Pest Megyi Hírlap, 1977. augusztus (21. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-20 / 196. szám

1977. AUGUSZTUS 20 . SZOMBAT xJíman Madarat tolláról Esküvő — fekete ruhában ...csak szerettük látni egymást nyosnak este az ágyban a helye. Elkezdtem sírni, hogy engedjen el. Azt mondta, jó, de tízre legyek otthon, mert máskor nem mehetek. Aztán Bernét beállt az apámhoz, és akkor már tud­tam, ez a fiü talán mégis akar engemet. Itt kosztolt ná­lunk, de én nem ültem az asztalhoz, mert ez nem olyan szerelem volt, csak szerettük látni egymást. És akkor eljöt­tek az anyjával és megkérték a kezemet. Nem is tudom, melyik es­küvő volt szebb. Most fekete ruhában voltunk mind a ket­ten. Akkor csak Bernét volt feketében, én meg népviselet­be öltöztem, kék szövetszok­nya, fekete bársony blúz, fe­hér kötény, fekete selyem­kendő, piros koszorúval a szélén. Errefelé az a szokás, hogy akinek megvan az eskü­vői ruhája, halálakor abba öltöztetik fel. Nekem is meg­van. Szépen éltünk mindig. Soha nem ütöttük meg egymást, még annyit se mondtunk egy­másnak, hogy te hülye. Igaz, Bernét nem járt soha a kocs­mába, a pénzt mindig ideadta nekem. Sok mindenen men­tünk keresztül, de segítettük és becsültük egymást. Enge­met nem mert kérni senki, én csak az én férjemet ismertem. Féltékeny se voltam soha. Pedig hát... tudja, milyenek a férfiak. A párnatáncban mindig az első volt. Amikor leteszik a párnát a földre, a férfi meg a nő letérdelnek rá és megcsókolják egymást. Hát, Bernát ezt szerette. Mondták is nekem: a Bernát nagyon szereti csókolgatni az asszo­nyokat. De nem törődtem vele. Én tudom, hogy hű volt hozzám. Hát, volt úgy, hogy össze­vesztünk, melyik házasságban nincs ilyen? Én, ha haragud­tam, hallgattam. Aztán ami­kor hazajött a Bernát a mun­kából, kezdi mesélni, mi volt aznap, mit csinált. Én csak hallgattam. Akkor vette ész­re magát, és azt mondta: Te most haragszol rám? De nem sokáig haragudtam. AMIT ELFELEJTETTEK MEGKÉRDEZNI John Bernát mindennap fél ötkor vagy ötkor kel, meg­hallgatja a híreket, aztán munkába indul. Felesége hat­kor kel, előző este elkészíti a reggelit, aztán megfőzi az ebé­det. Napközben mindig talál munkát magának. Fél három­kor együtt ebédelnek, aztán Záli néni egy órát orvosi ta­nácsra pihen, Berci bácsi pe­dig munkához lát. Lapátnye­let vagy kapanyelet farag — amit kérnek tőle. Az aranyesküvőn olyan volt a szertartás, mint azon az igazin. Egy dolgot azonban el­felejtettek most megkérdezni: John Bernát, akarja-e házas- társul ... Pappert Rozália, akarja-e házastársul... Hatos Erzsébet Ráckevén Pest megyében az ipari munkások ötven százaléka, származását, eredeti foglalko­zását tekintve, paraszt. Az ér­telmiségiek kétharmada nem értelmiségi szülők gyermeke. A megyére az ún. kettős jö­vedelmű háztartások a jel­lemzők, azaz egy családon be­lül megtalálható az ipari, a mezőgazdasági kenyérkereső. A társadalmi osztályok, réte­gek nyitottsága, zártsága, az ún. mobilitási tényezők vizs­gálata testes tanulmányköte­tek oldalait tölti meg, s könyv­tárnyivá duzzad. Oldások és kötések, szétzilált s formálódó kapcsolatrendszerek. Főnö­keit, munkatársait, szomszé­dait senki sem választja. Ba­rátait igen. Karomon kötél Kényes feladatok ingerke- dő csoportja várja minden reggel Fekete Mihályt; szer­számkészítő. Világában a ti­zed-, a századmilliméter a jó ismerős, s e parányi méretek­hez az ellenpont ő maga, szé­les vállával, nagyra nőtt ter­metével, gólyafészket is meg­tartó markával. Családjukban — mondja — mindig nagy emberek voltak. Nevet a ki­fejezés kettős értelmén, mert­hogy apja, nagyapja is mun­kás volt, három testvére szin­tén az. Negyvenhat éves, Nagy­marosról hozza, viszi a vonat ide Vácra, a Híradástechnikai Anyagok Gyárába. Tempós mozdulatokkal ap­rítja a levegőt, úgy magya­ráz: — Először Misi voltam, most már egy ideje Miska bá­csi lettem, s látja, Misi ko­romban úgy gondoltam, ez is jó cimbora, az is kedves ha­ver. Fiatalként könnyen nyújt kezet mindenki, de ugyan­olyan gyorsan felejt. Nekem három olyan ismeretségem akadt, amiből barátság lett, egyikből akkora, hogy most a lányom,,bánja — ,nev,e.t mert férjhez ment a barátom fiához. Olyan a barátság, mint karomon a kötél, ha egyszer meghúztam, nem ereszt, oly­kor belemarhat a bőrbe is, fölhorzsolja, begyógyul, egy hét múltán nem emlékszünk rá. A három barátból kettő még iskolatársam volt, elemi­ben, azután tanoncként, mert mi még azt jártunk. A har­madik barátot a katonaidőm adta, ott jöttünk össze. Dol­gozott itt velem a gyárban is, sajnálom, hogy átment a képcsőgyárba, nem fért meg a csoportvezetőjével — ronda ember volt, tény, később kiad­ták az útját —, de a barát­ságunkba ez nem szólt bele. Az ő fia vette el a lányo­mat, egyébként villanyszere­lő. A két iskolatársból a Kli- nyecz Kálmán mérnök úr lett — megint nevet —, de sze­rencsére, nem látszik meg rajta. Vigyorinak csúfolták az osztályban, olyan ma is, mindenkinek nyitva a szíve, vackorba harapva bizony is­ten, sohasem láttam. A jó kedélye vonz, meg az, úgy magyaráz, nem bánt senkit, nem érezteti, ő jobban tud­ja. A harmadik barátom meg­járt néhány kunkort, volt ta­nácselnök, katonatiszt, üzem­vezető, Pircsók Imre egyéb­jr • jr Uj helyén az Árpád-szobor Ráckevén tegnap avatta fel az Ady Endre Gimnázium ünnepi műsora után Wenden Mihályné tanácselnök, a Szász Gyula által 1897-ben mintázott Árpád-szobrot, melyet csak­nem egymillió forintért újítottak fel Szvetnik Joachim, Krach Ernő, Pichler István ötvös- és szobrászművészek közre­működésével. műhelyt nyitott, öreg moto­rokat reparál. Mind a né­gyen váci születésűek va­gyunk, ketten most is a vá­rosban laknak, a Kálmán meg én lódultunk arrább, de csak annyira, hogy bármikor meg­leljük egymást. Talán az tart meg bennünket, hogy a be­széd jobban esik, mint azétel, az ital, nincs semmi formaság, kiöltözés, licit; egymásra va­gyunk kiváncsiak. Vitázni sokszor szoktunk, de úgy még nem búcsúztunk egyszer sem, hogy ne nézzünk a másik sze­mébe. Bádogtányérból leves Nem tudni, naponta hány­szor mozdul Heltovics Ilona karja, hogy a prés vastenye­re alá tegye a vékony fémle­mezt, de szerinte nem fárasz­tó a dolga. A Ganz Műszer Mű­vek betanított munkása, húsz­éves. A géntől nem jöhet el, roíic/nlr TuScfán inrlnlniíí IcaII Ha­időtlen időkig! Elmondhatjuk, hogy újabb száz évig biztosan állni fog, olyan alapos, olyan sikeres a mű felújítása, ami mindenképpen szükségszerű volt, s amit az áthelyezések csak gyorsítottak. Ugvanis, elő­ször 1941-ben, a gimnázium építésekor vitték más helyre, majd 1975-ben került átmene­tileg a Savoyai-kastély kertjé­be. Nagy öröm és megnyugvás mindannyiunknak, hogy a nagyközségi tanács megtartva ígéretét, a Képzőművészeti Ki­vitelező Vállalat és a Képző- és Iparművészeti Lektorátus segítségével idén, alkotmá­nyunk ünnepére felavathatták azt az Árpád-emlékművet, mely Ráckeve büszkesége, hi­szen ez az alkotás o második Árpád-szobor az országban, s esztétikai értelemben azonos értékű a Zala György által mintázott budapesti Árpád­portréval. Az avatásra elkészült a rác­kevei nagyközségi tanács meg­rendelésére Loránd István Liszt-díjas zeneszerző Árpád- kantátája, melyet sajnos, az idén már nem tudtak előadni. Minden bizonnyal jövőre ez már sikerül, annál is inkább, mivel az emlékezés nem zárul le az avatással, hanem állan­dósul. L. M. Bemutatót rendeztek tegnap az abonyi Űj Vi­lág Termelőszövetkezetben a paradicsomteimesztés és előfeldolgozás módszereiből a meghívott mezőgazdasági és mezőgazdasági iparfejlesztési szakemberek számára. Koppány György felvétele Szász Gyula szobrászi elkép­zelése Vörösmarty romantikus és Munkácsy Mihály méltóság- teljes költői, festői látomásá­hoz kapcsolódik és harci öltö­zetben, párduckacagánnyal, si­sakkal, karddal jeleníti meg a fejedelmet. Ráckeve lakossá­ga még 1893-ban kérte fel a művészt, hogy készítse el a község számára a szobrot, mely jóval a budapesti millen­niumi emlékmű előtt készült el, 1897-ben avatták az Árpád­kertben, a mai Ady-gimná- zium helyén. Az alkotó, Szász Gyula ko­rának tisztes művésze volt, aki 1850-ben született Székesfe­hérvárott, s itáliai, bécsi ta­nulmányai után ő mintázta a költő Zrínyi Csáktornyái szob­rát, a gödöllői honvédemléket, Gluckot, Mozartot az Opera­ház számára, hét királyszob­rot. Fűrészelő munkás című al­kotása a Nemzeti Galéria tu­lajdona. Legnagyobb vállalko­zása az Árpád fejedelemről mintázott ráckevei emlékmű, melynek kőfaragómunkáját Král Ferenc készítette a szo­bor tartóoszlopára. E Zsoltot, Marót fejedelmet, táncosokat és táltost ábrázoló dombormű­vek testiségük duhaj tisztasá­gával már Medgyessy Ferenc eszményeit kezdeményezik. Az ímléktáblán Thaly Kálmán sora olvasható: Állj emlékkő, még nem is ismertük egymást. Volt itt a szomszédban egy lány ismerőse, hosszú ideig kértem, hívja el Zálit este a kocsmába. Ott volt a táncmu­latság. De hiába kértem, Záli csak nem jött. Egyszer aztán mégis csak eljött. Mert én mindig ott voltam és vártam. Egész éle­temben szerettem táncolni is, meg dolgozni is. Micsoda egy lány volt! Nézze csak meg majd a szemét! Éppen olyan, mint lánykorában! Már mesz- sziről láttam, hogy jön, gyö­nyörű volt, szép, bő ruhában. Alig vártam, hogy bejöjjön a terembe, rögtön felkértem táncolni. Aztán az apósom huszonöt­ben kivette az ipart, hazajöt­tünk Solymárra. Beálltam hozzá inasnak, náluk is kosz­toltam. Nagyon ízlett a főzt- jük, a három lány meg a mos­tohaanyjuk főzte. De ők min­dig külön ettek. A műhely a házban volt, nekem egyik szemem a munkán, a másik a lányon. TE MOST HARAGSZOL RÁM?! Hát ez persze nem maradt titokban, mindenki tudta, hogy mi a szándékom. Nem is volt az szabályos lánykérés, az öregek tudták, hogy sze­retjük egymást. Megvettem a gyűrűt — nem volt persze arany — aztán hamarosan megtartottuk az esküvőt. Be­költöztem hozzájuk. Négyen aludtunk egy szobában, az após, az anyós meg mi ket­ten. Hát ugye, ez akkor így volt, ha nekem ez nem is na­gyon tetszett.. Gyerekünk nem lett, egy kislányt fogadtunk örökbe. Három és fél éves volt akkor Erzsiké, én mindjárt megsze­rettem. Nagyon hasonlított a feleségemhez. Szép kislány volt, megnéztem meztelenül is. tetőtől talpig szép volt. Mondtam is: Záli, ezt fogad­juk örökbe. Ez á kislány épp olyan, mint te. — Mi mindent elértünk az életben, amire törekedtünk, csak egy dolgot nem: nem lehetett gyerekünk. Pedig voltam teherben, de nem tud­tam kihordani. Aztán örökbe­fogadtuk Erzsikét. Még ma sem hiszem, hogy nem a saját gyerekem. Két unokánk van, Berci tizennyolc éves, Gabi tizenöt. A nagyobbik mechani­kai műszerész, a kisebbik ka­tonatiszt lesz. Szép, becsületes gyerekek. Itt születtek ebben a házban, Erzsiék elváltak, tíz évig mi neveltük a fiúkat. A régi időkről meséljek? Hát jó. Akkor minden más­képpen volt, mint most, én meg még olyan restellös is voltam. Ismertem is látásból Bernátot, de nem tudtam biztosan, hogy mit gondol ró­lam. Később mindig üzent a barátnőmmel, hogy menjek el a kocsmába, táncolni akar ve­lem. Én szerettem volna men­ni. de az édesapám nem enge­dett. Azt mondta, egy tak­Aranylakodalom volt az idén Solymáron. A 71 éves John Bernát és két évvel fia­talabb felesége, Pappert Rozá­lia ötven évvel ezelőtt kötöt­tek házasságot. Itt születtek, itt házasodtak össze, azóta is itt élnek. A házaspárt mindenki is­meri a községben. Ha az ut­cán járnak, köszöntik őket: hogy van, Berci bácsi, hogy van, Záli' néni. Jól vannak, dolgoznak. Még egyáltalán nem, öregek, nem is akarnak megöregedni. Berci bácsi öt éve nyugdíjas, azóta is a fa­ipari üzemben, a nagyfűrész mellett dolgozik. Többen is mondták már ne­kik: milyen szépek maguk így együtt! Öröm látni egy ilyen házaspárt. Egy napon Pappert Ádám meglátogatta őket. Azt mond­ta, másnap menjenek be a tanácsba, várják őket. John Bernát azt hitte, hogy talán a régi munkája miatt. Tizenhét éven át volt tanácstag, négy évig vb-tag. De nem ezért volt a meghívás. A tanács az aranylakodalmukat ünnepelte. Amikor beléptek a feldíszí­tett terembe, az elnökasszony várta őket. A terem két olda­lán iskolás gyerekek énekel­tek, virágot adtak az ünne­peiteknek. Aztán leültették őket az asztal élé, az anya­könyvvezető pedig elmondta, hogy is volt az a régi esküvő, kik voltak a tanúk, mire mondták ki a házasulandók az igent. Akkor a titkár lehajolt, fel­vett az asztal mellől egy pezs­gősüveget és nagy durranással felbontotta. „Az elnökasszony meg egész idő alatt mosoly­gott.” MIATTA LETTEM BOGNÁR — Az én szüleim parasztok voltak, azt hittem, én is az leszek. Mindig jobban szeret­tem a mezei munkát, csak a feleségem miatt lettem bog­nár. Lehetett úgy tizennégy éves, amikor először meglát­tam, attól kezdve nem volt nyugtom. Mindig azt keres­tem, hogy találkozhatnék ve­le. Amikor az utcán elém ke­rült, mindig nagyon néztem, de úgy elpirult, hogy nőn mertem megszólítani. A feleségem apja a pilis- vörösvári szénbányában dolgo­zott mint bognár. Mondtam neki, jönnék én is mellé dol­gozni. Ügy is lett. Már ez is a lány miatt volt, pedig akkor futunk az utcán, az üzletben, s bár restellem, de arra gon­dolok, hogyan tudott a bará­tom élni egy ilyen nővel? Vagy akkor még nem volt ilyen? Holott azt hittem, 6 is már-már barátom, s íme, nem láttam bele, úgy hittem, aki a barátom társa, az azonos vele. Azóta övatoß vagyok, őszintén kimondva: barátom nincsen... Nem fazékban főzik Sóhajt nagyot a kérdésre Burányi Illés, s csak sokára mondja: a barátok, azok már a földben vannak. Hetvenkét esztendős, termelőszövetkeze­ti nyugdíjas, itt született Tá- piógyörgyén, csak a parancs vitte el, de jött, amint lehetett vissza, háborúzzanak nélkü­le. Barátja bújtatta két hóna­pot, pedig az — mondja — testre nyomorék volt, még­sem félt a csendőröktől. Sze­gény ember volt, ahogy ma­gam — folytatja —, dehát az igaz barátságot nem fazék­ban főzik. A kutyák is össze­bújnak a nagy hidegben, úgy tettünk mi is. Az uraság, Györ- gyey Illés szabta a faluban a rendet, nekünk annyi jutott ugorj. S lássa, mégis, vagy éppen ezért, itt egyik sze­gény nem ment a másiknak ha tudott, ha lehetett, kínáll valamit, hol szakajtó lisztet hol két tojást, hol a pulyák őr­zését. így azután mindenki­ről kiderült, arcát mutatja-e vagy hátát a többinek, s meri apám előbbire nevelt, én is olyan lettem, s olyanok vol­tak a barátaim. Persze, cse­lédfélék pusmogása volt ez nem úgy mint most, megáll az autó, zeng az utca, na, öre­gem, itt vagyunk... Aztán kél utcával odébbról jöttek, de ám az autóval...! Az sem volt mint látom, szevasz, tanító­női a boltoslánynak, s mikoi mondom a fiamnak, azzal in­tézi el, ugyan, papa, hát fiata­lok. Valamikor tudtuk a falu­ban mindenkiről, kicsoda Most? Az unokámnak vőle­génye van. Kérdem, mert neír idevalósi, ki az apja? Erre £ gyerek: mit tudom én, vala­mi gyári fejes. Na, ezt csal azért mondtam, lássa, nem úgy megy most a barátság mini hajdanán. Akkor összemar­kolta az élet az embereket. Most meg? Most meg ö6Szesimogatja? Régimódi történet ,.. nagyon kérem, mivel itt a városban ráismerhetnek az illetőre, úgy tüntesse fel a dolgot, mintha kitalálás lenne, valamiféle régimódi történet. Jól mondták önnek, hosszú éveken át nemcsak kollégák voltunk a tantestületben, ha­nem barátok is, együtt írtunk szakcikkeket a Köznevelésbe, s így tovább, azaz az érdek­lődési körünk egybeesett, vi­láglátásunk ugyancsak. Én előbb vettem észre rajta, mint a felesége, s tudtam, gyógyít­hatatlan. Kiderült, előttem is eltitkolva, ő már volt orvos­nál. sőt, a fővárosban, a szak­intézetben. .. Három hónap múlva meghalt. Én elváltam, egyedül éltem, neki itt ma­radt a családja, három kis gyermek, a legnagyobb tizen­két éves. Próbáltam észrevét­lenül segíteni, nem ment, fél esztendő múlva megmondtam: ha úgy akarja, legyen for­mailag a feleségem, én sem­mit nem kérek, de a három gyermekhez apa kell. anya­giak kellenek, én tartozom az ő emlékének... így történt. Megesküdtünk, s gondoltam, a gyermekeket örökbe fogadom, de azután rájöttem, nagy hi­ba lenne, viseljék csak az édesaojuk nevét. Természete­sen. én nem tettem egy félre­érthető megjegyzést sem, több mint egy éven át éltünk úev. hogy a szóbaajtó vastagabb volt közöttünk, mint a beton­fal. S akkor, talán mondták önnek, mert máskülönben nem keres fel. a gverekek édesany­ja összekerült valakivel, ösz- szeköltöztek. ott hagyott en­nem a három rmermekkel. Ennek két éve. Olykor össze­za, Kartalra, így abban ma­radunk, elviszem, addig be­szélgethetünk. A gyárkapu melletti parkolóhoz másod­magával érkezik, picit zavar­tan mondja, társnője is kar- tali, ugye jöhet...? Tanú,4 vagy másfajta kísérő? Egyre megy, a beszélgetésnek alig­hanem vége. Kellemes a csa­lódás. Ilona, szinte kéretlenül, folyamatosan beszél. — Lányoknál más a barát­ság, mint a fiúknál, ők el­hülyéskednek egymással, mi vagy komolyan vesszük, vagy ne is legyen. Persze, van az embernek egy csomó ismerő­se, más lányok, nevetgélünk, viccelődünk, akár otthon, akár a műhelyben, de ez semmi, ha holnap nem látom azt az ar­cot, amelyiket tegnap, föl sem tűnik. Ez nem barátság. Ta­lán a mi korunkban még nem is nagyon tudjuk, milyen az, inkább csak érzi, aki érzi. Mert például volt egy lány, nem is olyan régen, azt hit­tem, barátnők leszünk, vala­hogy olyan jól megértettük egymást. Azután elmentünk egy harmadik lányhoz, beteg lett, minket bízott meg a bri­gád a látogatással. Szóval ott voltunk, ez egy szegény lány, heten vannak, nem akarom kibeszélni, miként élnek, elég annyi, hogy amikor eljöt­tünk, az a lány, aki velem volt, elhúzta a száját, s azt mondta, láttad, ezek bádog­tányérból eszik a levest. Én akkor úgy éreztem, megpat­tant bennem valami, nem tu­dom micsoda, biztos, csak kép­zeltem. Most már szégyellem, hogy nem mondtam neki sem­mit, de attól kezdve kerül­tem, végül leesett neki a húsz­filléres, s ma csak köszö­nünk. Én sajnálom, hogy nem lett közöttünk barátság, de az én papámnak van otthon egy bátiogtányérja, a papájától kapta, akit én már nem is- mertem. üit a szekrényben őr­zi, nem tesz vele semmit, csak tartja a szekrényben, s érzem, valamiért fontos neki, akkor hát ne mondja nekem senki, az főként ne, aki a barátnőm lenne, hogy ezek bádogtányér­ból eszik a levest... Köszönik a hazautat. In­dulnak, társnője néhány lé­péssel már eltávolodik, ami­kor Ilona visszafut, s beha- jol a kocsiablakon: — ö az a lány, akiknél azzal a másik­kal voltunk.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents