Pest Megyi Hírlap, 1977. július (21. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-10 / 161. szám
1977. JÚLIUS 10., VASÁRNAP Tóth-Máthé Miklós Ismerkedés Hogy tisztán láss aztán fölszaladt az első emeletre. Hosszan csöngetett, nem jöttek. Tehát igaz, ezek nincsenek itthon. Úristen, a néni már talán... A második emelet négyben, a' kémlelőnyílást óvatoskodtak ki. Csak egy szempár, semmi több. Es egy hang, mely éppen- úgy lehetett férfié, mint nőé. — Mi tetszik, kérem? A férfi sietve elmagyarázta, miről van szó és kérte, hogy telefonálhasson. — És miért nem abban a házban próbálkozott, ahol ön lakik? — Igaza van, de amíg visz- szaérek... Azt hiszem, hogy a telefonfülkéből... De értse meg, emberéletről van szó! — Megértem ... Hogyne... De ön meg azt értse meg, hogy én soha semmilyen mesét nem veszek be... Ennek már hatvan éve, kérem... És hála a jő Istennek, tőlem még nem loptak el semmit, nem csaptak be, nem öltek meg.. i Érthető? A szempár eltűnt a kémlelő- nyílás mögött és a hang is úgy némult bele az éjszakába, mintha soha meg sem szólalt volna. — Érthető! De még megtehetik! — üvöltött a férfi, szavait többszörösen verte vissza, han- gositotta fel a néma lépcsőház. Legszívesebben betörte volna az ajtót, hogy kinyomja azt a szempárt, aztán hirtelen elszé- gyellte magát. Átkozódik, acsarkodik valakinek a gyávasága, a részvétlensége miatt, és talán már... K étségbeesett tanácstalansággal topogott, amikor a szemközti ajtó kinyílt egy résnyire. — Maga kiabált? — A pizsamás férfi hunyorogva nézett feléje. — Igen, én. Van telefonja? Ha van, akkor nagyon kérem, hívja a mentőket, i — Rosszul van? — Nem én vagyok rosszul hanem égy értiber. Még pontosabban egy éppen olyan ember, mint ön vagy én. Ne akarja, hogy most elmagyarázzam, miért vagyok itt, miként kerül, tem ide, nem megyek be, nem török be, nem akarom megölni... Csak egyet szeretnék, hogy amilyen gyorsan csak tudja, hívja a mentőket! Mondom a nevet és a címet. A pizsamás bólintott és besietett a lakásba. A férfi hallotta, hogy telefonál. Néhány perc múlva kijött és ezt mond. ta: — Rögtön jönnek. — Köszönöm. — Akar egy pohár vizet? — Nem, csali ezt a telefont akartam. Mivel tartozom? L egszívesebben lepréselték volna azt a délutánt, akár egy virágot, hogy eltehes- sék emlékbe. A pillanatok percekké, a percek órákká tá*. gították a boldogságukat, és amikor késő este ott ültek a lakásban, fukar szavú, halk mondatokkal rebbentve fel a neszeket, úgy érezték, örökre elválaszthatatlanok. Gondolatban már többször is eljegyezték egymást és megülték az arany- lakodailmiukat, népes családtól körülövezve. — Tudom — mondta a férfi —, úgy adtam fel a reményt, mint az a hangját vesztett, örvényben csapkodó fuldokló, aki mégis elhiszi, hogy valaki a partra löki. Mint te engem a magányomból... — Tudom — mondta a nő is —, sohasem hittem a véletlenekben. Kávét ittak, cigarettáztak és halkan, mint a zsolozsmázó vénasszonyok, szinte imádságos áhítattal tervezgették a jövőjüket. Kicsit maguk előtt is szégyenkezve, még az anyagiakról is szót ejtettek, hiszen nem gyerekek már, de természetesen ez csak mellékes kiegészítője lesz végtelen boldogságuknak A lakás a férfi tulajdona, a nő egy Zsigulival társul, és ha összeadják a két fizetést, az annyi mint... — Szeretsz? — Nagyon. — Ha valami nagy baj történne velem, akkor sem hagynál el? — Hogy gondolhatsz ilyet! — Ne nevess ki — folytatta a férfi —, de tudat alatt mindig ettől rettegek. Nem bizalmatlanság ez, inkább talán túlzottan reálisan latolgatom az esélyeket ... Az itteni gyakorlatOi kon hamar megtanultam, más a bányatudomány és más a bányaüzem. Itt gyakoroltam, tde jöttem. Naponta farkasszemet nézek a veszéllyel. Nézek — de mi történik, ha egyszer mégsem tudom kikerülni? Jó, mondjuk nem kerül az életembe, de megrokkanhatok, leszázalékolhatnak ... — Bolond! Miért jutott mind. ez az eszedbe? — Azért, hogy tisztán láss! Ilyennek is. Olyan társát áká_ rok, aki egy lehetséges nehezebb időszakra is képes lelki- takarékba tenni az ilyen pillanatokból ... — Nézz a szemembe! — A nő szeme zöldeskék, kicsit ferdén ívelt szemöldökével, érdekesen szabálytalan. — Mit látsz benne? — A mai délutánt — Azonkívül? •- A holnapit, a holnaputánit... — És éjszakát...? Reménytelenül magányosat, láztól kivert szorongástól telit, azt nem látsz? — Azt nem. — Akkor ne félj — mondta a nő. — Mert én sem félek. Veled nem félek. A csókból csengetés riasztotta őket. Talán nem is az elsőt hallották meg, hanem a másodikat vagy a harmadikat. Apró, szaggatott csengetések Először a nő figyelt fel rá. — Azt hiszem, csengettek — mondta és cigarettáért nyúlt, ösztönösen igazított a frizuráján. — Talán távirat — állt fel a férfi —, senkit sem várok. Az ajtóban riadt kis öregaszszony. A férfi csak látásból ismerte. Néha találkoztak, köszöntek egymásnak, de beszélgetésre még nem került sor. A férfi egy éve kapta a lakást, jóformán nem ismert a házban senkit. Erről a néniről is csak azt tudta, hogy itt lakik ő is az ötödik emeleten, de a lakása számában már nem volt biztos. — A nővérem... — kezdte az öregasszony, aztán mint aki egy kitörni kész vallomást szakít félbe, sírva így folytatta: — Istenem, engedje meg, mérnök úr, hogy telefonáljak magától...! — Sajnos, kérem szépen, nincs telefonom ... — Akkor én nem is tudom... bocsásson meg... talán majd máshol... — Miért? Mi történt? — Hirtelen nagyon rosszul lett... Ma érkezett meg Csehszlovákiából és az előbb... A mentőket szerettem volna hívni... Tetszik tudni, amíg én lemegyek a telefonfülkéig... A férfi már a kabátja után nyúlt. A nő kijött az előszobába, szorosan ott állt mögötte. — Tess éle mondani a nevet. — Megtenné... igazán meg. tenné...? — Hiszen ez természetes... Csak a nevét tessék mondani...! — Az enyémet? — Igen, persze. Az öregasszony megmondta a nevét, az ajtószámot és a férfi már futtában szólt oda a nő. nek. — Sietek vissza. Tegyél fel addig valami lemezit. Vagy találsz ott újságokat. z első telefonfülke érmére A működött. A férfi hiába keresett a pénztárcájában, nem talált. Rohant egy másikhoz, amit ugyan már forintosra alakítottak át, de szétvágott zsinórjával, leszerelt tácsájával, bezúzott üvegével, csak- a jelen vandáljairól tanúskodhatott. A harmadik ismét érmés, mintha a posta a páros és páratlan elv alapján akarna, valami furcsa folyamatosságot biztosítani: egy forintos, egy érmés. — Körülnézett. A környék elhagyott, néptelen, éjfél felé járt, itt minden nyilvános hely zárva. Nevetséges — gondolta —, nem lehet, hogy egy ember azért haljon meg, mert nem tudok telefonálni! Becsöngetett az egyik bérházba. Abba, amelyik a legközelebb esett. Ostoba vagyok — korholta magát —, ezt megtehettem volna otthon is, hiszen valakinek csak van telefonja, de amíg visszaérek... Álmából fölzavart házmes- terné nyitotta ki a kaput. Percekig tartott, amíg megértette, miről van szó és ajánlotta, hogy csöngessen be az első emelet háromba. — Azok még biztosan font vannak — mondta —, bár lehet, hogy nincsenek otthon, akkor tessék a második emelet négybe, ha ott sem járna sikerrel, akikor a második emelet tizenkettő. Addig én itt várok. — Köszönöm! — A férfi adott egy húszast a házmesternek, Lepkt ^ -id Radóczy Mária rajza Törő István: Falusi lányok Megcsodálom a lányokat kik kapát visznek a hátukon frissen villan nevetésük s hogy hány évesek nem tudom szemük kékjében elmosódnak a félben hagyott éjszakák őszinteségük szívembe markol: ők nem viselnek maskarát ők még elpirulnak, ha hazakíséri őket valaki s a kapuban ülő öreg néni búcsúpercüket meglesi ők éjszakánként a városok tisztaságáról álmodnak és megállnak átkelőhelyek lámpái előtt ha pirosat mutat nekik még van hitük s ami még el nem égett szőke aranypor-szájukból lehet hallani: az emberséget. Antalfy István: Naponta Naponta magamhoz térek a csend üvegfalánál, a hajnal törmelék álmai között, mikor még nincsen alázatosság, amit rámtukmálnak kufárok bűzlö bazáraikban, amikor még én aranyozom be a Napot. László Lilla linómetszete jában a hórihorgas fiú sebesen lépdelt /\ a kis diáklány után. Kék iskola- r~\ köpeny feszült a nagyon csinos, ' * üde, 17 év körüli lányon. Jobbkönyvekkel megrakott füles iskolatáskát cipelt. A fiú válláról szíjon, bőrtokban lévő fényképezőgép lógott le. — Csak egy pillanatra tartom fel — mondta, amikor beérte a kislányt. — Csak egy pillanatra! A lány megtorpant. — Mit akar? — kérdezte riadtan. — Valami fontosat akarok mondani. De engedje meg, hogy bemutatkozzam. Adorján Gábor vagyok. — Utcán nem ismerkedem — hangzott a válasz. — Tudom. Maga nagyon rendes kislánynak néz ki... De mit csináljak, ha nincs más lehetőségem? — És miért akar megismerkedni velem? — Fotoriporter vagyok — felelte a fiatalember, és valami igazolványfélét mutatott. — Mindjárt gondoltam — mondta a lány gúnyosan. — Fotoriporter... A régi trükk. A legtöbb fiatal lányt ezzel a mesével csalják lépre. A tagadhatatlanul jó arcú fiú kezét a lány vállára tette. — Nincs szó semmiféle trükkröl, kicsi — mondta. — Egy nyugatnémet világlapnak dolgozom A Spiegelnek ... Hallott már róla? — Talán. Valami hasonlóról biztosan. — Az a megbízásom, hogy rendkívül csinos, fiatal nők fényképét küld- jem el a magazinnak. — Ügy. És milyen célból? — kérdezte a lány. — Világszépségverseny, meg filmszerződés ... Maga annyira szép és csiHeves Ferenc: Csillogó jövő nos... Ha megtetszik a szerkesztőknek, meghívást kap négyheti külföldi tartózkodásra. — A mamám megtiltotta, hogy idegen férfiakkal szóbaálljak az utcán. — A kedves mama egyelőre nem fogja megtudni. — Nagyon szigorú a mamám. A papa is szigorú, de a mama... A fiatalember még nem adta fel a harcot. — Hát, nem akar karriert csinálni? Pénz, utazás, ékszerek, ruhák... — sorolta, szinte szuggerálva. A lány arcán látszott, hogy már küzd magával. — És, hogy csinálja a képet? — kérdezte, észrevehető zavarral a hangjában. A fiú mohón belekarolt. — Most eljön szépen a lakásomra — mondta. — A lakására?? Miért nem itt csinálja meg a felvételt? — Itt nem lehet — hangzott a válasz. — Aktképet kell készítenem. — Aktképet?! — Igen. A lapom ragaszkodik hozzá. Csakis minden tekintetben tökéletes szépség jöhet számításba. A kislány kihúzta karját a fiúéból. — Biztosra veszem, hogy ez csak amolyan fogás magától — mondta azután. — Hát, semmiképpen sem akar hinni nekem? És az sem érdekli, hogy világot fog látni? — Dehogyisneml Kedvenc tantárgyam a földrajz. — Még nem is kérdeztem: hová jár iskolába? — Gimnáziumba. Negyedikes vagyok. — És mi lesz az érettségije után? — folytatta a fiú az ostromot. — Szerencsés esetben mehet az egyetemre, és kezdheti elölről a magolást. A lány már habozni látszott. — De nem fog kiszolgáltatni senkinek? — kérdezte. — Hát, hogy képzeli?! — Jaj, istenem, ha megtudnák a suliban ... És én olyan szégyenlős vagyok! — mondta a kislány, fejét elfordítva. — De édes, a fotoriporter olyan, mint az orvos. Előttem nem kell sze- mérmeskednie. Én egy meztelen nőben is c/ak a modellt látom. — Hát jó, nem bánom — mondta a lány megadással, és kinyitotta a táskáját. Kis kotorászás után egy levelezőlap nagyságú fényképet vett elő. — Tessék, itt van. A fiú megdöbbenve vette kezébe a képet: — Mi gz?? A lány lesütötte a szemét: — Aktkép. Rólam ... — Hát magának már van aktképe?! — Van, bizony — mondta hirtelen megélénkülve, teli szájjal a kislány. — A mamám csinálta, hogy ne kelljen emiatt idegen férfiak lakására felmennem! ... — Ugyan!... Semmivel. Lassan lebotorkált a lépcsőn, a házmesterné ott várta g kapuban. — Sikerült? — Sikerült. — Akkor hát rendben van? — Azt hiszem rendben ..« Ne haragudjon, hogy felzavartam. — Ugyan, máskor is felköl- tenek engem, és ha még életveszély miatt tennék... De van itt. kérem, egy férfi, az minden áldott éjszaka részegen tántorog haza. Olyankor, ha tetszene tudni, mit szokott csinálni, hát... M entőkocsi fékezett a ház előtt. Két ápoló ugrott ki belőle, az egyik a házmesternéhez fordult. — Hol a beteg? — Itt kérem, sehol... — De hiszen innen telefonáltak, hogy valaki dühöng a lépcsőházban és megöléssel fe. nyegeti a lakókat. Tessék — mutatta a papírt —, nem ez a ház az? — De ez — nézett a férfira a házmesterné, majd intett, mint aki nyugtatni akarja, és most már ő sorolta el részletesen, miről van szó. — Akkor, uram — szólt oda a mentős —, üljön be és menjünk a néniért. A férfi beült és a fáradtságtól, meg az izgalomtól valami olyan gondolat körözött az agyában, hogy most már azt se bánná, ha őt is elvinnék. A ház elé érve aztán együtt sietett fel a mentősökkel. — Hogy van a nővére? — kérdezte a lépcsőfordulóban görbedten várakozó öregasz- szonytól és megkönnyebbült, amikor azt hallotta: változatlanul. Tehát még él. nem késtek el! És ott állt addig ő is. amíg a mentősök el nem vitték a szederszín arcú, kapkodó hör- géssel lélegző beteget. Úgy nézett utána, mint aki egy hozzátartozóját kíséri a tekintetével. A hogy a lakásába lépett éa szemével a nőt kereste, az üres kávéscsészék mellé helyezett papírlapon akadt meg a pillantása. „Ha egy idegen vénasszony fontosabb számodra mint én, akkor majd vedd el feleségül azt. Kérlek, többet ne keress, se telefonon, se másként!” Milyen idegen az írása — tűnődött el néhány másodpercig a férfi, mielőtt összetépte a papírt — mennyire idegen. — De hiszen mitől lenne ismerős, amikor tulajdonképpen nem is ismertük egymást.
