Pest Megyi Hírlap, 1977. június (21. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-12 / 137. szám

1977. JÚNIUS 13.. VASARNAP wnrrt w x^iiríí an 7 Múlt bet! számunkban mutattuk be a kazincbarcikai városi tanács által hirde­tett irodalmi pályázat második helyezett­jét. A harmadik díjat is Pest megyei nyerte. Mazzag Pál, az SZMT politikai munkatársa. Mazzag "Pál: A kinevezés S omogyi felöltözve feküdt az ágyon. Újra rágyújtott, pedig már a ci­garetta sem esett jól neki. — A hülye mindenségét ennek a Világnak! — fújta ki sóhajtva a kese­rű füstöt. Most mit csináljak? Könnyű Jánosnak azt mondani, hogy „válassz!” De az már nem érdekli, hogy valami bajom lesz. Legalább könnyen a fe­jemhez vághatja, hogy „Te választot­tad”. De azt nem nézi, hogy mi a vá­laszték. Maga elé képzelte, hogy rohan ke­resztül a zsilipen, ßzinte beszakítja az üzemvezetői iroda ajtaját, Az izgalom­tól érzéketlenné válik a szája, hangja remegni kezd.' Máskor is megtörtént ve­le már ez, és most annyira beleélte magát a jelenetbe, hogy érezte, ho­gyan szorul el a torka, megnémul, és az izgalomtól égni kezd az arca. Alig bírja kinyögni, hogy „Ég a kondenzá­tor!” János csak néz és nem tesz sem­mit. A kihallgatáson is majd szenvtele- nül mondja: „Ö választotta. Itt volt előtte a lehetőség. Ö ragaszkodott Fe­rihez!” — Ragaszkodott! Legszívesebben el­zavarná a világ Végére. Meg Robit is. Együtt, úgy, ahogy jöttek, menjenek a fenébe! Menjenek át másik műszakba, én képtelen vagyok arra, hogy ezek után együtt dolgozzam velük. F.gy jó táblakezelő a műszakvezető legnagyobb segítsége, bizalmasa, barátja. Mindent megbeszélhetnek együtt, mielőtt a töb­bieknek továbbadnák a híreket. A mun­kát együtt adják ki, a pénzre közösen tesznek javaslatot. Néha a magánéletük sem titok egymás előtt. Somogyi elmosolyodott. — Szegény Tutó! Leutáltuk a Kilen­gő Ancsurkáról. Már a név is a műszak fantáziájában született. Addig mondo­gattuk neki Ancsurka viselt dolgait, míg megelégelte, és otthagyta a lányt. Pedig már valami eljegyzésről dumál- gattak. Tutóval jó volt együtt dolgoz­ni. Egyszerre neveztek ki bennünket, en­gem műszakvezetőnek, Tutót táblake­zelőnek. Megkérdezte János, hogy kit szeretnék táblakezelőnek. Tutót mond­tam. Altikor ő még tartályparkos volt. Nem 5 következett volna az előrelépés­ben. De láttam, hegy jól mozog, értel­mes, még, ha mindent nem is tud, jöj­jön! Azt hiszem, ő is megtudta, vagy megérezte, hogy én választottam. So- -kat segítettünk egymásnak. Néha ma­rakodtunk is, de mindig az vezérelt bennünket, hogy rend legyen nálunk. Tegnap délután János behívott az üzemvezetőibe. Azzal kezdte, amit már én is tudtam egy hete. — Tutó hol­nap már nem jön. — Tudom — mond­tam. Arra gondoltam, hogy már csak ez a mai nap múljon el. — Egész nap katonanótákat énekel. Ügy mondta ezt János, mintha én nem hallottam volna. — így jött be, ititbenn nem ivott semmit. Ezt nem kellett volna monda­ni. Még azt hiszi, hogy máskor szok­tunk inni. Fönn, az öltözőben, műszak után megengedem, névnapokon fél li­ter cseresznyét iszunk meg tízen. —Üj táblakezelő kell. — Tudom, Ezen gon­dolkozom már egy hete. — Könnyű a választás. Vagy nehéz, szerencsénkre — nevetett János. A héten levizsgáz­tattam Varga Ferit meg Varga Robit. Nagyon meglepő eredményeket produ­káltak. Mind a ketten nagyon jól sze­repeltek. Kicsit büszke voltam erre. Saját nevelés. — Talán amennyivel Fe­ri biztosabb az elméletben, Robinak annyival jobb a helyismerete. Gyakor­latiasabb — foljdatta János. — Ért ón is észrevettem. Ferit inkább érdeklik az elméleti dolgok, Robertó jobban sze­reti a kinti melót. Majd bárhová kerül­nek, meg kell mondani a műszakveze­tőnek, hogy ne sajnálja hajtani a má­sik oldalt. — Csak emberileg nem ismerem őket — nézett rám János. Talán először, amióta benn voltam. Mit akarhat, vil­lant át a fejemben egy pillanatra; vagy mit tud? — Egy vizsgáztatással nem tu­dom eldönteni, hogy melyik lenne al­kalmasabb táblakezelőnek. Éppen ná­latok! Ez az utolsó megjegyzés jól­esett. — Ugyan — hárítottam el a di­cséretet. Nem vagyunk mi semmivel különbek a többi műszaknál. Tudtam, hogy a miénk a legjobb műszak, azért mondtam ezt. Három éve nem jött hoz­zánk új ember. És az a hír járja rólunk, hogy nem ismerünk lehetetlent. — Va­lamennyire én ismerem őket — szólal­tam meg egy kis szünet után, mikor láttam, hogy János nem folytatja to­vább. Akikor neveztek ki műszakveze­tőnek. mikor idejöttek. Ismerem mind­kettőjüket. — Választották is? — Még nem. Adj még egy nap haladékot! — Hogyan? Nem lehet — ellenkezett János. Ha ed­dig nem tudtad eldönteni, pont ez az egy nap kell? Mikor kapja meg az új táblakezelő a kinevezését? Ezt márki­gondoltam előre. — Holnap éiezakások leszünk. Majd betelefonálok. Ha Feri mellett döntök, majd megmondom ne­ki. Roberto meg délelőttös lesz, legföl­jebb visszajön éjszakára is. Délig min­denképpen beszólok. — Csak nincs va­lami. bajod velük? — Dehogy. Talán túl gyorsan mondtam ezt, és János gya­nakodni kezdett. — Egy nőhöz jártok? Nem találtad el, nevettem magamban. Véletlenül elszóltam magam. — Más­ról van szó. —- Szóval, mégis van vala­mi? — kérdezte János. — Most val­latsz? Nézd, János, ez olyan dolog ... szóval ez teljesen magánügy. Olyan do­log ez, ami teljesen csak ránk tarto­zik, nem akarom másnak elmondani. Nehezen tudtam kitérni az egyenes vá­lasz elől. Mégis, úgy érzem, hogy ezt nem volt szabad elmondani, éppen Já­nosnak nem. Somogyi újra rágyújtott. A zóta számtalanszor végiggondol­tam azt a néhány percet. Pró­báltam minden emlékképet sor- baille6zteni, hogy semmilyen hézag ne legyen. Minden pon­tosan úgy álljon előttem, mintha ott lennék, és kívülről figyelhetném maga­mat. Az alatt a néhány perc alatt ta­lán éveiket öregedtem. így külsőre nincs nyoma, de a gondolataimból nem tu­dom kiszakítani azt a képet. Bemegyek abba az olajos-gőzös ködbe, önkéntele­nül a szelephez nyúlok. Ügy éreztem, most is úgy emlékszem, hogy zárok rajt, egy lépést lépek hátrafelé, és ab­ban a pillanatban lángtengerré válik előttem minden. Az elektromos vezeté­kek leolvadtak, az alumínium szigete­lés csöpögött lefelé a csövekről. Talán arra is gondoltam, hogy valamennyien itt maradunk, le fog égni az egész üzem, ahol kezdettől fogva dolgozom, aminek a legkisebb részét is ismerem. Ittena- radok, pedig még alig éltem, és vége. Azóta is, ha arra járok, mindig elszo­rul a szívem. Látom magunkat kiterít­ve a saivattyútér sarkánál, összeéget- ten ott vagyunk mind a tízen. Ezt már sohasem tudom elfelejteni. Ahogy így utólag visszapergettük az eseményeket, mindez nem volt több két-három perc­nél. Nekem minden részlete örökkéva­lóságnak tűnik. Vajon mitől gyulladt meg az olajpetrmet? Ezen is sokat mor­fondíroztam. Talán attól, hogy belép­tem a szivattyú elé, és a légmozgással került oda annyi levegő, ami elég volt az öngyulladáshoz. Talán. Aztán mi volt előbb? Már régebben sem szerettük Ferit, vagy csak utána húzódtunk félre tőle? Nem jött el a műszakbulira sem, és bennem is fel­vetődött a gondolat, hogy hátha ő ...' De ezt nem mertem elmondani senki­nek. Nem is nagyon ismertük Ferit. Érthetetlen volt számunkra, hogy már két hete dolgozott nálunk, amikor anél­kül, hogy mondta volna valakinek is, egyszercsak megnősült egy hősz- szú szabad szombat délután, és ked­den jött dolgozni, mintha mi sem tör­tént volna. És ez éppen azon a ked­den történt. Volt valami Feriben, ami ösztönösen taszította az embert. Vé­kony, pattanásos képű fiú volt, halk beszédű, meg a fejét is válla közé húz­ta, amikor ment. Az volt az ember ér­zése, hogy valami szervi baja van, nyo­morék. De nem, volt katona is. Úgy mondom ezeket, mintha ma más lenti ne. Ma is ilyen, csak már megszoktuk. Az első időiktől kezdve mindig félre­vonult. Röhej, de még a fürdőben sem látta senki levetkőzve. Ezen, jókat szok­tunk röhögni, persze, ma már ez sem túl érdekes. Roberto pont az ellenkezője, jóvá­gású, fekete 6rác, kis bajusszal, mint­ha valamelyik népitánc-együttesből szökött volna meg. Nagyhangú, sze­reti is sok beszéddel kísérni minden munkáját. Már rajtkaptuk néha, hogy több a szöveg, mint ami jogos lenne, de sohasem tudtunk igazán meghara­gudni rá. Kezdettől fogva nagyon sze­rette, ha ő van a középpontban. Ha látogatók' jöttél!; az üzembe, szívesen kalauzolgatta őket, pedig ez olyan me­ló, amit senki sem szeretett. Egy napon jöttek az üzembe dolgoz­ni, mindketten vegyésztechnikusok. A jól bevált előlépési rangsor szerint a kezdő ember szivattyús lesz, majd só- mientesí tő-kezelő, fűtő, tartályparkos, blokk-kezelő, táblakezelő, végül mű­szakvezető. Persze, én könnyen mon­dom, hogy a „jól bevált előlépési rang­sor”, én már a boldogabbik végén va­gyok. Amikor kezdtem, én is szivattyú­kezelő voltam, a személyi igazolvá­nyomba most is ez van beleírva. Nem szégyellem. Pedig de sokat átkozód- tam, mikor szakadó esőben a csövek tetején mentem tartályt váltani. Somogyi nagyot sóhajtott. — Boldog békeidők! — tette hozzá félig hangosan, N em történt semmi különös azon a kedd reggelen sem. Ilyenkor az éjszakások alig várják, hogy hazamenjenek. Ez a harmadik éjszakájuk, mindenki már a szabadnapot várja. Saját tapasztalatból megszokja az ember, hogy ilyenkor mindennek alaposabban utána kell néz­ni, mert nagyon könnyű tévedni a har­madik éjszakán. A műszakváltás után a műszaknapló beírásait olvasgattam, hogy a többiek mit csináltak a hosszú szabad alatt. Azt már tudtam, hogy a háromtizenötös tartalék szivattyút szét­szedték, az éjszakás is mondta. Feri meg Roberto voltak a ezivattyúkezelők. Meg­szedték a mintákat, az ablakból láttam őket. A mlntaszedésen kívül szinte sem­milyen más munkát nem lehetett rájuk bízni, de nem akartuk a kedvüket szegni. Ha bejöttek a szivattyútér ellenőrzésé­ből, és jelentették, hogy minden rend­ben odakint, valamelyikünk mindig utánanézett munkájuknak. Talán hat óra tíz lehetett. Minde­nütt ezt mondtuk, bár egyáltalán nem érdekes ez az időpont. Feri léleksza­kadva rohan be, hogy menjek azonnal, mert valami nagyon füstöl a szivattyú­téren. Szaladok ki. Alig érek az állvá­nyok alá, már messziről látom, hogy nem füst, csak gőz, de olyan nagy gőz­felhő borítja már a szivattyútér végét, hogy néhány gépet nem is látni. Tud­tam, hogy itt egyedül tehetetlen va­gyok, valami biztos támasz kellett. Olyan ember, akire számíthatok. Rá­ordítottam Ferire, hogy azonnal hív­ja Tutót. Én hátramentem a háromti- zenötöshöz. Látom, hogy a tartalékszi­vattyú szétszedve, és a szivattyútest­ből forró olaj permetez szét. Bele a csa­tornába is, és a víz fehéren sistereg. Az arcomra, ruhámra is rátapadt a forró olajpermet. Odaléptem a szi­vattyú elé, és szinte gépiesen az elő- melegítőhöz nyúltam. Egy negyed for­dulatot zártam a szelepen. Hátraléptem. Ebben a pillanatban tompa morajlással lángra lobbant az olajköd. A lángok az állványok tetejéig csaptak föl, körülöttem zúgott a szi- vattyútér. Ereztem, hogy számomra itt a vég, nincs tovább. Vártam a robba­násokat, hogy a tornyok, tartályok, csö­vek szétnyílnak és lángtengerben áll az üzem. Ösztönösen megfordultam, és rohantam. Van néhány pillanat, amire egyáltalán nem emlékszem, mintha nem is velem történt volna ez. Vala­hol a petróleumsszivattyú környékén álltam meg, találtam egy tűzoltókészü- léket. Ekkor vettem észre a többieket. Va­lamennyien ott álltak már a tűz körül, gázoltóval, poroltóval. Egy pillanatra megdöbbentem, hogy eddig nem is gon­doltam arra, hogy valaki bennmarad­hatott a tűzben, csak rohantam. A többi már nem is érdekes. Ami­korra kiértek a tűzoltók (ki értesítet­te őket, máig sem tudom), már elol­tottuk a tüzet. Nem álltunk le az üzem­mel sem, csak azt a részt kerülőre tet­tük. K ésőbb megkezdődtek a kihall­gatások. Jegyzőkönyvezték a vallomásokat, de az nem de­rült ki, hogyan keletkezett a tűz. Napokig jártunk a rendé­szetre, felváltva az egész műszak. En­gem hallgattak ki legelőször. Én el­mondtam azt, amit tudtam, azt, hogy kábé negyed fordulatot zártám a sze­lepen. A szakértői szemle tényleg zár­va találta. De nem volt senki, aki ki­nyitotta volna. A két szivattyús egybe­hangzóan azt vallotta, hogy ők még aznap nem értek el oda az ellenőrzés­nél. Nemsokára lezárták a vizsgálatot: az anyagi kár nem volt túl nagy. Leg­feljebb ötvenezer forint lehetett, ter­meléskiesés meg egyáltalán nem volt. A hivatalos vizsgálati jelentésbe az ke­rült be, hogy a szelep a járó szivattyú rezgésétől kirázódott, műszaki hiba. Az éjszakás műszak utolsó ellenőrzése fél hatkor lehetett, és talán nem is volt túl alapos. A kirázódás erre az időre el­érhetett egy olyan nagyságot, hogy a . szelep ennyire átengedte az olajat. Mindenki ezien. a ikirázódás-elméleten röhögött, mert az műszakilag ebben a helyzetben teljesen lehetetlennek tűnt. Hogy a vizsgálat hivatalos látszatát mégis megőrizzék, le kellett írni vala­mit, mert a vallomások alapján csak erre lehetett következtetni. Kaptam ezer forint jutalmat, a többieknek csak köszönöm szépen jutott. Égette a keze­met a pénz. A . srácok mondogatták, hogy ne problémázzak ezen, tudják, hogy nem én sírtam ki magamnak. Ha adták, fogadjam el! Hogy valamennyi­re helyrehozzam ezt a hülye szituit, a pénz feléből csináltunk egy közös va­csorát a „Híd”-ban, megittunk néhány üveg sört. Mindenki 'eljött, csak Feri­nek akadt valami halaszthatatlan prog­ramja. Azóta három év telt el, és számtalan, esetben végiggondoltam az eseménye­ket, beszélgetéseinket egymás között. Éreztem, hogy van itt valami a tűz körül, amit nem tudok. De arra gon­dolni sem mertem, amiről a napokban meggyőződtem. Mikor Tutó megkapta a behívóját, valamikor aznap éppen egyedül vol­tam a műszer terem ben. Feri kihasznál­ta az alkalmat, bejött, és olyan dolgo­kat kezdett kérdezgetni, amit amúgy is csak őneki mondanék el. Hogy vagyok megelégedve vele, mi a véleményem a munkájáról, meg, ha osztályozni kel­lene, hányast adnék neki elméletből, helyismeretből, üzemzavar-elhárításból. A helyzet komolyságának megfelelően válaszoltam neki, de úgy éreztem, hogy nem. ez a lényeg, amiért ő négyszem­közt akar velem beszélni. Ebben nem is csalódtam. Miután én befejeztem a szövegemet, azt mondta, hogy ő is akair mondani valamit bizalmasan. — De nem mondod el senkinek? — érőskö- dött. — Na, becsületszavamra —egyez­tem bele. Nagyon kíváncsi voltam. — Tudom ki nyitotta ki a szelepet Nem értettem, hogy mire gondol. — Ami­kor a tűz volt... — Igen?! Ki nyitotta ki? Éreztem, hogy a torkomba ugrik fel a szívem. — Varga Róbert! — Nem igaz! — vágtam rá azonnal. — De igaz! Alkotók Vest megyében A köznapiság színei Ferenczy Haruia Vecsésen él. A mindennapok egy­szerűségének lírai megfogalmazására vállalkozik. Életvi­telének legnagyobb része köznapi, de mint a vecsési ta­nács dolgozója alkalma adódik e köznapiság színes olda­lát kiszűrni a közvetlen környezetéből. Az alkotási vágy életérzésének központi motívuma. Ez az indíttatás bizo­nyára nem véletlen, hiszen édesapja Gammel József festő. Mindkettőjüknek egyaránt fontos a világ érzéki megörö­kítése, az egyszerű dolgok iránt érzett áhítat. Ferenczy Hanna számára apróságok avatódnak költészetté. Míg_ nem a „Virágoskert” finom leírása nem csupán a kert szépségének megénekléséért íródik. Jelképe ez a virágos­kert, melynek ürügyén saját életét mutatja be. Számára a vecsési környezet festői képe lírává magasztosul. Or- pheuszi varázslat történik. L. M. Ferenczy Hanna versei: Hajnal Patakból minden csillagot , kimert a hajnal — végigdőlt felhő pamlagán * egy halk kacajjal. Szép, könnyű bíbor fátylait az égre dobta aranyfésűvel éj haját fésülte, fonta. Keblére kis sugárfiak játszódva kúsztak — felnéztek rá a pipacsok és elpirultak. Bolyongás Idegen lett a régi rét nézem a távoli falut — eltűnt a visszaút. Torz óriás bólint reám úgy sír, hogy felsóhajt a völgy — a vén útszéli tölgy. Amott sárkány sziszeg felém mérget lehel, utamba áll — láp kénes gőze száll. Ott kendőikkel intenek hívnak a mélység árnyai — köd lenge fátylai. A dombon kristály pagoda és benne aranylámpa ég — jó lenne hinni még. — Honnan tudod? — Láttam! — Nem igaz! Miért nem mondtad el ezt ak­kor? — Nem kérdezte senki... — Ne hülyéskedj! Mindenkit kihallgattak. — Engem nem. A rendészeten felolvasták előttem Roberto vallomását, és meg­kérdezték, hogy így volt-e? Mondtam, ‘hogy igen, és aláírtam. — Ez ugyan­az, mintha hazudtál volna. — Nem egé­szen ... Ekkor már alig tudtam türtőz­tetni magamat. — Nem egészen? És, ha akkor leég az egész üzem, engem lecsuknak, mert te „nem egészen” ha- zudozol? Különben is, most mit akarsz, miért mondtad el? — Talán baj? — Nem baj, de három év után már minek bolygatni? — Nem azért mondtam el, hogy tegyél valamit. És ha akárkinek elmondod, úgyis letagadom. Legszíve­sebben nekimentem volna. Másnap találkoztam is Róbertéval, és megkérdeztem tőle, hogy miért tagad­ta le, hogy ő nyitotta ki a szelepet? — Féltem. Nagyon féltem. Sokáig hallga­tott, és egy kicsit sajnálni kezdtem. — Utána aztán már sokszor el akartam mondani, mikor láttam, hogy nem lett belőle olyan nagy ügy, de nem mer­tem. Nem tudtam mit mondani erre. — Honnan tudtad meg, hogy én vol­tam? — kérdezte később. — Miért? Szerinted ezt még tudja valaki rajtunk kívül? — Nem tudom. Azt hiszem, nem látta senki. — Én sem tudtam meg senkitől, hogy te voltál. Csak vé­giggondoltam mindent többször is, és arra a következtetésre jutottam, hogy csak te lehettél. Most megkérdeztem, te meg beismerted. Nézd, alapjában véve ez most már teljesen mindegy, senki nem fog ebből ügyet csinálni. De ne­kem, személy szerint nekem, nem mindegy! Sokáig úgy éreztem, hogy ké­telkednek bennem. A szelep nem volt nyitva, tehát nem is zárhattam el, a jutalom sem illet meg. Voltak, akik azt mondták, hogy azért pofázok, hogy elöl legyek, nehogy elfelejtkezzenek ró­lam. Néha már én is kételkedtem ma­gamban; lehet, hogy mégsem volt nyit­va a szelep? — És most mit fogsz csi­nálni? — Semmit. Csak tudom az iga­zat. — Meg zsarolgatsz. Meg betar­tasz, ahol tudsz. Ismerlek. Én hülye! Bedőltem az átlátszó cselednek. — Nem szokásom cselezni. Biztosan tudtam, hogy te voltál. Csak kíváncsi voltam, hogy beismered-e? Mást nem akar­tam már mondani, otthagytam. Somogyi felkelt, megigazította az ágytakarót. Ránézett az órájára. Mind­járt tizenkettő. Megfésül ködöt t, és le­ment a postára telefonálni. — Halló! Szervusz. János! Somogyi vagyok. Te, ha ér valamit az én sza­vam is a kinevezésnél, ahogy megígér­tem, megmondom, kivel tudnék együtt dolgozni. E bbe.n a pillanatban megszólalt a rádióban a déli harangszó. Pon­tosan, ahogyan megígértem — villant át ez a megállapítás So­mogyi > agyában, és a pillanat­nyi kihagyás után nem volt biztos ab­ban, hogy mondta-e már azt a nevet, vagy csak akarta. Ikrek Nyár Németh Miklós linómetszetei / i

Next

/
Thumbnails
Contents