Pest Megyi Hírlap, 1977. május (21. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-05 / 104. szám

mnra jr 4 % f Jfoj Cff Wß 1977. MÁJUS 5., CSÜTÖRTÖK Járási-városi TIT-közgyűIések A munkásművelődés fokozottabb támogatása HETI FILMJEGYZETi Ékezet Jelenet az Ékezet című új magyar filmből Amint arról már beszámol­tunk lapunkban, a Tudomá­nyos Ismeretterjesztő Társulat ez év júliusában tartja VII. országos küldöttközgyűlését. Ezen az elmúlt öt esztendő munkájáról készítenek szám­vetést: mit tettek a lakosság politikai, általános és szakmai műveltségének gyarapításáért. Az országos tanácskozás elő­készületei már egy hónapja megkezdődtek. Ennek kereté­ben elsőként a járási-városi ! TIT-szervezetek tartják meg közgyűlésüket. Lapunkban ed­dig hat ilyen tanácskozásról tájékoztattuk olvasóinkat, s ezúttal újabb háromnak leg­fontosabb tanulságait össze- í gezzük, elsősorban annak tük­rében, hogy mit tettek ezek a szervezetek a munkásműveiő- dés segítéséért. Negyvenöt százalék Az elmúlt öt esztendő mun. tájának legpozitívabb mérlege i a nagykátai járásban készült. ' Itt a TIT-szervezet jó munká­jának eredményeként jelentő­sen nőtt az ismeretterjesztő előadásokon részt vevő munká­sok száma. Ma már az összes hallgatók negyvenöt százaléka ipari munkás. Ez az arány an­nál inkább jelentős, mivel a • nagykátai járás ma még nem • tartozik az ipari járások közé. Hogyan sikerült ezt elér­niük? Minden évad szervezé­sekor a Társulat, szakmai tes­tületéinek segítségével, száz­százötven előadásból álló te­matikai ajánlójegyzéket ké­szített s azt időben megküldte valamennyi üzemnek, gazda­sági egységnek. Ez az ajánló tematika rendkívül kedvező visszhangra talált, hiszen min­denki megtalálhatta benne mindazt, ami a leginkább ér­dekli, amit a leginkább fon­tosnak tart Különösen jó fo­gadtatásra talált ez az ajánlás annál a negyvenhét szocialista brigádnál, amely részt vesz Nagykátán, a művelődési köz­pont által szervezett pont­szerző versenyben. öt esztendővel ezelőtt még mindössze két munkásakadé­mia működött a járásban. Ugyanennyi volt még 1973-ban is. Egy évvel későbben már három, tavalyelőtt négy, je­lenleg pedig három tömöríti az érdeklődőket. Persze, számuk lehetne több is, mivel olyan üzemek, mint a Telefongyár nagykátai gyáregysége vagy a Kohászati Gyárépítő Vállalat tápiószelei vasszerkezetek gyáregysége, még nem igénylik a munkások művelődésének ezt a fontos formáját. Az elmúlt időszakban a TIT százhalombattai városi szer­vezete tűzte ki legfontosabb feladatul: elősegíteni a mun­kások számára, hogy jobban megértsék szerepüket az üze­mi demokrácia érvényesítésé­ben, a kollektív ellenőrzésben^ a döntések előkészítésében, végrehajtásában, valamint a társadalmi élet egészében. E cél érdekében igen jó kapcso­latot teremtettek a Barátság művelődési házzal, amely együttműködési megállapodást kötött sok szocialista brigád­dal. Házigazda: a brigád E brigádok többségének kulturális vállalásai között fontos helyet foglalt el az ön­képzés, az ismeretterjesztő előadások látogatása. Gyakor­lattá vált, hogy az ismeretter­jesztő előadások témáját és formáját, érdeklődési körük­nek megfelelően, a brigádok választották meg. S egyre gya­koribb az is, hogy egy-egy szo­cialista brigád vállalja a házi­gazda szerepét az előadások megszervezésében. Öt esztendő alatt tizenhat munkásakadémiát szerveztek a városban. De a más jellegű akadémiák és előadássorozatok látogatóinak többsége is a munkások soraiból verbuváló­dik. ,Visszalépés Amíg Százhalombattának mindössze két nagyüzeme van, addig a budai járásnak tíznél is több. Nem véletlenül ez a megye legjelentősebb ipari já­rása. Ennek ellenére itt mind­össze huszonhat munkásaka­démiát szerveztek az elmúlt öt esztendő alatt s ez a szám is egyre csökkenő tendenciát mu­tat. Amíg 1972-ben hat, 1975- ben már csak kettő, jelenleg pedig mindössze három mű­ködik a járás területén. Ha csak a munkásakadémiák számának csökkenése lenne gond, azon aránylag könnyeb­ben lehetne segíteni. De a visszalépés szembetűnő más akadémiák esetében is, negy­venhétről harminckettőié csőiéként a számuk öt esztendő alatt. Ezen belül is a legna­gyobb visszalépés a mezőgaz­dasági akadémiáknál követke­zett be. Amíg 1972-ben még tizenegy volt, a számuk ma már csupán öt. Az már következmény, hogy összességében is csökkent az előadások száma a budai já­rásban. 1972-ben hatszáznegy- venhat, tavaly viszont már csak hatszáztizanhárom isme­retterjesztő előadást tartottak. Nem véletlenül tűzte ki célul a közgyűlés, hogy még az idén megrendezik az ismeretter­jesztés hetét, amelynek kere­tében az ismeretterjesztés leg­korszerűbb módjait kívánják népszerűsíteni. Ez azonban a megoldásnak csak az egyik módja lehet. A másik, amely legalább ilyen fontos: a jó szervezés. Nyári tárlat Nagymarosán A nagymarosi alkotóházba járó művészek műveit mutat­ják be a nyári kulturális ren­dezvénysorozat alkalmából, a Vili. nagymarosi nyári tárla­ton. Az idei bemutató külön jelentősége az, hogy a Magyar Népköztársaság Művészeti Alaipja idén ünnepli alapításá­nak 25. évfordulóját, valamint a Dunakanyar Intéző Bizottság alapításának 20. évfordulóját. A tárlatra szánt alkotásokat — egy darab (maximálisan 80x100) nagyméretű festményt vagy grafikát és egy méter ma­gas szobrot — 1977. július 11., 12., 13-án délelőtt 9-től dél­után 15 óráig lehet átadni a nagymarosi műWlődésí ház­ban. A Művészeti Alap, a Duna­kanyar Intéző Bizottság és a nagymarosi tanács díjat alapí­tott a kiállítás alkalmára. Szabó Ervin dokumentumokat keresnek A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár és a Magyar Mun­kásmozgalmi Múzeum kéri mindazokat, akik Szabó Ervin kéziratainak, fényképeinek, használati tárgyainak, a vele kapcsolatos dokumentumok­nak birtokában vannak vagy hollétükről információt tud­nak nyújtani, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár igazga­tóságát (341—576), vagy a Munkásmozgalmi Múzeum igazgatóságát (360—580) erről tájékoztassák. A könyvtár és a mú-eum a dokumentumo­kat és a tárgyakat megvásá­rolja, vagy kölcsönveszi a Sza­bó Ervin születésének száza­dik évfordulójára készülő ki­állításhoz. Prukner Pál Ne nézd, hogy fekete vagyok!... Hazai cigányságunk legszebb dalai Napjaink új szellemi áramlatának szerves része a cigányok iránt megnö­vekedett érdeklődés. A bőséges ter­mésből is kiemelkedő hely Uleti meg Szegő László Csikóink kényesek... Magyarországi cigány népköltészet cí­mű, az Európa Kiadó gondozásában most megjelent magyar nyelvre for­dított cigány népköltési gyűjteményt. A cigányok fél évezred óta itt élnek körünkben, joggal hihetnénk, hogy ala­posan Ismerjük őket, ám ez csak csa­lóka látszat! Ha pedig nem ismerjük őket alaposan, minden róluk alkotott véleményünk eleve elsietett és igazság­talan. Szegő László nagy szolgálatot tett énnek az antológiának az összeállítá­sával és talán még nagyobbat a csa­tolt tanulmány megjelentetésével, amely éppoly illúzióromboló, mint amennyire ködoszlató is. Sokféle hatás Cigányaink száma 350—400 ezer körül van, ők szaporodnak a legdinamikusab­ban, de ma még ők végeznek legke­vesebb termelő munkát, egészségügyi viszonyaik többnyire még meglehető­sen kezdetlegesek, kulturális szem­pontból is nagy az elmaradottságuk. Mindez sok elsietett vélemény kiala­kítására adhat okot és alkalmat. Míg azonban a kapitalista tömegtermelés szülte az útszélre dobta őket, szocialis­ta korszakunkban elindult lassú beta­golódásuk. Először úgy tudtuk: Egyip­tomból érkeztek, aztán a szakemberek kiderítették: India az őshazájuk; leg­újabban ismét még pontosabbá vált ere- deztetésük: a cigányok — már amelyik csoport ősi nyelvét megtartotta —, az iráni (perzsiai) eredetű ún. dárd nyel­vet beszéli, amely azonban erős ind (indiai) hatás alatt alakult. Amikor ci­gányaink mintegy ezer évvel ezelőtt Irán (Perzsia) felől elindultak, min­den végigjárt ország és nép nyelvével megismerkedtek és mindenfelől fogad­tak is be hatásokat. Ez a teljes nyitott­ság és környezetükhöz való alkalmaz­kodás, de a be nem olvadás is jellem­zőjük. Ma már őshazájuk, eredeti nép­dalaik és népzenéjük kideríthetetlen, legalábbis jelenlegi módszereink se­gítségével. Olyan sokféle hatás érte őket és olyan gyorsan — szinte nem­zedékről nemzedékre — alakult nyel­vük és költészetük, hogy pl. a múlt század végén gyűjtött dalokból ma már egyetlen darabot sem ismernek, míg a magyar népköltészetben nem ritka az egy vagy éppen több évszáza­dos alkotás sem, dallamaink között pedig akár ezeréves is akad! Ezt a ci­gányokról nem lehet elmondani: min­denkori környezetük költészetét és ze­néjét vették át és „el is cigányosítot- ták”. Időközönként sokféle nyelvjá­rásuk alakult ki, sőt, átvették a ven­déglátó nép nyelvét, esetleg sajátju­kat feledték. Állandó függésben Nálunk voltaképpen kétféle cigány él: magyar vagy zenész cigány (a töb­bi így nevezi őkett: romungró) és oláh vagy kolompár (kolompkészítő); csak ezek az utóbbiak beszélnek ma már cigányul. Az ő dalaikat tartalmazza ez a hiteles gyűjtéseken alapuló, kitűnő, bár sajnosán, mégsem teljes anyagra épülő válogatás is. Ezek az igazi, cigányul beszélő ko­lompárok azonban nemcsak kolompok és csengők készítésével, hanem még szegkovácsolással, üstkészítéssel, ló- kereskedéssel, sőt, jóslással és lopással is foglalkoztak. Mindig azzal, amit a nagy társadalom nem tartott .kifize­tődőnek, vagy éppen ildomosnak. így azonban vagyont nem gyűjthettek, él­tek máról holnapra és csak önmagu­kat, utódaikat tartották fenn, nem voltak állandó falvaik, nem alakult ki államuk, sosem volt cigányország. Állandó függésben éltek a nagy társa­dalomtól, következésképpen át is vet­ték szavaikat, dalaikat, olykor balla­dáik egy részét is. Nem mindent vet­tek át és semmit nem hagytak érin­tetlenül: fordításaik éppoly szabadok, mint rögtönzéseik. Mindenben különböznek E kiválogatott dalok között — ci­gányról magyarra vsainak fordítva —, sok ismerős akad: van köztük romá­noktól, szerbektől, vagy éppen ukrá­noktól átvett és cigányul tovább éne­kelt hősének, továbbá magyar szár­mazású rabének, ballada és táncdal, sőt, szép számú mulatónóta is, vagyis voltaképpen vissza vannak fordítva magyarra. Ezek azonban nem szilárd műfaji kategóriák, ilyenek a cigányok­nál nincsenek, legfeljebb a lassú és a gyors dal különböztethető meg, eze­ket, ha maguk között énekelnek, vál­togatva, szinte arányosan elosztva ad­ják elő. (Talán innen van báljainkban a lassú és a gyors csárdás váltogatásá­nak szokása is?) A cigányok nemzeti-társadalmi hely­zete minden ismert néptől merőben kü­lönbözik. Így a cigányok körében is minden megváltozik és minden mást is jelent, mint nálunk, ők az Európán kívüli népekre vagy a mi gyermeke­inkre emlékeztetnek: a szilárd dal-, vagy balladaszerkezetet pl. felbontják és tetszésük szerint megváltoztatják: ahol épp eszükbe jut, ott kezdik el a dalt, és egyáltalán nem éneklik vé­gig Egy-egy dalukról szinte soha nem lehet megtudni, hogy milyen hosszú? Ballada pedig voltaképpen nincs is köztük, mert az ellentétek megfogal­mazásához fejlett osztályviszonyok kel- lenénék, de azért mégis vettek át né­hányat tőlünk, és ezeket rendszerint vigasztaló befejezéssel adják elő. Dalaik ma is eleven életet élnek: egyikben-másikban pl. Mercedes, mo­tor, mentőautó, eszpresszó, szódavíz és hasonló motívumok szerepelnek, de a munka, a ház vagy a kert sehol! A téma: szerelem, lopás-ölés, börtön, kocsmai mulatság, ezek a legfontosabb tartalmi csoportok, néha még panasz a szegénységre vagy a cigányüldözésre. Teljes szókimondás és nyíltság a dalok jellemzője. Néha egy-egy babonás elem, máskor pedig régi szokások (pl. karó­hoz való kikötés stb.) bukkannak fel a szövegekben. Művészien, hitelesen Mindezt hiteles és ugyanakkor mű­vészi tolmácsolásban — legjobb köl­tőink vettek benne részt — és Bartha László érdeméből szép köntösbe öl­töztetve kapjuk. Legfőképpen mégis Szegő László érdeme ez a mű, aki egyedül többet gyűjtött és fordított, mint az összes többi együttvéve. Nem­csak művészi élvezetet nyújt azon­ban e kötet, hanem ismereteinket gya­rapítja: néhány szép cigánynyelvű szö­veget is olvashatunk: a filológiai hi­' telt növeli, hogy Szegő minden egyes alkotásnak megadja a pontos lelőhe­lyét is. Kitűnő példája e kötet annak, hogy látszólag egymásnak ellentmondó kö­vetelményeket is milyen jól össze le­het egyeztetni. Így a fordítás hű és mégis művészi, az egész antológia nép­szerűsítő, az utószó azonban — közért­hető a .stílusa —, akár akadémiai fo­lyóiratban is közölhető lenne. . Katona Imre docens L Megérkezik a városkába — vagy inkább faluba — egy frissen végzett, vörös diplo­más népművelő fiú, Péter, hogy elfoglalja élete első ál­lását a helyi üzemben. Már az igazgató titkárnőjének iro­dájában kiderül, hogy senki nem várta, még arról a hirde­tésről se nagyon tudnak, ami­nek alapján a fiú idejött. Az­tán még egyéb dolgok is ki­derülnek. Például az, hogy ez az üzem valami istenverte, ócska kóceráj, hetvenhétféle lerobbant műhellyel, üzem­résszel, amelyekben szabadon kószálnak a tyúkok, a serté­sek. Bizonyára gyártanak is itt valamit, de hogy mit, azt nem tudjuk meg. És nem is lényeges, mert a film készí­tőit, Kardos István forgató­könyvírót és Kardos Ferenc rendezőt nem az izgatja, hogy konkrétan miféle termékek készülnek ebben a nevenincs faluban lévő nevenincs gyár­ban, hanem az, hogy mihez kezd, egy ambíciókkal teli, el­méleti kérdésekben jól felké­szült népművelő egy elmara­dott — tárgyi körülményei­ben és feltehetőleg termelési módszereiben, de munkásai tudatát tekintve is elmara­dott — üzemben, amikor a valósággal kerül szembe. Erről a témáról, persze, sok­féle filmet lehetne készíteni. Kardosék egy nagyon rokon­szenves megoldást választot­tak: olyasfajta ironizálással adják elő a történetet, mint amilyent legutóbb Dárday Jutalomutazás című filmjé­ben láthattunk. Miiben áll ez? Abban, hogy Péter népmű­velői ügybuzgalmát egy el­rajzolt, eltúlzott világgal szem­besítik, s magát az ügybuz- galrnat sem veszik halálosan komolyan. Például: az üzem­ben azért van annyi baromfi és sertés, mert a gondnoknak ez a „háztájija”, s mellesleg meg van győződve, hogy, ha'a tyúkok a vasforgács szemét­dombon kapirgálnak, tojásaik vastartalmúak lesznek. Vagy: asz igazgatót be akarja fűzni egy módfelett csinos lány, min­denáron feleségül akar menni hozzá. De ezt az álmát Péter ágyában vallja be, egy kelle­mes pásztoróra közben, s Pé­ter lesz az, aki a sikerhez ve­zető út kikövezésére Tatjána levelét ajánlja a lánynak, aki meg is írja a puskini levelet — de az az igazgató vénlány titkárnője kezébe kerül, és vé­gül ő vall vele szerelmet az igazgatónak, s ő ér célba a csi­nos lány helyett (aki viszont bődületes sikert arat, mint aktmodell a Péter által létre­hozott üzemi képzőművésze­ti kör népes férfitársasága előtt...) Az Ékezetben minden el­rajzolt egy kicsit, s ez az el- rajzolíság, ez az ironizálás igen sok mulatságos percet szerez, ráadásul nemcsak el­szórakoztatja, hanem el is gon­dolkodtatja a nézőt. Mert ez a furcsa, gyakorlatiatlan, de me­rő jóindulat fiú végül is min- denikiből kihoz valami mé­lyebbet, érdekesebbet, s meg­mutatja az emberek mulatsá­gos, nevetséges vagy kisszerű külseje mögött az érző szívet, a keserűséget, a dédelgetett vágyakat, vagy a rejtegetett kudarcokat. Ettől van, hogy bár kinevetjük ezeket az em­bereket, kinevetjük ezt a mu- csai kócerájt, s kinevetjük azt a gondolkodási módot, amely szerint minden jól van úgy, ahogy van, mégis sajnáljuk is őket, és sajnáljuk ezt a jóin­dulatú gyereket is, akit végül csendesen kirúgnak a gyárból, mert nem tudják semmire sem használni. De azt is érez­zük, hogy az ilyesfajta kóce- ráj oknak nincs jövőjük, s hogy a legképzettebb népmű­velőnek is szüksége van a gyakorlati érzékre. És talán legfőbb tanulságként azt szűr­jük le, hogy az emberek tu­datának átalakítása csak ak­kor lehetséges, ha ők maguk is akarják ezt az átalakítást. Kívülről, erőszakkal, rossz módszerekkel ez nem megy. Nagy kár, hogy a film jó alapelképzelése, jól megtalált stílusa néhány helyen — kü­lönösen a befejezés, az utolsó tíz perc képsoraiban — átvált hagyományos burleszkbe. Ez idegen ettől a filmtől. Vörös plakát nemzetiségűek köréből jöttek (voltak köztük magyarok is). Nos, Cassenti filmje úgy idézi ennek a mártírcsoport­nak a történetét, hogy a má­ból indul: egy amatőr színját­szó csoport eljátssza a Ma- nouchian-egység sztoriját, a per lefolyását, a kivégzéseket, s meghívják a kivégzettek életben maradt rokonait, har­costársait is, akik szintén el­mondják a maguk visszaemlé­kezéseit, melyek többnyire meg is elevenednek. Ennek a több síknak az egymásbaját- szása hallatlanul feszültté, a néző figyelmét fogva tartóvá teszi a filmet. Nem könnyű al­kotás, de akit érdekel, miképp lehet egy oly sokszor és oly igen nagyon elsematizált té­máról, az antifasiszta ellenál­lásról újszerűén beszélni, az értékelni fogja Cassenti film­jét. f976 folyamán több film- fesztiválon bemutatták ezt a francia filmet, melyet Frank Cassenti rendezett. Elnyerte a Jean Vigo-díjat, melyet az esztendő leginkább újítóten­denciájú filmjének szoktak odaítélni. Most a Filmbarátok Köre hálózatban a nézők szélesebb rétegei is megismerkedhetnek a filmmel, mely tulajdonkép­pen a múltba pillant vissza, noha, állandóan jelen van ben­ne a ma is. Az alaptörténet a második világháború alatti Franciaország ellenállási moz­galmának egy legendás cso­portjáról, a Manouchian-egy- ségről szól. Ezt a partizáncso­portot a németek elfogták, s valamennyiüket kivégezték. A csoport érdekessége az volt, hoev tacfiai a Ip^'kíilönhnznhh Indiánkaland Onfarióban rossz fehér katonatiszt, szép kislány és csúnya árulás, ve­rekedés, lövöldözés, csata az indiánokkal erdőn-mezőn, he­gyen-völgyön, meg minden. Tíz év körüli nézőknek ajánl­juk, közülük is a naivabbak­nak. Takács István Román—francia—angol kop­rodukcióban készült ez a Coo­per indiánkönyveinek motí­vumai alapján összeszerkesz­tett — vagy inkább: összeesz- kábált — film. Rendezője Jean Dreville és Sergiu Nicolaescu. Van benne jó indián és rossz indián, jó fehér vadász és

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents