Pest Megyi Hírlap, 1977. március (21. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-13 / 61. szám

1977. MÁRCIUS 13., VASÁRNAP íVJye, ja C-7famw Molnár Bertalan: Megmozdult a föld Mikulási Béla szerkeszté­sében jelent meg 1975-ben a Pest megyei alkotó pe­dagógusok munkáit tartal­mazó kötet, amelyben töb­bek között Molnár Berta­lan nevével is találkozunk. Sokoldalú, lelkes, szorgal­mas ember, Szentmárton- kátán tanár, igazgató. Ér­dekli a zene, az irodalom, a néprajz, a régészet és a képzőművészet. Számtalan cikke és tanulmánya jelent meg, megírta Szentmárton- káta történetét is. Molnár Bertalan 1972 óta fest, 1975 óta a Nagy István-csoport tagja. Rend­szeresen részt vesz kiállítá­sokon, és ott van a nyári művésztelepeken. Mesteré­nek Nádasdy Jánost vallja, aki szigorú szeretettel gon­dozza fejlődését. Molnár rá lesz a technikai nehézsé­geken. Nyugalmat áraszt Farkasdi tája. Metszetén sorban álló házak egysze­rű tisztasága adja a kép harmóniáját, a valóságban és Molnár Bertalan megfi­gyelésében is. A formák riadt kavargása jelenti má­sik lapján a megmozdult Bertalan tavaly, Felsőfar- föld drámáját. Molnár Bér kasdon találta meg először igazán önmagát, melyről metszetek és monotípiák tanúskodnak. Még bizony­talan vonalvezetése, de akarata és komolysága úr­talan lelkesedése és szor­galma távlatokat érhet el, ha szívós munkával meg­szerzi a szakmai tapaszta­latokat. L. M. Fekete Gyula: Kislány bundában ’V7 árnom kell az ebédre, pon­* tosan tizenkét órakor hyitják a szálloda éttermét. A több százezres költséggel, fény­űzően berendezett hallban a pálmák alatt néhány olvasha­tatlan prospektus az asztalon — a belbecsre keveset adunk. A városka főtere szinte üres már; úgy látszik, e helyt a legfontosabb közügyek rang­sorába tartozik, hogy el ne hűljön a vasárnapi ebéd. A szálloda főbejárata előtt csin- csillabundás kislány ácsorog. Itt andalgott már az előbb is, most nézem meg jobban. Elegáns, mintha egy gyermek­ruhaszalon kirakatából lépett volna le az utcára: ezüstös prémkucsma, ezüstös bunda, rövid szárú, piros csizmácska, valódi bőrből — a csizmács­ka orrocskája éppen szeszé­lyes ábrákat rajzol a lépcsőt befátyolozó vékony* hóréteg­re; unatkozik a kislány. Karórája is van, félpercen­ként megnézi, amióta figye­lem. Minden alkalommal ösz- szehasonlítja a szállodai vil­lanyórával, amelyre a nagy üvegajtón át éppen odalát. rP ízéves lehet. Vagy nem sok híján tíz. Randevú a mamával — gon­dolom, s elmerülök a légitár­saság prospektusában. Jó negyedóráig nincs eszem­ben a kislány, és még akkor sem ő jut az eszembe, ami­kor, már az étteremben, az ét­lapról felpillantva, egy kis­lányt látok üldögélni a kira­kati fronton, tízéves formát, egyedül az asztalnál. Csak a piros csizmácska azonos. Mint­ha nem is az a kislány volna: a bunda nélküli, még több benne a felnőttes vonás. Le­het, hogy komolyabb, így az ezüstszürke bunda nélkül, bár, ha emlékezetem nem csal, az előbb sem láttam mosolyog­ni. Most önti ki a tányérjába a pincér a levest. Épp olyan gyakorlott udvariassággal szolgálja ki, mintha felnőtt vendég lenne, szótlanul viszi el az üres csészét a tálcán. Nyilván, nem most találkoz­tak először. Szemmel tartom most már ^ a kislányt. Ilyen sokat késne a mama? A lengőajtó tükrében súlytalan neonfé­nyek cikáznak, egy pillanatra sem nyugszik meg a tükör, be­népesül lassan az étterem. Mel­lém egy család telepszik, né­gyen három székre, mert a kisebbik gyerek — talán kis­fiú, ha annyiból jól ítélek, amennyi a paplanvarrásos, zöld mackóból kilátszik —, még csak az anyukája öléből éri fel az asztalt. Leülteti később az anyukája az üres székre, rá is parancsol, de a kisöreg nem bírja elviselni a széken a ma­gányt, lemászik és visszaküsz­ködi magát a mama ölébe. Há­rom adagot esznek négyen. [ Szokatlanul | hűv°* vo----- --------L mintha no­vember derekán járna az idő. Szeptember első vasárnapjá­ból semmi nem emlékeztetett az aranyszín hónap szőlőérle­lő, szüretre forduló, fáradt me­legére. Hideg eső verte a fo­lyót, csak három-négy má­niákus merészkedett a vízre, kis hajókba ültek és a part közelében lehorgonyoztak. Sá­torlapok és pokrócok közé hú­zódva figyelték a kivetett da- milok mozgását. Hátha rárán­gat egy kóbor harcsa. Kémlel­ték a vizet, s tán észre sem vették, hogy még a lelkűk is belevacog a csöndes várako­zásba. S e bes irammal kihúztam a kikötőből, sodor ellen zavar­tam a motort, a szépen suho­gó esőfüggönyben. Nem érez­tem a csontig maró, nyirkos le­vegőt, mintha góz csapott vol­na elém, arcom tüzében föl­forrt az esővíz. Nem az eső­víz gőzölgőit, hanem a lehe­let páráját kapta, csavarta a szél. Messzire fönt, a magas partok mellett, megálltam. Ki­vetettem a vasmacskát, föl­húztam a sátortetőt, és az ab­laküvegen át, néztem az agya­gos, meredek szegélyt. A partifecskék behúzódtak a magas földfalba vájt fész­kekbe. Olyan csöndes volt a sok ezer fecskelyuk, mintha elköltöztek volna. Csak hosz- szan tartó, éber figyelemmel vettem észre a fészKek halk zsivaját. Ha itt vannak a vízi­emberek szárnyas kísérői, ak­kor még számíthatunk jó idő­re — gondoltam magamban. Spark kisregényét nézeget­tem; egy apátnő történetét, de hamar beleuntam. Mert ha már az angol apácák is titkos lehallgató készülékekkel dol­goznak a kolostorban egymás ellen, akkor vége a józan ész­nek. A pápa választáspolitikai küzdelmeit megértem, de, hogy egy apátnői stallumért olyan ördögi ravaszsággal küzd az arisztokrata nő, a sudár ter­metű Alexandra, az már be­csületére válna Fordnak, a volt amerikai elnöknek is. Kénytelen vagyok magamról megállapítani: úgy látszik, elmaradtam a világtól, . nem egyforma ütemben szaladunk. Felícity-f, a rivális apácát fi­gyelheti a kolostor falain be­lül, ahová elér a lehallgató ké­szülék, meg az elektronikus szem is odaleshet, de a kert­ben. Igen, a kolostor kertjébe már nem vezet el a lehallgató, ahonnan valaki éppen füttyen- tett; valaki. A beste kurafi, és — Csuromvíz a föld — jegy­zi meg Alekszandra, az apát­nő. — Majd állva csinálják — mondja Mildred, a bennfentes. — Vagy fejjel lefelé — veti oda Walburga, a helyettes. — Azt nem, Felicity, soha! — jelenti ki Alekszandra. — Alexander Pope szavaival él­ve: Siklós János: Mámoros fecskék Ügy véli, hogy az erény szörnyű rabság: Ö jó modorban fizeti a tak­sát. Ebből elég! | Téglásy Imre: Honfoglalás Fektetem fájón tenyerem a földre, ím érzem: a fű remeg. Búvok — vadember — rács mögül kitörve, ruhám lesz tán a rengeteg. S el Is fogad, mert ringatózva dajkál én jó anyám a lösz, a domb. Elnyúlok hanyatt, akárcsak Árpád, embertelen hont foglalok. Kígyófű dong, mint sok doromb, én munkás népem ott dong, s ha rámtekint arám a Nap arany leplébe öltözők. Ha hív a mély, s egy rög szaval, bordás barázdák mellkasán a porrá vált sereg, csak hallgatok. mert nem nesz ez: agyagba visszavágyó, törött cserép fakul csak az omló fal tövében, s amit mond már nem értem. Kígyófiivön lilásan virágok papjai zizegve prezsbitélnek, s édes porok borától lerészegedve szállnak kaptárak távolába heréiket megölni s éltetni — más Herét. Mezei András: Március Újrakezdésben hatalmas népem, te forradalmas, te hamvaidból éledő, mindig szépségben születő, föltámadásban évelő: katasztrófákban hatalmas, helytálló, diadalmas, te gyönyörűen szenvedő kő-arc, istenség, hihető: csoda-vert romtemető. Pusztulás fölött a hamvas tavaszi ág. irgalmas falak, gerendák, új tető, a lég, a lélek hittevö tágasságában ívelő, újrakezdésre alkalmas, romokon diadalmas karokkal istenvert erő: tovább! — csak szív kell s jó tüdő és minden még bevehető. Vetri Csat hó Ferenc: M\ária ünnepei József halott már három éve. A gyerekek havonta egyszer vendégségbe mennek Máriához. Eszik a madárlátta kenyeret, a hamubasült pogácsát. Azt mondják: tél jön. Azt mondják: nyár jön, topognak, álldigálnak, darálják, mint a verkli: vigyázzon magára, drága mama. Kolostori krimi he­lyett az életben akad sok és valódi képmutatás, a civilizá­ciós életforma tartozéka, hát akkor miért olvassam én Mu­riéi Spark — igaz, ragyogóan megírt — apácasztorijait. Fontosabbak a fecskék. Nem tudom megfejteni annak a ba­rátságnak az okát, ami a ha­jósok és a partifecskék között kialakult. Kora tavaszon víz­re széliünk, és várjuk a nyíló időt, mert nemsokára megér­keznek a nagy útról a fecs­kék. Valamilyen megmagya­rázhatatlan öröm fogja meg az embert, amikor tavaszon meglátja őket. Ideges röpdö­séssel keresik a régi fészket, amit, persze, a legritkább eset­ben találnak meg. A szeszé­lyes járású folyók évente több­ször is kiáradnak, s elöntik a meder magas partjaiba vájt fészkeket. Igaz, hogy vissza­húzódnak a vizek, de eltömik agyaggal, homokos hordalék­kal a parti lyukakat. Valószínű, azért ujjong föl az ember, mert a fecskék ér­kezésével elölről kezdődik min­den: megérkezett a tavasz, és belemegyünk az igazi nyárba. Megértük a tavaszt, nem vit­tek el bennünket Szent Mi­hály lován. Megjöttetek, kis fecskék! — mondogatjuk, és akaratlanul saját életünknek örülünk. Szól a magnó. Sztereo, mert ez a divat. Lehet, hogy nem­csak divat, hanem olyan hang- színbontó szerkezet, amelyik jobban visszaadja a zenekari hangszerek hangkülönbségét, de a quadrofon még jobb, tisz­tább. A Pink Floyd szép mu­zsika, mai, modern és nem jár őrjítő hangzavarral. In­kább csöndes, nyugalmat su­gall, finom. Absztraháltan hozza az élet búját, néha olyan látomást villant, mint a való­ság keménységén a hajnali harmat. Sejtelmes messziség- ből jön, vagy valahonnan a mélységből, ahová nem lehet lejutni bárdolatlan modorral, az emberi természet fejsze-, ka­lapácsdarabosságával. Följön aztán onnan, a realitások moz­donyára ültet; jelzi, hogy megy az élet vonata, siii-hu, siii-hu, siii-hu ... és azután egyik pil­lanatról a másikra, belehőköl; elkezdi és kifejezi, még nem... nem ez az a vonat, amely el­visz majd bennünket az üres semmibe. Az őrjöngés utáni csillapul- tabb viszonyok muzsikája le­het ez a Pink Floyd a nyugati fiatalok körében. Célt kereső, vagy célt tévesztő, közöny­nyel takart fiatalok belső vi­lágának zenei megközelítése? Nem tudom, de az egészen biz­tos, hogy a belefáradás élet­korához is ad valami kifeje­zőt. Terjed nálunk is, már a tévé is jelentkezik vele. Esik az eső, csöndesek a fecskefészkek. sen szól a madarak éneke, enélkül nem is lenne igazán természetes az ártéri erdő, a víz s a naplemente a Tiszán, meg a Maroson. Csalóka kép, mert a vízi tab­lóból ez csak egy folt. Az em­ber egész éietéoen — béke­időkben — csak egyszer rak fészket (jobbára állami segít­séggel), és egészen odavan, ha sorsa úgy hozza, hogy másik városba, faluba kényszerül és új fészekrakáshoz kezd. A par­tifecskék évente raknak fész­ket, mindig újat, mert az elő­ző elpusztul a téli, tavaszi ár sodrásában. Ha költés idején éri őket a víz árja, kétségbe­esett siratóval csivitelnek a partok fölött. Kiveszett a fé­szek, belepusztultak az utó­dok, elromlott a nyár, meg­szűnt a nevelés foglalatossá­ga: bágyadt a hajnal és szo­morú a naplemente. Szegé­nyebb, nyomorúbb lett az éle­tük. Így nem fogalmaznak a fecs­kék, legföljebb átérzik a ter­mészet csapását. Fogalmazás­ra csak az ember képes. Eny- nyi is a különbség, a biológiai értelemben vett különbség az ember és a fecske között; amaz tudja, hogy elpusztul, emez nem. Alábbhaoyott | az eső, le- -------------—------- vettem a I Tavasszal hangos a part, ------------------ vidám ricsaj­jal röpdösnek, belekapasz­kodnak az agyagos falba; szor­galommal és nagy erővel küz­denek a hajlékért, hogy mi­előbb fészket rakjanak és költ­senek. Sietős a dolguk, mert a partifecskék indulnak el elő­ször dél felé, szeptember ele­jén mindjárt útra kelnek, és addigra fölnevelődnek, útra erősödnek a kicsinyek. A felületes szemlélő nem is tudja, hogy éppen úgy küzde­nek a létért, a szakadatlan megújulásért, mint az ember. Azt gondolhatjuk magunk­ban, hogy milyen jó a fecskék­nek; hajnalban ébrednek, ke- resztbe-hosszába repülnek a víztükör fölött, és mire a nap fölbújik a nyári gát fölé, be­teremtik az ennivalót. Meg­tömik a kicsik gyomrát és az­után a déli meleg elől behú­zódnak a hűvös partfalba. Napszálltakor újra megjárják a reggeli köröket, és alkonyai­ban jóllakottan hallgatják da­lárdákba verődött erdei ma­darak karát: vidám trillával búcsúznak a naptól, köszöntik az estét. Hangosan, kelleme­motortakarót, megmozgattam a hengereket. Két hét óta több figyelmet kíván a futó masina, mert egy viharos reggelen ala­posan megfürdettem. Vízi síe­lőt húztam, és a fordulóban túlságosan alászedtem a kor­mányt, ráadásul én is kint ül­tem a csónak szélén — a mo­tor kirepítette alólam a hajót, és a lendület úgy megcsavar­ta, hogy fölborult. Nagy ügy- gyel-bajjal sikerült partközei­be jutni, és a végleges lesül­lyedéstől megmenteni a jár­művet. Gyorsszerviz után ke­rült újra vissza, de azóta rend­szeresen figyelem, attól tart­va, hogy rejtett vízütés érte, ami előbb-utóbb előbukkanhat. Nincsen baj, jól mozognak a dugattyúk. Széjjeltoltam a sátortetőt, a dohányfüstöt vas­tag nyalábokban kapta föl a szél. Élelmiszerzsákomat ki­kutattam, működésbe hoztam a kézi gáztűzhelyet és ebédfé­lét készítettem a dekni alatt, az enyhhelyen. Délutánra elhúzódtak a fel­hők, enyhe szél fodrozta a víz­tükröt. Megélénkültek a fecs­kék. Villámgyorsan cikáztak a partok mentén és a víz fö­lött. Frissen, vidáman keresték az ennivalót. Ebben az esz­tendőben nem szomorkodnak, a víz nem vitte el a fészkeket. Színes, össze-vissza röpkö­désüket alkonyatig nézegettem. Mintha vezényszóra történt volna, egyszerre csak csapat­ba, gomolyagba verődve kö­röztek a part és a folyó fölött. Feltűnően, hangosan esivitel­tek. Mint valami karneválos, búcsútáncosok, úgy köröztek, mozogtak fölöttem. Megbeszé­lést tartanak — gondoltam magamban. Készülnek a hosz- szú útra. Most az indulás idő­pontját, az útirányt tárgyal­ják, számba veszik egymást a tavasz végén kelt fiókákat megrepültetik, holnap, vagy holnapután jól meghajtják őket, s majd egyszerre kél út­ra valamennyi. (Honnan sze­rezték ezt a jó közösségi szel­lemet? Lehet, hogy az egy­másrautaltság jobban megta­nította őket, mint az embere­ket.) Dáridós fecskedélután. Eltart még egy­két napig, azután újra elcsön- desednek, egészen hallgata­gok lesznek, alig hagyják el a parti fészkeket. Ez az indulás előtti pihenés és a búcsú a fé­szektől. Majd aztán egyszerre kirajzanak a partfalakból, föl­kerekednek, egyre magasabb­ra repülnek és elhúznak dél felé. Biztos voltam abban, hogy egy hét múlva már üres fészkek fogadnak a magas par­tok mentén. Még egy ideig hallgattam a mámoros fecskericsajt, néztem a kissé tébolyult cikázásokat- villanásokat, aztán fölszedtem a horgonyt. Lassan vitt, ringatott a víz sodra lefelé. i A kislány errefelé tekint- get. Várja a következő fogást, harangozik a csizmácskáival, s azt figyeli, sikerül-e a zöld mackónak a mama térdére fel­kapaszkodni. Nem különösebb érdeklődéssel figyel, inkább csak szemlélődik, mint aho­gyan a bejáratnál az előbb a hópelyhek szállongását bá­multa. Tűnődőn komoly arc­kifejezése akkor sem változik, amikor a pincér eléje tálalja a következő fogást. Késsel- villával kezdi, azután csak vil­lával folytatja, étvágy nélkül turkál a tányéron. Megint er­refelé nézeget. Megáll a kezé­ben a villa, s észrevehetően el­mosolyodik — a mackós kis­fiú marékkai nyúlt bele az ap­ja tányérjába. A pincér letakarítja azasz- **■ talomat. — Az a kislány — kérde­zem — törzsvendég? — Igen, hogyne. Minden­nap itt ebédel, vasárnap is. — Késik a mama? — Á ... egyedül. Előre egy hónapra befizetik az ebédjét, mindig egyedül jön. Valami zűr. Előttem notesz és golyóstoll. Odapillant a pincér, más han­gon folytatja: — ... Nem, ez nagyon ren­des kislány, nagyon rendesen gondját viselik. Rá kell csak nézni, milyen szépen járatják, kérem, ennek mindene meg­van. És egészen önálló. És na­gyon rendes. Most halad el mellettünk a kislány. Kiváltja a ruhatárban az ezüsthamvas csincsillabundát. Ráérősen öltözik. Andalogva megy át az ut­cán, szemben a sarkon meg­áll — háttal a játéküzlet ki­rakatának —, s fölfelé tartja az arcát. í^sak menetközben, futólag pillant oda a játékokkal zsúfolt kirakatra, amikor to­vábbindul. Sokszor láthatta már. Vagy megvan csakugyan mindene, amit megkíván, mindene meg­van? Mindene?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents