthagyott minket. Tudja, neki nem imponált ez a nyugodt munkahely, a légkör, ö született ' intrikus. Most ez a hely a magáé lesz, és én remélem, hogy hamar megtalálja az összhangot kollektívánkkal ... Ügy érzem, első találkozásra elég részletesen ismertettem az előttünk álló munkafeladatokat, de mivel ma nálunk festik a lakást, és hát az idő is rettenetesen fut — eí kell mennem. Akart valamit kérdezni, kedves Maier kolléga? — Igen... Tudja, ma Magde- burgból érkezik a nővérem és én... szóval... szeretnék találkozni vele ... — Menjen csak, kedves kolléga, menjen. Látom, nagyon elfoglalt ember. Az az érzésem. maga megtalálja az összhangot velünk ,' maga a ml kollektívánkba való! Baráté Rozália fordítása 1 1 V á
