Pest Megyi Hírlap, 1977. május (21. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-29 / 125. szám
1977. MÁJUS 29., VASÁRNAP an 7 Roszen Boszev: Gutai Magda: Varázsdal A malomtóból kiugró béka királyfivá változzon át Hatlovas hintón vigyél riadtan álomfej tőkhöz kuruzslókhoz Macskafűből oroszlánfűből főzess nekem mákonyos teát — mikor lidércfénv lebeg a lápon s a présházak tetejére jövendőmondó bagoly telepszik Mondj el nekem mindent elölről Beszélj a gyerekkorodról S a fonnyadt káposztalevelek közül — mikor elfordítom a fejem — emelj föl egy fényes kisfiút •\ Haraszti Gábor: Kicsi gyerek Kicsi gyerek, csupa piszok, Széjjel szórja a kavicsot. Futkározik ide-oda. Nem bír vele az anyuka Arra megy egy pici kutya. Ugrándozik a kis buta. Megijed a kicsi baba. Visszahívja őt a mama. Vásott baba engedetlen. Messze fut a játszótéren. A kiskutya megkargeti, Mama fogja, fenekeli. Pici baba, megértheted, A bőrödön érezheted. Szptfogadni jobb anyának, Egerek most szomjaznának. Marafkó László: Emberke Héjából kipergett gesztenye, bikkmakkon pitypang pelyhe, szirénázó ördögmotolla, mindenségben kelt cipócska. vajon mire vettetsz tiszta éhség, világba mentett? Napfény a hegyekben gyott a férjem, el is felejteném, de hát itt a gyerek... Mellém ült, elmesélte a történetét, amely évek óta gyötörte, jóllehet, eddig az utcán százszor is közölte velem, hogy jól van. Ahogy illik ilyenkor, gyorsan kitaláltam egy történetet, hasonlót az övéhez, amelyben szintén el akartak válni, de váratlanul minden rendbejött, és azóta boldogan élnek. Hitte-e, vagy se, nem tudom, de mégis megvigasztalódva folytatta az útját. De az én kezem még mindig fájt. Néhány ismerősömnek elmondtam még. Ki közeli volt, ki távoli, de mind olyan, akivel már régóta nem álltunk le egy szóra. Megosztottam velük fájdalmam és meghallgattam az övékét. A fájdalom lassan el is múlt, hisz csupán egy darázs csípett meg. Annak rendje és módja szerint utamra indultam, lépegettem és biccentettem jobb- ra-balra: „hogy vagy?”, vagy feleltem rá, hogy „kösz, jól”. — Biztos lévén abban, hogy úgy van a másik is. Elmentünk egymás mellett, odakacsintunk ezzel a „hogy vagy?” — „Köszönöm, jól” párbeszéddel a másikra, és cipeljük tovább saját utunkon a saját terhűnket. De, ha csak egy darázs csíp meg, megállunk mások fájdalmánál is. Hallgatózom, hallom, hogy zúgnak át az életünkön a repülők és a villamosok, zúgnak az ambíciók, mi magunk is zúgva szállunk ide-oda, de a darazsak egyre ritkábban zúgnak. | Utolérjük-e | va\on a daraT ; _______'--------1 zsat a mi őr ült zúgásunkkal, és hogy vagyunk, jól vagyunk mi egyáltalán? (Migray Ernőd fordítása) zemiramisz függőkertje, az egyiptomi piramisok és sorolhatnám az ókori világ hét csodáját a modern technika vívmányaival karöltve. Az emberi kéz alkotta hatalmasságok között nem tartjuk számon a legnagyobb csodát, az írott szót. Az emberiség legnagyobb találmánya, hogy az emberi agy szüleményei nem vésznek a feledés homályába. Évezredes kultúrák szellemi termése látott napvilágot a hie. roglifák megfejtésével. A nini- vei könyvtár ékírásos kőtáblái tudósítanak az ókori Mezopotámia nagyjairól és hétköznapjairól. Középkori másoló barát képét látjuk a polcokhoz láncolt kódexek díszes kezdőbetűiben. Kevesek sajátja az írás tudománya és a könyv egészen a tizennegyedik századig. Gutenberg mester nevéhez fűződik a könyv forradalma. Az ő találmánya által vált viszonylag gyorsan sokszorosít- hatóvá, tömegközlésre alkalmassá a könyv. Találmányának KÖNYVÜNNEP igazi lényege nem is maga a nyomtatás technológiája, hanem a betű sokszorosítása. Tulajdonképpen az ő ötlete alapján készülnek a mai irodalmi termékek is, mígnem egyszer a számítógép el nem foglalja majd a szedőgépek helyét. Ez az információáradat meggyorsítását jelentheti majd. Az amerikai Me Luhan sokkal nagyobb veszéllyel kürtölte tele a közelmúltban a világot. Gutenberg Galaxis című művében vészharangot kongat a könyv mindenhatósága fölött. A veszély okát és eredetét a televízióban látja. A képi látás úgymond megöli az olvasásra késztetést. A kisgyermek rászokik arra, hogy házhoz szállítva, „készen tálalva” hozzájuthasson a tudáshoz, amelyet sokkal gyötrelmeseb- ben kap meg az olvasás útján. Az emberiség fantáziája ellustul — mondja —, s így a tudás felszínessé válik. A világot megfosztja e szerkezet a délutáni olvasgatások lelket szépítő emelkedettségétől, s az elmélyülés magasztos érzésétől. Szerencsére ez a veszély ténylegesen nem fenyeget. A könyvtárosok megmondhatói, hogy egy-egy regény tévés fil- mesítésekor megsokszorozódik a forgalom, elfogynak a könyvespolcról maguk a művek. Az egymást erősítő hatás tendenciája ez. A könyv hatalmát jellemzi Szerb Antal az irodalomtörténész, aki Baudelaire olvasásakor így sóhajtott föl: „Az első szerelemnél is többet jelentett”. Móricz Zsigmond az élet szerves részének tekinti az olvasást: „de hogy a könyv teljesíthesse ezt a mindjobban ráháruló feladatot, kell, hogy az emberek bízzanak benne. A közönség hite emeli a magasba az irodalmat is.” A könyvhét alkalmából Babits Mihály szép soraival 'szeretném olvasóink leírt szóba vetett hitét erősíteni: „Ó, ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell, hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember: mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember — így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.’’ Erdős! Katalin A szerző Eszmeralda csókja című kötete a könyvhéten jelenik meg. Ebből közöljük ezt az elbeszélést. Molnár Zoltán: I Az öregember Présház Németh Miklós linómetszete rögtön meglátta, hogy odalent megállt egy autó. Hiszen örökké leste, nem jön-e erre valaki. A kocsiajtó élesen csapódott; mert itt megnőttek a hangok. Olyan negyvenéves-forma fiatalember kapaszkodott felfele. Feljött Szarka szomszéd szőlője mellett. Lassan jött, nézegetett. A tájat nézik ezek; lépnek kettőt, visszanéznek, hogy mennyit tágult a szemhatár. Ilyenek, városiak. Ahogyan kapaszkodott, úgy látszott, mintha az övékét nézné; mintha csak idelátna az ablakba, és sejtené, hogy van mögötte valaki. Az öregember beljebb húzódott, hogy csak ő lásson ki, az autós ne lássa őt. De amikor az felért a dűlőre, akkor mégis visszakényszerült az ablakhoz, hogy láthassa. Mert az autós bejött egészen a pincefalig; erre ugyan neki meg ki kellett nyitnia az ablakot; kihajolt. Alatta volt a fiatalember, és már kereste is, hol kerülhetne beljebb. — Ez a Kaczur-pince? — Céduláról nézte a nevet. — Ez — bólintott az öreg egy kicsit riadtan. — A hirdetésre jöttem, vagyis a lányával már beszéltem... Jó napot! — S meg is bökte a sapkáját. — Maga, ugye, Kaczur Illés? Még riadtabb lett az öreg: csak bólintott. Nem tudott semmiféle hirdetésről. Nézték egymást. Az öregnek pénteki szakálla volt; csak vasárnap szokott borotválkozni. A fiatalember magabiztos kis bőrzekében; a hasán volt a zseb, oda dugta a kezét. Parasztbarokk — nézte meg még egyszer a hegyoldalból kikönyöklő épületet —, csak már egy kicsit elrontották. — Felmehetek? Az öreg becsukta az ablakot, eiibe ment. I Az autós —- — szaporán felszaladt a falépcsőn. Tizéhhét valaha tákoltkis falépcső kerülte meg a pincét. A szo- bácska a tetején egyenesen a szőlősorokról nyílott. — Földszinti manzárd... — vigyorgott az autós. — Tessék beljebb! \ Gyalult asztal volt, szék; hálni meg dikó, leterítve rongypokróccal, meg a lavórnak egy kecskeláb, felette borotválkozótükör. — Lakályos. — Aztán meglátta a sarokban a kis vaskályhát is. Tűz nem égett benne. Kicsit megborzongott. — Délfele szoktam begyújtani. Főzök egy kis tarhonyalevest. Besüt a nap, melegít. A fiatalember az ablakocskát nézte, hogy vajon mennyi meleg jöhet be rajta. Visszalépett az ajtóhoz. — Felfele meddig ér? Hol a határ? — Van ott egy fa. Körtefa. Az még a ... miénk. De a miénket mintha máris bizonytalanabbul mondta volna. — Ühüm... Hanem az úttól egy kicsit többet kell kapaszkodni, mint ahogy a lánya mondta. „Nem muszáj — gondolta az öreg —, ne kapaszkodj. Szóval... el akarják adni.” — Meg egy kicsit nagyobbnak is gondoltam. 1 — Hát, ez ennyi. Kapálni éppen elég. — Azt hiszem, el is tévesztettem a napot — mondta a bőrkabátos —, azt mondták, vagy a lánya, vagy a veje itt lesz. Lehet, hogy holnapban egyeztünk ... Igazság szerint nélkülük akarta megnézni. Maga se tudja, miért. Mintha él tudnának takarni, vagy megszépíteni valamit. Megvakarta a tarkóját. — Hát napszámost lehet-e kapni? — Biztosan — mondta az öreg, nem nagy meggyőződéssel. De ne ő legyen, aki elkeseríti. — Aztán jó bor terem-e rajta? Az öreg rémülten vette elő a demi- zsont a sarokból. — Kóstolja meg! — Nem szabad. Vezetek. Na, egy korty int ást... A pince le volt zárva, ahhoz nem jutott az öreg. „Csak megárt — mondta a lánya —, mert mértéket nem ismer.” Kimérte két hétre, hogy ossza be. Ötliteres demizson tizennégy napra. Kiszámította, hogy az három deci naponta. És márad nyolc deci, ha netalán valaki látogatója akad. Szólni se lehet. Nem is szólt. A lánya csak félti az egészségét Ebben a korban nem lehet csak úgy litereket inni. | A bőrkabátos . .. 1--------------------------------mintha egy ki csit fintorgott volna. Talán nem volt neki elég tiszta a pohár. Belekortyolt, csámcsogott. „Na, te szakértő...!” — Hát igen. — Idei. Jövőre még jobb lesz. Letette, nem itta meg. Hát, ugye, vezet.. . — És itt tetszik lenni állandóan? — Jobb már nekem itt, öregembernek. Senki nem háborgat. „Vagyis éa nem háborgatok senkit” — gondolta. — Felmegyek, megnézem onnan is — mondta a látogató —, a körtefától. Fürgén megindult felfelé. Az öreg egy pár lépésnyit követte, illendőségből. De aztán megállt. Nézte, hogy a bőrkabátos felér, megfordul, körültekint. Gyönyörködik a tájban. Hát eladják ... Nem is szóltak. Mintha arról vitatkoztak volna Itt egyszer, hogy milyenre cseréljék a kocsit. És én?... Talán meg kéne már halni. Mikor az autós elment, kilöttyintette a maradék bort, és másikat töltött. Még háromliternyi volt a demizson- ban. De nem tudott tőle berúgni. Délután fogta magát, körbejárta a hegyet. Hátha csak talál itt-ott egykét öreget, akikre ráköszönhet. Talált is. Behívták egy-egy kortyra. I Másnap, — amikor jött a lánya. ott feküdt a dikón, a hidegben, ruhástul. Egy kicsit sáros is volt. Megijedt, elkezdte rázni. — Hiszen maga részeg, apám! Felkapta az üres demizsont. — Mind megitta! Egyszerre. —Majdnem sírt. — Hogy is nem szégyellj magát?! Az öreg pislogott; sajnálta a lányát. De még nem ébredt fel egészen, nem tudta, hogy kell-e magát szégyellnie, vagy sem? nak. Asszony, gyerek, hűtő- szekrény, televízió, meg vidéki rokonok egy kétszer hármas szobában. Elegen vagyunk ahhoz, hogy megkapjam a szomszédos szobát, de megkérdezték, miért nem rakom ki a bérlőimet. Megígértem, hogy megpróbálok segíteni rajta, gondolván, hogy csak lesz valami jó tippem, vagy egy jó emberem a tanácsnál. Az ismerősöm megvigasztalva távozott. f Csak fájt I f k«em- ^ !--------------—L is ültem egy pa dra. A fasorban egy hajdani évfolyamtársnőm közeledett, mindjárt meg is kérdezzük egymást: „hogy vagy?”, és úgy látszik majd, hogy jól vagyunk. Végül mégis megállt és megkérdezte: — Hogy vagy? — Nem jól — feleltem. — Megcsípett egy darázs és most fáj a kezem. — Én pedig — viszonozta a hajdani évfolyamtársnőm — valószínűleg elválok. Itt haI Megcsípett | ^ hol, de pont a vasbeton-főváros közepén, nem akárkit, de pont engem. Éreztem a fájdalmat, a kezemre pillantottam, és hirtelen nem is láttam összefüggést a csíkos rovar és a fájdalom közt, de később eszembe jutott pajkos gyermekkorom, a szúrós méz az arcomon; és semmi kételyem sem maradt — húsz év után újra belém mart. Folytattam az utam, de a kezem sajgott. Látom ám, szembe jön velem egy ismerősöm, akivel valaha kapcsolatban voltam, de hogy egy továbbképzésen, vagy egy üdülőben találkoztunk-e — arra sehogyse tudok visszaemlékezni. De azért udvariasan mindig megkérdezzük egymást: „Hogy vagy?” „Kösz, jól. Hát te?” „Én is”. — Hogy vagy? — biccent az ismerősöm, és már menne is tovább, de a villanyrendőr sárgára váltja a zöldet. — Várj —, mondom —, az előbb megcsípett egy darázs. — Darázs? — kérdezi az ismerős. — Darázs — erősítem meg —, és most sajog a kezem. — Hát — szól ekkor —, én sem vagyok jól. Már negyedik éve lakásgondjaim van■ A darázs