Pest Megyi Hírlap, 1977. július (21. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-24 / 173. szám
19T7. JULIUS 24., VASÁRNAP %fähn> 7 Kritika egy kéziratról Borbély Tibor föl. dim is, barátom is. Ezenkívül pályatár. sam. E három körülmény közül egyetlen egy is elegendő lenne ahhoz, hogy meghiúsítsa a tárgyilagos bírálatnak még a puszta kísérletét is. Hát még a három együttvéve! Persze, korántsem a kritizálási vágy vezérelt, amikor lapozgatni kezdtem Borbély Tibor „Váló. gatott hallgatásaim” című kötetének egye. lőre csak a kéziratát. Írhatnám, hogy mohó érdeklődéssel, de nem lenne igaz. Inkább szorongva. Szurkoltam azért, hogy az az ember, aki földim és bará. tóm, pályatársnak is maradéktalanul vállalható legyen. Magyarán: az a kérdés izgatott, hogy valóban költő-e Borbély Tibor? Első kötete, a Gyé. mánttörvény még nem döntötte el égé. szén ezt a kérdést. Különben is: mindig a második könyvnél derül ki igazán a „pályaalkalmasság”. Egy kötetnyi „primőrélménye” mindenkinek van, egy vékonyka gyűjtemény véletlenül is kiszaladhat, nem kell hozzá különösebb tá- entum. A vállalás komolysága és a vér. tezet minősége mindig a második nekirugaszkodásnál mutatkozik meg igazán. Ezért vettem kézbe szorongva Borbély Tibor második ver. seskötetét. Akartam, hogy költőnek bizonyuljon a barátom. Az ilyen gyökerű befolyásoltság nem tesz elfogulttá, inkább érzékenyebben kétkedővé. Gyanakvóbbá a közömbös idegennél, sőt: a rosszindulatú ellen, drukkernél is. Aki barátokat képes hívévé bűvölni a verseivel — az nagyobb varázslatot hajt végre Orpheusnál, aki sö. tét alvilági hatalmakat dele. jezett meg dalaval. Most, a kézirat elolvasása után bátran merem kijelenteni: Borbély Tibor költő. Ért ahhoz, ami a legfontosabb: nem csupán elmondani, de láttatni is képes a gondolatot. Figyeljük csak: „Minden hetem hétágú korbács. Szíj-napok végén hasító ólom a gond.” (Hétágú korbács) Aki így érti a képben-szólás művészetét, az költő a javából. Versíró művész. Ám — a történelem sajátos intézkedése folytán — a költő nálunk nemcsak a versíró embert jelenti. A fogalomhoz itt sokkalta több képzet szegődik, mint más országokban. A líra nálunk szociográfiát és filozófiát pótolt olykor, arról nem is beszélve, hogy a politika is versben bonyolódott nagyon gyakran ebben a nyugtalan országban. Ezért a költő miná. lünk egy bizonyos tartást is jelent, tisztességes közszereplést, használni vágyó forra- dalmiságot, Borbély Tibor, a szónok, ebben a speciálisan magyar értelmében is költőnek bizonyult: Borbély Tibor versei I\l hűseget onz Bolond aki a szürke kavicsokból színes világot készül összerakni és azt hiszi — ki épít, sohasem rombol, mert dolga csak az újat felmutatni. Bolond ki ég, s csupán a lángra gondoL Árny-füst szolgál neki, hogy fényből és a ráhulló koromból életünknek hű színét keverje ki. Az, kinek szívéhez támaszkodnak a rokkant falu, búvó, s felejtett kis tanyák, s kit vállalt gondja végül összeroppant nem vesztett csatát Aki hűséget őriz, azt a hűségesek megőrzik azután is mikor már minden sejtje nyugalomra rendeződik. Énekelni kell bár bizonyosság már a félelem. A dal talán nem az utolsó, de a dallam a végső, S amíg dalolják — az lesz végtelen. Hazám Monorország. Homokos föld. Királytövises legelő. Zöldellő sarkán a sínhatárnál üszkös malomrom, hol a szákba gyűjtött élet, s apám munkája — odaégett Könnyű borig nehéz utak, — pincesor a temetők mögött. Békanyálas tenyérnyi tó, szélén a satnya nádas. Emlékezet, te hű csaló, megszabod a költő útját. A hazája, Monorország. Szelíden Szelíd alázattal térdel a fiák elé a téli alkonyat, a fák a széltől meghajtják zörgő águkat Szomorúság suhan a téli ég alatt. Nemcsak a test, — a lélek is melegre vágyik. Vedd hát magadra melegítő szavam. Télen át melegítsen, s őrizze tavasz villanásig, a tűnő nyár csodáit. És hogy a fény, jaj, télen el ne vészén, fénnyel őrködj énfelettem. „Kit nem feszít a jobbért indulat — a bőrében megrohad.” (Ítélet) Igen, a költő érzi, hogy itt még indulatosan kell olykor szolgálni a jövendőt, ünneprontónak kell lennie az ünnepen, hogy előbbre menjen a világ. És nem csupán indulatoskodni, de cselekedni is kell a jövőért. És Borbély Tibor költészete cselekvés. A sűrítés tudománya a legfőbb költői erényének egyike. Minél sűrűbb egy költői mű, annál jobban „Dichter” a megírója. Nos, Bor. bély Tibor talán a kétsorosokban a legerősebb. A gyűjtemény legérettebb része furcsa módon éppen az epigrammá. nyi versekből álló ciklus, holott más költőknél a legtöbb Esetben ennek csak valamiféle töltelékszerepe van. Pedig a varázslat annál le- nyűgözsőbb, minél inkább villanásszerű. A bűvölés sohasem lehet terjengős... Valami végtelen humánus és bensőséges líraiság az, ami végérvényesen meggyőz Borbély Tibor költő voltáról. Ízelítőül: „Nélküled mindenhova csak félig érkezem. Találkozóra' csalsz — párhuzamost a végtelen-” (Édesanyám) Aki ennyire képi tömör és bensőséges az már jogot szierzetl arra, hogy életre sízóló költői programot fogalmazzon: * „Nem a végtelen égről, a rétről, a tájról, a fákról. Már csak a fűről, már csak egy szálról Így a világról.” (Vers) Igen, így a világról így a cseppről, amely a tenger összes tulajdonságait hordozza Így, költőien és im- " ’ " már meggyőző kiér- leitséggel. Reméljük, nem csupán a kézirathoz hozzájutó barát hanem az olvasók ezreinek örömére is. Baranyi Ferenc Az üveghegyen tül Andorai Mária grafikája T iszta, erős levegő, meleget nem, csak fényt adó nappal. Messze, egészen a látóhatár szélén az erdő, olyan messze, hogy alig lehet látni. Az erdő és az ember között, talán pont félúton, egy magányos fa áll, tépett- nyúzott ágakkal, meghajlott törzzsel. Árván, szomorúan áll a pusztaságban, a szántóföldek közepén, melyet egy földút hasít ketté, s megy neki a távoli erdőnek. Zabolátlan szél rohan fel s alá a pusztaságon, akadályt nem ismerve, megfékez- hetetlenül. Mintha érezné, hogy itt tombolhat. Senki és semmi útjába nem állhat. Az ember az erdőnek futó földút elején áll, mozdulatlanul, hosszú, vékony karjait teste mellett szabadjára engedi. Karjai annyira vékonyak, hogy az ember azt hinné, a szél is meg-meglóbálja. Alacsony termete, csontos, széles válla meggörnyedve hordja hátán Isten csúf ajándékát, csontozatainak éles kidudoro- dását, a púpot. Aránytalan termetével, nyak nélküli fejével úgy áll a földút elején, mint maga a megtestesült szenvedés és az emberek gonoszságából származó, vezekelni kész bűn. Ezernyi ránccal szabdalt arcbőrén nem hatol át semmi, hegyes orr alatt megbújva kis bajusz, állán gyér szakáll, mindkettő mocskosán, valami egészen megmagyarázhatatlan szennytől mocskosán. Szabályosan ívelt Sánta Miklós: Esti ájtafosság 85 éve született Csorba Géza Szerdán lesz 85 éve, 1892, július 27-én született Csorba Géza, Kossuth-díj as érdemes művész. Klasszicizáló, olykor patetikus hangvételű szobrai naigyhatásúak, kvalitásosak. Az Ady Endre baráti köréhez tartozó művész több rajzban, szoborban örökítette meg a költő alakját. Elkészítette Ady halotti maszkját, 1930- bam a Kerepesi temetőben fel- állítoták Ady síremlékét, 1952-ben a Művész-6étányon Ady mellszobrát, 1960-ban a Lis2t Ferenc téren Ady emlékművét. Foglalkozott Körösi Csorna Sándor, Bartók Béla és József Attila megmintázásával is. Sok síremléket, portrét faragott. 40 szoborból álló Magyar Pantheont tervezett — de az anyag egy része a háborúban elpusztult — így terve nem valósult meg. Tevékeny alkotó volt egészen 1974. decemberében bekövetkezett haláláig. Képünkön: Csorba Géza Ady síremléke a Kerepesi temetőben. (Németh Ernő felvétele) szemöldöke alatt néha egészen keskenyre húzódó kék szem néz-les a világba, olyan tekintettel, mely soha nem kérdez, de mindent elfogad. Fején ütött-kopott bőrsapka, lábán bőrcsizma. Félhosszú kabátjának ormótlan zsebéből borosüveg nyaka kandikál elő, mely nincs lezárva, s mintha az üveg szája maga lenne a sóhajtás. Az ember most megmozdul, tekintetét néhány pillanatig a földre szegezi, majd lassan, nagyon lassan fordul meg, hátát, púpját mutatja a pusztaságnak, a magányos fának, a távoli erdőnek. Csendes-nyu- godt, bocsánatot sugárzó tekintettel néz vissza az út mentén, ami a faluba vezet, s melyből nem látni mást, csak a templom tornyát. Lassan megcsóválja a fejét, szemét behunyja, mintha valami gyermeki csíny előtt hunyna szemet, úgy mondja, szinte csak önmagának. — Szerencsétlenek... Nem tudjátok, hogy mit tettetek. Nem tudjátok. Fél fordulatot vesz a falutól, mindkét kezét zsebébe süllyeszti — az üveg még így is kényelmesen elfér —, halkan, csendesen, keserűen felnevet. — Ezért érdemeltek bocsánatot. Csak ezért — mondja, majd háta mögé küldi a falut, s elindul a földúton, nem nézve se jobbra, se balra, sem előre. A ló az utolsó pillanatban fékezi le magát a fal előtt. Orrlikai kitágulnak, szemei düllednek, fújtat. Teste reszket, izzad. Mintha tudná, hogy valami kegyetlen játéknak a szenvedője, s mintha tudná, hogy innen nem egykönnyen menekülhet. Három oldalról vakolatát eldobott téglafal, szemben pedig a magas deszkakerítés állja útját. A nagy, tágas kocsmaudvaron vagy húsz férfi izgalomtól remegve — némelyik kezében sörösüveg —. a játék hevében kimelegedve lesi-nézi a lovat, ami most mozdulatlanul áll, fejét félig leszegve, mintha valamit várna. — Na! Gyerünk! — kiáltja most valaki a kocsma hátsó ajtajából, hol nem egy vendég áll, s figyel. S mintha az udvaron állók csak erre a kiáltásra vártak volna, egyikük felkap a földről egy hosszú, vékony botot, s oldalazva, óvtosan, nehogy a ió megrúgja, a ló farához közelít, s mikor kellő távolságra ér, teljes erejéből a ló farára vág, ami egy nagyot ugrik nyerítve-horkantva, de ugrik maga az ember is. Az emberek futva térnek ki a ló elől, félnek, nehogy letapossa őket. He ... Az anyád óvatos szentségit, ne-te! ne-te! Ki tudja már, mióta megy ez a játék. A ló egyet-kettőt dühösen felnyerít, majd mintha könyörögne, olyan hangot ad. Hatalmas nevetés rá a válasz, az utcára is kihallat- szik, tán még a házakban is megkérdik: no, mi lelte ezeket?! Egy asszony áll a kocsma deszkakerítésének utcai oldalán, odabentről nem látja senki. Fekete főkötő a fején, fekete szoknya, fekete mellény, fekete, vastag harisnya, fekete, magasszárú cipő. Minden fekete rajta. Csak az arca, meg a keze fehér. Mint a hó, olyan fehér. Mint a halottak. Ügy áll ott, mintha nem hallana, nem látna senkit. Mozdulatlanul. — Üss a púpjára neki, menjen a gazdája után! — kiáltja el magát valaki. A ló éppen az udvar közepén áll, mozdulatlanul, mintha gipszbe öntötték volna. Csak a szeme él. S abban benne van minden, pedig állat. De benne van minden. — Üss neki oda, hé...! Ne sajnáld! Nem mernek a közelébe menni, Egy sem mer. A ló meg nem mozdul. Áll. Mozdulatlanul. Egészen addig, míg valaki kőért le nem hajol, s dobja meg vele a lovat. Akkor a ló, mint a kos, neki a deszkakerítésnek. Nem ugrik. Megy neki. Azt ütközés megszédíti, ott áll, rázza a fejét, hosszú sörénye csak úgy repked, szántja a levegőt. Elcsendesedik mindegyik. Egészen addig, míg az ajtóban álló kocsmáros megszólal. — Ez megveszett. Olyan lett, mint egy ördög. A ló meg csak áll, s tán nem is veszi észre, hogy kinyitották a kaput. Csak nagysokára veti fel a fejét, s megy lassan ki az útra, ahol egy pillanatra megáll, majd a falu vége felé veszi az útját. Az asszony, tiszta feketében, ott áll a kapuban, s néz az emberekre, akik lassan-lassan bemennek a kocsmába. Nem szólnak semmit. Ügy néz ki minden, mintha nem létezne más, csak az udvar, paták- szántotta földdel, meg az asz- szony. C sak egy pillanatra áll meg a ló a földút elején, majd lassú léptekkel a távoli erdő felé indul. Nem áll meg. Megy egészen az erdő határáig, el a magányos fa mellett. Aztán meg vissza. Néha megáll, felnyerít. Csak amikor esteledik, akkor fordul vissza a falu felé. Az ember már azt hinné, hogy hazamegy. De nem, mégsem. Az első házaknál megáll, felnyerít. majd visszafordul az erdő felé, mely nemsokára el is nyeli. Esti misére harangoznak.
