Pest Megyi Hírlap, 1977. június (21. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-26 / 149. szám

1977. JÜNITJS 26.. VASÁRNAP x^unatf Június 28-án lesz 110 éve, hogy megszületett Luigi Pi­randello, a modern olasz pró­zairodalom kiemelkedő alkotó­ja, a XX. századi drámairo­dalom nagy úttörője, Nobel-dí- jas. Regényeiben és novelláiban szülőföldje, Szicília kisvárosai­nak si\Tár életét, reménytelenül tengődő kispolgárait és nyo­morgó parasztjait ábrázolta fa­nyar humorral, együttérzéssel. A világsikert drámái hozták meg számára: 1921-ben írta a Hat szerep keres egy szerzőt és a IV. Henrik című drámá­kat, amelyek bejárták a világ színpadjait. Amerikában szín­ház alakult darabjai előadásá­ra. Olaszországban maga alapí­tott társulatot, amellyel a vi­lágot járta. 1926-ban Budapest­re is ellátogatott. A modern színház elődjét, atyját tisztelheti Pirandel’óban, elsőként vállalkozott a hagyo­mányos, megmerevedett szín­padi formák felboncásara. Drá­mái a szétesett polgári világké­pet tükrözik. Megrendítő, máig ható művé­szi formában fejezik ki a pol­gári világ felbomlása, s az első világháború okozta bizonyta­lanságot, szellemi válságot. A IV. Henrik című dráma főhőse őrültséget tettet, hogy a látszat­ra épülő világból menekülve, a konvenciókat elvetve való­sítsa meg külső-belső szabad­ságát. Ha Pirandello pesszimis­ta világnézete számunkra elfo­gadhatatlan is, ma is tiszteljük következetes kritikai szellemét, konok gondolati útkeresését. Luigi Virandello: Nehéz választani Amilyen sovány volt, olyan (magas is, és Istenemre mon- idom, még magasabbra nyur­gult volna, ha a törzse meg nem gondolja a dolgot — mintha elfáradt volna a vé- konyodásban — és egy szép kis púpocskában meg nem csavarodik a tarkója alatt, amelyből kínlódva ívelt ki a nyaka, mint valami kakasnak, de olyan tekintélyes ádám­csutkával ékeskedett, melyet igazán meg kellett csodálni, amint nyeldeklés közben le- >íel járt. i Ma is látom még szegényes, szürke ruhájában, napszítta, ócska, gyűrött kalapjában, amely teljesen elnyelte volna aszott fejét, ha karimájánál fogva fönn nem akad két de­nevérfülén: homlokát azonban szemöldökével együtt elnyelte a kalap, úgyhogy kicsiny, csontos, szögletes arca mintha • orrlyukatlan, csőrszerű orrú­inál kezdődött volna, s ez a ra- (gadozó madárra emlékeztető ■ orr varázsolta oly jellegzetessé egész testi alkatát. Ajkát fo­gai közé zárva, állandóan igye­kezett, hogy mintegy elharap­ja, megváltoztassa és elrejtse metsző mosolyát, mely talán a legjellemzőbb volt rá; de ez csak részben sikerült neki, mert ha ez a gúnyos mosoly ,nem tudott is kibújni bebör­tönzött ajkára, hát a szemén szökött ki még ravaszabban és imég csúfolódóbban. Ez volt az én házitanítóm, ineve szerint Pinzone. Szicíliában a halottak nap­ija a gyermekek ünnepe. A Mi- 'kulás, talán mert a sziget vá­rosaiban és falvaiban a há­zakban nincs kémény, ame­lyen át leereszkedjék, errefelé nem ajándékozza meg a gyer­mekeket Ellenben megajándé­kozzák a halottak, ünnepük előestéjén, úgy élféjtájt; a megholt rokonok és ismerősök valami kis pénzecske, süte­mény vagy játék révén fel­elevenítik emlékezetüket, de csak a jó és okos gyermekek­ben. Nézetein szerint az anyáknak kellene igazán oko­san gondolkodniuk, hogy a gyermekeik képzeletében az ajándékkal együtt ne a halál rémületét keltsék. Az anyám is így tett, amikor Pinzone bá­csival együtt egyenesen a já­tékvásárba küldött. Emlékszem még, milyen lá­zas izgalomban voltam, amíg nagy nehezen ki tudtam vá­lasztani azon a vásáron a ne­kem szánt ajándékot. Zúgott a fejem a pokoli lár­mától, amit a nagyhangú ki­kiáltók csaptak; zavartan er- re-arra forgolódtam, időnként rá-ráfeiedkeztem egyikre-má- sikra, amint torkaszakadtából dicsérte áruját, de már a szomszéd sátrakból más kezek hadonásztak felém hevesen, és más hangok kiáltozták, hogy ne higgyek el egy szót se an­nak, akit éppen hallgatok; vé- i gül is azt kellett tanulságul 1 leszűrnöm a nagy lármából, ' hogy itt sehol meg nem talá­lom, amit keresek, pedig min­denütt ott volt akármelyik sá­torban. Az Öreg Pinzone karomat szorítva vonszolt egyik sátor­tól a másikig, s minduntalan el-elrántott az éppen fülembe harsogó bazáros csábító aján­lata elől: — Ne higgy neki, gyere in­nen !... Be akar ez csapni, nem látod?! Elébb körbejárjuk a vásárt, s ha az egészet meg­néztük, választhatsz... A bazárosok, a versengés eszeveszett lázában, látva, hogy karomnál fogva ráncigái az öreg, fergeteges káromlást és szidalomesőt zúdítottak rá. Ö azonban csak vigyorgott, ingatta fejét a csúf szavak vi­harában, s csak hozzám szólt, folyton ezt hajtogatva: — Ne higgy nekik, be akar­nak csapni! Voltak árusok, akik még tattelegességre is ragadtatták magukat: kiugrottak a pult mögül valami játékkal a ke­zükben, körülfogtak, s elállták útunkat; az egyik kis trombi­tát kínált, a másik pléhmozdo- nyát zörgette két-hórom kis kocsijával együtt, a harmadik kis dobot vert; s mind a há­rom Pinzone fülébe süvöltött: — Vén hülye, miért nem en­gedi már megvenni ennek a gyereknek, amit akar! Azt vá­lassza talán, ami magának tetszik? Nem látja, hogy trom­bitát akar?! — A fenét trombitát! Vas­utat akar, nécs&k, magától szalad ez! — Nem kell ennek se trom­bita, se vonat! Dob kell a gye­reknek ... Taramtaram-ta- ram!... Vaigy egy kis ostor, e!... Nesze, jEiarp, „fogcj, ,mᣠmeg, ne hallgass erre a vén­emberre!... Ránéztem Pinzone bácsira. — Akarod? — kérdezte. De én csak némán pillogtam rá, és szememmel mondtam, hogy nem, mert az ő szeméből és hangjából ezt éreztem meg. így jártuk körbe a vásárt, aztán mint csaknem minden évben, annál a bódénál álla­podtunk meg, ahol a bábukat árultak: ők voltak az én igazi szenvedélyem! Ó, de ott is mily nehéz volt a választás a francia keresztes vitézek és a mór lovagok között, amint csillogó réz- és vasfegyverze­tükben ott lógtak sorra a dró­ton. Választanom kellett, de melyiket válasszam a sok kö­zül? Hiszen én valamennyit szerettem volna magammal vinni. — Vigye Orlandót, úrfi! — tanácsolta az árus. — Ez Fran­ciaország legkiválóbb bajnoka: megszámítom magának tíz lí­ra ötvenért... Pinzone bácsi, akit anyám óvatosságra intett, felfortyarat: — Micsoda?! Tíz líra öt­ven?! Nem ér ez három lyu­kas garast se! Nézd csak, fiam, keresztbe áll a szeme, kan csa­lit!... Aztán meg: Francia- ország bajnoka? ... Őrjöngő bolond volt ez, nem bajnok! — Hát akkor vigye Rinaldo da Montalbanót! — Még rosszabb: ez meg tolvaj! — kiáltott Pinzone bá­Astolfo a világ hazugja volt, és Gano hitvány áruló... És így tovább, amit sorra kom- mendáltak nekem, Pinzone bá­csinak minden kis bábu ellen volt kifogása, úgy, hogy a vé­gén a feldühödött kereskedő rákiáltott: — No, de édes, jó uram! Hogy képzeli ön? Világos, hogy kell a rossz is, meg a jó is, a hűséges Orlando és az áruló Gano, különben hogy akar bábot játszani, he?! Sok év telt el azóta, Pin­zone bácsi már nem él. Az igazat megvallva, nincs még egyetlen ősz szőrszál sem a bajuszomban, vagy szakállam­ban, ami miatt panaszkodhat­nék, ha már valaha úgy vágy­tam rá, hogy szép bajuszom és szakállam nőjön; de azt is megválthatom, hogy egy idő óta fájó irigységgel nézegetek egy képecskét, amely engem ábrázol gyermekkoromban, rövid bársonynadrágban és egy kis hűséges bábuval a ke­zemben; hadd mondjam meg, elragadó és bájos ez a kép. És azt is, hogy Pinzone bácsit vádolom a fájó irigységért, amit gyerekkori képem előtt érzek. Mert tudnotok kell, hogy még mindig eljárok a vásárra. Nem játékvásárra persze (ha­bár ilyen még mindig sok van, és bábut is árulnak benne); ez az én vásárom sokkalta na­gyobb, és azért járok odú, hogy regényeim és novelláim hőseit és hősnőit kiválasszam. És irigységem oka ez: amíg gyerek voltam: a játékvásár­ban végre is nem hallgattam végtelenségig szürke házitaní­tóm maró kritikáját, hanem ahogy a bábukereskedő hízel­gő ajánlatára egyszer csak tüzet fogtam és megtörtem — most úgy érzem, Pinzone bá­csi nemcsak él bennem, ha­nem olyan nyilvánvaló zsarno­ki hatalma is van rajtam, amely lelohasztja minden örö­mömet. Akárhogy küszködöm is ellene, nem bírok szabadul­ni tőle. „Látod, fiam — duru­zsolja a fülembe —, mily szo­morú ez a vásár! Ne higgy ne­kik, akik arannyal festenek itt ki mindent: arany az ég, arany a fa, arany a tenger..., Ha- - mis arany, fiam! Aranyozott préselt papír! És látod-e, mi­féle hősöket kínál neked ma­napság az élet? Csak a tolva­jok, az álszentek, a gazfickók győzedelmeskednek! Ha meg tisztességes hőst választasz? Szükségképp tehetetlen, legyő­zött vágj' hitványul gyenge az! És a te bábjátékod követke­zőleg bosszantó és elcsüggesz­tő lesz. Te nem tudtad, de én akkor a te mesterségedet gya­koroltam, s érteni is kezdtem hozzá valamelyest. És most kérdem tőled: Azt hiszed, az utókor szemében ér majd va­lamit, ha azzal mentegeted magad, hogy művészeted ko­rok életét tükrözi? Legyünk csak igazságosak, mit számíta­na ugyanez a mentség a mi esztétikai ítéletünk szempont­jából, hogy csak úgy kapásból egy példát említsünk: ha ezt az életet egy dagályas és nagy­szájú tizenhetedik századi író mutatná be? Azt felelnénk ne­ki: — A te bajod, édes bará­tom! Vannak pillanatok, drága fiam, amikor az élet olyan al­jas, hogy az írók nem tudnak vele mit kezdeni; és minél hí­vebben próbálják ábrázolni, művük annál inkább pusztu­lásra van ítélve. Mert ugyan miféle ellenállást tanúsíthat­nának az idővel szemben az olyan alkotások, melyek a mi szétzilált gondolatainkból, a mi indulatos és szinte törvény nélkül való cselekedeteinkből, a mi ezerfelé ágazó érzéseink­ből és a legellentétesebb su- d almazások diszharmóniájá­ból születtek meg? Csak ilyen nyomorúságos, üres, csüggesz- tőt bábfigurák kínálkoznak a mai vásárban!” Ilyen és ehhez hasonló vi­gasztalan dolgokat duruzsol folyton a fülembe Pinzone bá­csi. Körülnézek, s nem tudok neki mit válaszolni. Ó, mert ki tudna nekem olyan hőst fabrikálni, - hogy betömjem vele a száját? Aki nem olyan, amilyen, hanem amilyennek lennie kellene! Füst József fordítósa n Csak egy éjszakára.. Hatvan éve halt meg Gyóni Géza tr Lengyel Gyula rajza Az „egyvereű” költők között őrzi meg az irodalomtörténet. Nem mintha egyetlen, verse volna méltó az emlékezetünk­re. De legismertebb mindmáig a Csak egy éjszakára... című költeménye. 1884. június 25-én született Gyónón (ma Dabas), apja, Áchirn Mihály evangélikus lel­kész. A családot rokoni szálak fűzik a békéscsabai Achim famíliához. Korán ébredező művészi hajlamát a család megpróbálja visszafogni, s va­lamilyen komoly pályát vá­lasztani a számára. így lesz 1903-ban a pozsonyi evangé­likus teológia növendéke, de egy öngyilkossági kísérlet vég­képp eltéríti a papi pályától. Már teológus növendék korá­ban munkatársa a Nyugat - imagyarországi Híradónak. Visszakerül falujába, ahol jegyzőgyakomok, majd a Kiskun­sági Híradó meÚékleteként a dabasi járás olvasói részére megielenő Alsódabas és Vidéke című lapot szerkeszti. Első köteteit (Versek, Szomorú szemmai, Elet-szeretoje) századvégi dekadencia, utánérzések, útkeresés^ jellemzi. Érde­kes, hogy a később egyoldalúan „háborús költőként” beállított Gyóni Géza első, igazi figyelmet keltő verse, a Cézár, én r.em megyek (1912) pacifista érzelmekről tanúskodik. Bár a háborút megelőzően, boszniai póttartalékos szolgá­lata során különösképpen nincs elragadtatva a katonaélettől, az első világháború kitörésekor a nacionalista frázisok őt is megtévesztik. Lengyel mezőkön-, tábortűz mellett (1914) című kötetét a konzervatív sajtó, élén Ady dühödt ellenfelével, Rákosi Jenővel, a saját céljaira, és Ady ellen használja fel. A visszahúzódó, magányos, az „ember az embertelenségben” magatartását képviselő Adyval szemben mint egj'etlen tehetsé­ges, hazafias költőt ünnepük. Egészen addig, amíg meg nem érkezik a híre, hogy a „háború költője” olyan politikai verse­ket ír, amelyek nem felelnek meg a háború apostolainak. A Budapesti Hírlap, a konzervatív-nemzeti irodalom fő orgá­numa abba is hagyja Gyóni Géza műveinek közlését, 1915-ben fogságba kerül Levelek a Kálváriáról és más költemények című ciklusában a hadifogság és az otthon em­lékképeinek szembeállításával költészetének újabb, egyéni hangot jelentő szakaszába érkezik. A fogság — ahova egyéb­ként Mihály nevű öccsével együtt kerül — sokneirmetiségű vi­lágában új közösségre talál, még világosabb lesz előtte, hogy a háború nem a magyar nép érdekeiért folyik. 1917 tavaszán. Utolsó tánc című versében már köszönti az orosz forradalmat. Gőgös Hunniában cimű költeménye miatt törlik a csere- rokkantak listájáról. A krasznojarszki táborban meghal öccse, s az egyre megviseltebb idegzetű költő elborult elmével, éppen születésnapján, 1917. június 25-én hal meg. A fogolytársak em­lékezése szerint mintegy tízezres tömeg kíséri utolsó útjára. Még az őrök is fegyvertelenül ott tisztelegnek a költő sírjánál, akinek kézzel írott verseit a foglyok terjesztették a táborban. Önjellemzésénél találóbbat linem mondhatunk halálának érfordulóján: Véres harcok verték fel hírét, De csak a béke katonája volt. (Sírvers) Marafkó László * 1 Ü gy betegállományba vonulásának hatodik-hetedik napján nyugodott meg kissé, mikor látta, hogy a gyárban nélküle is rendben megy minden. Nehezen szánta rá magát _a műtétre, pedig csak kis rutinoperáció­ról volt szó — de mi lesz, ha a gyár épp most, mikor a félévi tervteljesítés sorsa eldől, főmérnök nélkül marad! Nem önhittség volt ez nála, a legtöbb vezető így gondolkodik, s ez nem el­ítélendő, nem is megmosolyognivaló va­lami. Valahogy kell a saját pótolhatat- lanságunknak az érzése — illúziója — ahhoz, hogy teljes erőbedobással tud­juk végezni munkánkat De aztán már tovább halogatni nem lehetett a dolgot s a főmérnök kissé idegesen feküdt rá a műtőasztalra, de később a gyárból megnyugtató híreket kapott, s így a lábadozás napjait már nyugodtan, lelkiisineretfurdalás nélkül pihente végig. Mikor pedig már egy- egy sétát is tehetett, elhatározta, hogy pótolja régi mulasztását. A hajdani nagy kószáló, aki minden kiskaput jó­formán minden kockakövet ismert, egy idő óta idegenként járt szülővárosá­ban. Egész utcasorokat bontottak le, s őt foglalkozási köre annyira a varosnak egy szűkebb területéhez kötötte, hogy más negyedek új házait, utcáit sehogy sem tudta megszokni, magába fogadni, mikor pedig először vetődött el egy csupa toronyházból álló városrészbe, itt annyira idegennek érzett mindent, hogy tréfásan elnevezte (így, fonetiku­san:) „nevjorknak”. így is emlegette ezuján. Nos, itt az alkalom, becserkészni a „nevjorkokat” (több is van belőlük), de felkeresni a régi, kedves helyeket, meghitt zugokat is, ezeket se látta tíz­tizenöt éve. Az utóbbit még sürgősebb pótolnivalónak tekintette, és első nap így is tűzte ki az útiprogramot. Első számú „objektum” a Ids fagya- los a város szélén, a folyóparton, ott, ahol a víz nagyot kanyarodik, s me­redek, három emeletnyi padmalyt vág a homokos földbe. A központtól ez nincs messze, elindult a folyóparton éd kis fél óra alatt oda is ért — de hát csak volt ez városszéle, évekkel ezelőtt. A túlpartról a fagyalost kivágták, szé­pen kövezett, szabályozott partok közt tette most meg azt a nagy kanyart a folyó. A főmérnöknek fájt egy kicsit a dolog. Kedvenc zuga volt valaha ez a tavaszonként fehér virágfelhőket höm­Balla László: MÉG pölygető csalitos. Kicsit olyan titkos hely. Ide fiatalemberként csak maga járt, akkor, ha valami gondja-bánata volt, vigasztalódni, töprengeni. Most legfeljebb betájolhatta az egykori he­lyét azoknak az édesen-búnatos fiatal­kori sétáknak. Mindegy: tudomásul vette, hogy így van, és indult következő úticéija fel é. Elhagyott kőbánya a szőlőhegyek kö­zött, a lepucérított sziklák karéjában kis tó. És ez megvolt még! Körülépítve új házakkal, kissé meg­változott körvonalaikkal (közben egy ideig megint üzemelhetett), de megvolt. Nézegette a köveket, amelyeken valaha sokat üldögélt, fölkapaszkodott a bánya fölött nyújtózkodó girbe-gurba szilvafához, örömmel határozta el, hogy ide máskor is kijön majd, és in­dult hazafelé. A hogy lefelé baktatott a bányához vezető kis meredek utcán, akkor találkoztak össze. Az egyik kis­kapun jött ki (nem is tudta, hogy itt lakik), jól megöregedve, de még eléggé ruganyosán ... Mennyi is? Vagy húsz éve nem látta, mégis azonnal ráismert: nem sokat változott. De úgy látszik, ő sem, mert a másik halk felismerő mo­sollyal fogadta a köszönését. Egykori, korán elhalt osztálytársának az apja. De akkoriban ő nem ismerte az öreget, már fiának halála után ke­rültek össze, így nem az a bizonyos pátriárkális viszony, hanem korrekt jóismerősi kapcsolat alakult ki közöt­tük. <3 akkor fiatal mérnökként ugyan­ennek a gyárnál« az anyagellátásával foglalkozott, az öreg meg az egyik száüító vállalatnál dolgozott valami kis álláská!>an; ő kísérte el a gyárba a so­ros szállítmányt, s ilyenkor mindig be­nézett hozzá egy aláírásért. És pár perces beszélgetésre, mert mindjárt ro­konszenvezni kezdtek egymással. Ö azt becsülte az öregben, hogy bár leépített embernek számított — jóval képességein aluli beosztásban dolgozott —, egyáltalán nem tartozott a keserű sértődöttek közé. Háború előtt valami kis boltocskája volt, de nem örökölt jószág, saját szerzemény. Maga kapa­rászta össze mindenét, baromi munká­val, mert szegénysorból verekedte fel magát. Talán ezért nem gyökerezi:-Bt bele az a kiskapitalistás gőgös vissza­húzódás — pedig a háború után jó pár évig nem volt becsülete, mert hát csak magánvállalkozó volt, akárhogy is: tű­kés. Bár erről soha s nem beszélt, látni lehetett: elégedett vele, hogy ha na­gyon kis pontként is, de azzal íoglaí- kozhatik, amihez kereskedőember lé­vén, jól ért: anyagbeszerzés. Gusztus­sal végezte a munkáját. Ahogy azelőtt magának, most a vállalatnak gazdál­kodott gondosan, kedve telt benne, hogy haszon származik sürgés-forgásá­ból. így aztán pár év múlva kis rak­tárt kapott két beosztottal, és itt is példásan szervezte meg a munkát. Még öt-hat év, az osztály élére került. Mikor a felettes szervnél aggályoskod­tak a múltja miatt, az igazgató kiállt mellette. Az új osztályvezető hangya- szorgalommal gürcölt azután nyugdíjig. A főmérnök s az öregember az utca végéig együtt méntek, közben elmond­ták egymásnak, ami ez alatt a húsz ér alatt történt velük. Az öreggel nem sok. Csak épp hogy jócskán túljutott a nyolcvanon. S mikor elvált az útjuk, azzal búcsúzott: — örülök, hogy még találkoztunk. Még. Ezt is olyan derűsen mondta. Olyan sok életixilcsességgeL Még... A főmérnök töprengve ment tovább. Azon gondolkodott, hogy végeredmény­ben egészen jó a mai nap mérlege. Egyet ugyan régi, kedves helyei közül elvesztett, de egyet majdnem érintet­lenül látott viszont. És most találkozás az öreggel, aki valaha jó ismerőse volt, de mostantól — úgy érezte — barátja. T udta, hogy most már nem csupán a kis tó s az egykori kőbánya kedvéért fog majd eljárogatni ide. Persze, nem csönget be abban a zöldredőnyös, bátogtetős házba, várni fogja, hogy öreg barátja kilépjen a ka­pun. Várni fogja — s ezen mosolygott magában —, várni fogja, mint régen, azoknak a nagy fiatalkori sétáknak az idején, egészen más miatt vári így Va­lakire. Azt mondta: még ... A főmérnök azt is tudta: fájni fog, ha majd végképp el kell egymástól búcsúzniuk. «

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents