Pest Megyi Hírlap, 1977. május (21. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-26 / 122. szám
4 "kállait 1977. MÁJUS 26., CSÜTÖRTÖK Közművelődés a PÁÉV-nál Szaktudásban, emberségben gazdagodnak Három évtized képei, szobrai Á Budapesti Történeti Múzeum várbeli otthonában is megrendezte a Képek, szobrot', a 30 év magyar képzőművészetéből című kiállítást, amely nagy érdeklődést keltett ez év elején Varsóban a budapesti Kulturális napokon. Amint Horváth Miklós főigazgató szerdán az újságíróknak elmondta, az új időszaki kiállítás az idegenforgalmi idényben tart nyitva, szeptemberig. A csütörtökön megnyíló tárlaton láthatók a szocialista képzőművészek csoportjához tartozó és baloldali művészek: Kmetty János, Korniss Dezső, Martyn Ferenc felszabadulás után készült alkotásai. Az egykori európai ÍSkolát Kassák Lajos, Szántó Piroska, Anna Margit és mások művei képviselik. Ott vannak az 1948-as Közösségi művészet felé kiállítás résztvevőinek és azoknak a művészéknek az alkotásai, akik — mint Domanovszky Endre, Kerényi Jenő, Somogyi József — maradandó értékű művekkel gazdagították képző- művészetünket. Számos remekmű alkotói a humanista nagy mesterek: Barcsay Jenő, Szőnyi István, Medgyessy Ferenc, Pátzay Pál, Bernáth Aurél, Ferenczi Béni és tanítványai, Kokas Ignác, Kondor Béla, Deim Pál, Vigh Tamás, akik elkötelezett művészetükkel meghatározták az 1945 utáni fejlődés irányát. A hatvanas-hetvenes években készült művek sorában láthatók Schaár Erzsébet, Varga Imre és mások alkotásai. A kulturált mu-nlcás válik igazán alkalmassá a tudományostechnikai forradalom vívmányainak befogadására, elsajátítására, az új technika, technológia, termelésszervezés megvalósítására. Ezt is segítendő, született meg a párt közművelődési határozata, majd tavaly ősszel a közművelődési törvény. Közismert az is, hogy a munkások egyes speciális rétegeinek művelődési helyzete az átlagoshoz képest elmaradott. Ez mindenekelőtt a bejárókra és az építőipar munkásaira vonatkozik. Felméréssel kezdődött Tegnap délelőtt erről tárgyalt a Pest megyei Tanács közművelődési bizottsága dr. Csicsay Ivánnak, a megyei tanács elnökhelyettesének vezetésével a Pest megyei Állami Építőipari Vállalat közművelődési helyzetétj A kérdés, amelyre Molnár János igazgató adott választ, így hangzott: mit tettek a vállalat vezetői a közművelődési párthatározat végrehajtása érdekében az elmúlt két esztendőben? A vállalat vezetősége a jelenlegi ötéves terv elkészítésekor — összhangban a műszaki, fejlesztési és szervezési tervekkel — meghatározta az elérendő közművelődési célokat is. Vállalati közművelődési bizottság alakult, amely felmérte a vállalat dolgozóinak köz- művelődési lehetőségét, figyelembe véve azokat a sajátosságokat is, amelyek nehezítik az elképzelések megvalósulását. Melyek ezek a sajátosságok? Az építőiparban a termelés I változó munkahelyeken folyik. A munkások döntő többsége lakóhelyétől távol dolgozik. Az idényjelleg miatti nyújtott műszak szűkíti a művelődésre fordítható időt. Az építőiparban — a kedvezőtlen munka- körülmények következtében — nagyobb a munkaerő-vándorlás, mint a népgazdaság más ágazataiban. És a sajátosságok közé tartozik az is, hogy a munkaerő jelentős részét falusi rétegek képezik, akiknek munkássá válása hosszabb időt vesz igénybe. A vállalat dolgozóinak egynegyede — több mint ötszáz ember — nem végezte el az általános iskola nyolc osztályát. Közülük száznyolcvannak még az általános iskola négy osztályából sincs bizonyítványa. Szakmunkásgondok Tudott dolog: az építőipar a népgazdaság egyik erűteljesen fejlődő ágazata. A nagyarányú építkezések mindig újabb és újabb technika és technológia bevezetését teszik szükségessé. Ám az új gépek, anyagok és technológiák nem alkalmazhatók eredményesen megfelelő képzettségű szakemberek nélkül. Ezért is szűntél a vállalat nagy figyelmet a szakmunkás- tanulók képzésére. A PÁÉV évente több mint hatszáz szakmunkástanulót foglalkoztat. Képzésükre öt esztendő alatt huszonötmillió forintot költöttek. A szocialista brigádoknak is feladatul adták, hogy megkülönböztetett figyelemmel foglalkozzanak a jövő szakembereivel, ne csak szakmailag segítsék a fiatalokat, hanem emberi fejlődésük formálásában is. A vállalat vezetői a közművelődési feladatok megoldásának színteréül elsősorban a munkásszállásokat jelölték meg. Négy munkásszállást tartanak fenn: Csepelen, Szentendrén, Vácott és Gödöllőn. Ezekben összesen mintegy ezerszáz dolgozó Iákik. A szállások kulturált berendezésén, felszerelésén kívül ügyelnek az itt élők művelődésére, hasznos szórakozásuk feltételeinek megteremtésére. Ennek érdekében három művelődési házzal kötöttek szocialista szerződést rendszeres, kulturális szolgáltatásra. Az elmúlt esztendőben az említett művelődési házak tizenkét műsoros estet tartottak a munkás- szállásokon. Százhatvanhét ismeretterjesztő előadást rendeztek ez idő alatt. Szerveztek osztályvizsgára előkészítő tanfolyamot, száznegyvennégy alkalommal pedig filmet vetítettek a bentlakóknak. Ugyancsak a szálláslakók művelődését segítik a könyvtárak. Jelenleg már több mint nyolcezer nyolcszáz kötet között válogathatnak az olvasni szándékozók. A beiratkozott olvasók száma háromszáznyolc- van. A bejárók A munkásszállások művelődési lehetőségei egyre sokrétűbbek. Gond viszont továbbra is, hogy a vállalat mintegy ezerszáz bejáró dolgozója szinte teljes egészében kimarad a közművelődés hatóköréből. Ez az ezerszáz ember harmincötnegyven településről verbuválódott, s csak szállításukra húszmillió forintot költöttek tavaly. A magyar pásztorművészet Munkácsy Mihály és Paál László mesterművei a Néprajzi Múzeumban A Néprajzi Múzeum keresi önmagát. Míg állandó gyűjteményét készíti elő tudományos megfontolással, addig idézetként nemcsak perui és chilei művelődéstörténeti .anyagot jelez megnövekedett közönségének, hanem új kiállításán a magyar pásztor- művészet kincseit tárja elénk. A pásztorok évezredeket töltöttek csöndben és magyűjteményét a Várban bemutatni. Ezért vonzó és dicséretes a Néprajzi Múzeum kollegialitása, mely lehetővé tette, hogy e művek az eredeti helyszínükön, az eredeti tárlókban várják közönségüket addig, amíg végleges helyükre kerülhetnek. Már az ideiglenes bemutató első napján nagy közönség nézte Munkácsy Ásító inasát, Rőzsehordó asszonyát, Siralcrmházát, Éjjeli csavargóit, és Paál László Erdei tájait, Békák mocsarát. Közművelődési szolidaritás ez a javából, mely nem retten meg a nehézségektől, hanem áthidalja azokat. Áthidalja, hogy az emberek találkozhassanak a remekművek nem nélkülözhető üzenetével. Losonci Miklós Nem véletlen a vállalat vezetőinek az a törekvése, hogy stabil munkásgárdát alakítsanak ki. Ezt elsősorban vállalati munkáslakás-építéssel kívánják megoldani. Az elmúlt három év alatt az akció keretében százharmincaién jutottak lakáshoz. .. .t. • A szocialista brigádmozgalomba, tavaly már 119 brigád kapcsolódott be, s bár a végső értékelésre még nem került sor, az már bizonyos, hogy 104 brigád eleget tett a hármas követelménynek. P. P. gúnyban, állatok, növények társaságában. Ez az életforma szemlélődésre és faragásra kényszerítette a gulyásokat, kondásokat. Kezükbe került a fa, ökrök szarva, s bicska mindig akadt zsebükben, hát hozzákezdtek botok, tükrösök, sótartók, ivócsana- kok, ostorok faragásához. Ezekkel a pusztán készült tárgyakkal udvaroltak, szereztek asszonynak lányt, ezzel csinosították az otthont. Időbőségükkel, tehetségükkel. Ezrek és ezrek csiholtak szépséget vadkörtefából és a magyar ökör fényes szarvából Hortobágyon, Bugacon, a Bakony makkosaiban. A Néprajzi Múzeum ezt a történelmi-társadalmi hátteret vonultatja fel a századokat testesítő tárgyak sorozatában, mely másutt is, nálunk is nemcsak elviselhetővé, hanem széppé varázsolta a munkát, és az egyedüllétet. Mikszáth 'Kálmán írta olyan megrendít ően, hogy a nógrádi hegyek pásztora, Lapaj, sem adta semmi kincsért dudáját, csak az árván maradt gyermekért. E tárgyaljon ez az emberség süt át. Ameddig a pásztorok élnek, addig terjed, árad művészetük. Jelenünkben is, hiszen Kapoli Antal joggal kapott a mi társadalmunktól Kossuth-díj at önmaga és elődei teljesítményeiért. Mert az elődök is igaz emberek voltak, Kiss István dencsi fazekas, Hodó Mihály fafaragó, Gyurkó Pál és Deák Sándor, s annyi emlékezetben elsüllyedt társuk. Ami fennmaradt, az a mű. Más is. A mű szabta öröm. ★ Tudjuk, hogy a Magyar Nemzeti Galéria bizonyos mfi- j szaki problémák miatt egyelőre nem tudja gazdag Munkácsy Mihály és Paál László Búcsú a cigányteleptől Ugyancsak a Néprajzi Múzeum tárlata — mint már beszámoltunk róla — Révész Tamás Búcsú a cigányteleptől című művészi fotókiállítása. Az alábbiakban Tamás Ervinnek, a Népszabadság munkatársának megnyitóját adjuk közre, amely egyben a kiállítás értékelése is. A riportfotó nincs elkényeztetve Magyar- országon. Nincs, mert sok helyütt mást értenek alatta. Találkozunk olyan nézettel is, amelyik legszívesebben száműzné a fényképet minden sajtótermékből — esetleg csupán néhány csábos tekintetű színésznőt mosolyog- tatna meg a címlapokon, mármint, hogy egyék a lapot. A lapot azonban nem ezért eszik, vagy nem veszik, viszont ez a nézet a legkényelmesebb, a formát előtérbe helyezni a tartalom rovására. A fotó lényege az ábrázolás, és nem az illusztrálás. — Ázillusztri- vitás nem egyenlő az alárendelt illusztrálással. A legutóbbi esztendőkben sikerült néhány nyomdát olyan állapotba hozni, hogy igazából fölfedezhettük a fotót, a fényképezőgép lencséjén átszűrt világot, azonban még alig-alig tudunk bánni ezzel a világgal. Legkevésbé pedig a riportfotóval. Nem hiszünk neki. Nem hisszük el, hogy beszélni tud, ösz- szefüggő mondatokban is láttathat sorsokat, akár az írás. Sőt, másképpen; megengedve a nézőnek a kószáló gondolatokat, talán még nagyobb sugarú kört is leírhat mondandójával, mint amekkorát a sorok képesek. Azonban ez a kör is fegyelmezett sugarú, azaz a nézőnek végül is engedelmeskednie kell a fotós akaratának: a képek átértékelése lehetetlen. A fotóművész tájat, várost, műemléket felfedező, a részletek titkait faggató felvételei teret nyertek, mert könnyebb volt bebizonyítaniuk, hogy másra képesek, mint az írás. A fotótechnika bravúros mesterkedései, a különböző módszerek, amelyek már-már a képzőművészet irányába tolják el a valóság- látást, szintén győzhettek, mondanom sem kell miért, sajátos, jelentős tartalmuknak köszönhetően. A riportfotó maradt mostoha- gyerek. Nem hisszük, hogy mást és máshogyan közöl, mint az újságíró tolla, ezért e műfaj címén sokszor lazán összefűzött pillanatfelvételeket, hangulathátteret, portrékat és szővegillusztrációkat adunk. Igaz, a képeslapok oldalszáma szűkre szabott, mégis érdemes lenne jobban differenciálni az írás és a fénykép között. Mármint nyugodtan lehet egy képeslapban fénykép nélküli riportot közölni, s ugyanilyen természetességgel riportfotókat alig-alig szöveggel, ahogyan a téma ezt megkívánja. Révész Tamás kiállítása ellentmond a beidegződ ött feltételezésnek: a fotóval igenis lehet szociográfikus pontossággal a társadalmi folyamatok fejlődését összetetten, a maga problematikájában igazán ábrázolni. Pedig mondhatni, közhelytémára vállalkozott: újságírók, fotóriporterek vadászterülete a hazai cigányság, hiszen életük, helyzetük és hagyományaik mások, idegenek a mi számunkra. Azonban hétköznapjaik közelednek a mieinkhez, anakron hagyományaikat fölold'ja az összefércelt cigánytelepek pusztulása, helyzetükön — ha lassan is, és a végrehajtás mŰlió hibájával — változtat a szociálpolitika. Révész nem ragad meg a putrinál, nem vájkál a nyomorban, de nem is próbál rózsaszín, hurrá-riportokat készíteni a televíziót cipelő cigányról, vagy a telecsip- kés lakásról. Arra törekszik, hogy egyikből eljusson a másikba. Egyik világból a másikba, Tájsz Ferencné nevelőtanár szavaival élve; hidat épít onnan ide, innen tovább... A cigúny a vonaton ül, az ablakon bekéredzkedik a végtelen táj, ő keserűen és fáradtan, elvágyódon bámul kifelé. Ebben az egy fotóban is benne a változás, benne az átmenet — sajnálatot ébreszt és megdöbben*, anélkül, hogy pérókat mutatna, vagy a ci- gányiskola padjaiban cövekelne le. Révész kitartó határozottsággal kísér minket objektívévei a különböző miliőkbe, nem az üres látványosság érdekli, mondanivalóját oldja meg művészien. Hogy a tárlatlátogató mennyiben számol le önmaga előítéleteivel, s mennyiben engedi át magát a fotó általi meggyőzésnek, fog-e ezután a cigányok izmain kívül tetteikben, akaratukban is hinni, nem tudom. Sajnos, ezek a kiállítások túlontúl belterjesek ahhoz, hogy szemléletet változtassanak. Ahhoz azonban mindenképpen elegendők, hogy elgondolkoztassanak. S hogy rangjának illő tisztességben részesítsük a fotóművész munkáját — a riportfotót. HETI FILMJEGYZET, Libera, szerelmem Claudia Cardinale és Bruno Cirlno, a Libera, szerelmem című film főszereplői. Nincs rá jobb szó: visszaköszönnek bizonyos filmtémák. Mint ez az olasz film is, melyet pedig nem kisebb nevű rendező fémjelez, mint Mauro Bolognini, az emlékezetes sikerű Cicababák alkotója, s nem kisebb sztár játssza a főszerepét, mint Claudia Cardi- nale. Mi az, ami visszaköszön? Például az a félig proletár, félig kispolgári környezet, amelyben a film játszódik, hisz legalább egy tucat olasz filmből ismerősek már ezek a roskatag bérkaszárnyák, ezek a száradó fehérneműk, ezek a rosszul kereső, rosszul öltözködő, rossz lakásokban rossz bútorok közt lakó figurák. A neoreálizmus idején, vagy húsz esztendeje, ezek még felfedezés számba mentek. Ma már sablonok; kellékek, díszletek inkább, mintsem egy valós társadalomábrázolás igényével kiválasztott és felmutatott életszféra helyszínei. S visszaköszön a sztori is: az anarchista apa, akit évtizedekre lecsuknak, de azért a kislányából ugyanolyan elszánt anarchista lesz, mint a papa, sőt idővel a lányt (ezt játssza Cardinále) is odazsuppolják a papa mellé. Bolognini ráadásul azt a kínálkozó lehetőséget is elmulasztja, hogy valamiféle kritikával szemlélje ezt a nagyhangú, gőzös, értelmetlen és céltalan anarchizmust. Az ő Valente papája és Libera Va- lentéje (Libera a lány neve) szinte felmagasztosul a film folyamán, holott különösen Libera esztelennél esztelenebb, egy értelmileg visszamaradt gyermek színvonalán álló provokációkkal forszírozza ki a fasiszták haragját, s ezzel csak annyit ér el, hogy férjével és gyerekeivel percenként költözhet új városba, új munkát keresve, míg végül internálják. A rendezőt (aki egyben a forgatókönyv egyik írója is) nem zavarja az az apróság, hogy a hősiesség is csak akkor hősiesség, ha értelmes cél érdekében vállalja valaki a veszélyt. Különben csak hősködés és izgága hőbörgés, mint Libera esetében is. Hogy aztán ez a bérházudvarokon civakodó olasz nők közismert (és megint csak visszaköszönő) modorában „forradalmár’’ Libera egy szép napon partizán lesz, majd a második világháború után partizán múltját elvből nem hangoztatja vagy éppen kamatoztatja még egy különben jogos lakáskiutalás érdekében sem, de annál inkább figyelmeztet a megbúvó fasisztákra — nos, ez is sablon,. A legbosszantóbb sablon pedig a film befejezése, amikor Libera — aki megmondta: a fasisztákkal nem lehet kukoricázni egy bujkáló fasiszta orvlövész golyójától találva holtan rogy össze. Bolognini itt egyszerre akarja bizonyítani az anarchisták kompromisszumra nem hajlandó ultrabalosságá- nak igazságát, és ennek az igazságnak a veszélyeit, ami fából vaskarika: valamit nem lehet önmagával igazolni és egyben cáfolni is. Egyébként Claudia Cardinále most is nagyon szép, nagyon temperamentumos, roppant csinos, és nem öregszik, noha a film története jó tíz évet fog át. Bolognini ezzel Homérosz nyomába lépett: mint köztudott, az Iliász hősei sem öregedtek az alatt a tíz év alatt, míg Trója ostroma folyt... Aliz már nem lakik itt A nagy megtévesztések filmje ez az amerikai alkotás, melyet Robert Getchell irt és Martin Scorsese rendezett. Ha ugyanis a néző csak a sztorira figyel, azt hiheti, hogy itt magát az amerikai kisembert látja, félrebicsakló álmaival, megtiport életével, keserű életével. Hiszen ez az Aliz maga a derék amerikai család, anya, akinek ugyan meglehetősen durvalelkű a férje, de különben jó ember. Ez a jó ember egy napon autóbaleset áldozata lesz. És ekkor Aliz a fiacskájával, ezzel az igazi amerikai módon nevelt szemüveges kis békával nekiindul, hogy megkeresse ifjúkora (talán nem is igaz) sikereinek színhelyét. Megy, vándorol, és megint belebotlik egy durvalelkű jóemberbe, akitől alig tud megszökni, míg aztán megtalálja a nagy Öt, egy elhagyatott. megcsalt farmer személvében, aki ugyan eldöngeti az Aliz által rajongva imádott, egyébként iszonyatosan te- nvérbemászó „modorú” fiúcskát. de azért ő is jó, ember, és hajlandó elmenni Alizzal abba a bizonyos városkába, ahol Aliz (talán) sikeres bárénekesnő volt. A történeten akár könnyezni is lehet, annyira megható, szomorú és boldog. Ez is a rendező célja: a valóság látszatát kelteni, s ezzel megtéveszteni a gyanútlan nézőt. Pedig, a film igazában véve nem más, mint egy amerikai filmtípus, az érzelmes-kispolgári hepiend- történet egy újabb variációja. Aliz maga, s a világ, melyben mozog, tipikusan olyan, mint egy amerikai tévésorozat gyermeteg, együgyű, infantilis humorú világa. A felszín szirupos, szivárványos csillogása ez; a színekről közelebbről kiderülhet, hogy ragadós cukormasszával kevert anilinfesté- ket, s nem temperát vagy nemes olajfestéket látunk; a hősökről, hogy egy manipulált kisembereszmény lombikban gyártott képviselői; s a történetről, hogy az égvilágon semmi mélység nincs benne, de ezt a sekélvséget nagyon ügyesen leplezi á’mélységekkel, álproblémákkal, álvalódisággal. Az egyetlen mentség Aliz szerepében Ellen Burstyn játéka. Ö olyan jó színésznő. hogy időnként még ezt a csupa előre gyártott elemből összeeszká- bált történetet és figurát is elhisszük neki. Déryné Huszonhat éve készült ez a magyar film. Mostani felújításakor már-már archív értéke van. Stílusa, forgatókönyve, rendezői megoldásai ugyan helyenként már megmosolyogtatnak bennünket, de azért még most is kiérzik a filmből valami naiv báj és őszinteség. Takács István \ 4 4 i L
