Pest Megyi Hírlap, 1977. augusztus (21. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-28 / 202. szám

1977. AUGUSZTUS 28., VASÁRNAP

xMiap

Balogh Béni:

A rejtélyes cserépkorsó

E

gy borongós kora tavaszi napon az Ipoly-vidék kies

tájait jártam, ott hallottam ezt a szájról szájra járó régi történetet.

Élt a réges-régi világban — amikor még evezősbárkák járták a zúgó Dunát — a folyam partján épült Szob helységben egy L., kegyetlen és zsugori hajósgazda. Bárkáinak, hajóinak száma talán az ötve- net is elérte. De mindez nem volt neki elég! Egyre többet és többet akart! Igen gazdag szeretett volna lenni, hogy a Dunán evező gályákat mindmind a magáénak tudja. Éjjel-nappal hajszolta hát halászait, s bérükből, keresetükből ott csípett le, ahol csak tudott. Nem is csoda, hogy Szentendrétől Esztergomig minden hajós, és halászlegény gyűlölte. Kora őszi estéken, amikor a halászok a parti, nagy tüzeken főzték a halpaprikást, nemegyszer szóba került a vén hajósgazda.

— Egyszer be kellene lökni a hullámokba! — szólott az egyik halász.

— Vagy egy part menti fűzfára felhúzni — tette hozzá a másik.

— Csak nem szennyeznétek be kezeteket ily alávaló gazemberrel? — torkolta le őket a harmadik, aki a legidősebb, a legtapasztaltabb volt.

— Hát akkor tűrjük, hogy valósággal lenyúzza a bőrünket, kiszívja a vérünket, s csaknem éhbérért dolgoztat? — fakadt ki az először szóló, egy fiatal, szőke legény.

A

szóké, hórihorgas halászlegénynek — bár szót- lan végezte tovább a dolgát — folyton azon járt az esze, hogyan s miképpen tudna bosszút állni a kegyetlen hajósgazdán. A következő esztendő májusában, az egyik hajnali halászaton sehogy se bírta a hálóját kihúzni a vízből.

— Ide, ide! Segítsetek! — kiáltott a közelében halászó társainak.

Azok gyorsan oda is eveztek, s most már egyesült erővel a bárkába húzták a nagyon súlyos, nagy halnak ígérkező zsákmányt. Ám hamarosan meglepetés és csalódás látszott a halászokon! A bárka fenekén, a háló közepén egy hatalmas, szövevényes hínárcsomó lapult. Káromkodtak is mérgükben a halászok.

— Dobjátok vissza a Dunába — tanácsolta a legöregebb. De a fiatal, szőke halászlegény arcán váratlan öröm futott át.

— Ne dobjuk vissza! Hazavisszük.

A többiek meglepetten néztek rá. Magához intette őket, majd suttogva így szólott: — Ezt a hínárcsomót, amely- * ben kígyók, békák s más ronK

Bene Mihály:

Eszmélés

Megszült a szerelem, hogy legyen a világ: Vízparti kövek, s a vízre hajló fák,

Bősz oroszlán, őz, mely minden nesztől remeg, S ablakon kinézd, ámulö kisgyerek.

Én vagyok az ős, és a késői utód.

Csodállak is világ, s vagyok az alkotód.

Míg földünk hajók, repülők kötik egybe,

Ott fönn, csillagokat veszek tenyeremre.

Mert a szerelemtől én vagyok a világ,

Én, ki a lényegét adja, s harmóniát,

Mit évezredek alkottak meg bennem,

Hogy élő, s holt anyag emberi lehessen.

Az emberi kéz mindenütt ismerősöm.

Itthon vagyok, mert sikerült szívembe szőnöm Mindazt, mit szült és szül a kéz, s az értelem, És tudom mit tegyek, hogy gazdagabb legyen.

Korcsmáros György:

Munka közben...

Nincs szebb élet, mint a színészélet! Kiállni a közönség elé és sikert aratni! Mindennap megfürödni ebben a langyos zuhanyban!

Boldog és elégedett vagyok!

II.

Felnézett a könyvből.

Több tucat széni meredt rá gyűlölködőn, volt, aki titkolni próbálta, de a sárga láng mindenhonnan sugárzott felé.

Megborzongott arra a gondolatra, mi lenne, ha ki lenne szolgáltatva ezeknek. Egészen, biztosan széttépnék!...

Eh, legyintett, ostobaság, egyáltalán nincs kiszolgáltatva nekik, egyelőre szó sincs erről... Sőt!

Tulajdonképpen, ha akarja, akkor ő táncoltathatja meg az egész csürhét. Minél inkább elképzelte, mit tennének vele, annál inkább nőt! benne a bosszúvágy, hogj megtorolja a rajta elkövetett fikciót.

Azok ott, szemben véli megérezhették, hogy benne m játszódik le, mert mindegyil lesunyta a fejét és úgy tettek, mintha nem is lennénet ott.

De őt már nem lehetet megtéveszteni! Egyszar mái kimutatták foguk fehérít gondolta, a többi csak önvédelem.

Döntött. Majd letöri < szarvukat.

Rácsapott az asztalra.

— Vegyetek elő papírt “ tollat! Dolgozatot írunk!.

S elégedetten nyugtázta : megrettent sóhajtást.

valamikor a nagyapjától hallotta — azt állította, hogy a Basaharc nevű partrésznél süllyedt el a törökök elől menekülő Mária királyné kincsekkel megrakott bárkája. Ezért halászik ott a hajósgazda.

— Lehet, hogy a hínárcsomóban is kincs volt? — döbbent meg a szőke legény. — Hát még a jó sors is gazdagoknak kedvez? Odaguruj az arany is, ahol több van?!

Erre a kínzó kérdésre senkitől sem kapott feleletet, a hajósgazda pedig hónapokon keresztül minden éjszakán a Basaharcnál egy csónakban, hálóval a kezében virrasztott. Felesége, gyermekei kérték, hogy hagyja már abba ezt a dolgot, mert mindenki bolondnak hiszi.

— Pedig ott kell lenni! Pedig ott kell lenni! — hajtogatta félhangosan, és később is bármerre ment, mindig ezt morogta.

B

izony, bolondnak tartotta mór mindenki. Nem is élt aztán sokáig. Hamarosan teljesein lesoványodva, eltávozott ez árnyékvilágból. Ezek után mindenki azt várta, hogy gyermekei koldusbotra járnak, mert nemigen szerették megfogni a dolog végét! Ám nem így lett! Még gazdagabbak, még dölyfösebbek lettek, mint az apjuk volt. Tehát mégis aranypénz lehetett abban a cserépkorsóban? Nem tudott reá senki pontos feleletet adni.

A jegenyefák nem nőnek az égig — tartja a szólás-mondás. Volt belőlük a hajósgazda családjának a kertjében is bőven. Éppen ez okozta a vesztüket! Egy hirtelen támadt, nyári vihar alkalmával az egyik magos, már száradó jegenyébe belecsapott a villám! Nagy lánggal égni kezdett a fa, s egy szikra a háztetőre került. A fazsindelyes háztető menten lángra lobbant. Mire a falu népe oltani akarta, már menthetetlen volt! Beleégett a hajósgazda utódainak minden vagyona. Nagy szerencséjükre éppen nem tartózkodtak itthon. A kegyetlen hír hallatára már haza sem tértek. Szétszóródtak szerte a nagyvilágba.

A halászlegények pedig a kora őszi estéken, amikor a nagy tüzeken főzték a halpaprikást, gyakran mesélgettek a titokzatos cserépkorsóról, amelyben nem lehetett más, mint a királyné aranya. Ám áldás mégsem volt rajta, mert „ami ebül jött, ebül kell annak elpusztulnia”.

Madár

Vörös Ferenc linómetszete

irzők moslékjába, amitől azok i nélyen aludtak. A kisebb kas- ; élynak is beillő ház nyugati * >ldalán, az illatozó virágágyak : cözött botorkált a három ha- ász. Igen óvatosan mentek, lehogy zajt csapjanak. Egy- izercsak mély horkolás ütötte neg fülüket 1

— No, itt alszik a gazda! — • okte oldalba társát a szőke egény.

A létrát a folyondárral bejuttatott falhoz támasztották, s a fiatal legény vállán a híná- :os hálóval felkapaszkodott az ablakig. Szerencsére* valami igen kevés holdfény is volt, s így nem esett le a létráról, sőt a gyenge fényben még azt is jól látta, hogy egy magos, baldachinos ágyban, selyempaplan alatt, feltornyozott párnák között „fújja a kását” a szegény halászok gyűlölt gazdája.

— Bárcsak beléd fojthatnám a szuszt — gondolta magában a halászlegény, s ezt suttogta:

— Nesze, vén gonosz! Itt az ajándék! S a szoba közepére dobta a hínárcsomót.

A hajósgazda mély, tompa álomban aludt. Majdnem elfeledtem mondani, nagy mulatság volt nála az este. Hetvenedik születésnapját ünnepelte a vén gonosz, s bizony, eléggé a pohár fenekére nézett. Késő reggel volt már, amikor másnapos állapotából felébredt. Hirtelen meglepődött azon, amit a szobájában látott.

— Ezt csak az én „kedves” halászaim tehették! A tetvesek! — morogta maga elé mérgesen.

Dehogy félt volna? Arról szó sincs! Kutyakemény, ba- kafántos ember volt! Nem messze az ágya fejénél pihent elefántcsont végű, szöges görbebotja. Rögvest a keze ügyébe kapta, s aztán papucsba dugta a lábát.

— Azt hiszitek, tetvesek, hogy megijedtem?

Majd a kígyókat, békákat és más férgeket a botja végére szurkálva kidobálta a szobából.

— Majd szólok én a zsandá- roknak! Velük köszöntetem meg az ajándékot! Piszkos, rühes népség I — dohogott, a I csengőzsinórhoz akart nyúlni,- hogy becsengesse az inasát. Hirtelen éles, szinte „ragadozó” fény gyúlt ki kapzsi, öreg szemében. Rögvest pápaszemet tett horgas orrára, majd a szöges bottal piszkálni kezdte a hínárcsomót. Piszkálta, piszkálta, s egyre kéjesebb vi- gyor öntötte el sovány, ráncos arcát

— Ti rühesek! Ti tetves, bűdé elégedett arccal hagyta el a szobát, ahová ezután senki emberfia be nem tehette a lábát.

A halászok hallották mindezt, de nem értették. Egyesek azzal magyarázták a dolgot, hogy nem akarja az öreg a csúfságot dobra verni. Mások

— főként a gazda szolgái — titkos kincsről beszéltek. Míg az egyik éjjel különös dolog történt. Egy csónakkal, teljesen egyedül, a vízre szállt a hajósgazda Nézték, nézték, tisztes távolból követték a halászok. Egyszercsak mit láttak? A gyűlölt gazdájuk hálót engedett a vízbe, s ott ku- corgott, várt a csónakban.

— Meghibbant a vén gonosz — gondolták elégedetten.

— Az ijedtségtől megháborodott.

Ám egyszercsak egészen más hírek keltek szárnyra. Az egyik öreg halász — aki ezt

nyed csevegésem leköti a nézőket, pergővé teszi a darabot. Kettő: nem marad idő arra, hogy nevessenek az ő poénján, viszont annál jobban fogják értékelni az enyémet. Régi trükk.

Partnerem megsemmisül- ten hátrál, tejét lehajtva, balra el. Menj csak, szürkeség! Aki nem ismeri fel, hogy a színpad egy nagy dzsungel, azt felfalják a nagy halak.

Végig a markomban vannak. Bármit csinálhatok, mindent nyüszítve vesznek. Épp egy duettem van, ügyes tánc a végén, úgy vonulunk ki. Sasszé-lépésekkel megyek a nő után, de hagyom kimenni, én egy ravasz fordulattal visszasasszézok. Ez nincsen

ugyan berendezve, de szerintem ötletes megoldás. Be is jön a poén. Üvöltve tapsolnak. Meghajolok. Ügy látszik, ismételni kell. Nosza.

Tomboló siker. Szeretnek a nézőim. Hát gyerünk, mindent bele!

Vége. Tapsrend. Nagyon pocsék tapsrend. Mind bejövünk egyszerre és meghajolunk. Így, hogy tudjam

meg a különbséget taps és

taps között?! — Kitalálok valamit. Amikor ők meghajolnak, én úgy teszek mintha nem figyelnék oda. és egyenes maradok. Mikor ők felemelkednek. én hajolok meg. Felzúg a taps. ez végre félreérthetetlenül nekem szól.

I.

A reflektorfény az arcomba csap, elönt a forróság, több száz ember figyeli cselekedeteimet, én könnyedén, lazán átvonulok a színen.

Elegáns, előkelő főbiccentés, felcsattan a taps ... Szeretnek.

Egy darabig csak állok lehajtott fejjel, élvezem a felém áramló szeretetet, majd oldalt fordulok és teszek egy gesztust. A taps abbamarad, csend lesz, mindenki engem néz. Megszólalok.

Több éves rutinomat sűrítem össze ebbe a mondatba. Várom a hatást, ami nem is marad el. A közönség hálásan nevet, ezt várták tőlem. Elfojtok egy elégedett mosolyt, hja, aki tud, az tud.

Partnerem görcsösen kínlódik a szövegével. Levegőbe vesznek szavai, pedig az ő szerepe talán még jobban van megírva, mint az enyém. Csakhogy amíg ő beszél, én kitalálok magamnak valami játékot, a közönség és a saját mulattatásomra. Belekeveredek egy láthatatlan pókhálóba, amit mindenáron le szeretnék tépni a fejemről. sikertelenül, kedves marhaság, én is röhögök, ők is, értik a mókát.

Partnerem sápadtan befejezi a mondatát. Azonnal rep- likázok. ennek egyszerre több haszna is van. Egy: könyda állatok tanyáznak, dobjuk be a gazdánk házába! Hadd ijedjen tőle halálra!

— De hogyan viszed véghez? — tudakolta valaki.

— Én már ezt is kifundál- tam — ragyogott a fiatal legény arca.

A legény e szavai pontot tettek a dolog végére, s a halászok az egyik este nagy titokban egy ágasfára akasztott hálóban hazavitték a hínárcsomót. Ezen az éjszakán minden halász talpon volt. A helység melletti Duna-parton, a bárkákban virrasztottak.

M

ár közeledett az éjfél, amikor a három halász átmászott a hajósgazda magas kőkerítésén. Különösmód nem ugattak fel a komondorok. Liza, az öreg gazda egyik szolgálója, a szőke halászlegény kedvese, este erős mákhajfőzetet kevert a házdös halászok! Ti akartok velem elbánni? — miközben egyre gyorsabban bontotta szét botjával a hínárcsomót. Ad- dig-addig bogozta, míg egy hatalmas cserépedény, egy karcsú korsó gurult ki a szövevényből.

— Korsó! Cserépkorsó! A királyné korsója — ordított fel eszelős örömmel a vénember, majd a nyitott ablakhoz rohant, szélsebesen becsukta.

K

erek három napig nem mozdult ki szobájából, hiába hívták, keresték. Se a szolgáit, se a családtagjait nem engedte be. Étien, szomjan, halvány gyertyafénynél virrasztóit, és a rejtélyes cserépkorsó körül tüs- tönködött. A szolgái, hozzátartozói beleskelődtek ugyan a kulcslyukon, de nem sokat láttak a gyenge fényben. Harmadnap támolyogva, sápadt,