Pest Megyi Hírlap, 1977. február (21. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-06 / 31. szám
1977. FEBRUAR 6., VASÁRNAP wktei ^£7jT jm V/IIlfflí? G. Szabó László Búvópatak Rögök roppannak fenn a hegyen — nyílik a Föld méhe, tágul öle, szeméremtestét rejtő fűves-zsombékos fanszőre mögül csillogva-locsogva előtör a magzat: patak születik — kell, hogy szülessék —, mert a vizek öröktől- fogva megsokszorozzák életüket. S nő a patak, nő, cseperedik — mint anyamell csecsemőt, úgy vonzza a völgy. Járni tanul, bukdácsol alá konok köveken — s, ha a Nap éri, magába szívja mohón a ráhullt sugarakat. Így izmosodik, csobog lágy-hívoga- tón, kortyolnak belőle az őzek. És zúgva rohan már, zápor-bátyjától biztatva ostromolja omlékony partjait. Mind többet iszik fel, habzsol a fényből, sugárzik már maga is — mélyéről villantja csillámló kavicsait, kacéran kínálja csalóka aranyait, feldobja ár ellen úszó ezüst halait. S élete teljébe érve, míg duzzad a fénytől, hirtelen fekete nyílás tátong előtte — s nem kerülheti ki sorsát: zord boltíveivel várja kanyargós sziklaüreg. Ott zúg, zubog alá — nem tudva, mikor látja meg újra a szabad eget, a boldog, buja-zöld tenyészetet, kortyolnak-e még belőle a szarvasok, őzek... Nem tudja jövőjét, csak sivár jelenét — ám emlékei élnek. S lám, dereng már a sötétben, meghökkennek a sziklák — ilyet még sose láttak —, mert csillogni kezd a patak, lelkesen ontja, tükrözi vissza az egykor belé- hullt sugarakat... A hektikás utazó kiköhög‘ ^ te magát, aztán visszafordult Lalikéhoz: — Hát hol volt nekem egy ötszázasom? Mikor kifizettem a vacsorámat a Pannóniában, negyven pengő maradhatott a zsebemben cakk-pakk. — Akkor hogy merte meghívni mégis a nőt, Lázár bácsi? — Hogy mertem, hogy mertem, jó vicc! Nekem senki se adja a bankot. Éjfél után szépen bekopogott a szobámba, akármilyen nagy reklámot csinált magának. Persze, akkor még én sem ilyen görbére sikerült metélt tészta voltam, tudja Lalika. Beállhatott volna hozzám inasnak! A kamasz előbbre húzódott, amennyire combig gipszelt lábszára engedte. — És aztán? — Reggel kérte az ötszázast. Mondom neki: — Várj, angyalom, míg a boltok kinyitnak. — Hogyhogy a boltok? — aszongya. — Hát ötszázast csak ott kapni, nem? — Mi az, hogy ott kapni? — Hát égőt — bökött a mennyezeti lámpára Lázár —, csak abban van ötszázas, nem? Kipukkadt a röhögés. Most szólalt meg az öreg Torma. Reszelésen, érdesen: — Nem szégyellik magukat, itt viháncolnak, mikor... — a mérnök ágyára bökött. Hirtelen csönd lett, szégyel- lős némaság, mintha ezzel Vidor Miklós: Kórházi éjszaka Igen, ha nézetek ütköznek, akkor, rendszerint, kavarodást hoznak maguk után; minden zavarossá válik, természetellenessé, s csak a harci zaj elültével, vagyis a legegészségesebb érv felülkere- • kedésével következik el a jótékony tisztulás, a dolgok egyenesbe jutása, amit aztán, ha kedvezők a körülmények, a fejlődés követ. Ezek a gondolatok foglalkoztattak a minap, ahogy eltűnődtem régi barátom, Guriga Áron keserves históriáján. Ugyanis, ahogy a közelmúlt napok egyikén összetalálkoztam vele az utcán, majdhogy kővé nem meredtem a döbbenettől. A mindig és minden helyzetben kifogástalanul, divatosan öltözött, jól ápolt külsővel rendelkező férfiú helyett egy irgalmatlanul elhanyagolt öl- tözékű, ápolatlan külsejű alak állt velem szemben. Aki, enyhén szólva, a madárijesztőre emlékeztetett. Megesett a szívem a réglátott Ismerős elanyátlanodásán. S ezért, részvétem teljes melegével vonszoltam be egy közeli presszóba, ahol aztán vallatóra fogtam. Meghökkentő vallomással kezdte históriáját. Míg kávéját kavargatta, addig töredelmesen bevallotta, hogy létért a gyerekkora óta kitaposott útról. — Édes öregem — hörpintett egy jó- fzűt a feketéből —, szegény jóanyám, isten nyugosztalja, nagy élettapasztalattal rendelekezett. Minden áldott hajnalban, amikor nyitunk a standon — li- báskofa volt a hatvani piacon —, mindig a következő intelmekkel figyelmeztetett engem, a kamaszodó ifjoncot: Kicsike fiam, köszönj mindenkinek, mert nem tudhatod, ki az apád! S főként ne feledkezz el arról, hogy adni öröm, kapni bánat. Ezért, adj alamizsnát a koldusnak, borravalót a hordárnak, s légy tekintettel a náladnál rangosabb, módosabb úriemberekre, akiknek feneketlen zsebe és örökké mohó háztartása állandóan az ajándékra áhítozik. Mert mondva vagyon: Add ajándékba a liba szárnyát, s megszerzed cserébe a liba máját! Ha ezeket a bölcs intelmeket megszívleled, akkor, minden bizonynyal, még ezen éltedben üdvözülsz, s a bendődben sem dobol a rövidminiszter, amíg ebben a hízott libától szagló, büdös bódéban árulod a portékát. Szomorkás mosollyal pillantott rám. — Megfogadtam anyám tanácsát. Igaz, a libásstandról korán kisodort az élet, és vittem is valamire, ámbár, ha elgondolkozom a hátrahagyott ötvennégy évemen, azt kell mondanom: talán a könyvtárosi állás az egyetlen szólófoglalkozás, ahol csúszópénzt senki sem ad. Mert ki az a gyagyás olvasó, aki mellékest hajlandó megreszkirozni, hogy egy-egy jó olvasmányt kölcsönözhes- ' sen? A szakmáját becsülő könyvtáros pedig örül az olvasólétszám gyarapodásán, amely által, némileg, emelik a sovány fizetését. Mindennek ellenére, mivelhogy a foglalkozásomban megtolla- sodni nem lehet, mégis igyekeztem az anyai útravalót hasznosítani Ajándékkal, hálapénzzel nyilvánítottam ki figyelmességemet mindazon embertársaimmal szemben, akikre életem során, valamilyen okból, támaszkodnom kellett. S nem tagadom: a mellékes juttatása mindig soron kívül biztosította számomra az első osztályú kiszolgálást, aminek következtében jól táplált, jól öltözött férfiú voltam. Ügy mondhatnám: a megtestesült elegancia. Irigyelni kezdtem Guriga Áront. Mert igaz is: ha jól felgondolom a dolgokat, én csak szürke utánzata voltam az előkelőén öltözködő, gáláns modorú barátimnak. És, hogy miért fogadtak oly méla undorral és közönnyel azokon a helyeken, ahol a sáp juttatás illetlenségét semmiképpen nem érzékelték, arra a mostani beszélgetésnél jöttem rá. Tapasztalataimat utólagosan végiggondolva, az ötlött eszembe: ha Guriga Áron oly fényesen boldogult élete folyamán, akkor mégis mi lehet az oka, hogy ennyire legatyásodott? Éppen most, életének delelőjén, amikor az emberek legtöbbjének ötvenéves korára nemcsak a kappanhája vastagodik, hanem anyagiakban is zsírosodik. Tépelődésemre ő adta meg a választ. — Tudom — reszelte végig kezefejé- vel borostás állát —, most félnótásnak nézel az avatag hacukám láttán, de hidd el: mostanában csapott össze bennem az anyámtól örökölt szemlélet más, hasznosabb életelvekkel. És amióta ezekkel az ellentmondásos nézetekkel vívódom, azóta úgy érzem, hogy ezeknek a viaskodásoknak vagyok az áldozata. — Nocsak! — hökkentem meg a fura állapot összegezésétől. — Csak nem azt akarod bizonyítani, hogy az ajándékozás szenvedélyétől ily nehéz szabadulni ? — Azt hiszem, rátapintottál a dolgok velejére — így ő. — A borravalózást még mindig hatékony eszköznek vélem a boldoguláshoz. Ezt a nézetet vallom, ámbár olyan nehézségek jelentkeznek manapság nálam, amelyek gátolják a gyermekkorom óta bevált módszer érvényesülését. — Éspedig? — Induljunk ki például a te helyzetedből — vakarta meg az orra tövében viruló szőrtermést. — Míg te családi fészket raktál, addig én éltem világfiként. Vagyis: kukorékoltam vígan, fütyültem a világra, s nem gondoltam arra, hogy a könnyelmű életmódnak a böjtje is elérkezik. S most, hogy körülöttem ólálkodik az öregség, se megta-, karított pénzecske, se nyugodalmas ott- honocska. Tehát, határoztam el,' kifüistö- löm magamból a néhai jó mamám élet bölcsességét, s rászorítom magamat a takarékos életmódra, az élettársszerzésre, míg nem késő. Ingerülten csapott az asztalra. — Hadat üzentem a belémcsontoso- dott, önfosztogató szokásnak, amire, végeredményben, a propaganda is buzdított. Igen, így döntöttem magamban, csakhogy: bizonyos idő múltán azt tapasztaltam, hogy a mindig udvarias fűszeresem. a cinkosan bazsalygó hentesem, borbélyom, pincérem, cigányprímásom, postásom meg a többi derék, borravalóval megszelídített kiszolgálóm, ügyintézőm, szolgáltatóm és életemnek egyéb egyengetői, mind fagyosabban fogadták üdvözlésemet, óhajomat, kérésemet. Sőt, a szokásos baksis elmaradása miatt, még a hangmodor is megváltozott, melyek imigyen ismétlődnek: — Mancika, kedves, mondja meg az Áron bácsikának, hogy tegnapelőtti kenyérrel tudunk szolgálni! — Jóska! Van még a faggyús mó- csingból? Rühellem már a könyvtáros szaktárs nyavalygását. — A Karcsi keze alá adjátok a Guriga urat! ö majd megnyúzza becsületesen. Nem árt, ha gyakorolja magát a borot- válásban. Könnyeivel küszködve nézett szemembe. — öregem, öregem! — motyogta. — A város összes potyalesőjé összeesküdött ellenem. Akárhova megyek, ahol régebben üdvrivalgással fogadtak, most mindenütt a közöny betonfalába ütközöm. Ha ruhaneműt, öltönyt szándékozom vásárolni, vagy lábravalót, tökfedőt, vagy bármiféle szükséges dolgot, ami azelőtt természetes volt számomra, most a főnök helyett a segédek, az alkalmazottak vesznek kezelésbe, amit ők kiszolgálásnak neveznek. Sőt már ott tartok, hogy a rámsózott hasznavehetetlen holmikban meghűlés okozta nyavalyák is kerülgetnek, s ezáltal mind- gyakrabban betegeskedem. És a körzeti orvosom csak hümmög, tologatja, tekintélyes méretű orrán a szemüveget lesföl, de az atyaúristennek nem hajlandó betegállományba venni. Még három napra sem. A részvét, amit Guriga Áron balvégzetű sorsa belőlem kiváltott, dühöngésbe csapott át. S míg barátom tutyi- mutyiságán dühöngtem, addig mérgelődve okítottam ki: hogyha elszánta magát a mindenkire megalázó borra- valózás beszüntetésére, akkor álljon a talpára. Keresse fel azokat a helyeket, ahol az embert önzetlenül meghallgatják, kiszolgálják' és segítségére sietnek. S főleg ne hagyja magát befolyásolni mások ízlésével, hanem alakítsa ki a saját ízlését, és aszerint cselekedjen. Orrát lógatva legyintett Guriga Áron. — Ez az, amire képtelen vagyok. Az önállóságra. Arra, hogy magamnak a szükséges holmit, élelmiszert vagy bármit szabatosan fölbecsüljeík, kiválasz- szam. Mert, mint már mondottam: az elveim felcserélése előtt, csak intettem vagy biccentettem a kiszolgálónak, a mesternek, az ügyintézőnek, s mind tudta a teendőjét. És most? Ö, barátom, drága barátom, akármelyik üzletbe, hivatalba megyek, ahol máskor kitárt karokkal fogadtak, most csak állok és várok, mint a szamár a hegyen, s megőrjít a tanácstalanság. S ami a legrosz- sza'bb: elfogadom azt, amit mondanak, amit nyújtanak, mert érzem, hiányzik az a lépesméz, az a csáp, amivel a potyára sandító embertársamat lefegyve- reztém, akaratomnak alárendeltem. Ismét úrrá lett rajtam a részvét. Beláttam, a barátom zűrzavaros állapota érthető. Hiszen még csak tapogatózik a maga által teremtett új környezetben. Két szemlélet viaskodik benne hónapok óta. Egyik a régi, a jellemtelenségre kapató, a másik az új, a célravezető. S míg ez a viaskodás tart, addig Guriga Áron tovább gurul lefele, a züllés lejtőjén. Pedig kár Guriga Áronért. Ha valaki tanácsot tudna neki adni, hogy mit tegyen, hogyan cselekedjen, az igen nagy szolgálatot tenne megmentése érdekében. Verőcei táj Jóba Éva rajza Püspöki Mihály: Ha a nézetek ütköznek... ga ásított belőle. S megállt a levegőben tömören, kietlenül a bizonyosság. Az ajtón besuhant az éjszakás nővér. Csak a kis saroklámpát gyújtotta föl. — Ejnye, Torma bácsi! Az öreg megzavarodott. Már botorkált vissza az ágyához. Csak onnan motyogta: — Azt hiszem, vége ... A spanyolfal mögött nem láthatta tisztán a mozdulatokat, inkább érezte csak, hogy a nővér feljebb húzza a takarót, lebontja a mérnök fejét. Mikor előkerült, parányit bó- . lintott az öregnek, mintha röstellné, ami ott a fehér lepedővel bevont falteret mögött történt. A villany kialudt, megint nesztelen feketeség. Ha szólna holnap a mérnök fiának, visszakérné tőle... hiszen nincsen abban semmi. Ha neki lenne fia . .., de há.t ők kétten maradtak, támasz nélkül öregkorukra. És akkor még ez is: elviszilt előle a másvilágra, amit az asszony megkoplalt. Öt lopja meg szegényt, ha veszni hagyja. V-I ocorgott tanácstalanul, nem sikerült elaludnia. Ugyanazt őrölte magában. Csak a sajátját kéri vissza, az jár. De mit szólnának itt a többiek. Az a nagyszájú vigéc mindjárt kiviccelné. Mert az ötszázas az rendben van, az hőstett —, de az ő nyomorult pakli cigarettája, az más... Hogy van az, hogy a kisember jussa, az mindig más? Hajnalban két ember állított be, egyikük cédulát tartott a kezében, onnan betűzgette: — Reve... tov.. .szky Kálmán — Revetovszky! — ismételte meg hangosan, s körülnézett a teremben, mintha azt várná, hogy a halott még- egyszer, utoljára, hangos ,,je- len”-nel válaszoljon, ahogy a regula előírja. — Micsoda kacifántos egy név... — csavarta meg fejét a társa. Elvitték. A teremben egyszerre nappal lett. Az üres ágy már nem jelentett sernrnit. Hallgattak róla szemérmeden. Lázár álmos hangja bukdácsolt elő két ásítás közül, mintha, mi sem történt volna: — Hogy aludt... Lalika? Hát ilyen egyszerű ez. Mindjárt folytatják az ötszázast Jön csörömpölve a reggelivel a nővér nemsokára. Aztán majd Revetovsizkyék az öregúr holmijáért... A nap szilánkokra hasította az ablak üvegét. JJogy ő kinyissa a száját amiatt a nyavalyás cigaretta miatt? Hát lenne képe hozzá? Az se igazi: gavallérnak lenni a semmiből, lenyelni, megkoplalni, kinek mi köze hozzá! Megmutatni, hogy az öreg Torma ajándékozhat Revetovszky mémökéknek néhány forintot. Befordult a falnak. Már nem is haragudott a halottra. Kedélytelen hideg ült a kórtermen. Lázár bele sem fogott, most nem akadt volna hallgatója. A tálcán az elszedett tányérok. Torma bácsié csaknem érintetlen. Kilenckor eloltották a lámpát, csak a takarók, párnák sustorogtak, egy-egy ágyrecs- csenés amint álomhoz fész- kelődtek a betegek. Még Lalika se pusmogott, nem kellett rászólni. — Jó éjszakát — dörmögte Torma. Éberebb volt a hangja, mint kora reggel. Kínlódva gyúro- gatta bajúszát. A cigarettára gondolt. Tegnapelőtt látogatáskor hozta az asszony a két pakli Kossuthot. Elég lett volna neki vasárnapig. De tegnap a mérnök kölcsönkérte az egyiket. És most ott az ágya előtt a spanyolfal. T> endes ember volt a mér- nők. És mindjárt vele lett a legjobba. Nem is csoda, az ilyen vizesnyolcasok meg agyafúrt vigécek közt, akiknek folyton azon jár az eszük, kit hogyan lehet becsapni. Mint ez a Lázár az ötszázasával! Ilyenekkel dicsekszik. Az utcai lámpák beszűrődő fényében lebegni látszottak az ágyak. Egyazon hajó vitorlái, röpítik őket éjszakák és nappalok mély vizén. Csak nem ugyanabban a kikötőben lépnek majd partra az utasok. Meghunyorgott. Mintha szédülne. Nyugtalanul megfordult, föl- emelkedett kicsit hallgatózni. A spanyolfal mögül szerette volna elcsípni egyetlen vékony lélegzetnyi neszt. Valaki fűrészelve horkolt. Az is lehet, hogy vége van már. Az ajtó felé fülelt. Semmi. A folyosón is az a derengő csend. Kisebb gondjuk is nagyobb ezeknek! Haljon meg a beteg nélkülük. Holnap megint- látogatási nap. A mérnökhöz bejön majd a fia meg a menye. Mindig körülüli az ágyát négy-öt látogató. Látszik rajtuk, hogy tehetős emberek. Tálcaszám hordják a cukrászsüteményt, múltkor meg délígyümölccsel állított be egyikük. De a cigarettát, azt elfelejtették! Azt neki kellett kölcsönöznie. Az asszonyt látta maga előtt, az elfonnyadt, görbült hátú kis öregasszonyt, amint a félhomályos ablaknál hunyorogva hajtja a varrógépet. Űristen, mennyit kell összefércel- ni neki, míg megkeresi egy pakli Kossuth árát! És ő már nem segíthet. Ilyen reszketős kézzel nem lehet hajszálrúgó- kat operálni. Az órásszövetkezetnek is a fiatalok kellenek. V/ iszketett mindene. Nem bírt fekve maradni. Óvatosan kikészálódott, szalmapapucsába bújt, és elindult a sarok felé. A terem aludt már. Eltapogatózott. A pihegő csöndben süket ürességet lehelt az a nagy fehér folt. A semmi mavisszahívhatnák a vastag nevetéseket. — Annak szegénynek már úgyis mindegy ... — legyintett Lázár. — Reggel még rágyújtott... — Az ... — bólogatott a mérnök túlsó szomszédja. Torma homlokán keresztbe futott két ránc. Ijedten a mérnök éjjeliszekrényére pillantott, de már nem látta ott a pakli cigarettát. A nővér nyitott be, hoáy kiossza a vacsorájukat. — Már megint sárgaborsó ... — húzta el a száját Lalika. — Adja át kézcsókomat a szakácsnőnek, Gizi — hárította el a tányért ^z utazó. A mérnöknek már nem is hozott semmit a nővér. Megállt az ágyánál, fölé hajolt, figyelte egy kicsit. Torma kezében megállt a kanál: — Nagyon rosszul van? rje az ápolónő semmit se szólt, elfolyt az arca, megvonta vállát és kiment. Két perc múlva ott volt az ügyeletes orvos. Szöszmötölt valamit az eszméletlen beteg mellett, aztán behozatta a spanyolfalat.
