Pest Megyi Hírlap, 1977. augusztus (21. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-18 / 194. szám

1977. AUGUSZTUS 18., CSÜTÖRTÖK £ A csúcsról nehéz feljebb jutni Már szüretelnek Tápiószelén Brigádtörténet az ISG-ből '„A nagy múltú szocialista brigádnál nem tapasztalható olyan fejlődés, amelyet egy kvalifikált szakemberekből álló brigádtól el lehetne vár­ni. A vállalat kiváló brigád­ja címért beadott pályázatu­kat ezért a versenybizottság véleménye alapján a vállalat vezetősége nem fogadta el." A levél címzettje az Ipari Szerelvény és Gépgyár Min­takészítő szocialista komplex brigádja. Januártól júliusig A repkénnyel befuttatott apró épület olyan mint egy sziget a gyár közepén. Innen kerülnek ki az öntvényekhez szükséges minták, itt öltenek először testet a mérnökök ál­tal megálmodott szerelvények, alkatrészek. A mintakészítők birodalma három műhelyből áll. Az el­sőben bonyolult műszaki raj­zok alapján faragják ki a fá­ból készülő mintákat, a máso­dik egy kis öntöde, s a harma­dikban esztergályosok, maró­sok formálják készre a csillo­gó fémaLkatr észeket. A komplex brigád 1967-ben alakult, 1988-ban nyerték el a szocialista brigád címet, s a ranglétra fokozatain felkapasz­kodva 1974 óta a vállalat ki­váló brigádjának nevezhetik magukat. A fejlődés ezeknek az eredményeknek hallatán, töretlennek látszik. A tiszta, rendezett üzem, a kiegyensú­lyozott munkát tükröző bri­gádnapló és a nyugodt légkör is erről tanúskodik. Kínos, kacskaringós mondatokba bo­nyolódva próbálok rákérdezni, hogy akkor mégis, miért a visszaesés? — Ja, erre a levélre gon­dol? — kérdez vissza egyene­sen Vrbán László, a brigád vezetője — Nézze, mi ma­gunk sem értettük pontosan, 'r'bből a szűkszavúságból nem aerül ki, mi is a baj velünk. E mellett furcsállottuk azt is, hogy felajánlásunkat január 16-án jegyeztük be a brigád­naplóba azzal együtt, hogy az idén ismét a kiváló brigád címért pályázunk. A vissza­utasítást pedig július 16-án kaptuk kézhez. — És az emberek hogyan reagáltak? — Kérdezze meg őket — néz az órájára Urbán László —, mindjárt vége a munkaidőnek, aztán nyugodtan beszélgethe­tünk. Az akrobaták Addig Reiter László üzem­vezető tart szóval. Ö maga a gyár legrégebbi tagja, 41 éve dolgozik a vállalatnál. A bri­gád 16 tagjából tizen az ala­pítók közé tartoznak és a 16 közül 14 szakmunkás. Van, aki már az otthon levegőjével szívta magába a szakma sze- retetét, így Rezlicsek Ferenc is, akinek nagyapja, apja és nagybátyjai egyaránt minta­készítők. Mások véletlenül ke­rültek erre a pályára. Urbán Lászlónak még vagy 25 évvel ezelőtt ajánlották Csepelen, hogy tanulja ki a mintaké­szítést. A csoport benjáminja, Verebéig András, öt évvel ez­előtt jött a gyárba érettségi­vel, és azzal az elhatározással, hogy autó- és motorszerelő lesz. Véletlenül tévedt a mű­helybe, de szántszándékkal ragadt meg itt. Többen Pest­ről ingáznak, Kartanecker Antal még távolabbról, Duna- harasztiból jár be. Ö egy év­re ugyan hűtlen lett a gyár­hoz, mert kipróbált egy kö­zelebbi munkahelyet, aztán mégis csak visszatért ide. A műhely lassan elcsende­sül, leállnak a surrogó eszter­ga- és marógépek, helyükre kerülnek a kéziszerszámok is. — Jogosnak érziik a kifo­gásokat? — Nem — válaszol röviden Rezlicsek Ferenc —, a levelet különben megfellebbeztük és pótfelajánlásokat is tettünk. Elhatároztuk, hogy akár el­utasító a válasz, akár nem, úgy dolgozunk, mint eddig. Tudja, részletesebben is meg­okolhatták volna, mi a gond velünk. Háromszor lettünk a vállalat kiváló brigádja. Eny- nyi figyelmet ezek után csak megérdemeltünk volna, nem? — Azért értékelik a mun­kánkat — vág közbe Vadász József esztergályos —, a ki­tüntetések is ezt bizonyítják. — Mit gondolnak, miért tart­ják önöket a gyár egyik leg­jobb brigádjának? — Nézze, azt hiszem nem túlzók, ha azt mondom, nagy szerepünk van abban, tudja-e teljesíteni tervét a vállalat — mondja elgondolkozva Urbán László. — Ennek érdekében néha komoly akrobatamutat­ványokra kényszerülünk. _ _. — Mondjuk elcsúszik a ter­vezés, de a minta rögtön kell, ahogy megkaptuk a rajzot. Jó, ha csak holnapra és nem már tegnapelőttre. — Ez nemcsak nálunk van így, országos jelenség — rep- likáz hevesen Reiter László. — Lehet — bólogatnak, de a bólogatás értelme: attól még nálunk másképp is le­hetne. — A leggyakrabban azért vállalaton kívüli okok miatt borul a terv — folytatja Rezlicsek Ferenc. — Látja ezt az öntvényt? — Mutatja a szemmel láthatóan zárványos fémdarabot. — Év elején meg­kaptuk a rajzokat a borsod- nádasdi öntödéből, az Ikaru- sokba kerülő új típusú jármű- bakokhoz. Megcsináltuk a munkát és elkezdték az ön­tést. Most érkezett egy másik rajz, hogy elnézést, de vala­mi hiba volt az előzőben, mert selejtes az öntvény. Most mindent félredobva készítjük az újabb mintát, mert ha a vállalat az Ikarus iránti köte­lezettségeit teljesíteni akarja, akkor most már nagyon sür­gősen kellenek a hibátlan al­katrészek. — Ilyenkor a marós esz­tergál, a fás fémet csinál, mindenki azt, amire éppen a legnagyobb szükség van. Szó­val ezek a mi akrobatamu­tatványaink. Szelepötlet — Melyek voltak a többlet­felajánlásaik? — Eddig évente három újí­tásunk volt. Talán nem is gondoltunk alaposabban utá­na, amikor az idén azt mond­tuk, hogy mi is benevezünk az „egy brigád — egy újítás” mozgalomba. Ez így tényleg visszalépést jelentett. Most még két újításra tettünk ígé­retet — mondja Urbán Lász­ló. — Egyet már be is nyúj­tottunk. A 15—20 milliméter átmérőjű elzáró szelepeknél eddig nagyon magas volt a se­lejtarány, 80 százalékos. Ma­gyarán nem volt megoldott az öntés- technológiája. Most La­ci bácsi kitalálta, hogy tömö­rített acélszelepházat kell ké­szíteni az eddigi üreges helyett, s utána fúrják ki. így a selejt, tapasztalataink szerint, négy­öt százalék lesz. Számolja ki: évente negyvenezer darab ilyen szelep kell és egynek az értéke 100 forint. — Ehhez, gondolom, szak­mailag állandóan képezni kell magukat. — Igen, bár főleg autodidak­ta módon. Tizenkét mintaké­szítőnek nem érdemes tovább­képző tanfolyamot indítani. Már kértük a vállalat vezető­ségét, hogy tanulmányutak szervezésével segítsenek min­ket az új öntési technológiák megismerésében. Pótvállalá­saink közé tartozik az is, hogy szocialista szerződést kötünk a gyöngyösi öntödével, és ná­luk tanulmányozzuk az öntés legújabb módszereit. — Tudja, nemrég volt egy szakszervezeti gyűlés. Százhar­mincán tartozunk az alapszer­vezetbe és negyvenen voltunk ott. A negyven emberből sen­ki sem szólt hozzá. Az órát lestük, hogy mikor lesz vége. A vezetők (már akik ott vol­tak, mert a négy főosztályve­zetőből egyik sem képviseltet­te magát), azzal a nyugodt érzéssel fejezték be az össze­jövetelt, hogy minden a legna­gyobb rendben van. Pedig úgy vélem, ahol egy féléves munkáról negyven embernek semmi mondanivalója nincs, ott nem lehet minden a leg­nagyobb rendben. Csakhogy elsőnek megszólalni nagyon nehéz. — Mivel töltik szabad ide­jüket? — Azt hiszem, elég sok tár­sadalmi munkaóránk van. Ez évben 200 órát terveztünk a kommunista szombatokon kí­vül, de ennél több lesz. A bri­gádból hárman házat építenek, a nyáron sok szombat-vasár­napunk erre ment rá. Régeb­ben gyakoribbak voltak a kö­zös kirándulások, de 1974 óta takarékossági ökokból nem kapunk vállalati buszt. Pedig az asszonyok és gyerekek na­gyon hiányolják a közös ki­ruccanásokat. — És sorolják tovább: szo­cialista szerződést kötöttek a könyvtárral, ott voltak az író—olvasó találkozón (Cseres Tibor kézjegyét olvasom a brigádnaplóban), színházba, moziba is gyakran járnak, bár inkább egyenként és nem kö­zösen. Kapkodó, de őszinte szavak­kal próbálják érzékeltetni: nem formális felsorolás ez, ha­nem az évek sorát} vérükbe ivódott a tartalmas munka és az értelmes szórakozás iránti igény. Két méter fölött Néhány óra alatt tizenhat ember életével, munkájával megismerkedni nem lehet. Ennyi idő azonban elegendő némi összehasonlítási alap megteremtésére. A beszélgetés során kialakult benyomásom: az összekovácsolódott, becsü­letesen dolgozó kis közösség megérdemelten kapta az eddi­gi elismeréseket. Megtorpan­tak volna? Lehet. De egy bi­zonyos szint elérése után egy­re nehezebb a továbblépés. Sporthasonlattal élve az egy méter után könnyebb a más­felet átvinni, mint két méter­nél akár csak centimétereket is javítani. S míg az első ered­ményt közös edzésterv alap­ján, rendszeres gyakorlással szinte mindenki képes elérni, addig az átlagon felüli köve­telményhez ez nem elegendő. Itt már egyéni foglalkozásra, speciális edzéstervre van szükség. A szocialista brigádmozga- lom még hatalmas tartaléko­kat rejt magában. Ezek leg- fontosabbjai a kiváló brigá­dok, amelyelméi végül is a beidegzett, évről évre történő „ráígérés” egy pontnál tovább már nehezen fokozható. Érde­mes lenne ezekkel az „élspor­tolókkal” — valamiféle egye­dül és csakis rájuk érvényes koncepciót kialakítva — egyé­nileg is foglalkozni. Hámor Szilvia “ Hová tegyem a cipőmet, nem fért a bőröndbe. — Rakd a bográcsba, ott még van hely. — Es a bográcsot? — Talán a lavórba... A konzervek mellé ... — A gyulait becsomagoltad, fiam? ' — Azt hiszem, a kesztyű- tartóban van Vagy a hátsó ülés alatt? — Ki volt az az okos, aki a paradicsomra pakolta a marmonkannát? — Meg kell őrülni! Nem utazhatok ezerháromszáz kilo­métert ölemben négy gumi­matraccal. Tegyétek a tetőre. Ha fér, ha nem! — Apuka! A kocsi üzem­képes? A kereket felpumpál­tad? Útlevél és pénz? Min­denki elintézett mindent? Mert a határig nincs ám meg­állás! Irány: Bulgária, kemping a tengerparton. Hurrá, nyara­lunk! Budapest: eső. Makó: eső, Arad, Temesvár... és még néhány száz kilométer, Bul­gária: eső. Én: vezetek, te: a térképet nézed, ő: az útjelző­ket, mi: közös együttműkö­déssel eltévedünk és szidjuk egymást. — Itt balra kell fordulni, rövid út következik, s mind­járt ott leszünk a kemping­ben. Esteledik, jön a szerpen­tin, S-kanyar húsz kilométe­ren át. tízszázalékos emelke­dővel. Zuhog az eső, nem látsz semmit. Azok a kis fé­nyek nem szentjánosbogarak, Új szovjet feldolgozóvonal segít A Pest megyei Pincegazda­ság Tápiószelei Szőlészete és Pincészete szerdán reggel megkezdte a szüretet. Igaz, hogy 288 hektárt kitevő sző­lőjében most még mindössze a koraérő Csabagyöngyét ter­melő öt hektáron folyik a munka. A szüretelők, ötven kaposvári leány, a szőlészet KISZ-leánytáborának jelenle­gi lakói, akik eddig kapálták és most a jövő hét végén sző­lőt szednek. Addigra be is fe­jezik a Csabagyöngyét, a hárs­levelű meg a rizling szürete majd csak szeptemberben kezdődik. Akkor azonban a fürtöket már főleg a gazdaság állandó dolgozói szedik, de a két legnehezebb héten a szomszédos Szolnok megyé­ből, Üjszászról is érkezik se­gítség 300 gimnazista lány és fiú személyében. Minden év­ben jönnek az újszászi gim­názium diákjai. Reggel nyolc­kor érkeznek, nyomban mun­kába állnak és dolgoznak délután egy óráig. Akkor azután hazamennek ebédelni és kipihenik az aznapi fára­dalmakat. 32 ezer hektoliter bor Bár csak napi öt órán át szedik a szőlőt, mégis sokat jelent a segítségük. Nagy a hiány a munkáskézben, alkal­mi dolgozót úgyszólván nem is kapni. Ha a nagy ültet­vényből mintegy 150 hektár nem lenne géppel művelhető, bizony alighanem gondozatlan maradna az egész. így is a 35 főt számláló asszonycsapat csak megfeszített erővel ápol­ja a szőlőt, és persze a szüre­telésből is ők veszik ki legin­kább részüket. A húsz állandó férfi munkásnak csak egy ré­sze segíthet az asszonyoknak, mert amikor a pincegazdaság szőlőjében munka van, ugyan­akkor másfelé is szüretelnek, s azonnyomban szállítják a szőlőt, hogy a pincészet fel­dolgozza. Tápiószelén kívül négy község, Tápiószentmárton, Farmos, Tápiószőlős és Újszil­vás termelőszövetkezetei hosz- szú távú szerződéssel évekkel ezelőtt mintegy 500 hektár szőlő termését lekötötték és ez idén jó termés mutatkozott mindenütt. Aztán Újszilvás határát, nemcsak a szőlőjét, hanem mindent tökéletesen tönkre silányított a jég, de pusztított Tápiószőlősön is. Összesen legalább 120 hektár szőlőt vert el. Megtelnek-e hát mégis a 32 ezer hektó bort befogadó pin­cék Szelén, Farmoson és Tá- piószentmártonban, ez utóbbi Készítik az új feldolgozóvonal alapját Geleta Pál felvétele két községben az alpincék. A pincegazdaság bizakodik ben­ne, mert amit megkímélt a jég, ott jó lesz a termés. Aztán — ahogy minden esz­tendőben — a kistermelők is lekötik termésüket. Négyen- öten naponta még most is köt­nek szerződést. Eddig körül­belül húsz hektárnyi kister­melő szőlő átadásában álla­podtak meg. A pincéket nagyjából már előkészítették az új bor foga­dására. Persze azért még min­dig van tisztogatnivaló. Né­hány hatalmas beépített ce­menttartályt éppen most mosnak. Tizenhatezer hektó fér ezekbe a tartályokba. A pincészet öt kádárja pedig még egy-két napig vizsgálja, és amelyiket kell, kijavítja. Valamennyit alaposan kimos­sák. hogy a szüretre a száz- akós, meg a kisebb ászokhor- dók tízezer hektó borral meg­teljenek. Van azután még elegendő fémtartály is. Szőlő után jön az alma Hordók és tartályok a mos­tani szüretkor gyorsabban tel­nek meg, mint azelőtt. A régi mellett új feldolgozóvonal épül és mire néhány hét múl­va a nagy szüret megindul, munkába áll. A Szovjetunió­ból érkezett legkorszerűbb berendezés egyelőre a földön hever, de még ezen a héten megkezdik összeszerelését. Nemcsak a gyorsabb munka miatt van szükség az új gé­pekre, a munka is több. Ugyanis a szőlő után almából készítenek bort. Tavaly meg tavalyelőtt is 200—200 vagon almát dolgoztak fel, és amint mustja borrá forrott, vitték a Pest megyei Pincegazdaság kőbányai pincészetébe palac­kozni. A jó nevű és keresett tápiószelei hárslevelűt és riz- linget sem itt, hanem Budafok mellett palackozzák. Almabor pedig előreláthatólag ez év végén és a jövő év elején az eddiginél több készül Tápió- szelén. Ennek a bornak ala­csonyabb ugyan a szesztartal­ma a szőlő levénél, íze azon­ban megtévesztően hasonló, sokan észre sem veszik a kü­lönbséget. S amellett olcsó, li­terjét csak 20 forintért mérik. Viszik borkősavnak Feljegyzésre méltó, hogy a bort adó almának is van tör­kölye és azt sem dobják el. Viszik a pincegazdaság nyárs­apáti pincészetébe, van ott. szeszfőzde, ahol az almatör­kölyből is pálinka készül. Akik megízlelték és szeretik az effajta pálinkát, azt mond­ják, finom ital. A szőlő tör­kölye viszont Tápiószeléről csak részben kerül a nyárs­apáti főzdébe. Sokat vesz meg belőle az ipar, borkősav készítésére. Az első szüreti napon, szer­dán, azonban az új feldolgozó berendezés még nem műkö­dik. Öt hektár, különben eléggé bő termése, kevés a ré­gi berendezésnek, gyorsan vé­gez vele. Sz. E. hanem autók ott fönn, ahová fel kell érni, mielőtt leszé­dülsz az útról. Éhesek va­gyunk, de nem állunk meg. Akkor sem állunk meg, ha ... szorítsd össze a térded, kis­fiam! ... Na, végre itt vagyunk, alig húszórányit autózunk egyvég- tében. A tengerszint feletti magasság 1110 méter. A hegy fölött és az agyamon köd. Sát­rat verni nem lehet, a sárban megül a kocsi, a kőház szobá­jának ára kétnapi költőpénz. De legalább száraz helyen tudjuk magunkat. Vacsorafőzés fél óra, a szükséges kellékek elővará- zsolása a kocsi rejtekhelyeiről két óra, a csomagokat lekötö­ző madzagok kioldozgatása: fél éjszaka. A pirospaprika el­ázott az ecettől, nem baj, főz­zünk zöldbabot, az úgyis sa­vanyúan jó. Bezuhanunk az ágyba. Éjfél van, az eső elállt. — Élménydús napunk volt — mondja félálomban vala­melyikünk. a többiek már nem hallják, minden neszt el­nyom a horkolás. Sietve kelt aludni is, hajnalban indulunk tovább. Vár bennünket a ten­ger, ha vár egyáltalán ... Újabb fejezet, csak autó­soknak! Melegszik a hűtővíz. Nyolc­van fon, kilencven, száz! Meg­állás. Nincs víz a hűtőben. Pedig otthon volt, esküszöm rá, töltöttem bele. Mindegy, gyerünk, tegyünk hozzá. A hűtővíz hőfoka jó, biztos, ami biztos, a kanna legyen a ke­zünk ügyében. Száz kilométer után a víz újra meleg, forr, útántöltés. Ötven kilométer, kocsit megállítani, motorsátor fel, víz be (a hűtőbe), nyomás tovább. Húsz, tíz, öt... Lyu­kas a hűtő (most javíttattam ötszázért), kiszerelem a ter- mosztátot, szidom a szerelő rokonait. Kutat keresünk — egy kilométer gyaloglás a kannával — mindegy, csak elérjünk a tengerhez. A lámpák mintha gyengéb­ben égnének a megszokottnál. Azután még úgy sem. Csak gyertya pislákol. Mécses. Semmi sem világít. Vagy az akku rossz, vagy a generátor, vagy a relé, vagy a jóisten, de egyik sem dolgozik. Sötét van, meg három segéderő, elpisz- gáljuk a hibát, meglökjük a kocsit, lejtmenetben két kilo­méter, mire beindul, hol van ehhez az Edzett ifjúságért mozgalom?! A kocsiban mindenki al­szik. Az egészséges fizikai munka (kocsilökés, vízhordás) teljesen kimerítette a társasá­got. S ccoda történik, fények villannak, a nagyváros, a bol­gár tengerpart gyöngyszeme keblére ölel (félórányi útkere­séssel). De hol a tenger? Látjátok a tengert? Én nem. Pedig a térkép szerint itt kellene lennie valahol. Mind­egy, keressük a kempinget. — Pozsalujszta, ggye itt a kemping — kérdezem perfekt bolgár nyelven az idős bácsi­tól, aki a sorompót támasztja. — Paszport, paszport — mondja, odaadom neki a négy bordófedelűt, aztán int, men­jek tovább. Na, hová kempingezzünk itt a sok sátor között. Alig egy tenyérnyi helyen megállunk. Ne zajongjunk, itt mindenki alszik, hajnali fél három van. Toljuk fel a kocsit a dombig, mert már nem indul. Reggel majd megkeressük a tengert, addig is aludjunk a kocsiban rétes módra. Egy pár láb fenn, egy pár meg lenn, össze­sen négy láb a hátsó ablakban, négy a szélvédőn. Sós tengeri levegő lengedez a Skoda belsejében, hajnalo- dik. Jógamozdulattal kiszaba­dítom a jobb lábfejemet a kormányból, a másikat a tar­kóm alól, s kiáltok: — Ébresztő, sátorverés! És a tenger nt van, alig húszméternyire szelíden rin­gatóznak a habok. Horgonyt bontó hajók dudálva köszön­nek. Sátrat építünk, azután alszunk egy jót, hogy erőt gyűjtsünk a visszaútra. Baumann László ^Qráni^: ci tender

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents