Pest Megyi Hírlap, 1977. május (21. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-04 / 103. szám
4 íKrtr W 1977. MÁJUS 4., SZERDA A Dagály-klubtól a Ki mit tud? döntőig A Vujicsics-együttes útja A szentendrei Vujicsics együttes a Ki mit tud? döntőben. Karalyos József felvétele Szentendrén, a Pest megyei Művelődési Központ előadótermének színpadán a tánckar kóló-alaplépéseikkel — délszláv néptánccal — bemelegít. A Vu- jicsics-zenekar néhány tagja kíséri őket. A Pomázi lakodalmas próbájára készülnek. A Vujicsics együttes vezetője Eredics Gábor, hangszere a furulya, a harmonika és a duda. A zenekar megalakulásáról, emlékezetes sikereiről beszél. I — Nagyon sokat dolgoztunk, amíg a Ki mit tud-ig eljutottunk — mondja. Mielőtt a zenekar a mai formájában kialakult, mindannyian szerepeltünk különböző kamarazenekarokban, ami a lehető legjobb előgyakorlat volt. Tanulmányainkat a szentendrei zeneiskolában kezdtük el. A népzene iránti érdeklődésünk már akkor kifejlődött. — A mostani felállásban először 1975-ben a Dagály ifjúsági klubban és a Marx Károly Közgazdasági Egyetem klubjában szerepeltünk, a pomázi néptánccsoporttal Pomázi Nemzetiségi Együttes néven. Eredics Kálmán bőgőn, Borbély Mihály klarinéton, furulyán, Győri Károly tamibu- ricán, hegedűn, Nyári Iván brácsa-tamburán, harmonikán, Szendrődi Ferenc taimburicán játszik. Az egyetem klubjában Széki táncház-bemutatót tartottunk magyar, román, görög és délszláv dalokból. A klub vezetőivel közösen támadt az ötletünk, hogy játsszunk a közönségnek is délszláv talpalá- valót. Attól kezdve állandóan délszláv zenét kértek tőlünk, megtanulták táncolni, mi pedig alkalmazkodtunk a táncosok ritmusához. Még ebben az évben bemutatkoztunk a legfontosabb szerb búcsúkon és bálokon. A népszerű Gyure.i bácsi elismerő mosolyán mértük le először, hogy jó irányban haladunk. Kialakult az együttes profilja. Elsősorban szerb, horvát és macedón népdalokat játszunk és dolgozunk tfél. Alapvetően rneghatározó élményünk az akkori, a július 26-i budakalászi búcsú, ahol együtt játszottunk Vujicsics Tihamérral, aki szinte minden hagyományos szerb- horvát ünnepen megjelent kis, hatlyukú furulyájával. Virtuóz játéka, az egyéniségéből áradó szuggesztív erő mindenkit lenyűgözött. Megígérte, hogy ha a damaszkuszi gyfij- tőútjáról visszatér, állandóan segítségünkre lesz. Korábban is nagyon sok szakmai tanácsot kaptunk tőle, minden hangszeren mutatott egy-egy újszerű mesterfogást. Az együttes híre még ebben az évben eljutott Sárosi Bálinthoz, a Magyar Tudományos Akadémia népzenekutató csoportjának vezetőjéhez. Ö szerepeltetett bennünket a később Cigányzene című televíziós film-, adás utolsó részében. — A következő, a tavalyi év elején nehéz próbát álltunk ki — kapcsolódik a beszélgetésbe Eredics Kálmán. — A Tolna—Baranya megyei turné alatt azon a vidéken szerepeltünk, ahonnan dalaink legnagyobb része származott. Nagyon büszkék voltunk, amikor a felsőszentmártoni közönség tapssal kísérte szólóinkat. Nyilvánvalóvá vált, hogy az‘igazán elmélyült munka feltételeinek megteremtéséhez szükségünk van egy patronáló szerv segítségére. A szentendrei megyei művelődési központ vállalta ezt a feladatot. Megtiszteltetés volt, hogy a nyári szentendrei Vujicsics-műsorban — amelyet Gulyás László szerkesztett — többek között a Magyar Állami Népi Együttessel együtt játszottunk. Itt döntötték el a tv-szakemberek, hogy szerepelünk a Vujicsics- filmben. Tavaly októberben fölvettük a Vujicsics együttes nevet, a művész özvegyének hozzájárulásával. Azóta szerződésünk van a művelődési központtal, áttettük a székhelyünket Szentendrére. — Hadd tegyem hozzá — mondja Szendrődi Ferenc —, hogy megalakulásunk óta folyamatosan gyűjtjük a népdalt, népzenét és a hangszereket. Tiszaújfalun barátságot kötöttünk Bársony Istvánnal, a tekerőlant kiemelkedő művészével, annak utolsó készítőjével. Azóta állandóan segít az együttesnek. A régi hangszerek beszerzése igen nehéz, a Ki mit tud középdöntőjében például öt kölcsöni.-.igszerrel játszottunk. Szerencsére a művelődési központ támogatása révén ez a problémánk fokozatosan megoldódik. — A Ki mit tud, mint verseny, újszerű élményt jelentett — veszi át a szót Eredics Gábor. — Nagyon sok jó zenekarral és szólózenésszel találkoztunk, már az elődöntőkben teljes erőbedobással kellett küzdenünk. A győzelemnek természetesen nagyon örültünk, még most sem fogtuk fel igazán, hogy elsők lettünk. A verseny hangulata nagyon jó volt, nemcsak a kollégákkal, a televízió munkatársaival is összebarátkoztunk. Az ashabadi fellépésre és a Varsó—Leningrad—Helsinki jutalomútra egyaránt lelkesen készülünk. — A közeljövő legérdekesebb eseményének a szentendrei nyári teátrumban való szereplésünk ígérkezik — teszi hozzá Eredics Gábor. — A Tévedések víg játéka című Shakes- peare-komédaa színhelyét Herényi Imre rendező átteszi egy dalmát kikötővárosba. A délszláv zenei betétek előadásában a zenekar közreműködik. Eredics Gábor elmondta még, hogy a zenekar a délszláv zieme főszerepének megtartásával még nagyobb zenei sokoldalúságra törekszik. Ezért választották az együttes névadójául Vujicsics Tihamért, az „ördöngös” zenészt, aki a magyar és a szerb- horvát népzenét egyaránt anyanyelvi szinten játszotta, aki minden népzene területén otthonosan érezte magát. A nagy művész nevének viselése nemcsak megtiszteltetés, hanem felelősség. Ennek szellemében szeretnének továbbra is játszani. Pósa Zoltán SZÍNHÁZI ESTÉK Kabaré Bemutató a Fővárosi Operett Színházban * „ mutatták be J a New York-i Broadway-n Joe Masterojj (szöveg) és John Kander (zene) musicaljét, Kabaré címmel. Alapja Christopher Isherwood (magyarul is megjelent) kötete, az 1939-ben írt Isten veled, Berlin!, s az ebből John Van Druten által készített színpadi változat volt. Persze Masterojj meglehetősen szabadon bánt az anyaggal, s annyit és úgy vett át az Isherwood kötet elbeszéléseinek meséjéből és figuráiból, amennyit egy musicalhez jónak látott. Meghagyta egyik főfigurának a kis harmadosztályú kabarétáncosnőt, Sally Bowlest, valamint a kezdő amerikai író, Cliff (Isherwood alteregója), és barátjuk, Ernst alakját, s kitalálta — igen lényeges új figuraként — a Konferansziét, aki részint tényleges műsorvezető abban a kétes rangú kabaréban, ahol Sally énekel és táncol, részint az_ egész darab narrátora és mozgatója. A háttér, az 1930-as évek elejének Berlinje, megmaradt. És ezzel, valamint Schultz úrral, a zsidó származású zöldség- és gyümölcskereskedővel Masterojj fel tudta vázolni azt a vészterhes légkört, amely ezeket az éveket jellemezte Németországban, A fasisztává Tizenegy váló Ernst, a zsidóüldözés első — és nem éppen szelíd — „akcióit” elszenvedő Schultz úr, a náci ideológiát és agresz- szivitást lassan befogadó német kispolgárság megalkuvása, gyávasága, ijedtsége, Sally és Cliff szomorúan válással végződő szerelme — mindez ott van a műben. A zene pedig, Kander ízig-vérig musical zenéje, híven szolgálja számaival, tánc- és kórusbetéteivel a librettista szándékait. Így aztán a Kabaréban jóval több „jön össze”, mint egy szokvány és szabvány zenés színpadi játékban. Talán azért, mert Mas- teroff tudja: a fasizmussal nem lehet viccelni, a jasiz- musról nem lehet gügyögni és negédeskedni. Antifasiszta f •»&“} Nem .olyan értelemben, mint mondjuk egy Brecht—Weill* mű. De mindenképpen humanista, erőszakellenes, embertelenségellenes. Az pedig a jó mesteremberek dicsérete, hogy a Kabaréban a tisztességes politizálás olyan színpadi formában jelenik meg, amiben az épkézláb — a műfaj követelményei szerint egyik-másik szálában enyhén érzelmes — sztorihoz jól előadható zene társul, a figurák jól használhatók, s a német kispolgári kabarék vaskos, néhol ordenáré stílusú szórakozása éppúgy felidéződik, mint a náci „rendcsinálás” mozzanatai. Időközben film is készült a Kabaréból, nálunk is játszották, a zenéje idestova egy évtizede sláger — a közönség tehát olyan műhöz ül be az Operett Színházba, amit meglehetősen alaposan ismer már. Ez jó is, meg nem is jó. Jó, mert könnyebben tudja követni a sztorit (ami ugyan nem azonos a film cselekményével, több ponton eltér tőle), s könnyen ráismer a muzsikára is — ugyanakkor akaratlanul is összehasonlításokat tesz, a rádióban hallható stílusban előadott zene, s a színházban felhangzó változat, meg a film szereplői, s a színházi előadás szereplői között. A rendezőnek “ Ssinetár A rendezőnek Mmósnakt aki egyben fordítója is a darab szövegének — akár tetszett, akár nem, ezekkel a hendikepekkel is meg kellett küzdenie. S mintha a másolás vagy utánzás mindenáron való elkerülésére törekvés közben valami kimaradt volna a műből. Igaz, hogy ez önálló érvényű produkció, — de akkor sem hiányozhat belőle a harcosabb, keményebb fogalmazás, a stílus feszessége és a Kiállítótermekben Gyurcsek Ferenc Vácott készítette a csaknem száz ember- és állatalakot felvonultató, négy nézőpontra szerkesztett és betonba ágyazott domborműepikát. A Szolnokon fel állított Tanúhegy valóban lenyűgöző alkotás; mestermű. A város nyitánya, a pályaudvar előtti tér szíve, tartalmas élmény. Szoborépítmény, betonból formált szimfónia; jő témája, népünk történelme. Az egyes tételeket a felfelé csavarodó betonspirálban gyűrt ritmusok pihentető szigetei kötik- össze. Nyilazó honfoglalók, dinamikáját ősi mesterségek követik; halászok, aratók, belőlük születik Dózsa népe. Megelevenednek a törökök, felvillan előttünk Rákóczi, 1848, majd 1919 forradalmi rohama — és a család; jelenünk szimbóluma. A szürke szimfónia élő folytatása a sok galamb, mely a monumentum tetejére száll, s a betont békével koronázzál. A Kampis Miklós építész és Gyurcsek Ferenc szobrász- művész tervezte emlékmű munkát ad a szemnek és" értelemnek, a formák áradó gazdagságával Összefoglalja számúinkra nemcsak Szolnok századait, hanem népünk küzdelmét is. Ebből épült jelenünk. Itáliában hallottuk: Sicna megnyitja a szívet. Ahogy a pályaudvarról a felhőkarcoló- vail, korszerű házakkal és . a Gyurcsek Ferenc szerkesztette új térre lépünk, jogga-l folytatjuk, folytathatjuk a mondatot; Szolnok is. Egyre több hazai tér központjában szikrázik fel építmények, emlékművek harmóniájában József Attila költői jóslata, Vácott, Szolnokon, Szentendrén, Salgótarjánban, Százhalombattán: „Az értelemig és tovább”. Gyurcsek Ferenc emlékműve korunk Trajánusz oszlo-pa, — domborművekkel írt eposz, történelmünk hősi múltjának, alkotó jelenének művészi ösz- szefoglalása. Kárpáti Éva évek óta dolgozik Nagymaroson. Legújabb festményeit május 12-ig láthatjuk a szolnoki Aba-No- vák-teremben. Hosszú kísérletezés után sikerült valami lényeges dolgot megoldania. Azt, amit Leonardo kezdett, amit Nolde és Michelangelo Antonioni folytatott festményekkel, filmmel; az ember kilépését a füstszerű térbőL Leonardót, Antonioni t egyaránt az izgatta, izgatja; ki az az ember, aki előlép a névtelen fák hátteréből — őket nagyítják. Kárpáti Éva is a színes „sfumátóból” villantja elénk tempó rugalmassága, gyorsasága. Márpedig ez az előadás helyenként laza, operettes, helyenként pedig lelassul, s ráadásul nem is mindig él eléggé a látvány, a színpadi mozgás, a tánc, a kabaré eszközeivel. így aztán jóval simább előadás születik, mint ami ettől a szövegváltozattól várható. Talán csak a Konferanszié megformálása idézi azt a nyersebb stílust és azt a lendületességet, aminek az egész előadásra jellemzőnek kellene lennie. Galambos Erzsi, mint Sally Bowles, precíz, mint mindig, de játékából hiányzik ennek a lánynak a szíve, a melegsége. Kertész Péter, mint Cliff inkább egy prózai mű figuráját teremti meg. Harsányi Frigyes jól építi fel az elegáns, rokonszenves modorú és küllemű, ám annál veszélyesebb fasiszta Ernst alakját. Halász Aranka meglepően érett eszközökkel rajzolja meg a kispolgárság egy jellegzetes figuráját, Schneider kisasszonyt. Feleki Kamill egy hosszú táncoskomikusi pálya óriási rutinját is felhasználja Schultz úr megformálásához, de ezzel el is viszi a figurát az operettkomikum felé. És végül az előadás legjobbja, a stílus, a szerzői szándékok legjobb érvényesítője: Németh Sándor, a Konferanszié alakjában. Fanyar, szellemes, közönséges, gúnyolódó, érzel- v mes, fölényes és riadt, — benne, rajta, általa tükröződik igazán ez a vészterhes, elő-náci világ. Takács István nemcsak a szamotrakél Niké diadalmas mozdulatát, nemcsak Kondor Béla gyötrött tekintetét, hanem saját négyszerezett önarcképét és más kategóriákba átváltó arcok rebbent vonulását. Az időt bontja fel színek örömévé — álmot, reményt, realitást ötvöz. Amihez hozzákezdett izgalmas és újszerű, csak járja végig következetesen megtalált útját, mert jó nyomvonalra bukkant. Humanizált tér Holdas György: Tavasz Holdas György szintén, aki Szentendrén dolgozik — s kőfaragóból lett. szobrász, szobrászból művész. A Vajda Lajos Stúdió tagjaként, vezetőjeként. Hosszasan beszélgetett az anyaggal, míg meghallgatta. A budapesti Lila Iskolában május 20-ig megtekinthető tárlat (XV. kér., Kavicsos köz 4.) igazolja, hogy ez a társalgás komoly. Már engedelmeskedik a kő, már barát, már szövetséges. Holdas György hajlítja, hajtogatja a márványt és andezitot. Hallja a kő suttogását, meghallgatja — s kinyílik az anyag; korong, csiga, virág, oszlop lesz belőle. Növekvő értelem, hogy egyszer, hamarosan humanizált legyen a tér minden pontja. Holdas György megálmodott formái ezt a kibontakozást építik. Jól és becsületesen. Hagyományok — bronzban Különleges anyagot tár fel a Kelet-ázsiai Múzeum megújított, indiai, japán tárlata és a most megnyílt új kiállítás kínai bronzokból. A művészet Kínában kezdetben a használati tárgyakra összpontosított, csak később lett tiszte a különböző tálaiknak, szobroknak a kultikus jelleg és a díszítés, szolgálása. Meglepően szép egy egy í. sz. u. III. századból származó kulacs, mely emlékeztet a mi ilyen jellegű ivóedényeinkre. Mindez azt jelenti, hogy a formák rokonsága át- meg átjárja az évezredeket átmeneti népkapcsolatok nyomán. Az is érdekes, hogy a kínai bronzok karaktere őrzi a hagyományokat — alig van eltérés hangulatban, megoldásban az egyes időszakok között. Csupán az nyilvánvaló, hogy a XIX. században történik némi visszaesés, ez a kínai művészet manierizmusa, amikor a lelkűiét már nem uralja a túlságosan is be- idegzett képi formulákat. Ez máskülönben a japán és indiai képzőművészetben is megfigyelhető. A Kína és az India múzeumban most elsősorban a kínai bronztükrök és állatszobrok, egy hosszú életet szimbolizáló japán menyasszonyi ruh.» ragadta meg figyelmünket szálló darvak motívummal — a Kambodzsából származó Gyógyító Buddha és egy vörösréz váza. Máskülönben a japán selyembrokát ruhát matyóöltözékkel cseréltük el, bizonyságul, hogy múzeumaink ilyen úton is gazdagíthatok. Tájak, portrék, hangulatok Tőmondatokkal emlékezünk fontos kamarakiállításokról. A Mednyánszky Tetemben Réti Zoltán festményeit láthatjuk május 12-ig. Korábbi munkáinak emberi melegsége fokozódott, erről tanúskodik meghitt Kaszakalapáló-ja és számos tája, ahol búzamezőbe keveri a pipacsokat. Egy fokkal nagyobb hévvel, mint a valóság. S ez a festői átalakítás hasznára válik a képnek, hiszen a természettel és saját személyiségével gazdálkodik egyszerre. Megfontoltan. Ez a megfontolás megdöbbenéssel társul Valkó László grafikáiban, aki május 14-ig kiállítója a Stúdió Galériának. Telített kétellyel és visz- szafogottsággal. Emlékmű- tervnek egy pár használt női cipőt javasol, s mond valamit — hiszen hol lennénk az anyák, asszonyok névtelen szolgálata nélkül. Mégis borúlátásával vitázunk. Igenis, valljuk, hogy Adornó minden üzenete ellenére újra költői e viliág — Auschwitz után is. Munkával, humánummal gyógyul, mert ezzel gyógyítja magát az emberiség. A grafikai művek minőségének örülünk, de e reménytelen logikai köve tkeztetést elfogadni nem tudjuk — mert szerencsére a mai valóság derűsebb vonulatot tár fel szemünknek és értelmünknek. Dobrovits Ferenc Nagymaroson festett képei ezúttal május 12-ig szerepelnek a debreceni Medgyessy-terem- ben. Nagyon tudatos festő Dobrovits, aki minden képén egyet lép előre. Kis térnyerésekkel halad, de szüntelenül azon töpreng, hogy merre vezet az út magasabbra. S mivel ebben a tájékozódásában türelmetlen, rendre meg is találja az ösvényt fölfelé. Most is. Csendéletének szerkesztett méltósága és vízparton elhelyezkedő dinamikus facsoportja ezt a heves festői iramot jelzi, láttatja. Budaörsiek tárlata Oláh Mária rendezésében mutatkoztak be a Budaörsön élő festők, szobrászok a Jókai Művelődési Házban. A június elsejéig látható kiállítás tartalmas műveket sorakoztat fel. Különösen kiemelkedik Szabó Mária, aki szobraival hamarosan a Helikon Galéria vendége lesz. Nem elégszik meg a plasztikai leírással, az élet drámáját mintázza fejben és a hanyattvágódott lóban, Kovács László festményei bátor formavezetésükkel, Simó István képei megoldott színrendjükkel tűnnek ki. Fazekas László szép faragással, Nadányi Mária nosztalgiát hordozó napraforgókkal, Koóp- házi László ízléses montázs- zsal, Kisgyörgy Zoltán állatábrázolással, Szabó András grafikai lappal jelentkezik. Látható a tárlaton Halász Arisztid plakátja is. A művész Budaörsön dolgozik, s jelenleg a Csepel Galéria fogadta hatásosan egyéni hangvételű szobrait öröm arra gondolni, hogy Pest megye képzőművészei egyre inkább számba veszik a kellemes budaörsi táj enyhet adó domborzatát, az intim házakat és az ünnepi panorámát Citerák — faragással A szigetszentmiklósi tanácsházán sokan tekintették meg azt a citerakiállítást, mely bihari, szabolcsi. kiskunsági gyalogciterákat gyűjtött egybe. Találhatunk 1850-ben készültet, s olyant, melyet Molnár Imre most farag. Az ő gyűjteménye adja a kiállítót4 anyag vázát. Gyűjt, zenél és maga is farag citerákat. Kalocsai mintájút is, melyhez felesége készített ugyancsak kalocsai motívummal térítőt Hangulatos citerazene szólt a teremben, ahol a nézők megcsodálták nemcsak a stájer zeneszerszámokat, hanem Molnár Imre lovakkal és őzekkel díszített citeráit, melyhez hasonlókat azóta mások is készítenek Szigetszentmiklóson. Május elsejére a ráckevei gimnáziumban újabb bemutatót tartottak a Fegyó János rendezte politikai plakátkiállítás után. Ezúttal Joszkin Erzsébet műveit ajánlották a nézőknek, jó tanulmányrajzokat, bensőséges tájakat. A fiatal kiállító a művészet jelöltje, mindössze tizennyolc éves; előtte a holnap. Losonci Miklós Az ünnepek és hétköznapok emlékművei
