Pest Megyi Hírlap, 1977. május (21. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-22 / 119. szám

1977. MÁJUS 22., VASÁRNAP ‘kMi av-------------­- még egyszer ta­Az nap I lálkoztam a--------------- forgalmistával. Ä Baross utca felől jött a té­ren át, Nórával. A lány papucsban bicegett. Ä bokája táján friss gézkötés fehérlett. A kezében sütemé­nyes papírtálcát tartott, a cuk­rászdából hozhatta. Erdős most is a vasutas­egyenruháját viselte, sapka nélkül. Két karjával átölelve hatalmas papírcsomagot ci­pelt, amely inkább terjedel­mes volt, mint nehéz. Futólag megállapítottam, hogy Erdős­ből most hiányzik az a ki­mértség, amit a Népligetben megirigyeltem tőle. A tartása megalázott emberre emlékez­tetett. Ettől megkönnyebbül­tem, ugyanakkor meg is szán­tam őt. Ügy találtam, hogy délelőtt óta alakra is kisebb lett. Elégedett voltam. Azt mondtam magamban: —Lám, beteljesedett a sorsa. Amikor meglátott, elvörö­södött. A fejét is elfordította. Ki akartam kerülni őket, de Nóra elém állt. Meglepetés nélkül, nyíltan nézett rám, egy kicsi fürkészve. Halványan el is mosolyodott. — Miért akarsz elmenni mellettem szó nélkül? — kér­dezte. Erdős néhány lépéssel hát­rább megállt, másfelé nézett Látszott rajta, hogy kényel­metlenül érzi magát. Egyik lá­báról a másikra állt, a csoma­got nem tette le.­______ szerettem vol­| Mielőbb I na megszaba­dulni tőlük. Thiery Árpád: Házasság születik Addig is minden erőmet arra összpontosítottam, hogy mi­nél nagyobb közömbössé­get mutassak. Nagy erő­feszítésembe került. Meg­nyugtatott hogy különöseb- tfen nem jöttem zavarba, még­is úgy álltam a lánnyal szem­ben, mint amikor egy rette­netes súly nehezedik az em­berre. Talán még a légzésem se volt rendben. Sápadt is le­hettem. Mégis bíztam abban, hogy ideig el tudom viselni ezit a nagy súlyt. Sajnos, nem sikerült. A súly megfogott, és szorított lefelé. — Délelőtt ott volt nálam az intézetben — intettem a forgalmista felé. — Megmu­tatta a levelet, amit tegnap írtál neki. Nóra megzavarodott. — Megmutatta a levelet? — kérdezte révetegen, majd egy pillanat alatt felfogott mindent. Nemcsak ezt a né­hány percet itt, hanem mind a négy napot, szombat óta. Fölemelte a hangját. — Meg­írtam neki! Igen! Olvashattad, hogy megírtam neki. És itt ’s megmondhatom, hatszemközt, hogy téged szeretlek, és nem őt. — Engem? — néztem rá meglepődve, majd Erdősre. — De azt is elmondta, hogy va­sárnap, az építők ünnepén, a nagyréten ... Ahol a madár se jár. Ha jól emlékszem, így mondta... Nóra elsírta magát. A for­galmista meg én szótlanul hallgattuk a szipogását. Eltelt egy idő, nem sok. Nó­ra egész közel lépett hozzám, szinte ériintett. Megfogta a ke­zemet. — Elmegyek veled — mond­ta hirtelen elhatározással. Sürgetően. — Velem? Hová? — Ahová akarod. Most azonnal. __________ én zavarodtam Mo st | meg. Vártam egy--------------keveset, hogy időt ny erjek. Éreztem, hogy nevet­séges vagyok, és mégis. Nem­csak a diadal érzése volt erős bennem. Megint boldog vol­tam. — Látod? — emelte föl Nó­ra a bekötött lábát. — Reg­gel fölsértette egy szög. A körúton vettem észre, hogy a süteményescsomag a kezében van. — Ezt minek hozod? —kér­deztem. — Majd meg esszük, ha éhe­sek leszünk. Villamosra szálltunk. — Hová megyünk? Ez át­visz Budára. — Gyere csak! — sürgetett A Várban megállt egy öreg, barátságtalan ház előtt. Szé­les kapubejárata volt, mint egy régi fogadónak. — Megérkeztünk — mond­ta. — Mi van itt? — nézeget­tem az emeleti ablakokat. — Majd meglátod — vála­szolta Nóra, és a térdével be­nyomta a nyikorgó fakaput. A háznak kis udvara volt összes dísze középen néhány szál dália, a hozzájuk tartozó díszgömbökkel. Az emeleti függőfolyosó korlátján sző­nyegek szellőztek. A nyitott pinceablakból dohos, poshadt szag csapott meg. A méteres vastagságú falak se voltak bi­zalomgerjesztők. A folyosó­val szemben volt a házmester lakása. Az ajtón egy madza­gon zománcozott tábla ló­gott: dr. Homyák Zoltánná házmester. Az ajtó előtt egy szürke macska nyávogott, mert a karmai beakadtak a lábtör­lő rongyba.---------------------- Lábujjhe­I Benyitott. | ?yen lépett---------------------- az előszo­bába, mégis bennfentesen, mint aki gyakran megfordul itt. Az előszobából három aj­tó nyílt. A konyhaajtón egy kendős öregasszony dugta ki a fejét. Az előszobát betöltöt­te a pirított hagymaszag. — Te vagy az, aranyos? — tárta szét a karját, mintha át akarná ölelni Nórát, de nem tette. A papírcsomag után nyúlt — Gyere csak, gyere!... Mit hoztál nekem? Mi ez, aranyoskám? Csak nem cuk­rászsütemény? Mielőtt én is beléphettem volna a konyhába, Nóra a szembén lévő ajtóhoz tusz­kolt. — Te menj csak be ide! Rögtön jövök én is, csak be­szélek vele egy pár szót — súgta a fülembe, majd bement az öregasszony után a kony­hába. Nyirkos levegőjű, homá­lyos szobába nyitottam be. Nehéz volt a szag, mint ahol hosszú ideje nem szellőztet­tek. A lehúzott vászonredőny átengedett valami kevés fényt. A falról pergett a mész, alóla kilátszott a régi festés marad­ványa. A sarokban öreg szek­rény állt, oldalán egy szegről szakadozott malaclopó kö­peny lógott. Alatta egy pár poros, fekete csizma hevert Az ajtó mellett volt a vas­kályha, mellette egy széles, öreg kanapé, a fekvőhely. Az ablak alatt spárgával átkötö­zött könyvcsomagok sorakoz­tak, mint költözés előtt, vagy utána. Az asztalon három fu­rulyát találtam. Az egyikbe belefújtam, szállt belőle a por. Az üres virágváza mellett egy zöldes színű, keleties fej mosolygott, valami dísztárgy. Nóra rövidesen jött, ahogy ígérte.-----------------, az öregasz­Mö götte I szony cso­-------------------- szogott. A ba l lábát húzta kissé, mint akit Szélütés ért. A lábán ócska, keresztcsatos posztó­cipő volt, minden lépésnél na­gyokat csusszantott velük. Az öregasszony nyöszörögve le­ereszkedett egy székre, a há­ta meggörbült. — Ö a Rózsi néni — mu­tatta be Nóra az öregasszonyt, és lehuppant mellém a kana­péra. — Van cigarettád? — Van. — Akkor kínáld meg Rózsi nénit, mert neki nincs. Az egész dobozt odaadtam. Az öregasszony rágyújtott. A cigarettától szemmel lát­hatóan jobb kedve támadit. — A jobb időkben, kedves fiatalúr — mondtta kántáló hangon — nemcsak cigarettá­ból volt elég. A legfinomabb cigarettákból, mint a Mirjam és a Memfisz. Mindenem volt, én semmiben sem szenvedtem hiányt. A múlt rendszerben én voltam itt a háztulajdonos gyerekeinek a nevelője. Én temettem el a háziurat. Utá­na az ostrom idején az egyik fiát és a menyét... De öreg koromra megcsappant a pénz. A házat államosították, ház­mester vagyok itt, de, sajnos, ez a hivatal kevés pénzzel jár. A lakók is fösvények. Elné­zik, hogy hordom nekik a boltból a kenyeret, a vajat, a tejet, és húsz-harminc fillért adnak borravalónak. Ha egy forint visszajár, azt már el­kérik tőlem. Három nyelvet beszélek perfekt, fiatalúr, és idejutottam. Régebben angol és francia nyelvleckéket is adtam. A háziúr halála után egy évig tolmács is voltam a németeknél. Ebből sejtheti, hogy milyen jól tudtam né­metül is. Szomorúan felsóhajtott. — Él egy nővérem Angliá­ban, de az is csak leveleket küld. Pénzt azt nem. Feltápászkodott, a cigaret­tát eloltotta a hamutartó­ban. — Hát, csak érezzék jól magukat — mondta barátsá­gosan. A vaskályhához cso­szogott, kinyitotta az ajtaját, — Ha fáznak, be Js gyújthat­nak. Van benne egy csomó pa­pír. tünk. Apám a mozdonyos tás­kájával, anyám az éjszakába nyúló várakozásokkal. Egy­hangú életük volt. Ügy éltek, mint akik egy távoli cél ér­dekében csinálnak mindent. Rég elsüllyedt, jelentéktelen részletek bukkantak föl a gyerekkoromból. Az olyan na­pok, amikor nem ment szol­gálatba, és fél kilencig is ágy­ban maradt, én pedig a dívá­nyon ugrásra készen vártam, hogy mikor hív magához. Ar­ra is emlékeztem, amikor az iskolában a tanítómmal be­szélt. Magasabb volt a tanító­nál, és amikor megszólalt, ahogy beszélt, mintha apám lett volna a tanító. Az is eszem­be jutott, amikor a szomszéd átjött kölcsönkérni valameny- nyi pénzt, de nekünk se volt, apám szomorúan nézett a szomszédra, és annyira bán­totta a dolog, mintha nekem, vagy a nővéremnek nem tu­dott volna enni adni. Aztán a temetői utakra gondoltam, ahogy anyámmal mentünk, minden vasárnap. Anyám mindig lehajolt, és megcsókol­ta a fejfát, és akkor is, ami­kor eljöttünk. Én irtóztam et­től, mégis egyik alkalommal, amikor egyedül voltam kint kapálni a temetőben, körülnéz­tem, hogy meg ne lásson sen­ki, és akkor én is megcsókol­tam az apám fejfáját. Csak anyám halála után sejtettem meg, hogy mi volt a titkuk? Az ő életükben az volt a rend forrása, hogy ismerték saját magukat, és tudtak örülni an­nak, hogy miért élnek. Nórára gondoltam, ott a ka­napén, én is ilyen életet sze­rettem volna magamnak. Hunyadi István: Leányportré, retusálás nélkül A gyérszámú közönség itt— ott mozgolódni kezdett. Egy továbbképző tanfo­lyam résztvevői voltak, veled együtt, sebtében verbu­válták össze a hallgatóságot. G., a kamaszlányosan sürgölődő költőnő válaszolgatott a feltett kérdésekre. Te ott ültél az első sorban. Tetten akartad érni az alkotó folyamatot, s a versmondás fortélyait. Szenve­délyes izzással lobogtál. Ak­kor még nem sejtettem, mit jelent neked a költemény, még­ha mások is írták, hiszen ma. gad is eljátszogatsz az effélé­vel. Közelebb merészkedtél az asztalunkhoz, s egy karcsú fü­zetet adtál át G.-nek. Eldadog­tad azt a pár feltétlenül szük­séges szót, amit ilyenkor szo­kás. Az éppencsak befutott költőnő lekicsinylő arcjáték­kal nyomta kezembe a füzete­det másnap. — Olvassa maga is — mon­dotta —, ezek csak kísérletek, sajnos. Belemélyedtem ezekbe az írásokba. Legföljebb húsz-hu. szónkét évesnek becsültelek. Veszélyes életkor, megtévesz­tő, hamis illúziókkal. Többen is próbálgatják ilyenkor. Ka­masz-betegsége Másformák vol­tak ezek a szárnybontogatá­sok. Rábukkantam egy-két ke­ményen formált, eredeti költőt sejtető verssorodra. Az ügyet­len, kissé elkoptatott szó­lamaid mögött valami ké­szült, forrásban volt. Ahogy egy falra fölcsavarodó, zegzu­gos repkény is szép lehet. Kö­zöltem veled ezt a fölfedezést, nem tudom, jól tettem-e? A kísérleti oltóanyag kárt okoz­hat a szervezetben. Lehet-e folytatás, meddig futja a léleg­zeted? Közelebb kellett kerüljek hozzád, láthassam, honnan jöt­tél, melyek a veszélyeid, hogy kimunkálhasd különös egyéni­ségedet. Az erdős hegyhátak közt megbújó, kis faluban nőttél fel. Bizonyára színes fejkendőt visel az anyád, apád a közös­ségi földvagyon istápolója. Egyszem gyerek voltál, korán megtanultad a törődést az ál­lattal, a nem porhanyó baráz­dával, a házmegetti kertben, amennyi erődből, szívós aka­ratodból telt. Okos könyvekbe temetkeztél, választ találtál bennük szomjas kíváncsisá­godra, égető nyugtalanságaid­ra. Üj életfeltételeidet, más­fajta jövődet próbálgattad. Nemcsak a családban marad­tál számkivetett, de tágabb környezetedben is. Magányos voltál, vállaltad külön utadat, könyveid igézetét. Geodéta let­tél, ezt a hivatást választottad. Hamarosan rájöttél munkád sivárságára, följebb akartál lépni. Költői vallomások csá­bítottak feszültségeid, belső békétlenséged megfogalmazá­sára. Nem gyanítottad, mek­kora árt kell ezért fizetned. A leveleidből tudom mind_ ezt, mindössze kétszer, ha futólag szót váltot­tunk. Tanácsomra fog­tál napló-föl jegyzésekbe. Ez a rádszabott, vallomásos forma közelebb vitt írói céljaidhoz, rátaláltál korszerűbb, sajátos, hangodra. Meglepett képzelő' erőd, ahogyan magadat, belső rétegmozgásaidat körülírtad ..----------------- az oregasz­| Amikor I szony kiment,------------------ Nóra az ölem­be hajtotta a fejét. — Itt jó helyünk lesz, amíg meg nem unjuk — mondta. — Reggelig is maradhatunk, és holnap is eljöhetünk. — Ki ez a néni? — kérdez­tem. — A rokonunk. Az ő nővé­re, aki Angliában él, az én anyai nagyapámnak az első unokatestvére. — És az a rossz csizma kié? Meg az a köpeny a szekrény oldalán? Nóra boldog mozdulattal megszorította a karomat. — Az mind a kettő a régi háziúr unokájáé, akinek az apját, meg az anyját az ost­rom alatt agyoncsapta az ak­na. Rózsi néni nevelte fel a fiút. Népi táncos lett, és most külföldön turnézik az együt­tessel. Ha jól tudom, most Lengyelországban van. Ügy gondoltam, hogy ezzel minden a maga helyére ke­rült. A legkisebb résziét is. Nóra a szekrényből két vas­tag takarót vett elő. A kana­péra terítette, majd vetkőzni kezdett. Ugyanazt éreztem, mint szombaton este az elha­gyatott kertben, a bokrok alatt, amikor ott feküdt előt­tem kinyílva, mint egy fest­mény. Ugyanazt az égést. Le­hunytam a szememet, hogy el­raktározhassak valamit arra az időre is, amikor majd nem láthatom. — Nem fázol? — kérdeztem megborzongva. — Én? — nevetett föl Nóra mereven, mintha valóban fá­zott volna. Gyorsan a takaró alá bújt. ■ csöndben fe- Sokáig I küdtünk. A pla­font bámultam, és eszembe jutott anyám és apám, ahogy mi otthon él­Cyarmati Dezső: Imádság Ölelésünk a végtelent zárta magába: láttuk a mozdulatlant. Rezzenő csillagok hunyorogtak ablakunk alatt, belopódzott hozzánk a csend. Oldódj fel szerelmem zárj magadba engem zárj magadba engem harmat lepje testem világnak világa szerelemnek háza szerelmemnek párja szerelmünknek ágya oldódj fel kedvesem zárj magadba engem ölelésünk a végtelent bezárja magába: látjuk a mozdulatlant. A fény elűzte a csendet: pirkadat csókolja szennyes lepedőnket. világnak világa szerelemnek háza szerelmemnek ágya szerelmünknek násza oldódj fel szerelmem zárj magadba engem zárj magadba engem harmat lepje testem Weöres Sándor: Kirgiz dallamokra Vágtat a réten az ifjú csikó, futni kötetlenül, az csak a jó, hogyha fordulsz, forog a messzeség, körben szabad látóhatár, fönn a magas ég. Hámba betörnek, ifjú csikó, rajtad a szíj meg a lótakaró, ó jaj, majd ha szügyedről leveted, fakó gebe már a neved, ólban a helyed. Tevetehén elvesztette borjacskáját, egyedül járja be a nagy folyam táját, könnye hull cseperegve, majd folydogál, a tejét lábán csorgatja végig, amerre jár. Tevetehén, ha megvolna borjacskája, közösen harapnának tüskébe, ágba, közösen megállnának dombhajlaton, hol a napsugár, hol a csillagfény a púpjukon. Tevetehén borjacskája nélkül ballag, nekivág a hőségnek, hús zivatarnak, könnye hull cseperegve, majd folydogál, a tejét lábán csorgatja végig, amerre jár. Szép virágszál hajlong, táncol a szélben, a tavasz kibontja, tikkasztja nyár, az ősz elhervasztja, kóró a télben, s megint kivirul, ha kél a sugár. Szeress kikeletkor, esti homályban, mert válni kell majd, mikor éjfélre jár. Ó mennyi kínja van a szerelemnek, mégis örömöt dalol a madár, ó mennyi vágya van a szerelemnek, mégis nyugalmat dalol a madár. Szeress kikeletkor, esti homályban, mert válni kell majd, mikor éjfélre jár. Nánási Zsolt: Asszony Tűzvirággal égette földön lakik Ö, a szerelem asszonya. Megközelíthetetlen árvasága, Olvadó könnyekkel néz A vakító kristály-valóságra. Arvalányhaj muzsikál, Játszik neki furulyán. Zord hidegben megremeg, Átkarolja törzsedet. Vízzé facsar lelkeket, Elönti a földeket, Felfalja a természetet. Arvalányhaj muzsikál, Játszik neki furulyán. Kiszáradt a vészharang, Életre kelt női hang. Életre-kelt bábmesék, Királynők és víg regék... Hol találom lelkedet? Hol szűnnek a kételyek? Arvalányhaj muzsikál, Játszik neki furulyán. Megkapott és pörgetett, Felém nyújta tűz-kezet. Elfogadtam — elolvadtam, Együtt vele átváltoztam. Arvalányhaj muzsikál, Játszik nekünk furulyán. Nagy László: Tavaszi dal Pártom, te kardos angyalom öledben én sem alhatom tüzes csikódat ellopom kényesek kertjét tipratom Nem kötöztök le gazdagok foszló aranyos madzagok szegények fejét emelem ballagj utánam szerelem Oly undok ma a . búsulás mint sötét csuha- hurcolás és oly szép ma az öröm mint leányokon a piros ing t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents