Pest Megyi Hírlap, 1977. május (21. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-08 / 107. szám
1977. MÁJUS 8., VASARNAP ucru fUg/jr -M xMmav A Montblanc-ember 150 éve, 1827. május 7-én született Vajda János. Irodalomtanításunk hiányossága, hogy nem ismerjük úgy, olyan mélységben, nem vonult be neve és egyúttal költészete a köztudatba, mint kortársaié. A váli erdő szépségének meg- éneklője Petőfi Sándor és Arany János kortársa. A tizenkilencedik század nagyságai hatottak rá, ugyanakkor szembe is került költészetükkel, emberségükkel egyaránt. Hatottak rá, amelynek legszebb példája, hogy ő maga is kardot rántott, a magyar szabadságharc csatáiban, Világosnál meg is sebesült, s a fegyverletétel után büntetésül besorozták a császári hadseregbe. 1853-ban tért vissza Pestre, egyúttal az irodalmi életbe. A kiegyezést tudomásul vette, de költészete tanúsítja, hogy élete végéig megmaradt az 1848— 49-es szabadságharc neveltjének. Lelke mélyén őrizte a szabadságharc eszméit. Verseiben, röpiratában (önbírálat) arról kesereg, hová lett az egykori lelkesedés, az egykori lendület. Az elnyomatás megnyomorítja a lelkeket, így aztán ő marad üstökös, magányos messzi fény, vagy éppen' a Mont Blanc csúcsán a jég, minek nem árt se nap, se szél. A kezdeti Petőfi- utánzó, Aranyt megtagadó költőből így válik Ady előfutárává. Hatalmas szenvedélye, mindenkivel való szembenállása képtelenné tette, hogy másokhoz alkalmazkodjék. Az Kass János tusrajza önmaga felé forduló lélek csak óriási méretű képekben tudott beszélni. Filozofikus gondolatai már nem fértek meg a Peitőfi-vers formában, szimbolizmusával is Ady felé mutat. Verseit olvasva nem nehéz megfejteni, hogy mi az a tárgyi újítás, amit a magyar lírába hozott, amivel mintegy összekapcsolja, átíveli a századváltás líráját. Önmaga felé forduló életérzése szerelmi lírájában és költői hasonlataiban ölt gigászi méreteket. A Gina-versek fájdalmas önkínzások. Nem véletlen, hogy azt a nőt választja szerelme tárgyául, aki számára elérhetetlen. Ily módon a megalázkodást, a megsemmisülést, mindent, ami gyötrő a szerelemben, keresi és találja meg. Hirdeti, hogy Gina emlékét, vagyis a fájdalmas önostoro- zást, amivé a szerelem változott, mindegyre őrzi — írja róla Szerb Antal. Lírájának huszadik századba mutató újszerűsége a világtól elforduló filozofikus gondolkodásmódja a kulcs arra, hogy kortársai nem fogadták be. Nem véletlen, hogy csak halála után huszonöt évvel vette fel nevét a megújulás eszméjéért küzdő társaság (Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Karinthy, Radnóti), s alapították meg a Vajda János Társaságot. Így lett halála után Vajda János egy új irodalmi fejlődés elindítója, cégére és nagymestere. A magányos így lett társasági ember — írja Rubinyi Mózes annak a könyvnek előszavában, melyet a Társaság a költő halálának ötvenedik évfordulójára adott ki. Vajda János válogatott prózája és versei című kötetből idézzük fel alant a költőt. Az önéletrajzi vázlatot Vajda barátjának és tanítványának mondta el. Zempléni Árpád (költő, műfordító) az Egyetértés című napilapban jelentette meg a költő halálakor, 1897-ben. Erdősi Katalin Önéletrajzi vázlat Ahhoz, j Utasy József: Lobogó gyász VAJDA JÁNOSÉRT hogy engem megértsenek, szükséges ismerni azt a környezetet, amelyben felnőttem. A szabad természetet, mely körülvett, azokat az embereket, akik szüléimhez jártak, s apámat, különösen apámat! Büszke, nemes hajlamú, eszes, művelt ember volt atyám, Vajda Endre, az Ürményiek vaáli birtokának főerdésze. Magas, szálas, szép ember volt. Bálványoztam Apámat. Azt hittem, s még ma is hiszem, hogy kedvező körülmények között kiváló ember, talán lángelme lett volna belőle. Ha véletlenül előbb és franciának születik, talán ő lett volna Napóleonná, nem a „kis korzikai”. Olyan katonás volt minden mozdulata eszejárása, pedig soha nem volt katona, mintha egész életét háborúban töltötte volna. Oly lova- gias volt gondolkodása, oly sokat adott a becsületre, egyszerű cselédsorsból felküzdött ember létére, mint valami középkori lovag. Ó Én, Ének, Te fene térzene, Ürdögölő csillagi csárdás, Egy bolygó hét naprendszere: Pályám is! Ez a zokogtató zéró, Szentségtörő tűz, Csordátlan csillagé, Zeneüzenet, Ének, Én, Ó. a vízmosásokból a legjava televényt, mely a lehullott falevelekből képződött. Olyan tök, dinnye, ugorka nőtt benne, hogy megcsodálta mindenki. Valóságos Kánaán, Paradicsom, Eldorádó volt az a hely. A karózott töviskerítést egybefolyva futotta be a sok inda, a szilvafáról dinnye lógott, a futó paszuly meg a ház tetején is virított és termett; én Szedtem le onnan, mint fürge mezítlábas gyerek, minden héten a zöldbabot. Az erdőszélen szántóföldünk is volt az uraságtól. Tartottunk három-négy tehenet is. Malacunk meg egyízben annyi volt, hogy külön kis kanászgyereket kellett hozzá tartani. Any- nyink volt mindenből, hogy eladni, elajándékozni se bírtuk. Rajtunk romlott. Ami vad- és szelídhús van, abban mi dúskáltunk. Apám a legszálasabb embereket fo| Szolgalegény ] korában történt vele az az eset, hogy az------------------------------ urasági kastélyból egy, s más apróság eltűnt. Az uraság sorba behívatta és kérdőre vonta a cselédeket. Mikor apámra került a sor, az úr kezében a nagy mogyorófapálcával, elkezdte vallatni és fenyegette, hogy megveri, ha tüstént nem vall. Apám elvörösödött, melle zihált, úgy bántotta maga a gyanú. — Mondom, kérem alássan, hogy én nem láttam. Nem vagyok én se hazug, se tolvaj! — Ne nyelvelj, hanem add elő, mert ellátom a bajodat. — Meg ne üssön a tekintetes úr, ha az élete kedves! Én nem loptam. Engem még nem ütött meg senki. Az ajtóhoz ugrott, felszakította, kimenekült. Az úr utána a bottal. A lépcsőn ép szembejött a hajdú, arra rákiáltott a gazda: — Fogd meg a gazembert! Apám félkézzel megragadta a hajdút, s olyat lódított rajta, hogy az lekalimpált az udvarra. Ö pedig meg sem állt a harmadik faluig, ahol azonnal elszegődött más urasághoz. ____________ erdőben laktunk 1828-tól j A vaáli | kezdve. Pénzfizetése nem------------------ sok volt apámnak, a nagy fő erdészi címhez mindössze száz váltóforint, ami a mi pénzünk szerint megérne kétszáz forintot. De volt szép nagy lakóházunk az erdőben, melyhez egy holdnyi, megette két hold- nyi kert tartozott. A hátulsó kertben zöldség, vetemény, kukorica termett, az első kertben gyümölcsfák, virágágyak voltak. Földje buján termett. Apám az erdőben szedte össze gadta össze maga mellé ______________ kerülőnek. Magas, erős, nyíltszívű férfiak, tele nyugalommal, bátorsággal. Olyanok voltak, mint Hómér hősei;mint a mohikánok az őserdőben. Hajnalban, néha már éjfélkor, begyűltek, sorakoztak a tornácunkon; apám kiment hozzájuk, kezet fogott egy-két öregebbel és elindultak együtt az erdőbe; vagy átvették a parancsot, mentek maguk. Orvvadászok, fatolvajok, éjjeli legeltetők ellen egész haditervet főztek ki néha. Mert az urasági erdő szent hely, idegeneknek oda imádkozni se szabad belépnie! Borona-tüskét sem szabad ottan szedni, de onnan szoktak lopni a földművesek mégis, hanem gyakran rajta is vesztettek ám! Ne csodálkozzék azon, ha ilyen öreg ember létemre mindég az ételről beszélek. Hónapok óta azzal táplálom magamat, hogy visszaem- lékszem arra a bőségre, amely a mi házunkból kifolyt. Ha én mostanában csak századrésznyi étvággyal tudnék néha enni! De azt hiszem, nem is viszem már soká. magamat jól koplalni, tapasztalatokat akartam szerezni, országot-vilá- got vágytam látni. Petőfi volt az ideálom; az is színészeten kezdte, én is azon akartam kezdeni a költőséget. A nép nyelvét, szellemét, szokásait akartam megismerni Petőfi szülőföldjén, hogy lássam, mi Petőfiben a való, s mi a költészeti változtatás, hogy aztán én is úgy írjam meg, ha csak lehet, a magam erdei magányát, hogy az Petőfihez is méltó legyen. Akkoriban többet hittem magamról, s valamivel kevesebbet Petőfiről. Azóta sokszor beláttam, mint annyian mások is, hogy Petőfi és az Isten versenyen kívül állnak, s abbahagytam a népieskedést. | Ki akartam | Anyakép-idéző A földrengés sújtotta Bukarestben látta a megrendítő képet egy riporter: földre omolt házat bontottak a csá- kányosok, s az épület szögletében aléltan kuporgott az anya, testével védett gyermeke mintha korábban megkezdett játékát folytatná, kacagva, csi- vitelve bújt ki a romok alól. A háborúk katasztrófáit túlélők is jegyeztek már le hasonló emlékeket, méltó és ér- zelem-mozdító , sorokat azok számára, akikben halványul az anyakép. A költők énekeiben katedra- lis rajzolatú az anyakép. Tudjuk: a szép szó mívesei úgy ábrázolják az édesanyákat, mint akik „világot hordoznak vállaikon". De arra is van szava a költészetnek, hogy a világ nem mindenütt veszi vállaira őket, hiszen élnek közöttünk hálátlanok is, akik feledni képesek az ember-teremtés fájdalmasan szép pillanatát, akik már azt sem tudják, hogy az édesanyák jobban gyógyítanak, mint a medicinák s gyakran még a halálon is kifognak. Tornai József írta megka- póan szép „Pályám emlékeze- té”-ben: „Anyámé hát minden hajlandóságom... az ő figyelmessége és szerelmes szerete- te húzott partra. Mert fájdalmas, véres, kivédhetetlen szerelemmel szerette mind a négy gyermekét, de legfőképpen talán a legkisebbet, engem... Mindig éreztem: ha bármelyikünk meghalna, ő nem élne tovább.’’ fj'lég-e a szó, a nevezet az J édesanyák család-vállalására? De sokszor kérdezte ezt irodalom, művészet. A feArtner Margit grafikája lelet Ratkő József fogalmazás sa szerint ez: „Ha néhanapján ünnepel, kitüntetésként szívét viselt” r.u ; Iszlai Zoltán: Mama A portörlőt marokra fogja. Fegyverként fogja marokra; távolba néz. Ilyenkor talán az a gondja: a portörlő minek a rongya, s az hova lett? A szárnyas ifjúság elillant. Búsítja, bánja, hogy elillant? No nem, dehogy. Letörölget múlt percet és port. Az asztalra új térítőt bont, gyakorlottan. Borbély Tibor: Anyácska Most lennél hetvenéves Te három éve már halott Több mint ezer éjen át acsarkodott a lélek a mondatot lezáró kettőzött t-re, érted. Érted! ? Félig belőled lopott életem értelmes negyedét mosolygó unokád viszi tovább. Belőlem vérző vers szakad ki, végén pontatlan, torzított idézet: az örökké kék egen, mindig sötét felhők vonulnak át. Polgár István: Tied e vers Terpeszkedik az ősz homálya, terül folyóra, rögre, fára... Ha még magányos volnál, fájna, sajogna tán e hervadás, de vele vagy — nem fog a bánat. A dombon állsz, s a tépett fákat, a tájat nézed: merre szállnak a hangos, éhes vadlibák? Sajnálod őket, s integetve búcsúzol tőlünk — lágy kezedre egy szál ökörnyál furcsa selyme fonódik fel és úgy lebeg. A gyermekedre gondolsz — mélyen, szíved alatt, a pólya méhben növekszik és most rugdal éppen, jelt ad, titkos, vidám jelet. S te mintha már őt simogatnád: cipót simítasz, s két nagy almát, jövendőt, melyből felkarag rád egy új szeplőtlen nemzedék. Megtennél érte mindent — érzed —■, hogy életét vigyázzad, védjed.., Körötted már egész sötét lett, indulsz haza. A köd követ. Borong az ősz, s te mint a gyermek, fújtatsz, viszed a drága terhet ki párát játékból lehellget, s úgy lépsz, hogy szinte ringatod. Tavaszt viszel homályos őszben — itt mennél el, itt épp előttem, s benned, míg hosszan eltűnődtem, verssé váltál... Tiéd e vers. Igazság szerint alig tudok rólad valamit. Nem ismerem sződligeti otthonod, ahol egyedül élsz, talán kerted is van, talán nincs. A folyópart előrebukó füzeit látod ablakodból, vagy a Naszályt. Nap mint nap eljársz a közeli városba, a gyárba. Kezeid széles paraszti kezek, de ujjaid túl hajlékonyak, simák ahhoz, hogy keményebb munkára használd. Nem tudhatok rólad csak annyit, hogy egy szőke kisfiúval szálltál fel Siófokon. Ahogyan nézted, az anyák rejtélyesen sugaras tekintetével, végigsimítottál a hatéves legényke csupacsont vállán, s ahogyan csókolgattad, ki kellett találnom, hogy a fiad, akivel ritkán vagy együtt. Huszonhat évesnél te ss lehetsz több, félig gyerekasz- szony, bár zöldes szemeid sűrű megalkuvásokról, de szigorú önfegyelemről is vallanak. Szép is .vagy, ahogy a virágok lenyesett szárral kerülnek kosarakba, hogy ideig- óráig pompázzanak. Arcod se mindennapi. Keskeny, ideges orrvonalad, a szomjas ajkak közötti játékos hajlatoddal, lágyan előreszökő álladdal, koromfekete, merev fürtjeiddel. Minden más lényegtelenné oldódott körülötted, mozgó sziluetteké, nem vettél tudomást utas társaidról. Kizárólag őmiatta voltál jelen, a szőke kisfiúért. Később megszólítottalak: — Honnan, Erzsiké, és hová? Hunyadi István: Ismeretlen Erzsi — vonaton Megütődve néztél rám, de gyanakvás nélkül. — Miből tudja, hogy Erzsiké vagyok? — A monogramról. A reti- küljén az E betű. — Hát, persze. Nem nehéz kitalálni. Résnyire nyitottál ablakot, egyre tágult az a rés, titkolózás nélkül, mintha magad akartad volna felfedni intim gondjaidat. Lehet, hogy a korom is egyik érved volt, hogy bízhatsz bennem. Könnyíteni akartál emberfeletti, nehéz terheden? Lehetséges. Gyanútlan voltál, nem sejtetted, hogy érdeklődésem több egyszerű férfikíváncsiságnál. Amit megtudtam rólad, szokatlan erőfeszítés, szüntelen ismétlődő próba, hogy anyának maradhass. Nagyberényből származtál. Sződligetre. Anyád és a „dédi” itt élnek Somogybán, vállalták apátián fiad, mivel elváltál, egész embert követelő munkát végzel, s a nagyszülői gondoskodás szükségből pótolhatja az anyait. De te nem nyugodtál bele, hogy elszakadjon tőled Janika. Vágyakoztál utána, őérte kiáltoztak a falak minden esti el- hagyottságodban. Ezért ingázol kéthetenként, szabad szombatodon és megtoldod ünnepeid a hétfői nappal. Kisfiad hozod és viszed, hogy anyáskodhass. Közel hét órát utazol busszal és vonaton, s a rövidlejártú örömért többször is fordulsz. Nem tör össze az út, még annyira fiatal vagy, nevetgélsz is, mire ne futná az erődből azért, aki csak a tiéd. Meghökkentcsodálat lepett meg engem, a vizsgálódót, szándéktalan vallomásoddal, te, ismeretlen Erzsi. Nem tudtál róla, hogy alig járható magasságba emelkedtél. így mesélted: — A fiam játszótársáról is gondoskodtam, elhívtam mellé Erikát. — Ki az az Erika? — A Túri Erika, Jani féltestvére, férjem új házasságából. ö h áromesztendős. — De, Ercsi — néztem rá meglepetve. — Ne haragudjon, furcsa kérdésemért: szereti maga azt a kislányt? — Mint a magamét — felelte. — Hiszen egy apáitól vannak. Semmiről se tehet az a csöppség. Miért ne szeressem? Jani és Erika egymáshoz tartoznak ketten. Ne érezzék ők a szülői viszályt, össze kellett kötnöm, amit a változékony férfitermészeit és az emberi törvény szétválasztott. Kifelé, a tünedező fák irányába fordultál, eltöprengtél kicsit. Szádról se hervadt le a mosoly. Aztán továbbjátszottál Janikával. I
