Pest Megyi Hírlap, 1977. augusztus (21. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-14 / 191. szám

1977. AUGUSZTUS 14., VASÁRNAP M iután a huszadik ver­sét is visszakapta a Nagy Irodalmi Folyó­irattól, Tirpák Simi pánikba esett. Napokig ko­mor hangulatban rótta az ut­cákat, és egyik este erősen megingott önbizalommal csen­getett be Borz Bencéhez. — Kérsz egy tükörtojást? — invitálta nyájasan a házigaz­da. — Előbb egyél, és csak azután panaszkodj. Tirpák Simi egyáltalán nem volt éhes, de öreg barátjára, legfőbb tanácsadójára való te­kintettel elmajszolgatta a tü­körtojást, meghallgatta Borz Bence tíz legújabb versét, és aztán előrukkolt azzal, ami napok óta kínozta. ' —• Tehetségtelen vagyok — jelentette ki. Borz Bence szórakozottan bólintott, kinyitott egy üveg bort, töltött és közben úgy mellékesen megkérdezte: mi­re alapozza ifjú barátja ezt a tömör önkritikát? — NIF-re! — hördült fel Tirpák Simi, megrövidítve a Nagy Irodalmi Folyóirat (kép­telenül hosszú elnevezését. — Azoknak nem kellenek a ver­seim. Eddig húszat dobtak visz- sza. A húsz legjobbat! — A huszenegyes szeren­csés szám — állította meggyő­ződéssel Borz Bence —, vi­gyél be még egyet, hátha azt elfogadják. — Ne viccelj, nem vagyok abban a hangulatban, hogy megemésszem az élceidet. Ta­nácsért jöttem hozzád, aki kü­lönben is felelősséggel tartozol, mert rábolondítottál erre az átkozott pályára. — Ez azért túlzás — ingatta a fejét rosszallóan Borz Ben­ce —, de ha ragaszkodsz hoz­zá, vállalom. Nem kérsz egy kis sós mogyorót? — Nem kérek sós mogyo­rót! Azt hittem, legalább te megérted a problémámat! •— Jó, jó, ne gurulj be, per­sze, hogy megértem. De egyet tudomásul kell vennünk mind­kettőnknek. Azt, hogy manap­ság sok a költő. Sőt, annál is több. És a NIF havonta megjele­nő terjedelme véges. Tudod, én mikor jelentem meg ott? Két éve. Pedig mögöttem há) roin kötet és szerénytélén-' ség nélkül állíthatom. hogy már kezdenek utálni a szak­mában. Akkor mit akarsz te? — Megjelenni — rándult ökölbe Tirpák Simi keze —, mindenáron megjelenni a NIF-ben! Csák egy négysoros­sal, de ott legyen a nevem. Vagy csak közöljék egyszerű­en a nevem, vers nélkül! Akár egy névjegyet! Mert a’míg a NIF nem adja rám a pecsé­tet. mint egy vásári tinóra, addig nem vagyok törzsköny­vezett a szakmában. Ezt te is éppen olyan jól tudod, mint én. Akkor hát mondd meg, mit csináljak? Borz Bence lassan kortyol­gatta a bort, ropogtatta a sós Tóth-Máthé Miklós: Felkészülni .Kapocskából mogyorót és Tirpák Simi már azt hitte, hogy teljesen meg­feledkezett róla, amikor vá­ratlanul megszólalt: — Készülj fel Kapocská­ból! — Hogyan? Mit csináljak Kapocskával? Borz Bence hirtelen felug­rott, apró szeme hadvezérit villant, ahogy hátrakulcsolt kézzel fel-alá rohangált a szobában, — Óriási! — kiabálta. — Ilyen ötlet valóban csak ne­kem juthatott eszembe! Ki­csit hosszadalmas, de megéri. Ide figyelj! Vegyük a NIF-et egy erődnek, ahol Kapocska a kapitány. Te eddig káplá­rokkal, maximum hadnagyok­kal tárgyaltál, és Kapocská­nak még a közelébe sem en­gedtek. Pedig elsősorban a kapitányt, azaz a főszerkesz­tőt kell megnyerned, hogy be­juss te Is az erődbe. Érted már? — Nem egészen... — Na várj, megmagyará­zom. Ez a Kapocska nagyon hiú ember, jó pár alkalommal sikerült erről meggyőződnöm. Ha őt keresed fel, nem a szer­kesztőségben. hanem az ottho­nában és neki adod át a ver­seidet, mint a Mesternek, mint az egyedül illetékesnek, aki az irodalmi jelenben dönthet a tehetséged felől, akkor már nyert ügyed van! — Megyek — pattant fel Tirpák Simi — és összeszedem a verseimet! — Állj, te szerencsétlen! Azt hiszed, hogy csak ennvi az egész. Ügy kirúg, hogy a lá­bad sem éri a földet. Nem hallottad, mit mondtam? Kosz- szadalmas pedig az, hogy előbb disszertálnod kell Ka- pooskából. Mielőtt odamégy. mindent elolvasol tőle. Első dolga lesz ugyanis kikérdezni önmagából, és amilyen precí­zen válaszolsz, úgy lesz egv- re inkább elégedettebb a ver­seiddel. '■ . ' — De’ Hát' — szömveat él Tirpák Simi — ez a Kono-ska rengeteget írt! Ha jól tudom, még regényeket is! — Igen, kicsit grafomániás — nyugtázta Borz Bence —, de most a lövődről van szó, vagy nem? Ha pedig igen,, akkor tessék azért egy kis áldoza­tot hozni. Ha készen vagy, én maid kikérdezlek, áztán oda­szólok Napocskának és elin­tézem, hogv fogadjon. De ad­dig a jelszó: Felkészülni Ka­pocskából! Ismételd! — Felkészülni Kapocská­ból! — Na látod, ez a helyes! Ezért hát munkára fel! Kiss Benedek: Etruszk szobrok mozdulása Dülőszél füvén, félkönyéken hüsöltünk délben a hangyálló hőt, hasasszalonnát falatoztunk, eszegettünk savanykás meggyet; pucér bőrünkön sikonkázott a levélrések közt benyüzsgő fény, ujjaink közül szökkentett meggymag egy akác-cserjét rakétázott: katapultáló szöcske zizzent, ellipszis-ívvel kötötte össze a kis akácot egy szőlőlevéllel, köztük meg szemünk egyenest húzott: volt már nyilunk is, kézbekaptuk, s rálőttünk a hamis istenre, ki vérünkön vett gyémánttal fönt épp az ég üvegét hasogatta. Mez Lajos: A pusztai fafaragó Szemében géniuszi tüzet gyújtott az intellektuális ős-erő baltát ragadott s szóra bírta a körtefát Szilaj lovon hetyke csikós terelt? felénk a puszták szikes történelmét Nehéz sorsú kemény arcok mély barázdáiból kiesalta küzdelmük konok pillanatait S tekintetükbe belelopta a nyíltszívű emberi fényt Nyár Németh Miklós metszete Meczyslaw Dobrynin: Helyszíni közvetítés tyant fel Borz Berice —, mi az, hogy ilyen regénye nincs!? Éppen az elsőről akarod ezt állítani? Lefogadom, hogy er­ről faggat majd legjobban. Csakugyan nem olvastad? — Csakugyan nem! Mert, ha van is ilyen, akkor ehhez egyszerűen lehetetlen hozzá­jutni. — Akkor, komám, nem megy — döntött be egy újabb pohár bort Borz Bence. — Vi­zes legelők nélkül nem megy. Te is tudhatod, hogy minden írónak kedves a szellemi első­szülöttje. .. Tirpák Siminek további két hónapja ment rá, amíg a Vi­zes legelőket megszerezte. Valahonnan az ország távoli csücskéből küldte el egy fana­tikus könyvgyűjtő, fantaszti­kus összeget kérve érte. De nem volt se eleje, se vége, csak a közepe volt becsomagolva egy régi újságpanírosba. két száraz dohánylevél közé. Tirpák Sírni tajtékzott dű­lőében. Aztán kutatni kezdett. Végül a véletlen és Borz Bence segített. Ráakadt egy nyugdíjas pincérmatuzsálem­re, aki valamikor Kapocska törzskávéházában szolgált, és az író egy kifizetetlen szám­la ellenében neki mesélte e! készülő regénye tartalmát, kü­lönösen büszkén a befejezés­re. A pincért olyan érzéke­nyen érintette az ellenszolgál­tatásnak ez a módja, hogy egy életre megjegyezte a regényt A felesége nevénél is jobban tudta a Vizes legelők befe­jezését. ami neki akkor húsz pengőjébe került. — Tudják, kérem, milyen nagy pénz volt az akkor! És Kapocska úr azzal biztatott, hogy ihajd megadja a honorá­riumból. Egyáltalán él még az a Kapocska? — Na látod — dörzsölte a kezét elégedetten Borz Bence —, most már valóságosan fo- lyékonyan beszélsz kapocská- tSJ'r*téh^t az akciót liléié elin­dítani. Még ma felhívom te­lefonon! Este gyere fel, meg­mondom, mikor fogad. Tirpák Simi aznap nehezen várta az estét, összeszedte a legjobb verseit, és gondolat­ban még egyszer átismételte a tanultakat. Született itt és itt, iskolák emitt és amott megnősült ekkor és akkor, ki­tüntették ezzel és azzal... , B orz Bence este letörfen fogadta. — Adjak egy tükörtojást? Nem ártana pedig ha en­nél. mert szörnyű hírt kell közölnöm. — Meghalt?! — Rosszabb. Levált Aták. — És ki.... ki lett az utód­ja? — Lapocka, a regér yíró. — Az, aki... — Az — bólogatott szomo­rúan Borz Bence —, aki eddig már ötven regényt írc. De ne keseredj el, van közöttük há­rom kisregény is. — Úristen — nyögve kiszá­radt szájpadlással Tirpák Si­mi —, kezdhetek mindent elöl­ről. Csak azt mondd meg, hogy akkor... akkor mikor jut időm majd verset írni?! — Ja, barátom — húzta fel a vállát Borz Bence —, nem nyergelh-etünk egyszerre két lovat. Előbb a munka, csak utána a szórakozás! A meleg nyári reggel éb­resztett fel, no, meg egy hang valahonnan a fal mögül: — Posmiek, fáradjon a há­zi telefonhoz! — Égy pillanat —* feleltem —, máris megyek ... Álmosan odacsoszogtam a megfelelő helyre, a falhoz, és finoman megkopogtattem a vízvezetékcsövet. — Halló, itt Posmiek. — Jó reggelt! Hogy szol­gált az éjszakai nyugalma? — hallottam valahonnan a kony­hából vagy a fürdőszobából átszűrődő hangot. — Köszönöm, jól — vála­szoltam. — De kihez van sze­rencsém? ... — Szymon Chranacz va­gyok, a negyedikről. A követ­kező ügy miatt háborgatom. Tudja, ma este igen kedves hölgyvendéget várok és sze­retnék ,.. hogy úgy mondjam... megfelelő környezetet vará­zsolni a lakásomba, önnek pedig, mint hallottam, sztereo lemezjátszója van, meg sok remek lemeze... — Igen, ami igaz, az igaz. — Hát ?n arra kérem, le­gyen szíves ma este bekap­csolni egy hangszórót a kony­hában, a mosogatónál, egy másikat pedig a fürdőszobá­ban. Rendben van? — Hát persze, szívesen meg­teszem, de zavarok támadhat­nak a vonalban. Hiszen ön elég három messze lakik tőlem: emelettel följebb. Chranacz azonban minden­ről előre gondoskodott. — Már beszéltem az útvo­nalba eső szomszédokkal. Meg­ígérték, hogy 18 és 20 óra kö­zött nem használják a vízve­zetéket. Csak a hatodik eme­leten van egy kis baj... Hall­ja, hogy csöpög a csap Ko- bayséknál ? A konyhából valóban üte­mes csepegés hallatszott. — De megígérték, hogy ron­gyot kötnek a csapra — nyug­tatott meg Chranacz. — Nos, hát — mondtam —, akkor megegyeztünk. Várhat­ja az esti műsort! — Köszönet és hála — fe­lelte Chranacz —, várom! Messziről vízcsobogás hallat­szott. Akkor én is meghúztam a fogót és eleresztettem a vi­zet, annak jeléül, hogy a be­szélgetés véget ért, s a vonal szabad. ' A lakók reggeli toalettje a villanyborotvák surrogása kö­zepette folytatódott. Minde­nütt teáskannák zúgtak, és a lakók hasztalanul kérlelték egymást: — Halkítsa már azt a rá­diót! E szokásos hangzavar je­gyében kezdődött a társasház­ban az új nap... (Gellért György fordítása) egyek a gyömrői utcán, és azon tű- A/j nődötn, hogy a falu itt is mennyire Lfl falu, „a főváros szájában”. Egy ab­lakon kiírás: „Kukorica van eladó!”, ahogy az én falumban is kiírták mindig ezt is, mint minden mást: „Alma van eladó!”, „Égy pár méretre csináltatott csizma van el­adó!” A „van” szócskát ott is beleírták min­dig, mintegy nyomatékül a nagyobb bizonyos­ság kedvéért. És biciklin tolt kosarak, zsák termények, és csönd, és kertek-lehelte jó levegő; és lassúbb időpergés, itt is, mint akár kétszáz kilomé­terre innen, valamelyik „istenhátamögötti” helyen. A csendbe egyszercsak belekondul a ván­dorköszörűs hangja: tudtára adja minden­kinek, hogy immár megérkezett ő is, á ké­sek, a bárdok, szekercék, mindenféle szúró­vágó szerszámok gyógyítója, élezője. Akad is munkája, hamar. Megállók mellet­te én is, venném elő a bicskámat, de hiába keresem, nem találom. Nyilván a másik ru­hámban hagytam, ami tegnap volt rajtam. Pedig milyen jó lenne, amint az én bicskám, A köszörűs meg a korong sikoltozó ölelkezéséből is szik­raeső születik s szóródik szét a semmibe! Milyen szép volt, amikor nagyapám köszö­rűköve hányta szét a szikrát, és a remek erős kések, szekercék hamarosan élesen villogtak a napfényben! A legeslegjobb az volt benne, hogy én hajtottam a vizesvályúban fürdöző kereket; és arról álmodoztam, ha megnövök, nekem is lesz egy ilyen szép nagy köszörű­kövem. Már messze járok, nem látom a szikraesőt, nem hallom a vidám kő-vas sikoltozást. A bicskát majd elöbb-utóbb beadom Pesten egy késesüzletbe. Ott várni sem kell rá, csak vissza kell menni érte, majd amikorra mond­ják, hogy készen lesz. De azért sajnálom, hogy otthon felejtettem. Szívesen megvártam volna, amíg azt is meg­élesíti a vándorköszörűs. Szabadi Sándor T irpák Simi szódelegve tá­vozott nagy tanácsadójá­tól, és még aznap este hozzálátott a tanuláshoz. Az összegyűjtött versekkel kezdte és hajnalig jegyzetelt, úgy aludt el a vaskos kötet­re borulva. De a verssorok még álmában sem hagyták nyugodni. Köréje tekeredtek, mint a folyondár, és mielőtt egy különlegesen hosszú me­tafora megfojtotta volna, jaj­gatva felébredt. Másnap a könyvtárakat jár­ta. Kapocska régi regényei, cikkei és a róla szóló kritikák után kutatva. Hetek teltek el, míg az életművet nagy nehe­zen összeszedte, közben törzs­vendég lett valamennyi an­tikváriumban, sőt, akadt egy könyv, amire a MÉH-ben ta­lált rá. De fáradozását végül is siker koronázta, mert most már otthon tornyosodott min­den, ami Kapocska és ezek- után csak meg kellett tanul­nia kapocskául. E z a „csak” két hónapot vett igénybe. Szakadat­lan olvasással, jegyzete­léssel, és a különösebben jelentős, passzusok bebiflázá- sával. Öt kilót fogyott, mire mindennel végzett, és már úgy érezte, Kapocska serív lehetne nála perfektebb önmagából. — Nem akarsz egy tükör­tojást? — lesett rá jóindula­túan Borz Bence, amikor eny­he vizsgadrukkal beállított hozzá. — Előbb egyél, és köz­ben szedd össze a gondolatai­dat. — Nem fontos. Azt hiszem, alapos munkát végeztem. Nincs olyan irodalomtörté­nész, az országban, aki ma nálam jobban ismerné Ka­pocskát. — Majd kiderül — hevert végig Borz Bence a kanapén, elérhető távolságra helyezve ICapocska összegyűjtött ver­seit, egy üveg bort meg a sós hogy nagyon szigorú leszek, mert nem szeretném, ha le­égnél. Nekem sem mindegy, milyen felkészültséggel enged­lek a nyakára. Utóvégre, még én is meg akarok jelenni a NIF-ben! Kezdhetjük? Tirpák Simi bólintott, és Borz Bence találomra kinyi­totta a könyvhét, éppen a „Mo­dem siratóénekek” ciklusnál. Az „Ó jaj, már megint front­átvonulás. ..” kezdetű sirá­mot kérdezte és meglepeté­sében elfelejtett továbblapoz­ni. Pártfogoltja ugyanis ele­jétől végig elszavalta a kilenc- oldalas szabad verset. — Te —. nyúlt elképedve a bor után —I, csak nem vágtad be mind? Tirpák Simi titokzatosan mosolygott. — Engem a versekkel nem lehet megfogni. Há bejutok Kapocskához, elszavalom ne­ki az egészet, egy szuszra leg­alább, hallja, mit volt képes összeírni! Borz Bence egymás után két pohár bort hajtott fel, és sokáig tűnődve rágcsálta a sós mogyorót. — Ez fantasztikus —mond­ta —, már ezért a teljesítmé­nyedért megérdemelnéd, nogy a NIF egyik száma csak a te verseiddel legyen tele és a címoldalon közöljék a fény­képedet. No, de nézzük, hogy állsz a kritikákkal? Mit írt Rák Menyhért, a neves iro­dalomtörténész 1951-ben Ka­pocska „Rojtos lelkiismeret” című kötetéről? Tirpák Simi hűen idézte az elmarasztaló kritikát, majd közösen megállapodtak abban, hogy ez úgyszólván elhanya­golható. Csekély annak a való­színűsége, hogy a Mester ép­pen ez iránt fog érdeklődni. Ezért inkább a jó kritikák elemzésére tértek rá, időrendi sorrendben. — Kitűnő — biccentett elé­gedetten Borz Bence —, már csak a regények vannak hát­ra. Légy szives beszélj vala­mit a. Vizes legelőkről. Már csak azért is, mert én. ezt a művét elfelejtettem elolvas­ni. — Én is — mondta Tirpák. Simi. — És nagyon kérlek, ne csinálj viccet a kollokvium­ból. Ilyen regénye nincs Ka­pocskának. — No de, öregem — for-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents