Pest Megyi Hírlap, 1977. március (21. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-27 / 73. szám
1977. MÁRCIUS 37., VASÄRNAP «firm j» \Zitnav Horváth Ildikó Barna ház - nyitott ajtóva A mikor az anyja a szek" rénybe dugta a fejét, hogy ruhát válasszon magának, Péter színes ceruzákat gyömöszölt a zsebébe. A zöld a fűnek kellett, a piros a virágnak, a kék az égnek, a barna meg annak a háznak, ahová majd megint behívja az apját. Anyja még mindig a fogasokat tologatta, s Péter lekicsinylőén nézte, hogyan kapkodja maga elé a tarka rongyokat. — Mit bámulsz? Eredj a dolgodra! — förmedt a kisfiúra. Tulajdonképpen zavarban volt. Ez a hatéves gyerek megmosolyogja őt. Rajtakapja, amint nyomorultul és izgatottan, sápadt arcbőréhez próbálgatja valamennyi ka- catját. Szégyenkezve rángatta magára a pipacsos jersey ruháját — a férje ezt még nem látta —, s ujjaival lazán szétdobálta homlokába húlló haját. Péter megint szépnek látta az anyját, s ezen bosszankodott egy kicsit. Akkor nézné meg valaki, amikor a nyakán felduzzadnak az érfolyók és szinte kiönteni készülnek, amikor a szemében kén színű, szúrós lángok cikáznak! Amikor a konyha kövéhez csapja a nyújtófát és sistereg: — Mintha azt a mocskos, apádat hallanám! Az volt ilyen bazaltfejű, ilyen megátalkodott! 13 éter ilyenkor mindig fél- revonult és sírt. Nem tudta .pontosan, hogy magát szánja-e vagy az apját. Semmit sem értett, a torkában újra összegyülemlett az a szorongató sűrűség, amit sose tudott lenyelni, se kiköpni; a sűrűség órákig fájt, rosszabb volt, mint a verés, nyomta, feszítette a nyakát, a fájdalom sokszor a füléig elhullámzott, ahol valami lomha lüktetésben végre feloldódott, véget ért. Apa? Szépnek, barnának, nagynak és erősnek látta mindig. Amikor esténként behunyta a szemét az ágyban, és maga elé parancsolta őt a sötétből. Vele jött egy emlék: apa kirántotta alóla a szánkót, s ő végigkorcsolyázott a nadrágján egy rövidke járdát. Egy másik: apa azt mondta, hogy minden gyerekben két manó lakik, egy jó meg egy rossz. Egyszer őbelőle, nem tudni miért, rövidke időre elköltözött a jó manó, s apa akkor nagyon szomorú volt. — Kész vagy? Zsebkendőd van? Péter összerezzent és bólintott. Tenyerét a zsebére szorította, s megnyugodva érezte a ceruzákat. — Aztán semmi buta locsogás. Értetted? Aki itthagyott téged és engem, azzal nincs mit beszélni! — mondta az asszony, s Péter észrevette, hogy közben furcsán liheg. A mondanivaló már ismerős volt. Ezt minden ilyen alkalommal elmondja az anyja. Tgaz is, miért ment el apa? Péter ez idáig nem értette, mi az a rejtélyes, ismeretlen valami, ami megakadályozza, nem engedi, hogy reggel, az üres kék heverőre tekintve meghallja az apja szu- szogását, mi az, ami elűzte őt az ebédlőasztal neki kijelölt székéről, mi az, ami úgy tűnik, végképp kivette, kitépte a kezét a széles, erős, barna kézből. Anyja időnként elcipeli egy szobába, amely semmiféle otthonra nem hasonlít. Az ajtóban, hol egy asszony, hol egy férfi áll. Az anyja, ha meglátja őket, rögtön rájuk ripako- dik. — Ogyse akarja látni! Minek erőltetni az ilyesmit! Sírógörcsöt kap, ha meglátja azt a fajankót. Nélkülem egy lépést, sem tesz sehova! Csak engem szeret! Az asszony meg a férfi az ajtóban ilyenkor megfogja az anyja vállát, mélyen a szemébe néz, az anyja erre, hol kitépi magát, hol meg pitye- reg. Most mi lesz? A tanácsháza lépcsőjén az út gyötrelem. Mind a kettőnek. A nő szíve, mint egy remegő, verdeső madár. Átkozott törvény, gondolja, amelyik arra kényszerít, hogy havonta egyszer kiszolgáltatottan és meg- alázottan megjelenjek a férjem előtt! Miért nem adtam át Pétert a szomszédnak? Hiszen vállalkozott, hogy elhozza ide. A nő magának se merte bevallani, hogy ő maga akar idejönni. Minden hónapban. Péter mohón baktatott felfelé. Nyújtotta a nyakát, hátha többet lát, s ilyeneket gondolt: Miért mondják, hogy sírógörcsöt kapok, amikor nem?! Tudom, hogy apa nem azért ment el, mert nem szeret engem, hanem ... A hanem után Péter mindig megállt és sóhajtott. Apját sűrű titok lengte körül, Péter sejtette, hogy hatévesen nem tudja lehántani róla. A távoliét valami buta félreértés és apa egy reggel megint ott szuszog a kék heverőn, az ebédnél a jobb szélen lesz a helye és csendben nevetgél majd a levese fölött: — Nos, mit szóltok az egészhez? Hát nem buta félreértés volt? T)e már ott álltak az iroda ajtaja előtt. — Bemegy? — kérdezte óvatosan, rossz sejtelemmel az adminisztrátornő, s Péter anyjára nézett. — Persze, hogy be! Nélkülem egy percig sem marad benn a gyerek. — Ahogy ezt mondta, néhány centivel magasabb lett, a válla megszélesedett, a gőg szikrákkal tűzdelte meg tág szemét. Péter az ajtórésen át meglátta az apját. Ott ült az alacsony asztalnál, megint a szürke fotelben. Az arca is olyan, amilyennek Péter várta, kisfiús, nagytestvéres a várakozástól. — Apa — mondta Péter és kihúzta a tenyerét anyja kezéből. Odarebbent a dohányzóasztalhoz és vékonyka mellét apjához feszítette. — Péter — mondta az apja és hagyta, hogy a kis bordák ott emelkedjenek és süllyedjenek a pulóverjén. Amíg Péter akarja. Aztán Péter gyorsan visszahúzódott, leült mellé. Ekkor a férfi az ajtó felé nézett. — Szerbusz — mondta az asszonynak, aki szoborként állt a villanykapcsolónál. Al- lát előrenyomta, a hasát behúzta, mindha újra nőni akarna és csak biccentett. A férfit nem érdekelték a pipacsok, sem az olvadt rúzsfoltok, sem a haj csinált-ziláltsága, azt akarta megkérdezni, hogy minden rendben van-e Péter körül, de az asszony szemében jéghegyek úsztak, így hát gyorsan elfordult, hogy megmelegedjen és felolvadjon a fia szemében. jl/I egkezdődött a szertartás. Péter a zsebében kotorászott, előhúzta a ceruzákat, a gyűrött papírt, zöld kriksz- krakszokat vetett a lap aljára fűnek, piros virágpettyeket hintett a zöldbe, felülre kék eget mázolt, s aztán — aztán jött a ház. A barnát másképp vette a kezébe Péter, mint a többi ceruzát. A gyorsan felvetett vonalak — csak díszletek voltak, a lényeg csak ezután következett. A ház. Tornácos volt, mint a mesekönyvben, eresze előre- ugró, kéménye ferde, füstöt eregető, ablaka tágas, s ajtaja tárva-nyitva! — Tessék belépni! — mondta és egész arcával ráragyogott az apjára. A férfi komoly arcot vágott Mutatóujját az asztalra nyomta, elé léptette a középső ujját, s egymást váltogatva megindult a két ujj a nyitott ajtó felé. A kisfiú repesve várta a két ujjvendéget, amely már csaknem átlépte a küszöböt, amikor a villanykapcsoló felől dobbantás hallatszott. — Nem hallgatom tovább ezt a hülyeséget! Nem megmondtam, hogy nem hozhatsz ceruzát?! Péter torkában ismét megjelent az ismert feszítés, a barna ceruza kiesett az ujjai közül. Apja némán nézett az ölébe. A játék véget ért. — Nem is maradok itt! Kimegyek. Elmegyek! Jó szórakozást! — Az anya feltépte az ajtót, majd nagy erővel bevágta maga után. Péter kétségbeesetten ugrott fel a helyéről, úgy érezte, hogy ha anyja csakugyan elmegy, ő végképp egyedül marad. — Anya! — jajdult fel és az ajtónak rontott. A folyosó végén a falnak támaszkodva ott tündökölt a pipacsos jersey ruha. Cigarettafüst lengte körül, lenn a kövön két ideges láb toporgott. Péter nekirugaszkodása lelassult, becsapva botorkált anyja felé, aki cigarettáját a magasba emelve visszakiabált: — Mit mondtam? Egy percet se bír ki nélkülem! A z ajtóban az a férfi és az ^ az asszony megcsóválta a fejét, Péter apja pedig fel- emelkedett a fotelból. Zsebébe gyűrte a barna házat, ahová nem léphetett be, s talán nem is fog sohasem, s ijedten érezte, hogy ott maradt a csokoládé, Péternek. De Péter már lent járt az utcán. Megzavarodva látta, hogy sír, sőt valósággal bőg az anyja, hangosan hüppög és mázolja a könnyeit, s úgy szorítja a karját, hogy szinte fáj. Odébb akart húzódni, de az anyja hirtelen lehajolt hozzá és éhesen megcsókolta. Péter érezte az anyja arcának sós ízét, hallotta szűkölő lélegzetét, s maga is elcsodálkozott rajta, milyen jól tűri mindezt. A csók egy beteg és izzadt éjszakára emlékeztette, így, ilyen kétségbeesetten hajolt hozzá, akkor is az anyja, amikor ő a priznic alatt vacogott, s a fojtó láz nem engedte, hogy végre álom jöjjön a Péter megszorította anyja kezét és furcsa szorongással indult vele tovább, haza. Megint nem értett semmit. Tulajdonképpen miért nincs neki senkije, amikor jólesik fognia anyja remegő kezét és apja szemében ma is ott látta a két manót? Miért? T engerpartcn Bárány János: Korzika mondják Jóba Éva tusrajza e víznél csöndesb az ember itt és árnyék birkánál mélyebb hallgatás se menti azt ki koldus és lopott most itt vagy korzikán hol alszik a tenger a só a halai a köveken és hűsöl a robot nézem a bárkát szélbe merülten az ősz hogyan mozog valaki őrzi a tudást és szülnek asszonyok és halad a világ de itt átlép a tűz fölött a vér és mocsok. Az öreg SlCtó™Űanyag Bulla Károly: — A gyereknek küldöm. — Hány éves az a gyerek, Józsi bácsi? — a karszalagos atyaian nyugtatja kezét az öreg vállán. — Nyolq. — És maga? — Negyvenhat. — Hány gyereke van? — Négy, meg egy lány. De az már férjnél van. — Érdemes úgy élni, hogy hétszámra nem látja őket? — Érdemes? Nem akarnak azok engem látni, csak amit küldök. — De érdemes? — Ezt szoktam meg. Talán jobb a földet túrni? — Otthon tán többet is keresne. — Aligha. Meg ezt szoktam meg... — Én nem csinálnám ezt a maga helyében, távol a családtól... — Ha a magam helyében lennék, én sem — csippent az öreg és Boxos fölvihog mellette, mert Boxosnak kitűnő a humorérzéke. A bódé előtt sokan tolonganak. Az állványokon gúlába rakott konzervdobozokat egy rongylafodával kell ledobni. Janigyerek máir félmeztelenül dolgozik, egyetlen találat nélkül, de olyan erővel vagdalja a rongylabdákat, hogy a dön- getésben majd kiszakad a bódé hátulja. A gnóm a pénzt adagolja a zsebéből, az asz- szonyság pedig életveszélyben szedegeti össze a labdákat. Mint egy összehangolt automata-gépsor, úgy mozognak. Janigyerek megáll, alsókar- jával megtörli homlokát, meg- imbolyodik a részegségtől. Másik oldalról a gnóm toporog mellette. Rövid lábain ágaskodik, úgy biztatja: — Már közelített. Nem kellett volna megállni. Már közelített ... Ezzel a nézősereg is egyetért: Durr'beie játék A pénzadagoló előáll: — Majd én, add ide' — s már nyúl is a rongylabdáért, de letorkolják: — Neked nem szabad, neked rossz a hátad. Majd a Jani. Már nem kell sok. A janigyerek közben úgy mered a konzervdobozokra, mintha megbűvölték volna, aztán csak legyint. — Szomjasan nem megy ... Jöttmentek ~: ^ a Pénz* ______________adagoló visszaej ti a fejét a söröskorsóra, erősen kapaszkodva a pultba. A többiek is billegetik a fejüket, mint egy komoly bölcsességre. — A tetűházból... — teszi hozzá szünet után a másik, és erre is hallgató beleegyezés. — De azért elsőre letrafál- ta. — Be volt már mérve... Jani bemérte neki. — Hogy letrafálta, most azt hiszi, hogy már ő a janigyerek. A játékautót az öref . *ino: __________man lehelyezi a fűbe, és odalép az igazi Janigyerekhez: — Mért csúfolod? Azért, mert neki sikerült? — Nincs magával dolgom, de maga is megkaphatja. Az öreg visszakézből akkora pofont ad Janigyereknek, hogy megtántorodik, de az a zsebéhez kap, és megvillan kezében a bicska. Boxos odaug- rik, elkapja Janigyerek csuklóját és lefeszíti, úgy, hogy a fűbe pottyan a kés. — Velem gyere, ne az öreggel — Boxos elengedi Janigyerek csuklóját és a kést elé- dugja. Janigyerek fölkapja és úgy állnak egymással szemben, hogy már megvillan a két késpenge. Józsi bácsi fölemeli a játékautót. hóna alá csapja és odamegy Janigyerekhez. — Tudod, mit érdemelsz? — és hátulról fenékbe rúgja, olyan erővel, hogy Janigyerek előreesik a fűben. Feltá- pászkodik, kezét föltartja, mint bizonyítékot. A kés csak megkarcolhatta a tenyerét, alig látható a vércsík. — Ezt még megkeserüli. Miközben a ruháját igazgatja és lehajol a késért, futólépésben érkezik a karszalagos. Boxos a zsebébe csúsztatja a kést és elpárolog. — Ki volt az? Janigyerek az öregre mutat, aki igazán szerencsétlenül néz ki, hóna alatt a játékautóval. A karszalagos szakértelemmel vizsgálja meg Janigyerek tenyerét, mint az ökölvívóbíró a ring- ben. Legyint, aztán az öreghez fordul. — Nem szégyelli magát? Megbicskázni ezt a gyereket? — Nincs nekem, kérem bicskám. Tessék kikutatni. Maga vágta el a kezét... — Mert megrúgott... — Kénytelenségből. Mert rám emelte a kést. — Maga is a szállóból jött. Ismerem magukat... Na, menjen szépen, amíg meg nem kérdezem a nevét. Fölül a teherautóra, és addig el nem mozdul onnan, amíg nem jönnek a többiek is. Értette? — Értettem — az öregnek kiesik a hóna alól az autó, gondolkozik, hogy lehajoljon-e érte, de aztán inkább belerúg. A zöld műanyag billenőskocsi messzire buckázik. de az öreg nem néz utána, lassan ballag a teherautó felé. Héra Zoltán: Dalok egy lépcsőházból Déli óra Van három cserepes virágom. Déli óra. Meg egy madaram. Déli óra. Lehettem volna még velük? Déli óra. Még egy nyár, s tán tíz is — lehetett volna őszöm is? Déli óra. Sárga nap, fehér nap — tízszer is, százszor is? Déli óra. Erkélyen lapu nőtt, lélegzett kőbe fogódzva. Zápor jött, kitépte, elmosta. Déli óra. Hűs harmat, kendermag, hideg vas - három virágom ki itatja? Kalitkám ajtaját ki nyitogatja? Kulcsaim zárban ki forgatja? Fehér nap, zúzós nap, végső, vakító déli óra. El kellett indulnom El kellett indulnom, Jaj, reményem kőuszálya. Harmat voltam, hóként jöttem vissza, zúzós esti lángba. Szétdúlt úton dőlő lombok, s kőkeresztek kerge árnya. Két kígyó utamat állta. Súlyos éj, súlyos ég: tüzes csúszók hideg szája. Kint egy bokor most megbolydul, szirmok örömtáncát járja, áthajlik az orgonákra. Megtudtam. Nem tudni jobb volt súgja fent az ezüstpára. Jaj, reményem kőuszálya. Dabasi víztorony Kohan József szénrajza
