Pest Megyi Hírlap, 1977. július (21. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-31 / 179. szám

I 1077. JtJLIUS 31., VASÁRNAP-yßliap Franyó Zoltán kilencvenéves \Péter László: Termékeny emberi élet K etten őrzik még Ady kézfogásának mele­gét: Budapesten Dénes Zsófia és Te- mesvárott a most kilencvenéves Franyó Zoltán. Pátriárkái kor! A még ma is tevékeny, dol­gos, az újabban rátört betegsége ellenére is alkotó Franyó Zoltán gazdag életművet alko­tott e kilenc évtized alatt. Félszáznál több kö­tet írást tett le nem csak a magyar, hanem az európai, sőt, a világirodalom asztalára. Különös életutat járt be. Hivatásos katona­tisztként kezdte pályáját. Őrzök egy tőle ka­pott fényképet, amely 1909. november 9-én, a váradi Holnap költőinek temesvári matiné­ja alkalmából készült egy kávéházi asztalnál: az ülő Juhász Gyula és Ernőd Tamás között egy fiatal, fess hadnagy áll, hüvelykujját na­póleoni pózban zubbonya gombjába akaszt­va. De már ekkor is jobban érdekelte a köl­tészet, mint a hadtudomány. Első verse 19 éves korában jelent meg, a Magyar Szemlé­ben, s azután minden valamire való lapban, folyóiratban szerepelt verseivel, műfordítá­saival, cikkeivel. 1910-ben búcsút mondott a katonai pályának, újságíró lett; 1912-ben Űj Revű címmel maga is lapot indított. Ugyan­ebben az évben jelent meg a Húszadik Szá­zad-hun Don Quijote de la Geszt címmel nagy tanulmánya a kor jelképéről, az Adytól is annyit ostorozott Tisza Istvánról. Erényeit és hataloméhségtől fűtött bűneit úgy olvasta a geszti gróf fejére, hogy jövendőjét is meg­mondta: „Mert Tisza István már születésétől fogva magában hordozza a tragédia magját.. Tehát szükségszerűleg el kell buknia Tisza Istvánnak, a szánalomra méltó Don Quijoté- nak is, akinek kétségbeesetten kell majd lát­nia, hogy minden akciója, amelyért egész energiatömegét harcba vitte, csupán egy ez­zel egyenlő intenzitású reakcióban diadalmas­kodott, és, hogy amennyiben termelt vala­mi hasznot, hát az ellenkezőjét teremtette annak, amiért ő viaskodott”. A kárpáti harcokról címmel 1915 elején riportkönyve jelent meg az első világháború esztelen emberpazarlásáról, a hősi vérre való gyalázatos spekulációról, és a sorok mögül föl­villantotta a vereség és hasztalan áldozat ké­pét is. Amikor az őszirózsás forradalom után ha­zatért a háborúból, rögtön új lapot indított. A Vörös Dobogó nem volt ugyan az ugyanak­kor megalakuló kommunista párt lapja, de irányzata, hangvétele rokon volt vele: a for­radalmi folyamat továbbfejlesztését szolgál­ta. Elsősorban a szerkesztő, Franyó Zoltán cikkeivel. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a Lukács György vezetésével működött köz- oktatásügyi népbiztosságon a világirodalom ügyosztály vezetője lett. Az ellenforradalom fölülkerekedése után Bécsbe kellett menekül­nie. Nappal az egyetemen keleti nyelveket (kínai, szanszkrit, arab, perzsa) tanult, irodal­maikat ízlelgette, éjszakába nyúló estéken pe­dig az emigráció magyar lapjainak, a Jövő­nek és a Bécsi Magyar Újság-nak, párhuza­mosan pedig az osztrák munkáslapnak, az Arbeiter Zeitung-nak munkatársaként^ dol­gozott. Gömöri Jenő Tamás pozsonyi Tűz cí­mű irodalmi lapját Bécsbe vitte át; Franyó ennek is szerkesztője lett Gaál Gáborral együtt. 1923-ban hazatért szülőföldjére. Aradi, te­mesvári, kolozsvári lapokban jelentette meg cikkeit, s év végén Aradon megindította Ge­nius című folyóiratát, amely a legújabb köl­tői irányzatoknak, így az expresszionizmus- nak is teret adott. A Genius és folytatása, az Üj Genius, a kultúra egyetemességének, a vi­lágirodalmi látókörnek a magyarnyelv-terü- leten ritka színvonalú szócsöve lett. Fontos hivatást töltött be az ellenforradalmi Ma­gyarország határain kívül maradt magyarság kulturális összefogásában is. Szerepelt pél­dául benne az akkor Szabadkán újságírósko- dó Dettre János, a szegedi forradalmak fon­tos főszereplője, a későbbi jeles antifasiszta publicista is. Megszűnése után Franyó haza­költözött Temesvárra, ott szerkesztette a 6 órai újság című napilapot. Fasisztaellenes publicisztikája, amelyből ízelítőt A pokol tor­nácán című gyűjteménye (1969) nyújtott, en­nek a lapnak hasábjain bontakozott ki. A fölszabadulás után Franyó Zoltán az er­délyi magyar irodalmi élet egyik vezető alak­ja lett. Fölsorolhatatlanok csak műveinek cí­mei is. Önálló verseskötetein, esszéin kívül elsősorban mint műfordító, mint a világiro­dalom tolmácsolója vált európai hírűvé. Ma­gyarról románra, németre, románról németre, magyarra, görögről, szanszkritről, kínairól, perzsáról magyarra, németre, egyaránt pori- tos nyelvtudással és magas szintű költöiség- gel fordított. Évezredek húrjain (1958—1960) címmel három kötetben. Lírai világtájak cím­mel (1967) egy kötetben tekintette át a világ­költészetet. Ősi örökség című gyűjteményé­ben (1973) óegyiptomi, sumer, akkád (asz- szír), ógörög, római, arab, perzsa, indiai, kí­nai verseket ültetett át magyarra. Válogatott műfordításai Budapesen 1974-ben jelentek meg. Bukarestben az osztrák költők magyar nyelvű antológiáját a közelmúltban adták ki. S most folyik (eddig három kötet jelent meg) Berlinben az ógörög költészet minden alko­tását, még töredékeit is magában foglaló öt­kötetes, kétnyelvű (görög és német) soroza­tának kiadása. A műfordító hitvallása E zt mutatta nekem legutóbb is, e hónap elején,, amikor — megelőzve a hivatalos ünneplést — fölkerestem őt Temesváron a Bogdanestilor út 19. számú házában. Teremnek beillő dolgozószobájában két nagy asztalon kiterítve kéziratok, könyvek, folyó­iratok. Most is dolgozik, és lobog lelkesen: emlékeiről és terveiről egyaránt a régi hév­vel beszél. Szívesen emlékezik 1964. évi sze­gedi látogatására, amikor első útja a Bel­városi temetőbe, régi barátjának, harcos­társának, Juhász Gyulának sírjához veze­tett, s _ amikor a szegedi újságíróklub­ban előadását meleg ünneplés fogad­ta. Neveket mond tévedhetetlen pontossággal, üzen régi ismerősöknek. Örömmel mutatja a fényképeket, amelyek az idén tavasszal Rác­kevén készültek az Ady Endre Gimnáziumi­ban, ahol ő a nagy költőbarátra, a gimnázium névadójára emlékezett. Dicséri a hallgatósá­got, Losonci Miklós igazgatót és a diákokat, akik Ady alapos ismeretével és mély meg­értésével kápráztatták el őt. S most két ország ünnepli a kilencvenéves Franyó Zoltánt. A költészetek diplomatáját, aki egyedülállóan sokat tett a népek kölcsö­nös megismertetéséért, amely a békés együtt­élés alapföltétele. Vallomás című írásában ezt üzeni nekünk és az utókornak: „Hivő hittel köszöntőm kortársaimat és az utánam következőket; evőét kiáltok a küz­dők és’ alkotók felé; magamhoz ölelem még élő barátaimat, akiket egy fél századon át kö­zel éreztem magamhoz, akik csapásokkal, igaz- talanul elszenvedett bántalmak által sebzett lelkemet enyhítőn megölelték, és azokat is, akik néha ölelve öltek; magányos óráimban néma üdvözletét küldök azok felé, akik ma már csak testetlenül látogatnak el hozzám régmúlt évtizedekből: Ady, Osvát, Karinthy, Liviu Rebreanu, Juhász Gyula, Rilke, Ernőd Tamás, Nagy Lajos, Révész Béla, Somlyó Zol­tán, Léda, Bölöni György, Tóth Árpád, Csinsz­ka, Gaál Gábor, Cocteau, Paul Valéry és még sok-sok feledhetetlen árnyék felé, mert mind­egyiktől kaptam valamit, ami megszépítette, gazdaggá tette földi javakban egyáltalán nem gazdag életemet. És, ha valaki ma azt kérdezné tőlem, mit tartok eddigi életem legtöbbre becsült értéké­nek, azt válaszolnám: a küzdelmet. A harcot, a nemegyszer kilátástalannak tűnt viaskodást a társadalmi igazságosság és az emberiesség szellemének győzelméért. Gyarló tollal is a legfenségesebb ideálokért.” A termékeny emberi életet ünnepeljük, amikor Franyó Zoltánt e ritka születésnapon köszöntjük. Mi okozott legnagyobb örömet műfordítói munká­jában? — kérdezte meg a Közelképek című interjú­kötetében Franyó Zoltántól Marosi Ildikó. Íme a — hitvallásnak is beillő — válasz: — A szép vers. Az általam megközelíthető nyelveken, de legfontosabb, hogy tehetséges és eredeti alkotás legyen. For­dításon természetesen én azt értem, hogy lehetőleg ne nyersfordítás alapján, hanem eredetiből közvetítsem a mű­vet, mert minden másfajta fordítás kisebb-nagyobb mér­tékben torzít. Arra a kérdésre azonban, hogy mit fordítottam a legtöbb kedvvel, nem tu­dok egyetlen címmel vála­szolni. Hiszen közel hetven- esztendős tevékenységről van szó, ezalatt magában a költé­szetben is jó egy néhány stí­lusforradalom játszódott le, új tehetségek bukkantak fel, vagy a régiek közül némelyek feltűnően kiérlelődtek, új ar­culatot mutattak, válságokon estek át —, de amit elsősor­ban kellett volna említenem: az én szubjektív viszonyom szerint egyik vagy másik ré­gebbi kedvencemet — pozitív vagy negatív értelemben — egészen másképp értékeltem, mint azelőtt. Elsősorban ma­gyar és román költőket for­dítottam németre, körülbelül 1922 óta Ady Endrét, tőle mintegy 150 válogatott költe­ményt; ezek 1965-ben Blut und Gold címmel jelentek meg, és ugyancsak 1922 óta Eminescu, Blaga, Arghezi ver­seit, majd folytatólag egy fél évszázad óta párhuzamosan magyarra és németre több mint 100 román poétát. A bé­csi Bergland Verlag három év előtt hozta ki és terjesztette Ausztriában, a Német Szövet­ségi Köztársaságban és Svájc­ban a Rumänische Lyrik című vaskos antológiámat, az elsőt, aminek alapján az ottani ol­vasók némileg megismerhet­ték az utolsó évszázad román költészetét Alecsandritól és Eminescutól egészen a mai fiatalokig. A frankfurti China- Instituit, melynek 1938 óta tag­ja vagyok, 1940-ben gazdag sorozatot adott ki a legrégibb klasszikus kínai költőkből ké­szült metrikus fordításaimból. Petőfi utolsó éveiben írt 40 legszebb versének német for­dítása, a Kriterion kiadásá­ban hamarosan meg is jele­nik. Egy nyugat-németországi nagy kiadóvállalat jelenteti meg jövőre száz magyar költő körülbelül négyszáz válogatott versét teljes egészében az én német fordításomban, az első világháború utáni évektől a legutóbbi időkben feltűnt fia­tal lírikusokig. És még ez sem minden. Nemsokára befe­jezem 18—20 romániai ma­gyar költő német antológiáját is, mintegy párjaként a hazai német költők magyar fordí­tásának, mert már év­tizedek óta a műfordítás­nak nemcsak esztétikai, ha­nem politikai fontosságát is szem előtt tartom: a népeket költészetükön keresztül megis­mertetni egymással és baráti kapcsolatba hozni. Franyó Zoltán műfordításaiból Mihail E mi ne se u: Kritikusaimhoz Sok virág közül kevésnek Lesz gyümölcse is szüretre Mind kitörne, hogy megérjen. Ámde sok holtan pereg le. Könnyű úgy verset faragni, Hogyha nem mondasz ki semmit, Addig fűzni szót a szóhoz, Míg a végük rímre zendít. De ha lelked szenvedélyek S élő vágyak láza marja, És mohón zaklatja elméd, Hogy szavát már szólni hallja, Mint a virág a lét kapuján. Ügy tör mind agyad falán át — Mind a napvilágra jönne, Kéri szép szavak ruháját. És ki által önnön sorsod Szenvedélyét ismered fel: Hol lelsz ily bírót, ki téged Zordul néz, fagyos szemekkel? Ö jaj! úgy érzed te akkor, Hogy ég szakad fejedre: Hol találsz oly bölcs igére, Mely igazságot tehetne? Kritikusok, holt virággal, Mely gyümölcsöt nem adott — Könnyű akkor verset írni, Hogyha nincs mit mondanod. Rainer Maria Rilke: Nem tudom, mit érzek én... Nem tudom, mit érzek én. Fönt a légben illat árad, lágy tücsökdal bronz fűszálat ér halkulva, könnyedén. Lelkemen egy hang hat át, kedves-bús csengése lep meg — így a lázas álmú gyermek hallja holt anyja dalát. Guillaume Apollinaire: Mindig Tovább megyünk és nem jutunk előbbre, És bolygótól bolygóhoz Ködfoltról ködfoltra Az ezerhárom üstökös Don Juánja Anélkül hogy elhagyná a földet Űj erőket keres, És komolyan vesz minden ábrándképet És oly sok világ felejti el Kik a nagy felfedezők? Ki feledteti el velünk a világnak ezt vagy azt a részét, Hol az a Kolumbusz Kristóf, akinek egy földrész elfeledését köszönhetjük? Elveszteni De valóban úgy elveszteni Hogy megleljük a lehetetlent, Elveszteni Az életet, hogy a Győzelmet megtaláljuk * Sietős szerelem (ÓEGYIPTOMI NÉPDAL) Szívem csupán szerelemre gondolt és így fél hajfonatom leomlott, ahogy rohantam, hogy megkeresselek. Nyakfürteim kuszán kibomoltak. De ruházatom mégis befejeztem, és készen volt hajdíszem is minden pillanatban. Franyó Zoltán verseiből Üzenet messzire Öreg karosszék Nem érlek el. Tehozzád nincsen út De legjobb így, mintha közelembe’ lennél; Szememnek itt a legszebb orcza rút, Csak messze, messze láthat szebbet ennél. Csak messziről csudás az esti város, Ha fénye puszták csöndjén át ragyog, Ha benne járnak: minden útja sáros. Csak messze fénylők fönt a csillagok. Az éjben itt, mint ég vizén a hold, Ezüstlik arezod halvány égi képe. És éií, kinek lezárult ajka holt, Beszívom ajkad s lelked illatát. Mely őszi lelkem őszi éjjelébe Egy kékes emlék szárnyán illan át. (A Hét. 1910.) Már öregebb volt, mint az öreg este, Mert itt feledték mint egy régi dalt; Egy helyben állt, öt öltőt áthidalt, S a benne-várók sorsát mind kileste. KI volt, kit egykor úgy fogott körül, Mint űj virágot régi léckerítés És kit ha látok, újra földerít és Szememből minden csúf gyászt eltörül. Ki az, ki mint a trónján ül ma benne, De holnap már elindul csendéin, Mikéntha messze száműzetésbe menne? S vajon ki lesz, ki úgy ül itt bezárva, Hogy nem mehet már el semerre sem. Egy ifjan agg, egy unokátlan árva. (A Hét, 1910.) LENGYEL GYULA RAJZA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents