Pest Megyi Hírlap, 1977. április (21. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-10 / 84. szám

1977. ÁPRILIS 10., VASÄRNAP 7 **«« w K/lUlOD Gondoskodik a tanács Mérlegeltek Pilisszentivánon Pilisszentiván községi tanács egészségügyi, szociális, műve­lődési és ifjúságvédelmi össze­vont bizottsága legutóbb a ve­szélyeztetett környezetben élő kiskorúak, valamint a szociá­lis gondoskodásra szorulók helyzetéről tárgyalt. Az ülés résztvevői megállapodtak ab­ban, hogy miután Szentivánon a szülők alkoholos életmódja miatt mindössze három gyer­mek él veszélyeztetett környe­zetben, a bizottság családláto­gatásokon ellenőrzi a gyerme­kek fejlődését. Az ugyancsak három szociá­lis gondozásra szoruló beteg, idős ember életén úgy próbál segíteni a tanács, hogy szemé­lyenként 950 forint szociális segélyt utal ki részükre. Az ülésen a bizottság tagjai­nak sikerült megállapodniuk az általános iskola nevelőtes­tületével abban is, hogy egy testi fogyatékos kislányt az feztől othonában tanítsanak, ugyanis betegsége miatt nem tud iskolába járni. A tanítók és tanárok vállalták a leendő magántanuló oktatását. Nagykátai munkásasszonyok Magunk változtunk a legtöbbet Itt a munkásasszonyok haj­nalban malacot etetnek, magot szórnak a baromfinak, mielőtt a gyárba indulnak, ahol a sur­rogó esztergák kései alatt, a présgépek fémmarkában új formára éled az anyag. A Telefongyár nagykátai egységében asszonyokkal — a Dózsa György brigád tagjaival — munkavállalásukról váltot­tunk szót Otthon a helye — Különösen az első néhány év volt nehéz — mondja Szilá­gyi Istvánná, aki betanított munkás. — Azelőtt faluhelyen a legtöbb nő otthon maradt. Vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket, gondozta a kertet, az állatokat. Sokan a termelő- szövetkezetben dolgoztak, de másmilyen munkáról szinte szó sem lehetett. Rossz nő, aki elmegy dolgozni. Asszonynak otthon a helye! — tártotta a régi felfogás. Nekem is meg kellett küzdenem a családom­mal. A férjem bányász volt rp .... ...... ....... -lí.-., -'i'- ­Teljés Üzem ev vegeíi Xsz-bcn épül fel az or­szág legnagyobb házinyúltenyésztő telepe. A százmillió forin­tos beruházással harminchat — egyenként mintegy 600 négy­zetméter alapterületű — istállót építenek, melyekben évente mintegy 360 ezer nyulat nevelnek. A közös gazdaság nyúl- farmja az év végére készül el teljesen, de már benépesítették az első épületeket. Késő éjszakába nyúlt az idő, amikor az elmúlt napokban befejeződött a Kit mit tud döntője. Kialudtak a reflekto­rok, s a tévé képernyője előtt örömmel nyugtázhattuk: a Pest megyei fiatalok sikerrel szerepeltek. A zongorista, Pleszkán Frigyes és a szent­endrei Vujicsics együttes kate­góriájában győztes lett. S rá­adásul még két második helyet is elkönyvelhettünk: a vers- mondó Tordai Ferencet és a táncdalénekes Radios Szilviáét. S mivel mindketten budake­sziik, értük a döntőn külön kis csoport szurkolt: Wiedermann Gábornak, a budakeszi műve­lődési ház igazgatójának veze­tésével húszán szorítottak a nézőtéren — valamennyien a BÖK — a Budakeszi Önképző­kör — tagjai. Érdemes néhány szót szólni e kis közösségről, hiszen ide nemcsak a budai járásbeli nagyközségből, hanem a kör­nyező településekből is szíve­sen járnak a fiatalok. A BÖK tagjai lehetnek mindazok, akik szeretik a verseket. Természe­tesen van még egy másik fel­tétéi: nem szabad könnyen megsértődni. Ugyanis minden élmondott verset őszintén ele­meznek — ilyenkor ki-ki ke­ményen elmondja véleményét, ami viszont nem mindig egye­zik az előadóéval. De úgy lát­szik, Tordai Ferenc és Radics Szilvia egyaránt az erősebb jelleműek közé tartozik: az éles bírálatok eredménye lehe­tett második helyezésük. Tor­dai Ferencet még az elődöntők megkezdése előtt bemutattuk olvasóinknak, most néhány szót szeretnék szólni Radics Szilviáról. A Budakeszin élő 19 éves lány gyakori résztvevője a BÖK rendezvényeinek: az énekléshez nélkülözhetetlen szép és érthető szövegmondás elsajátításához kapott nagy segítséget. Története mégis 1971-ben kezdődött, amikor Budakeszin, a járási Ki mit tud? döntőjén — tizenhárom évesen — kiállt a színpadra és minden zenekari kíséret nél­kül elénekelt egy dalt. Akkor nem jutott tovább, de mivel gyermekkora óta szerette a ze­nét, szervezett keretek között tanulni kezdett. Szépen haladt, egyre több fellépésre szóló meghívást is kapott: édesapja minden alkalommal ott izgult lányáért a nézőtéren. S ez így ment egészen addig, amíg nem lett 18 éves. Amikor megjelent az idei Ki mit tudra szóló felhívás. Jelentkezett, mert úgy gondol­ta, nincs vesztenivalója, nyu­godtan szerencsét próbálhat. A továbbiak már ismertek: elju­tott a döntőig, ahol külföldi számot énekelt — magyarul. Ezt a választását így indokol­ta: — Ha magyar slágert adtam volna elő, akaratlanul is köny- nyen rámsütik: utánzók vala­kit. Ezt pedig mindenképpen el akartam kerülni! Az eredmény Radics Szilviát igazolta: második helyezésével egy emlékezetesnek ígérkező utazást is elnyert Ashabadba. De addig még másutt is helyt kell állnia. Az Országos Levél­tárban dolgozik, s munkája mellett esti tagozaton végzi a gimnáziumumot — most má­sodikos. Az év végi vizsgákra pedig alaposan fel kell ké­szülnie: igazi életcélját csak így érheti el. — Számomra az éneklés csak hobbi, kellemes kikapcso­lódás. Szeretnék továbbtanul­ni, mert minden vágyam az, hogy magyar-rrtörténelem sza­kos tanár lehessek ... F. G. Tatabányán. Többször említet­tem: szeretnék elmenni én is dolgozni. Csak bólogatott, mo­solygott, nem vette komolyan. Egyszer, mikorra hazajött, már a vasútállomáson takarítottam. Ma már hiányozna, ha nem tenném minden hónapban asz­talra a fizetésemet. Kocsis Józsefné, a szocialista brigád vezetője 1970-ben jött a Telefongyárba. — Az első fecskék közé tar­tozom. A gyár születésével egy- időben kerültem ide az alkat­részüzembe, s ott vagyok ma is. Előtte a helyi Damjanich gimnáziumban voltam hivatal- segéd. A brigádvezető jól ismeri a környező vidék lányainak, asz- szonyainak gondját, baját is. Ö a községi .tanács nőfelelőse. Műhelyből a határba — A Telefongyár üzemének idetelepítésével többnyire meg­oldódott a nagykátai lányok, asszonyok munkahelygondja. A dolgozók többsége, 80 száza­léka nő. De nemcsak innen, hanem sok közeli községből, faluból is sokan járnak hoz­zánk. Akad más munkalehető­ség is, itt a Nagykőrösi Kon­zervgyár kirendeltsége, a Házi­ipari Szövetkezet, a PEVDI üzemegysége és természetesen a termelőszövetkezet. A fiata­lok közül ma már egy sem ma­rad otthon, tanulnak, dolgoz­nak. Az idősebbek közül is egyre többen helyezkednek el. — Változik-e az életforma is? — Ha kimegyek a gyárka­pun, többnyire egyenest indu­lok a határba. — vette át a szót Kálhok Ferencné — Né­hány négyszögöl a ház körül, vagy egy darab szőlő a domb­oldalon tulajdonképpen mind­egy. Lényeg, hogy kapálunk, műveljük a. földet, ahogyap ra ez hagyomány, derugyerzem. a mai fiatalokban egyre kevés­bé él már. Ök a műszak után szívesebben járnak el táncol­ni, szórakozni, moziba. A mi életünk elégé kettős: délelőtt, mikor a műhelyben a gépem mellett állok, munkásnak ér­zem magam, délután pedig, ha kapát, ásót fogok kézbe, pa­rasztnak. Persze a tsz-ben a mezőgazdasági munka is olyan lesz lassan, mint az ipari.. — Az én férjem minden té­len kijelenti — szól ismét Szi­lágyi Istvánná —, hogy jövőre visszaadjuk a tsz-nek azt a 600 négyszögöl szőlőt, amire le­szerződtünk. De tudom, soha­sem tenné meg. Ha jön a jó idő, szabad szombat, vasárnap indulunk a földre. — Megéri? — Nem, ha a ráfordított időt és a hasznot nézem. De más­ként igen: nincs szebb, mint, mikor hajnalban kimegyünk a határba... kint ér a napfel­kelte. — Férjének mi a foglalkozá­sa? — Kéményseprő. Hármas erőpróba Mennyire változott a mun­kássá lett vidéki asszonyok élete? Változott-e a hagyomá­nyos otthoni munkamegosztás? — Tulajdonképpen a mi váltunkra hármas teher nehe­zül — szólalt meg Nagy József­né, a legfiatalabb brigádtag. — Egyrészt a gyári munka, más­részt pedig a mosás, takarítás, főzés, s azután ott a háztáji. Nagyon nehéz mindent ellátni, korán kelünk és későn fek­szünk. Eljárunk dolgozni, de az otthoni munkánk sem lett kevesebb. A többiek beleegyezően bó­logattak. — Igaz — mondják — dol­goznak a férfiak sokat. — A házkörüli gazdasági munkából bőven kiveszik a részüket, azt meg ugye nem várhatjuk el, hogy odaálljanak mosni! Nagy Józsefné 16 éves korá­ban váltotta ki a munkaköny­vét. Először Pesten helyezke­dett el, konzervgyárban, ké­sőbb került a Telefongyárba. — Mindenképpen ipari mun­kás akartam lenni. Azelőtt a mezőgazdaságban dolgozni na­gyon nehéz, fárasztó volt, s itt több pénzt is kerestem. Most már a tsz-ben is gépesítették a legnehezebb munkákat, a kereset sem rossz, de talán ; most sem választanékmásként. Kocsis Józsefné így véleke­dik: — Amióta mi, nagykátai asz- szortyok az iparba kerültünk, magunk változtunk legtöbbet. Majdnem mindenki belépett a szakszervezetbe, s egyre több köztünk a párttag. A kommu­nista műszakok szervezése könnyű feladat a gyárban. Az emberekben egyre inkább ki­alakul a közösségi szellem. A brigádtagok szívesen segítenek egymásnak, építkezésben, szü­retkor, egyáltalán: mindig, ami­kor szükséges. Gosztonyi K. László Légpuskások — gémtetemek VÉDETT LESZ-E A MAKÁDI ERDŐ? Minden erdő mindig és mindenhol lelket, testet üdí­tően szép. Tagadhatatlan azonban, hogy különös a va­rázsa az ártéri erdőnek, ahol ősidők óta úgyszólván hábo­rítatlanul nőnek a vizet tű­nő, a nedves talajt kedvelő fák, virágok, füvek. Közöttük nem egy ma már ritka pél­dány. Valósággal élő múzeu­ma a növényzetnek egy ilyen ártéri erdő, sajátos állatvilága még inkább azzá teszi. Ezért is helyeztek az országban már több ilyen erdőt természetvé­delem alá. Egy bejelentés A Csepel-sziget déli csücs­kén, a Ráckevei-Duna men­tén, Makód község határában elterülő 370 hektárnyi ártéri erdő azonban még nem védett. Ezt panaszolta egy bejelentő az Országos Természetvédel­mi Hivatalhoz néhány hónap­ja intézett beadványában. Hi­vatkozik arra, hogy 1973-ban a Minisztertanács a Ráckevei- Duna és üdülőkörzete regio­nális tervével foglalkozva, határozatában többek között azt is kimondotta, hogy a makádi erdő területét védetté kell tenni. Az erdő kezelését a Pilisi Parkerdőgazdaság átad­ta a községnek, annak tanácsa pedig a minisztertanácsi hatá­rozat ellenére üdülőtelkeket alakított ki* és adott el az er­dőben. Az erdő szélén a hor­gászszövetség három tóban halivadékot nevel. Jóllehet az erdőgazdaság megszüntette a fák kitermelé­sét, a növényzetben sok kárt tesznek emberek és még na­gyobb kárt a területen fészke­lő gémfélékben. Gyakran ta­lálják meg az erdőben lég­puskával lelőtt tetemüket. Márpedig ezek a szárnyasok természetvédelem alatt áll­nak, de fészkelőhelyeik is. A javásfár elkészült I Az Országos Természetvé­delmi Hivatal a beadványt áttette a Pest megyei Tanács mezőgazdasági osztályára az­zal, hogy a terület védettségét a megyei tanács hivatott ki­mondani. — Az eljárást megindítot­tuk — közli Balázs István, a megyei tanács természetvédel­mi felügyelője — és javasla­tunk rövidesen a megyei ta­nács végrehajtó bizottsága elé kerül döntés végett. Az árté­ri területen valóban pusztítják a gémféléket. Fészkel itt kis- kócsag, is. Aki abból egyet le­lő, 30 ezer forint kártérítést tartozik fizetni. Aztán üstö- kösgém, aminek elpusztítá­sáért 10 ezer forint a büntetés. Továbbá ezer forintban érté­kelt szürlcegém és bakcsó. Az orvvadászokat azonban na­gyon nehéz tetten érni. Külö­nösen ott, ahol a madarak vé­delme nem szervezett. Magunk is utánajártunk a makádi ártéri erdő dolgának. Örömmel szereztünk tudomást róla, hogy az erdő kezelése, amit a 70-es évek legelején adott át a Pilisi Parkerdőgaz­daság a községi tanácsnak, rövidesen újra a gazdaság kezébe kerül. Akkoriban léte­sített az erdő közepe táján a Vízügyi Igazgatóság is saját dolgozóinak üdülőtelepet. A község rendezési terve, a Ma­kád házai és az erdő közötti fával teli, szinte az ártéri erdő nyúlványának tekinthető részt üdülőterületnek jelölte ki. A községi tanács a hetvenes évek legelején meg is kezdte a parcellázást és azóta több hétvégi ház meg is épült. Fejlődő üdülőjelleg Volt olyan terv, hogy az egész erdő üdülőterület lesz, erről azonban most már letet­tek. A Vízügyi Igazgatóság telepe és a meglevő üdülőhá­zak azonban megmaradnak. Éppen ezért a természetvédel­met már csak az erdő egy ré­szére lehet kimondani. Ellen­ben a gyönyörű erdőt a vé­dettség kimondása után a ki­rándulók részére hozzáférhe­tővé kívánják tenni. A park­erdőgazdaság hajlandó séta- utakat építeni benne, s hogy könnyen megközelíthető le­gyen, autóval járható utat építenek a községtől az er­dőig. Ahol pedig már magán- tulajdonba kerültek a telkek, arrafelé idővel strand is lesz. Egyszólval a már létező üdü­lőterület üdülőjellegét növelik. a Gondoskodnak .a .vízi szár­nyasok zavartalan fészRelési lehetőségéről is. Szóba jöhet azonban, hogy egy-két magas­lest építenek azok számára, akiket ezeknek a gémféléknek az élete érdekel. A madarak nagy része egyébként nem ős­honos ezen a vidéken, jó né­hány esztendeje vándorolt ide a Kis-Balatonról. Meglehet, hogy ottani helyüket nem ta­lálták biztonságosnak, de Ma­kád határában sem leltek nyugalmat. Hogy nyugtuk le­gyen, meg kell rendszabá­lyozni a gémvadász lesipuská- sokat. Sz. E. SOKAT JÁROM a megye útjait, jó időben, esőben, hóban. Legjobban ezért a napsütést szeretem, olyankor vidá­mabb az országút, szürke csíkját messze követi a tekintet. Ahogy ránk köszön­tött a tavasz, zöldek lettek a fák, virág­ba borultak a cseresznyék, az ősziba­rackok, piros bimbókat ringatnak az al­maágak, az árokpartokon sárgán virít a bákavirág. Valami hiányzik a képből. Valami, amit azelőtt régen megszoktam. Hiányoznak a vakítóan fehér házfalak, a piros tetők, a zöldre, barnára festett kerítések. Valamikor a tavasz első hírnökei kö­zött előkerültek a meszelők, fejkendős, feltűrt ujjú, tarka ruhás asszonyok az útmenti házak udvarán. S hófehéren ragyogtak a falak. Most valahogy el­szürkültek. Vagy nincs mit már me­szelni, vagy nincs aki meszeljen. Ez baj is, meg nem is. Attól függ, melyiket nézzük. Ha az utóbbit, akkor belefacsar egy kicsit a szívünkbe a látvány: elha­nyagolt tanyák, bennük magányos, idős emberek, karjuk nem bírja magasra emelni a hosszúnyelű meszel őt. Mi lesz velük? A másik, az előző variáció sok­kal szimpatikusabb. Nincs mit meszelni. Az útszéli házacskák eltünedeztek, la­kóik szép, vörös téglából rakott épüle­tekbe költöztek, a kőpor száműzte a fe­hér meszet a falakró!. A községek egy­re nagyobbak lesznek. A KÖZSÉGEK egyre nőnek. Új ut­cákat hasítanak kőlábazaton feszülő ke­rítések. mögöttük - élőkért, előttük vil­lanykarók. A piros tetőkön tv-antennák. Ez azt jelentené, hogy megszűnt a tava­szi nagytakarítás? Nincs semmi dol­guk? Alig hiszem. Jártomban-keltem- ben látom, egyre többen nem hiszik. Nagykátán szépítik az utcákat, tereket. Tápiószelén fásítási akciót indítottak, Nagytakarítás parkosítanak, rendezik a házuk táját az emberek. Tisztítják az utak mellett futó árkokat, javítgatják a járdákat, épít a lakosság Dunaharasztin is. Szent­endrén közös erővel takarítják el az építkezések maradványait. Tutcatszám sorolhatnám a településeket, melyeknek lakói csinosítják, óvják környezetüket. Mert ez is környezetvédelem. A javá­ból. Ha valamilyen ügy kapcsán a kör­nyezetvédelemhez kanyarodunk, rög­tön nagy dolgokra kapcsol az eszünk kereke. Azonnal a Ráckevei-Dunát félt­jük az ipari szennyezéstől, a tököli ál­latifehérje feldolgozó egyáltalán nem illatos leheletét emlegetjük, az iparban és a mezőgazdaságban fölöslegessé vált vegyszerek temetését szorgalmazzuk, csupa olyan ügyet, amiben mi, az egyes emberek ártatlanok vagyunk. Miért nem magunk előtt söprögetünk? Illene. Illene az is, hogy ne dobáljuk szét az uzsonnapapírt, a konzervdobo­zokat, az üres üvegeket erdőn-mezőn. Ahogy saját kiskertünkben sem tesszük Illene, hogy ne ott mossuk az autónkat, ahol mások fürödnének. A községeket ékítő lakótelepi házak ablakából ne dobáljuk ki hanyag mozdulatokkal a hűtőszekrény papírdobozát, a selejtes lábtörlőt, ’a gyerek szakadt cipőjét, s mi több, a lerágott csirkecsontot. Ne gyújtsuk meg úton-útfélen a szemetet, hogy mások orra alá füstöljön. PILLANATOK ALATT kiderül, hogy nem is kell annyi pénz a környezetvé­delemhez. Csak valamivel több gondos­ság. A mi gondosságunk. Hogy ne ma­radjon sehol pusztába kiáltott szó a Hazafias Népfront felhívása, az ösztön­zés környezetünk védelmére. Hogy ne mástól várjuk a tavaszi nagytakarí- _tást, magunk dolgozzunk. Meg lehet csinálni, sok jó példa bizonyítja. Ha jól meggondoljuk, tulajdonképpen mi te­hetünk legtöbbet lakóhelyünk, vizeink, erdőink/ levegőnk tisztaságáért. Pest megyében ma már ezerhétszáz társadalmi őr óvja természetvédelmi értékeinket. Legyünk az őrség tagjai valamennyien, anélkül, hogy nagydobra vernék amit csinálunk, anélkül, hogy külön kérvényt várnánk, hogy csináljuk. Védjük környezetünket, de önként bel­ső kényszerből. A fásítási hónap során sok kis csemete eresztgeti már vékony gyökereit a földbe. Csak az öntözze őket, akivel szerződést kötöttek erre? Miért? Talán azok a fák nem minden­kinek zöldellnek majd? Talán nem ad­nak árnyékot valamennyiünknek, ha lom- bosodik a koronájuk? Nem kímélik min­den ember tüdejét a portól? Házunk előtt ne csak söprögessünk. Ültessünk is, locsoljunk is. És büntes­sük meg szigorúan a vandálokat, akik tönkreteszik, amit közösen létrehoztunk. Tudok olyan európai városokról, ame­lyekben elkapnának egy fordulóra azért is, ha eldobnék egy végigszívott cigaret­tát. Előbb a járókelők, aztán olyanok is, akiknek erre hivatalból joguk van. Mi miért nem szólunk rá a szemetelők- ne, csenevész fatörzseket csavargatókra, utcán virágot tépőkre, házuk táját el- hanyogolókra? Tiszta udvar, rendes ház. Ilyen táblácskát tehet kapujára, aki rászolgált. S aki nem, az mit kap? ITT A TAVASZ. Előbb eszünket, szí­vünket sikáljuk tisztára. Mossuk le a közönyt, a lustaságot. Aztán gyürkőz- zünk neki valamennyien a nagytakarí­tásnak. Bálint Ibolya BÖK-siketrk a Ki mit tud?-on A budakesziek nem szurkoltak hiába...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents