Pest Megyi Hírlap, 1977. augusztus (21. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-20 / 196. szám
Huh István: Termi a jóért Nagy szándékú apró dolgainkkal Tenni a jóért: s ez a szép Kikaparjuk a Eöld ilól A fémet a felhők mögül a fényt Csákányainknak elveszi élét A föld szívéig átfagyott anyag Faragjuk a tenyerünk kérgét Nem sírunk soha a szépért Érte csak tenni s küzdeni szabad Ha nem lennénk mi ki ásna árkot Ki vinne vállain zsákot Ki öntene az elképzelésnek Acél-vázat könnyű szárnyakat Ki lenne az ki a nyárnak Tikkadt melegét hordaná arcán Ki adna lelket a gyárnak Ki adna arcot a pusztaságnak Ki szolgálná istenét balgán Ki állná el a kegyeltek elől Ütját a homályos árnynak Ki hallaná ha pihenni ledől Vijjogását a szalmazsáknak Ki restellné s tagadná másnak Ahol lakik: szegényes negyed Ki vetne porhanyós ágyat A földbe ki szórna éltető szemet Hórihorgas nagy álmainkat Ki rakná körbe fénnyel Szisszenésekre robbant Kiáltásainkat Jégvirággá fagyott árnyainkat Ki rejtené el Ki ásná fel az elsüllyedt világ Ősi tárgyait Ki rakná meg a 'dünnyögő kohók Tűz-tartályait Ki húzná ki a gőzkazánokból A meddő tüzet A jószág alól az almot S a jászolba ki hordana Illatos füvet Ki ásna kertet olcsón S ki hagyná ott ujjai nyomát A kocsisbortól Kiürült korsón Nagy szándékú apró dolgainkkal Tenni a jóért: s ez a szép Kikaparjuk a föld alól A fémet a felhők mögül a fényt Borbély Tibor: Mondd, Simon István! A hétköznapok porondja felett a lira trapézán leng szívem ... Miért a halál karolja renddé az é^yiitt él>ő. költő .nemzedéket? ... Jövőnk javárl közösen vetünk,--^ f — csak a verejték hull külön. Áttelel vetésünk. Végül is közös keresztbe gyűl a búzarend. Nem megzsarolt részes aratóként szorítjuk szivünkhöz kenyerünk amit az újból megszegünk, és egynek-egynek, nem falásnyi jut. Talpunk alatt: egyenlően hosszú még az út. Mi, járunk rajta. Dolgunkat tesszük, s jól tudjuk mivégett. Várhatnánk, hogy a cél felénk haladna! Mégis, — miért?! Miért a halál karolja renddé az együtt élő költő nemzedéket? Keresztury Dezső: Szüless újjá! Béres Ferencnek Nem apad el -a dallam: tán évézred-mélyi forrás küldi, táplálja sok más: árad mind gazdagabban. Viharban lobogó fáklya, kis otthonok mécsvilága, névtelen, örök kardal. Dallal üzennek a holtak, mint akik mag sose haltak bárha dúdolva, halkan. Dal lengjen, mint szivárvány, vagy zúgjon, mint a kiáltvány, bajban és diadalban. Mikor új világ vajúdik, megtart, erősít az újig, akár tetté nőtt hajlam. Várjanak, célba ha érünk, kik átveszik örökségünk: ők sebeinkre a balzsam. Ha eleven folytatás vagy, lesz mindig fiatal társad s újjá születsz a dalban. Gyarmati Farkas Dezső: Messziről megismernek Ahány óránk van, annyiféle időt mutatnak. Sietnek — akárcsak mi! Füstkarika karkötőnkről messziről megismernek: falvak és városok. Randevúra várjuk a vonatot naponta kétszer. Felszállunk, kiszórjuk tekintetünket az utakra. Thiery Árpád: Nyolcszáz szó családregény Decsi menyecske, kenyérrel Mattioni Eszter festménye A vasúti kocsi fülkéjében ketten ülnek. Az apát régről ismerem. Abból az időből, amikor kevés volt a gondolkodási idő, és Kraut Imrét egy négyrét hajtott pecsétes igazolvánnyal falura küldték: — Ahol a front elvonult, ki kell osztani a földet. Az a fontos, hogy a földet mielőbb kiosszátok, és induljon meg a munka ... Most a tájat nézegeti a vonatablakból. Azt a tájat, amelyik ez idő tájt minden évben ugyanazt mutatja magából: a sárga tarlókat, a per- mettől kéklő szőlőt, a dűlőutak fel-fel- habzó porát. A vonat a pálya teherbíró képessége miatt az egész vonalon csökkentett sebességgel halad, a súlyos motorkocsi üres a szerelvény elején. Elfogni egyetlen pillanatot, amelyben benne van mindaz, ami azóta történt? Régi jegyzeteimet nézegetem, ami még nem kallódott el... Csetény? 1950? Vagy 1958? Nem tudom eldönteni, sebtében írtam. A templom előtt odajött hozzám egy fiatalasszony. Izzott a gyűlölettől: — Legjobban az fájt nekünk, amikor az a másik újságíró a gyerekeinkről írt, hogy mákhéjlevessel altatjuk őket. Mit gondol?... Másik jegyzet: dunántúli falu. A hídnál a festőművész egy öregasszony fejét rajzolja. Autóbusz kanyarodik el, az öregasszony utána fordul: — Azt mondtuk, minek ide a busz, hiszen azelőtt csak le a cipőt, aztán befutottunk a városba, ma pedig négy járatunk van... A téesz-brigádvezető délután kivitt a présházba. Ivás közben arról faggattam, hogy milyen volt az élete negyvenöt előtt. Azt felelte: — Ügy emlékszem,, hogy nagyon sokat fáztam. Mindig hideg volt.. ! Néhány évvel később ugyanazon a tájon: a püspök azt kérte a megye vezetőitől, hogy szeretné meglátogatni az egyik termelőszövetkezetet, amelynek a földje valamikor az ő körzetéhez tartozott. Lehetővé., tették. A .fekete autó begördült a téesz- udvarára. A tagság megszokta a fekete autókat, a püspököt leültették az irodában, kezeltek vele, és elmondták, hogy azóta mi történt velük. A beszélgetést egy pohár borral zárták le. A püspök hazafelé egész úton értetlenül gondolt vissza a látogatásra: — Ezek az emberek húsz éve még a kastély gyepjére se mertek lépni... Háromszáz kilométerrel távolabb: egy kucsmás, vastagon öltözött ember lép elő a jegyzeteimből. Vadonatúj háza előtt ácsorog, az építkezés befejeződött. Dicsérem a házát, valóban szép és tágas. A kucsmás ember a szomszéd házra pillant: Annak már antennája is van .,. A menetrend szerint még van idő az érkezésig. Tizenhat éves tehet a fiú, esetleg tizenhét. Feje fölött a csomagtartóban tömött hátizsák. Nyílt, csaknem éles pillantással tekint ki az ablakon, majd karját összefűzve, szemét lehunyva, fejét az ülés támlájának dönti, mint akinek semmi se köti le a figyelmét. Olvasni nincs türelme. A tájat ismeri. Pilla- natnyilag az foglalkoztatja, hogy megvannak-e még a kút mögött a színes kerti díszgömbök. Az apa visszalgondol a tavalyi utazásra. Hazafelé a felesége a piros bortól kissé bódultán az ölébe hajtotta a fejét, s azt mondta: — Novemberben, ha majd feljönnek hozzánk látogatóba, veszek ajándékba nekik egy szárítót a fürdőszobájukba, amit fölszerelhetnek a falra... Az idén már csak ketten utaznak, az asszony márciusban meghalt. Bóna Mihály már egy órája az állomáson várakozik. Kalapban, ünneplő ruhában van. Fekete gyászszalag a karján, mjntha a pesti asszonyban a saját esáiádlagjátr. gyászolná. Reggel úgy tervezte, hogy a fiúkat is kihozza a vendégek elé, végül másként határozott: a gyerekek maradjanak otthon, segítsenek az anyjuknak, a legkisebb pedig, aki levélben biciklicsavarokat kért a pesti barátjától, fejezze be a kisnyúl ketrecét, mire megjönnek az állomásról. Nem türelmetlen, mégis elég gyakran kimegy a £Ínek közé, az agyagos partfalak felől várja a vonatot, de hiába hallgatózik: a Diesel-motor dübörgését még nem hallani. Visszamegy a váróterem hűvösébe. A blondellkeretes tükörbe pillantva, mely mintha egyszerre csak az emlékek kútjává változna, saját, régi alakja tűnik föl, s Kraut Imréé, ahogy feltűrt ingujjban áll a kovácsműhely előtt; egy perccel előbb érkezett a falu főtere felől, ahol a falujárók leállították a teherautójukat Krautot körülveszik a parasztok. — Rossz a vetőgépünk, nem lehet vele rendesen dolgozni. Hiába kaptuk a földet — hangzik a panasz, nyomában helyeslő morgás támad. Kraut hatalmas, szőrös karjával csöndet int. — Kijövünk és megjavítjuk — válaszolja határozottan. — Az eke is rossz. — Azt is megjavítjuk. Bóna Mihály közelebb furakodik, hogy minden szót pontosan értsen. — A lovak a körmükön járnak! — kiált közbe. — Annyi baj legyen, majd megpatkoljuk a lovakat — fordul hozzá Kraut Imre. — A csizmánknak nincs talpa. — Hozunk magunkkal suszterokat Külvárosi jelek Bakallár József festménye Szentendrén, a Pest megyei Művelődési Központ és Könyvtár kiállítótermében augusztus 27-én, szombaton nyílik Bakallár József festőművész önálló tárlata. Képünk: festmény a kiállításról, amelyet Pogány ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyit meg. is... Hónapokon át minden vasárnap eljött Kraut a falujárókkal. Gépet javítottak, szekeret, csizmát, kutat, szerszámot. A vége felé, amikor a falujárók már egyre ritkábban jöttek, Bóna Mihály meghívta Krautot vendégségbe: jöjjön el hozzá a családjával. — Nincs még családom — válaszolta Kraut. — Akkor jöjjön most egyedül, és később, ha majd lesz család, akkor azokat is elhozza magával. — Mi, gyári munkások — magyarázta Kraut az első vendégségben —, nagyon jól tudjuk, hogy parasztnak lenni ugyanolyan mesterség, mint teszem azt, lakatosnak lenni. Mi nem csúfoljuk a parasztot, hogy földesztergályos. Mi mindent nagyon jól tudunk, ha a nagygazdák szerint mi nem is vagyunk intelligensek. De tegyük csak fel a kérdést nekik, hogy ki segít a parasztnak? ök, vagy mi? Mert mi segítünk. A múlt vasárnap panaszkodtak az _ újgazdák, hogy szereztek egy cséplőgépet, de nincs hozzá csapágy. Most hoztunk csapágyat ... Azóta Kraut Imre minden évben legalább egyszer, a nyári szabadság ideje alatt, ellátogat a családjával Bóna Mi- hályékhoz, akik rendszerint a téli hónapokban, disznóölés táján viszonozzák a látogatást Pesten. Az Órájára pillant a fiú: menetrend szerint negyed óra múlva megérkeznek. Az ő szemében a két család barátsága az ükapákig nyúlik vissza, vagy még annál is régebbi időkbe, ső már úgy tudja, hogy az ember életét nemcsak a folyamatos és fegyelmezett szolgálat tölti be, és a boldogulás fogalmába már nemcsak a jobb ebédek és a szebb ruha tartozik.
