Pest Megyi Hírlap, 1977. április (21. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-24 / 95. szám

M77. ÁPRILIS 24., VASÁRNAP

incm m

x/unav

V akasszóra ébredünk. Nagy- anyám lependerül vackáról, felkattintja a villanyt, újságpapírt tesz a kályha elé és zörögni kezd.

Anyósomék közös ágyból kelnek.

— Aludjanak — hallom anyósomat, s érzem, felénk mutat. Miénk a nagyheverő, közöttünk a gyerek.

— Felkelek — mondóim.

— Minek? — kérdezik egyszerre.

— Egy nap végigdolgozom a maguk műszakját.

— Mi hasznát veszed?

Harci alakzatba fejlődünk,

anyósom a fészerbe megy, a disznók moslékét készíti, apósom hátra, a kazlak felé szénáért, enyém az istálló; kitrá- gyázni a marhák alól.

Még csillagos az ég, hideg, csípős az idő.

Pezsdül az udvar. Nagyanyám egyesével engedi a tyúkokat, ellenőrzi, melyik mo- nyos, s azt visszatartja, a többi mehet. A kacsák is kitotyognak óljukból, gágogva röppennek a libák, s az istállói ágy alól szabadba perdülnek a pulykák.

Nagyanyám rikoltozó kakassal megy a kiskonyha felé. Kést köszörül, messzire száll a hang. A kakassal végezve újra előjön, s a tömésbe fogott kacsák köziül elmarkolja a gácsért.

— Csuda szívós — mutat a vergődő kacsára. — Elég lesz-e? — fordul felém — Vágjak csibét is?

— Ez is sok.

— Elfogy, ne félj.

\7 asámapi ebédeken nagyv anyám arról mesél, gyerekkorában az uborkát négyfelé vágták, hogy jusson, s a jószágnak száraz kenyeret adni halálos vétek volt. Most vagdalja, gyilkolja a baromfi- udvart.

Mire végzünk az etetéssel, s anyósom kannákba méri a gőzölgő tejet, kész a reggeli. Kacsamáj sütve, töpörtyű, hagymás vér, kinek mi kell. Savanyúság háromféle: uborka, savanyú káposzta, ecetes paprika. \

A gáztűzhelyen forr a leves, sül a kacsa, pirosló lében puliul a kakas. Nagyanyám sü- rög-forog, már a tésztát készíti, kis tálba tojásokat üt, másikba habot ver, cukrot, sót, lekvárt, diót, mákot por- cióz. Siet, kapkod, időnként az ablakon át az égre kémlel: merre jár a nap?

— Ráér — nyugtatom —, mások ilyenkor kelnek.

— Délre kész kell lenni. Nem csúfkodunk délután az ebéddel. Vasárnap van.

Tíz órára kész az első sütés. Tepsiből mutatja magát illatozva a bukta.

— Egyél — kínál nagyanyám —, messze még a dél.

Anyósom most jött meg a téesz-irodáról, takarított. Két éve, hogy a gyalogmunkát seprűvel váltotta fel. Derekát fájdítja, kínlódva emel.

Körülnéz, mihez nyúlhatna. Fogja a buktákat, deszkára rakja, abrosszal takarja. Nagyanyám rászól:

— Egyél, Rózsi. Falat se volt ma a szádban.

— Jut is arra idő — hárítja el a kínálást anyósom, s mosogatni készül.

— Egyen — mondom —, annyi ideje legyen.

Varga József:

Vasárnapi étkek

Nem hallja, vagy csak teszi?

Mondjam? Minek? Negyvennégy kilójával, nyughatat- lanságával, örökös tettrekész- ségével, akarásával, a munka utáni beteges vágyódásával milyen alapon vitázzak? Hányszor megfigyeltem, hogy nagy munkák idején csak felkapott valamit az asztalról, azt préselte a szájába, de már szaladt, rohant tovább, ha mást nem, hát futtába vizet öntött a baromfiak lábosába, két- három villa trágyát kikapott a tehenek alól, s usgyi, tovább, a mezők felé.

Tlyenkor, vasárnap délelőt- tökön, a kiskonyha szögletében ülve, nagyanyám békítő közelségében százszor is fogadalmat teszek. Megfogadom, hogy megváltom ezt a világot; elég, tessék megállni, leülni, nyújtózni kicsit, hétvégeken heverészni, szabadság alatt fürdőbe járni! Ha máshogy nem megy, eladjuk a jószágokat, kiürítjük az istállót, a disznóólát, a baromfiak helyét. Bevezettetjük a vizet az utcáról, a rozzant klozett helyett angol vécét építünk, ki- hajigáljuk a szúette bútorokat, s újakat veszünk, van rá pénz. Esténként bedurrantunk a fürdőszobába és ellenőrzőm, hogy mindenki lubickolt-e a forró vízben, különösen apósomra ügyelek, az évtizedes kocsisságiban ízületei kikészültek, könyöke bunkóforma lett, s este, ha kabátját veti, sziszeg, káromkodik.

— Te nem eszel? Már ez sem ízlik? — Nagyanyám áll előttem. — Mámeg eszelsz valamin — korhol csöndesen.

— Dehogyis, mama.

Nézem bogárszemét, bütykös, göcsörtös ujjait, s arra gondolok, meddig várok még a helybéli világmegváltással? Nagyanyám hetven éve mázsás súlyként nehezedik rám, s vele a felelősség: és ha holnap késő lesz?

Tizenegy óra. Kész a leves, nagyanyám pléhtálba rakja a főtt húst, a szárnyakat, lábakat, nyakakat, heréket. Megsózza, majd főtt sárgarépával, zellerrel, petrezselyemmel takarja a húst.

— Jónapot, nászasszony — nyit ránk nagyapám, anyósom apja, aki felesége halála óta a vasárnapi ebédeket nálunk költi el. — Főz? — kérdezi.

— Főzök. Egyen buktát maga is.

Az ablakból látom, amint apósom felkaptat az udvar emelkedőjén, s az utolsó őszi füveket cipeli vállára vetett sátorlapban. Anyósom nagy kosár marharépával követi.

Dél sincs, amikor nagyanyám teríteni kezd.

— Mehetnek — mondja nagyapának.

Elfoglaljuk a székeket, nagyapám a sarokba kucorodik töprengve.

— Jár az idő — mondja maga elé —, egyik év a másik után.

— Üljön ide — mutatom a kényelmesebb helyet.

— Jó ez. Nekem ez is jó.

Marad.

r1 őzölög a leves, égeti a

'“r nyelvet. Feleségem erőspaprikát hoz, azt nyomkodja tányérjába, anyósom paradicsomlével hígítja levesét.

Leves után párás kancsóból bort öntünk, jéghideg üvegből szódát.

— Egyétek a főtt húst is — kínál nagyanyám, és mereven néz. — Nem jó?

Nem szólok rá.

Eszünk.

Nagyanyám a kályha melletti kisszékre kucorodik le, s pléhtáljából néhány kanál levest merít. Utána feláll, készenlétbe helyezkedik, kezét összekulcsolja, s minden mozdulatot, minden falatot figyel.

— Egyen, nász, ne csak tur- kálódjon.

— Nekem már ölég. Menynyit egyek? — így nagyapám.

Pörkölt rizssel. A zsíros, piros lé ellepi a húsokat.

Nagyapám egy szárnyat bök bicskája hegyére. Apósom nem kér, epéjét fájdítja.

Anyósom kapkodva végez. Ugrik, összesöpri a csontokat, s viszi a kutyának. Utána nem ül le.

Feleségem hátradől a heve- rőn.

— Holnap délig elég — mondja, s ujjával jelzi, torkig lakott.

Tartom magam. Szokásos porciómat, a két felső combot, jó adag rizzsel bevágom. Igazság szerint ízt nem érzek, csak falok, úgy, mint egy hete, öt hete, száz hete.

Nagyanyám púpozott tál kacsasüitet hoz.

— Tesssék — teszi elénk.

IVÍ agyapám hátrahúzódik, beJ ’ fejezte. Apósom száraz húst vesz, ..ozzá uborkát Anyósom a sárgálló kacsacombot tartja felém:

— A részed.

Nagyanyám nem eszik. Áll és néz.

— Megjárja? — néz rám.

— Csak dicsérni lehet.

— Elég? Ne hozzak mást? — aggodalmaskodik.

— Ezzel se bírunk.

Nagyapám fanyarul nevet:

— Ügy főz a nászasszony, mintha mindig lakodalmaz- nánk.

— Teszem, ahogy kell — feleli az öregasszony, s felém fordulva megjegyzi: — Fanyalogsz, ragmálódsz, más vagy, mint szoktál.

Sütemények. Háromféle bukta : diós, mákos, lekváros. Fiam belenyomja ujját a buktákba, s amelyiktől lekváros lesz csöppnyi ujja, azt maga elé teszi, egész halommal. Sosem eszi meg.

Nagyapám hallgat és figyel

Vajon igaz-e, amit nagyanyám mond, hogy az öreg, ha nem hallja senki, szitkozódik a vasárnapi ebédekért, s azt hajtogatja: el kell adni a fölös baromfit, pénzt csinálni belőle, s be a takarékba. Szólni nem szól soha, hiszen vendégségbe jár.

Furcsán nézi a roskadozó asztalt.

A

pósom leheveredik, s kis idő múlva horkolása hallatszik.

— Nem tetszik ez a gyerek — mutat fiára nagyanyám —, nem lesz jó vége. Aki sokat alszik, keveset él. Megjön a munkából, alszik egyet. Vacsora előtt megint.

— Ne lásson rémeket. Alszik, mert fáradt. Egész nap zsá.xol, nem gyerekjáték.

— Igazat mondanál...

— Egy kis meglepetés — ti- tokzatoskodik anyósom, s kimegy.

Sárga, kerek citromtortával

jön vissza.

— Tegnap délután csináltam, gondolom, örültök neki. — Hát persze. Egyél, kisfiam — nézek a gyerekre. Kínlódás. Inkább kifelé jönne az étel, mint befelé. Mégis enni kell, nem sérthetjük meg őket, nem vehetjük el az örömüket.

Feleségem kávét tesz fel.

Nagyapám magányosan fröccsözik a kályha előtt, időnként elbóbiskol. Nagyanyám a kályha oldalának dől, kendője szemére csúszik, úgy alszik.

Anyósom letakarítja az asztalt.

Nagyapám szedelőzködik, százast ad unokájának.

— Ne lányom, benzinrevalő — mondja, s megöleli feleségemet —, érjetek szerencsével.

Elmegy.

— Jóllaktatok? — kérdezi nagyanyám, de csak azért, hogy mentse magát, feledjük horkolását.

— Mint a duda.

—- Azért. Vasárnap van. Ilyenkor így kell — állapítja meg.

Apósom alszik. Arca viaszsárga.

Anyósom — a szoba ablakából látom — gőzölgő moslékot ad a kismalacoknak.

TTjból megállapíthatom: so- ^ vány. Mintha negyven- valahány kilójából leadott volna az elmúlt héten is.

Hajnal a tanyán

Tinédzser költő

Kiss Attila rajza

Varga Katalin az idén érettségizik a budapesti Toldi Ferenc Gimnáziumban. Mondhatnánk nyugodtan, hogy életkori sajátossága ' az, hogy verseket ír. A szerkesztőségbe érkező levelek tanúsítják: az ő korosztálya vonzódik leginkább a Ura iránt, hogy gondjait, problémáit — melyeket nem tud vagy nem akar elmondani senkinek — ebben a formában mondhassa el. Varga Katalin versei ennél az ifjonti önkifejezési vágynál többét sejtetnek. Formai- és gondolati sokszínűségre törekszik. Korosztályának gondolatvilágát az összecsengő rímele szépségével közvetíti. Ugyanakkor nein válik előnyére, amikor filozófiai gondolatokat próbál kígyózó sorokban „összekuszálni”. „Másoknak adni akaró, vonzó ember típusa, aki mindig aggódik a dolgok szépsége, értéke felett átlépő, közönyös embertársaiért” — jellemzi tanára, aki költeményeit közvetítette hozzánk. Nem szabad eltitkolnunk, hogy ez az emberi magatartás, túlfűtött érzékenység abból is adódik, hogy a kislány másképpen érzékeli a körülötte zajló életet, mert világtalan. ,

Két éve vett részt Sárvárott a fiatal költők országos találkozóján. Az országos novellapályázat második díját kétszer nyerte el.

Jó lenne hinni, hogy nevével a tinédzserkor küszöbét átlépve is találkozunk majd.

Erdősi Katalin

Varga Katalin:

T emiattad

Jöttem a bársony-puha ködből Földre a csöndes, nagy örökből Élni a fázós, sima fényben. Rejteni titkot nevetésben,

Állni kiégett kirakatban,

Várni virágot sivatagban,

Kérni csodát és sose kapni,

Földi szavakból kiapadni,

S mint aki csókot dob a napnak, Sírvafakadni temiattad.

Kornélia éneke

Gyíknak születtem, kígyóvá neveltek,

S tigrisi álmom macskává kopott.

Ügy menekültem, mint megtépett fcllcg, Kit a halálnak árnya ellopott.

Torkomra ráfagyott a zsenge harmat,

A zöld levélen voltam sárga folt,

Jöttem koldusnak, menthetetlen bajnak, De álmom mégis társadalmi volt.

S itt állok, zárva bamba bu-retesszel, Holt jégvermükben sírnak a szavak: Mégsem lehet születni semmiér’!

S hozzád kiáltok, Elet, hogy fedezz fel! Érted, talán, s holnapodért szabad: Koldus leányod adni, adni kér!

/ _

Csikós András tusrajza

Tóth-Máthé Miklós:

Kalap

A tanar kora ifjúságától kezdve kalapot

viselt. Széles karimájút. Télen fekete velúrt, tavasztól őszig világosszürke, puha nemezkalapot. Már nem emlékezett rá, milyen volt az élet fedetlen fővel. Egyáltalán elképzelhetetlennek tartotta, hogy fedetlen fővel járjon.

Mindig elegáns volt. A karján meghatározott helyen lógott az összecsukható esernyő és a zakóját a legnagyobb melegben sem gombolta ki. A kalap karimája alól szigorúan összevont szemmel vizsgálta az embereket, mint a rendetlen diákokat, akiknek már régen igazgatói rovó járna. Senki sem látta mosolyogni. A szája keskeny vonal, mértani alapossággal odahúzva.

A kalap karimája alól zártnak és biztonságosnak látszott minden. Pontosnak és körül- határoltnak, akár az élete. Soha semmi slamposság, szabálytalanság. A földtől a kalapkarimáig 170 centi volt a távolság, ami azon felül létezett, körvonalazottnak, elmo- sódottnak tűnt, mint sűrű ködben a házak. A földtől a karimáig és vissza: egy zárt egység! Mintha állandóan egy szobában járna, és ami a plafon fölött van, teljesen elhanyagolható.

Egy szeles tavaszi napon az iskolából tartott hazafelé. És bár a kalap jól a fejére volt igazítva, egy erős szélroham lesodorta, és kaján játékossággal gurította egyre mesz- szebb tőle.

A tanár meghökkent. Nem emlékezett rá, mikor történt vele ilyesmi, és hirtelen az is képtelenségnek tűnt, hogy szaladjon utána, akár egy diák a labdáért.

Előbb csak hosszabbakat lépkedett, mint akinek nem olyan sürgős a dolog, de aztán mégis kénytelen volt szaladni, mert a kalap egyre messzebb került. És ráadásul egy hirtelen perdüléssel felugrott egy gesztenyefára. Nem nagyon magasra, de a tanár így sem tudta elérni.

Most mit csináljon^ Másszon fel a fára, akár egy gyerek? Vagy várja meg, amíg a kalap magától visszaesik a földre? Mindenképpen dilemma. Állni és nézni a kalapot legalább olyan nevetséges, mint felmászni érte.

Óvatosan körülnézett. Az utcában nem sokan jártak. Megvárta, amíg egy fiatal pár lassan elandalog mellette, aztán az esernyőjét a fatörzshöz támasztva, felkapaszkodott a kalapért. Megragadta, és akkor látta meg mellette a gesztenyevirágot. Felnézett, és egyre több gesztenyevirágot látott, fel, egészen a csúcsig, majd két gesztenyevirág között megpillantotta az eget. A gyorsan úszó pamacsfelhőkkel.

Sokáig kuporgott a vastag faágon és nézett felfelé. Ügy érezte, minden kitágult, megnőtt, és valami nagyon szép, végtelenül egyszerű titok került a birtokába. Mint egy gyereknek, aki most ismerkedik a világgal. És hosszú percekig nem látott mást, csak virágot ás eget.

Aztán lemászott a földre. A kalapját a kezében tartva sétált továb, hagyva, hogy a haját rendetlenre zilálja a szél. Nézegette a házak belső homlokzatát, a cirádás erkélyeket, a falak vágataiban megbújó szobrokat, amiket azelőtt sohasem vett észre. És aztán újra és újra az eget, a gyorsan rohanó felhőkkel.

És akkor megszédült. Védtelennek érezte magát, mint akit egy kötélen kilógattak a világűrbe. És bármerre kap, seholsincs fogód- zás. A fák koronája, a házak homlokzata, az ég kékje egyszerre félelmetesnek tetszett, mint a mindenség titkát verdeső gondolat.

Sietve tette fel a kalapot. Erősen a homlokába húzva, hogy a szél újabb tréfáját elkerülje. Megnyugodott. A kalap karimája alól újra zártnak és biztonságosnak látszott minden.

1