Pest Megyi Hírlap, 1977. április (21. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

rtsr

$uem

im. április 3„ vasarnap

'Polgar István!

1945-ből való ének

Egy cinke ült az ablakomra — reszketve borzolódik tolla,

fázik szegény. Behívnám: iszállj be, soványka, védtelen madár, te:

az ablakot szélesre tárnám, de tudom, megszökne madárkám

é

vak rémülettől szívdobogva valami gémberült bokorra.

Pedig, gondolhatnád, butácska, hogy csapna rád, szabad madárra,

kis életedre hogy is törne, hogy vetne rács mögé örökre,

ki maga is már annyit senyvedt rácsai mögött kényszereknek,

dalokat fullasztva magába, kalitka szűk terébe zárva

s ki maga is most kezdett szállni!.;. Térj be, jegesek kertünk fái,

suhanj a kályha mellé, cinke, akár a vállamra is ülj le,

aztán repülj, ha kedved súgja, s ha fázol, visszatérhetsz újra.

Gyárfás Eridre:

A tavasz két pillanata

1

Feltartott kezekkel áll a templom,

a fák fehér kendőt lobogtatnak, a folyó szétterpeszti dermedt ujjait, de odalenn már aknáit érleli a talajban a tavasz, gyújtózsinór-gyökereken fut a láng, s a petében, ikrában, tojásban élesre állítódik az élet.

Ma reggel kirobbantak mind: fehéren

feszítették ki szirmukat a szélben, s lobogtak át.a látható időn.

A kelyhük mint a gondolat parázslóit, és — tettre gyűlni!

— mind gyümölcsre vágyott: kisütni bélyegét a kék időn.

Részlet a világhírű szovjet filmrendező visszaemlékezéséből, amely a Szovjet Irodalom 5. számában jelenik meg.

Grigorij Csuhraj:

A győzelem ára

pápától nem messze, a magyar—osztrák határ

közelében sebesültem meg — egyáltalán nem hősies körülmények között.

Előtte elég súlyos csatákat vívtunk a Balaton mentén tizenegy fasiszta tankhadosztállyal. Hitler utolsó nagy magyarországi tartalékával. Nagy veszteségeket szenvedtünk, de a közkatonák és a tisztek elégedett hangulatban voltak, érezték a háború végének közelségét. Ekkorra már mindnyájan vérbeli, harcedzett katonák voltunk. Ismertük az ellenfelet és szokásait, értettük a helyzetét és könnyen kitaláltuk, mi várható tőle. Már mindannyiunk számára világos volt, hogy az ellenség feladta a küzdelmet — mégpedig véglegesen.

A tizenegy német hadosztály állományában a felnőtt, harcedzett katonák mellett nagyon sok fiatal akadt: kisfiúk még, elveszettek és rémültek, akik egyáltalán nem értettek a harchoz. Látszott, hogy csak nagy nehezen tudták összeszedni őket egész Németországból, hogy kiegészítsék velük a kimerült német hadtesteket, amelyek folytatták az ellenállást csapatainkkal szemben. Amikor fogságba estek, biztosak voltak benne, hogy megkínozzuk és megöljük őket. Katonáink azonban jólelkűen, békésen és némi humorral bántak velük, sőt még — a maguk férfias módján — sajnálták is őket.

A szétvert és visszavonuló

ba vágódott egy golyó.

Erre már nagyon cudarul lettem, és odalriál- tottam küldöncömnek, Szavelij Davidovnak (valami óiknál fogva Szásának hívtuk; egyébként ma is él és most valahol Kazahsztánban dolgozik), hogy segítsen nekem. Davidov is megsebesült, de viszonylag könnyen. Felny alá bolt,

a karomat átvetette a vállán és elvonszolt az arcvonal mögé... pamarosan a hagtosz- 11 tály parancsnokságán voltunk. Itt jelentettem, hogy megsebesültem, s Perelomov hadnagynak adtam át a parancsnokságot, majd rögtön elvesztettem az eszméletem. Amikor magamhoz tértem, egy parasztház mellett feküdtem. A küldöncöm éppen kantárt rakott egy lóra. Egy öreg magyar szaladgált körülötte és könyörgött, hogy ne vigye el utolsó megélhetését Szását elfutotta a méreg, rám mutogatott és kiabált: — elvérzik a parancsnok..,

Te pedig vélem jössz, velem! Elszállítjuk a századparancsnokot a kórházba, és aztán viheted a kancádat! — magyarázta, magyarázta neki Davidov, de a paraszt nem sokat értett belőle, egyre csak könyörgött és a katona keze után kapkodott.

Hogán Miklós rajza

tam, még a nevét sem tudom, de mindig meg- indultan emlékezem rá. És nemcsak én... Amikor sok évvel később, már mint filmrendező Zaporozsjéban jártam, ahol a Ballada a katonáról című filmemet vetítették, felléptem a helyi televízióban is. Ahogy kiléptem a televízió épületéből, egyszer csak Ólja Makovozt pillantottam meg, nagyon megörültem neki. Ott állt a lépcsőn, botra támaszkodva, és engem várt. Összeölelkeztünk, aztán ittunk egyet a nagy örömre, és mindjárt a legelején a sebésznőre koccintottunk. L'lég sokáig marad- ■*-* tunk a kúriában. Végre is úgy döntöttek, hogy elszállítanak bennünket — ahogy épp lehet — hosszú szarvú magyar ökrök vontatta szekereken. Egy verőfényes áprilisi nap egyenként kivittek miniket az utcára, és felraktak a kocsikra.

Mutatós kis karaván lett a kocsisorból, vagy fél kilométernyire elhúzódott. Egy zömölt, alacsony, kedves arcú nővér parancsnokolt, aki a kiabálástól egészen berekedt. Ö szervezte meg a vállalkoellenség mögött haladtunk és tudtuk, hogy már nem kell próbált felemelni,' az öreg se- igazi ellenállásra számíta- gített neki. Ketten tettek fel

nunk. Tréfálkoztunk és anekdotákat meséltünk egymásnak. Egyszere csak tüzérségi tüzet kaptunk. Körös-körül lövedékek robbantak. Parancsot adtam ejtőernyős századomnak: „Széttagozódni!” Láttam, ahogy a katonák az árkokon

kát követte, és. csak egy soha nem csüggedő grúz veneroló- gus (ebben a pillanatban nem a legszükségesebb szakterület)

meg két-három ápolónő ma- zást, mert már nem győzte ki- radt itt. Azt mondták, hogy várni a segítséget, és most van valahol a közelben egy Veszprém városába szállított sebésznő is, de súlyos beteg. bennünket. Útközben megáll- IV] indnyájan arra vártunk, tunk egy faluban. A szekere- hogy átszállítsanak egy két körülállták a rendes kórházba, ahol végre szakorvosi ellátást kapunk.

Sokan nagyon rosszul voltak.

a szekérre, aztán egymás mellé ültek a bakra, és a magyar, kissé megnyugodva elhallgatott.

Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, egy nagy szobában találtam magam a padlón, más sebesültek könagyon

A kúriában szép könyvtár volt, de csupa német és magyar nyelvű könyvekből állt, úgyket körülállták a parasztasz- szonyok, csak néztek minket, siránkoztak, valami együttérzőt mondtak, aztán hirtelen mind eltűntek valahová. De hamarosan visszatértek — ki egy darab kenyeret hozott, ki

átugrálva lehasalnak az út két zött. Egy földbirtokos házában hogy a katonák csak a képe- tejet korsóban vagy anyagköoldalán, és úgy döntöttem, hogy ezzel meg is tettünk mindent. De a következő sorozat sokkal pontosabb volt.., Hirtelen fájdalmat éreztem a lábamban, aztán merevedni kezdett a jobb karom, rengeteg apró szilánk vagdosta

voltunk, valahol Pápa és Veszprém között, amelyet ideiglenesen hadikórházzá alakítottak át. Minden helyiségét sebesültek töltötték meg. A mi szobánk tiszti kórteremnek számított, a többiben közkatonák feküdtek — de

össze. Lövöldözés kezdődött, ezzel tulajdonképpen minden

két nézegették. Nem messze a csögben. Számukra ez ^érmé- földön egy ismerősöm feküdt, szetes és magától értetődő le- szintén ejtőernyős, de egy má- hetett, én azonban egész élesik csapatból: Ilja Makozov temre megjegyeztem magam- kapitány. A lábát szétzúzta nak azt a kenyeret és azt a egy robbanó golyó, de mindig tejet.

tréfálkozott. Vidámsága a Éjszaka értünk Veszprémbe,

A földön fekve osztogattam a parancsokat. Világos volt, hogy a harc nem komoly, és hogy az ellenfél rövid tűzharc után sietve vissza fog vonulni. De ekkor meg a jobb oldalamkülönbség véget is ért köztöbbiekre is átragadt. Különösen sokat nevettünk a venetünk. Mindenki rosszul volt, rológuson. Ö sem vesztette el gyógyítani pedig, az igazat megvallva, nemigen lehetett.

Csaknem az egész kórházi személyzet a támadó csapatoKét öreg ember nézett vele

farkasszemet a konyhában. A gyűrt képű öregasszony elpityeredett, a villogó tekintetű férfi pedig fellökite homlokán a kalapot

— Hol van Mária? — kérdezte a bábaasszony.

— Az az ő dolga — morrant fel az öreg, és indulatosan lekapta az asztal sarkáról a demizsont.

Az asszony föllépte a szobaajtót, de népi volt bent egy lélek sem.

— Hol van? — kiáltotta magából kikelve.

— Kiűzte innen — nyüszített a vén- asszony, és trombitálva belefújta az orrát köténye sarkába.

— Azonnal megmondja, hova lett a lánya, vagy szólok a rendőröknek — lépett az öreg elé, és véreres szemét az arcába meresztette.

— Mit tudom én! Nem megmondtam, hogy elkergettem innen a szégyentelen ribancát!? Nekem ugyan nem szül zabigyereket!

— Ember maga? — lendült felé a bábaasszony, és kikapta a demizsont a kezéből.

— Na, csak vigyázzon! Maga Itt nekem nem parancsolgat! — mozdult felé sötéten az öreg.

— Megfagy az istenadta! Hova Is mehetett volna innen? Hiszen nincs ház a környéken — rimánkodott az öregasszony.

A bába nem szólt, fogta a táskáját és kilendült az ajtón. Körülnézett az udvaron, és ösztöneire hagyatkozva, vaktában elindult az istálló felé. Hóbuckákon át futott. Elesett, fölállt.

— Az istenit! — csúszott ki a száján aztán hirtelen felüvöltött: — Mária! Hol vagy?

Belökte az istálló ajtaját, zihálva megállt. Hallgatózott. Valahonnan a jászol alól visszafojtott nyöszörgés szűrődött felé. Zseblámpája fényével kereste a szalmában verejtékező nőt. Négykézláb kúszott felé a két tehén között. Az állatok jámboran álltak, orrlyukaikból meleg gőz áramlott a föld felé.

— Mária, hát itt vagy?! Hogy vagy,

kislányom? Mióta tart? — kérdezte gyorsain, s a lány csuromviz haját kisimította a homlokéból.

Mária felordított és megfeszült. A bába kétségbeesetten vette tudomásul, hogy az utolsó pillanatban érkezett. Letépte magáról a bundát, a szalmára terítette, aztán minden erejét összeszedve felemelte a nőt és ráfektette.

— Egy pillanat! — mondta —, csak egy pillanat!

Még a küszöbig sem ért, máris kiáltozni kezdett.

— Vizet! Forró, tiszta vizet ide! Or- zse néni. hozzon vizet, azonnal!

Az öregasszony meredt szemmel nézett rá.

— Nem hallja?! Süket maga? Tiszta, forró vizet hozzon, és a tűzhelyre is tegyen föl egy fazékkal, de azbnnal. Érti?!

0rZS3 néni, mintha hipnotizálták volna, kapkodva mozdult a vödörhöz. Föltette a vizet, s a tűzhely szélén párolgó másik fazekat a bába kezébe nyomta.

— Lámpát, meg lepedőt is, gyorsan. Lepedőt is! — sürgette a bába, majd meg sem várva, hogy mozduljon, maga rontott a szobába, és letépte az ágy- terítőt. Egy párnát a hóna alá kapott, és rohant vissza az istállóba. Mária csöndesen jajgatott és sírt.

— Nincs semmi baj, ne félj! Nincs semmi baj! — mondta és a zseblámpa világánál idegesen matatott a táskájába rejtett csipeszek, ollók között. Két perc sem telt belé, aiz öregasszony megjelent az ajtóban, és magasra tartotta a petróleumlámpát. Éppen akkor született meg a fiú, és éles sikoltással jelezte, hogy egészséges. Ott kapálózott véresen, lucskosan a bábaasszony irha- bundáián, az anyatest védelmében.

— Hozott lepedőt? — kérdezte az öregasszonyt.

— Azt nem — rebegte örzse néni —, azt nem.

— Persze, az eszük az soha sincs a helyén! — mérgelődött a bába. Szakértő ujjakkal rendbetette a gyereket,

aztán az ágyterítőbe burkolta és a nagyanyja kezébe nyomta.

— Vigye be, meg kell fürdetni, föl kell öltöztetni. Nyomban megyek én is. Gyorsan vigye, óvatosan, el ne essen vele. Szorítsa magához, nehogy megfázzon. Na, vigye már! — ripakodott rá, és az öregasszony, mint egy alvajáró, tette, amit parancsoltak neki. A bába — már amennyire lehetett — lemosdatta az anyát. Még szerencse, hogy sima szülés volt — sóhajtotta. Aztán beburkolta a bundájába és talpra állította az asszonyt. Ügy érezte, kiszakad a szíve, amíg átvónszoltia a havas udvaron. A konyhapriccsre fektette, amíg a szobában megágyazott.

— Fűtse be a kemencét! — kiáltott ki az öregembernek, aki elbutult tekintettel nézett maga elé. — Nem hallotta, mit mondtam!? — csattant fel erélyesebben, s egy pillanatra visszafojtotta lélegzetét. Megkönnyebbülten észlelte, hogy a csizma csossaanva indul kifelé.

A fiúnak nem volt kelengyéje. Lepedőkből, párnahuzatokból hasítottak neki pólyát, pelenkát, és végre bevitték a tisztaszobába, ahol szótlanul, szomorúan feküdt Mária.

Melegen duruzsolt a kemencében a láng, s kint az istállóban a tehenek békésen lógatták fejüket...

Reggel,

amikor hazaért a bába, a lányai csodálkozó szemmel bújtak ki a dunnák alól:

— Milyen kabát van rajtad? — kérdezte Éva.

Az asszony elmosolyodott és levetette örzse asszony foltos-nyűtt kabátját.

— Hol az irhád? — bámult Tinka, és máris sírásra görbült a szája.

— Ha nem tudnátok, Bethlehemben jártam, és világra segítettem a megváltót Öt takartam be a bundámmal — próbált tréfálkozni a bába. de az arca komoly volt, és szürke a fáradtságtól.

1947-et írtak akkor Mária fia egy szép tavaszi napon elindult.

A város mintha kihalt volna, sehol semmi fény. Az utcákon csend. Csak a harmadik kórházban fogadtak be minket — mind tele volt. Később engem Veszprémből Kecskemétre

, ,, 'szállítottak, itt egv volt lány- gig volt emberekkel akiknek gimnáziumban éltem át azonnali operációra lett volna más sebesültekkel együtt _ szükségük, ez az orvos meg azt a amelyről annyit

legfeljebb annyira volt sebesz, álmodoztunk> és amelyet any.

humorérzékét, bár a helyzet nem volt irigylésre méltó. Telt az idő, de csak nem jöttek a sebesültekért, a ház dumint akármelyikünk.

Reggelente vizitet tartott, de ez inkább bohózatra emlékeztetett. Odalépett a beteghez, megfogta a kezét és megkérdezte: „Fáj? Persze,, kedves, fájnia is kell. Hiszen sebesült vagy... Nővér, streptocidot és bort!” A következőnél ugyanez ismétlődött meg, csak az orvos nem a kezét fogta meg, hanem a lábát vagy a fejét. Streptocid volt elég a kórházban, a borból pedig bőven futotta. A kúria előző tulajdonosa tele pincét hagyott hátra, amely több tucat olyan kórházat is el tudott volna látni, mint a miénk. Makovoz kiválóan tudta utánozni gyógyászunkat, és közben a diagnózisokat és az orvosi előírásokat olyan részletekkel gazdagította, melyeket itt a legjobb szándékkal sem reprodukálhatok.

De aztán Ilja is elcsendesedett. Lázálmában hánykolódott, a lába begyulladt, megdagadt. Nem először feküdtem kórházban, és tudtam, hogy ez üszkösödés. Ha késlekednek az operációval, biztos a gyors halál. Egyszer csak megjelentek a nővérek és elvitték. Később tudtuk meg tőlük, hogy a műtét rendkívül nehéz volt. A súlyosan beteg, lázas orvosnő, aki alig vonszolta el magát a műtőasztalig, kitisztította a sebet és megmentete Makovoz életét Ezen a napon más betegeket is megoperált. Soha nem látnyira vártunk a hosszú, véres háború évei alatt.

Emlékszem, beszaladt a kórtermünkbe egy nővér és azt mondta, tíz perc múlva fontos közlemény lesz a rádióban. Akik csak bírták magukat, ki- özönlöttek a folyosóra, ahol ott függött a falon a kórházi vezetékes rádió kis hangszórója. Én is kibicegtem a mankómon. És akkor Levitan bejelentette: győztünk. Hogy belül mi zajlott le az emberekben, arra abból következtettem, hogy én magam mit éreztem, mit éltem át abban a percben, de hogy kifelé mi látszott ebből... nos, egyszeriben leírhatatlan zűrzavar támadt.

TV]ind a három emelet rá•L'A zendített: „Hurrá!” Aztán isten tudja, mit kiabáltak, gratuláltak egymásnak, össze- csókolództak, valaki fülsiketítőt füttyentett, egy másik táncra perdült; én is ugrálni kezdtem az egészséges lábamon. Rettenetesen hangosan beszéltünk, izgatottan egymás szavába vágtunk, hahotáztunk.

Eközben a kórtermünkben két tiszt haldoklóit. Már néhány napja nem voltak eszméletüknél. Az orvosok hiába küzdöttek az életükért, már semmi nem segített. Meghaltak anélkül, hogy értesültek volna a győzelemről, ott a boldogságtól eszüket vesztett bajtársaik között. Irtózatosan drága volt a győzelem.

(Berkes Ildikó fordítása)

I