Pest Megyi Hírlap, 1977. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-09 / 7. szám
1977. JANUÁR 9.. VASÁRNAP Csikós Tóth Judit: ...és te nem kiszed el Itt, Görögországban minden sárga, legalábbis nekem: az ég, a fű, a levegő, tűzsár- ga, fojtóan forró, mert ahogy elért ük az ország határát, máris befüldedt a busz, olyan szalmakazalhangulatom támadt, mint amikor nyáron, az Alföldön, valamelyik tanyán, ahol se víz, se zöld fű, csak napsütés, és végtelen földbarázdák, meg néhány búzavirág ... kapkodni kezdem a levegőt, valami másért, vízért, levegőért, zöldért, kékért, mint gyerekkoromban... a tanyán, de nem... kanyarodunk. A hatalmas Mercedes-busz, amin ülök, szeli a kemencét és mindenfelé minden egyforma. Majd a városok! Azok majd nem! — gondolom én és csillapodni kezd bennem a kemenceiszony. Nálunk, otthon, az Alföld az mégse ilyen. Otthon nekiindulok, gyalog, még hajnal van, földszag, mókás tehén- csordanyomok és rengeteget kell menni valamelyik dűlő- úton. hogy kiérjen a tanyára az ember, közben tépkedjük a búzavirágot, meg a pipacsot és a margarétát, hogy kinek van már több és mire odaérünk, a pipacs veszettül hullai tani kezd és a végénél kell dobni aZ egészet, mert semmi nem marad, csak a csonkok, meg a nyomok, meg a dűlőút... és az is elpárolog a napsütésben, de én azért mée's szeretem. Mindenki biztatja a sofőrünket, hogy: ,,Hajrá, Mehe- med!” Mehemed pedig szót fogad, és repül a busz, utat törve magának ebben a semmihez sem hasonlítható kemencében. Az első kisült friss, a határállomás, ezután már minden más illatot, ízt kap, és ahogy kanyarodunk, ott ni, a fordulónál, ott egy színdarab a földön.: egy .űjgörög tragédia. — Szépen, kérlek? Mehemed, óda ne hajts, hátha szömyebb, mint amit kitalálnék róla. csak innen, messziről nézzük! Fékez. Ott, a fordulónál, az Út közepe lángol. Én még sose láttam ilvet, mindenki a fénvkéoezőíéhez ugrik, ezt színesre kell venni, m és halálát színesre, hazavinni, nem én nem, ilyesmit nem. Én majd inkább kitalálom... Alexander Konomandrosz huszonötéves szaloniki mérnök lángol, a gépkocsijába bezárva, örökre elég. — Nyisd ki, Alex! Hajrá! Alex, csak most az egyszer nyisd ki a kocsid ajtaját! Menet közben ugorj, még nem késő! És Alexander keze rásül a kormánykerékre. Felemeli mégegyszer, a lángoló karját, a másikat, hátra- hanyatlik, és eszméletlen ... vagy megpróbál kimenekülni, de az ajtó nem nyílik... a kocsi nem áll meg... vagy robban és a robbanás közben ... annyiféle variáció lehetséges! És különben, is, hátha nem Alexander ült a kocsiban, és nem Thessalonikiből, csak arrafelé tart egy amerikai milliomos fiú a missel, a miss mogyorós csokoládét dug Johnny szájába, és megbillen a kerék, fordulnak egyet, óh, Johnny, Johnny, sikítás, a miss félrebeszél, aztán már minden tűzsárga, majd szénfekete, és Johnny—Alexander, meg a miss sehol, mesz- sziről nívós idegenforgalmi látvány.. 5 ... aztán kitalálom, hogy én ülök egy kocsiban, mondjuk veled, a nyuszi-Trabant elég jól bírja, nézd, minden olyan sárga, szalmaszín-görög vidék... amikor életemben először láttalak meg, olyan volt, mintha belémvágott volna a villám, mostanában miért nem ér áramütés? Amikor először mondtad azt, hogy énekes szeretnél lenni, egyből rávágtam, hogy én meg zeneszerző, és másnap vettem egy gitárt és azóta is szeretném meghódítani az egész világot, tudod, milyen nagy a világ?... Zenét mindenhová, dalt, muzsikát, hogy az emberek ne kezdjék el azonnal fényképezni a másik halálát, minket a Trabantban, Alexandert, vagy a gazdag misst és Johnnyt, akárkik ia... És most kívánhatok valamit? Kívánhatsz te is, csak ne gazdag misst, csak ne autót, és ne Trabant-halált, éneket és dalokat, azt igen és az egész világot... Már régen hazajöttem Görögországból, már régen elfelejtettem azt a közúti akadályt, ami akkor valakinek a halálát jelentette... Most itthon ülök, egy egészen egyszerű, kényelmes kis fotelben, aminek legszívesebben kiverném a karfáját, hogy még inkább hasonlítson a székhez, ne támogasson engem a karjaival, megülök én egyedül is, akár lovon, vagy tevén is, irtózom az összkomforttól, de te ezt nem hiszed el, ezt nem tudod, miért, a dalaimért, a dalaidért, a világért... ka- . rosszékből nem lehet énekelni, összkomfortból sem, mert az már nem az igazi, és lángolni is csak Trabantból lehet és ha rágógumizott, vagy mogyorós csokoládézott is Johnny, ha pipázott is Alexander, ha lezserebb is volt a kelleténél Johnny—Alexander ... én, egyedül én, a Mercedes-busz ablakában nem lehetek az, be kell hunynom a szemem, hogy ne a kocsik márkáját figyeljem, ne a színes látványt, hogy ne a rágógumit és a hanyag eleganciával odabökött csokoládét, hanem a múló életet! ... nekünk sose lesz Trabantunk, és ez a Mercedes se visz soha többé arra, Johnny most rúgja le magáról a takaróját és ugrik zuhanyozni, New Yorkban, mert hajnalo- dik odaát, és Alexander ceruzával a kezében valamit tervez, a roncsokat is elvitték régen.., A képek közül csak ez hiányzik... ha hiányzik, akkor kitalálom, hogy megyünk, útban Szaloniki felé és te váltig azt hajtogatod, hogy nem hiszed el, ha felrobbannánk és lángolni kezdene a kocsi, hogy én nem fényképezném le, onnan, a Mercedesből... Ady Endre: A vár fehér asszonya A lelkem, ódon, babonás vár. Mohos, gőgös és elhagyott. (A két'szemem úgy-e milyen nagy?) És nem ragyog és nem ragyog.) Konganak az elhagyott termek, A bús falakról rómered Két nagy, sötét ablak a völgyre. (Ugy-e milyen fáradt szemek?) Örökös itt a lélekjárás, A kripta-illat és a köd, Árnyak suhognak a sötétben S elátkozott had nyöszörög. (Csak néha, titkos éji órán Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.) A fehér asszony jár a várban S az ablakokon kinevet. Tavaszy Noémi linómetszete (AZ ADY-JUBILEUMI SOROZATBÓL) Immár ünneplőben A szegénység nyomában A falu krónikása — így is nevezhetnénk Sz. Lukács Imrét, akinek most jelentette meg újabb regényét a Kossuth Könyvkiadó. Az újabb regény voltaképpen folytatása két korábbinak, a címük is erről vall: Szegények krónikája, majd Elvesztett szegénység s most Szegények ünneplőben. Mi Sz. Lukács Imre távlati terve, átfogó elképzelése? A nagy realista balzaci példához, az „emberi színjáték”-hoz hasonlóan társadalmi körképre törekszik? Nem, hiszen csak egy oldal: a falust-tanyai élet. az egykori szegénység sorsa foglalkoztatja. Vagy talán trilógia. aminek e harmadik kötettel vége? Lehet, de a történet nem ért véglet itt sem. Folytatható, mint ahogy az élet, a modellek élete folytatódik. az átalakulás nem zárult le. Hát akkor további kötetekben követi nyomukat? Megteheti, de ki tudja — bár bizonnyal az írón múlik —, hogy meddig folytatható az érdeklődést szinten tartva, új és úi izgalmaikkal fűtve föl? Nem megválaszolható kérdések ezek. Jobban mondva: csak íróilag, a mű folytatásával vagy lezárásával megválaszolhatók. De föl kell tenni őket. mert a regényfolyam diktálja, mert annak érdekes és fontos „sorskérdései”. Sz. Lukács Imre nem stilizál. ö realista, tipizálni kíván, magában — könyvében — újra mérlegre tenni a falu átváltozását. modellen újra lejátszani és lemérni a szegénység sorsváltását. Ez teszi érdekessé és egyre fontosabbá munkáját. S az, hogy 'ebben a folyamatban nemcsak a megtett utat mérlegeli, hanem a jelen gondjait is próbára teszi. Így most például azt, hogy ez az „ünneplő” mennyire változtatja meg emberileg a hajdani szegénységet, vajon erényeihez tud-e ragaszkodni, nem válik-e az „ünneplő” viseletével „gazdaggá”, lelkileg-szellemá- íeg-magatartásban nem vetkőzik-e ki „osztályönmagá- ból”? Ezek nem doktrinér kérdések. nemegyszer fölvetődnek a gyakorlatban és a vitákban, a kispolgáriság „utánpótlásának” kérdése nem kitalált, ha nem is ilyan vészes, mint olykor eltúlozzák. Sz. Lukács Imre nem meditálni kíván, nem gyárt elméletet- Ö azt figyeli r azt mutatja be, hogy a gyakorlatban miként játszódik le ez, milyen vonzás van ebben az irányban, és milyen erő véd vele szemben. Reálisan, a mindennapi kis jelenségekből fölépítve ábrázolja ezt, s realitásérzéke nem gátolja, sőt éppen segíti abban, hogy éreztesse: ő maga hová áll, mit tart fontosnak. Nem utolsósorban a tanár meditálásai, érzései, gondolatai éreztetik az ő gondjait is, jóllehet önálló alakot teremtett ebben a Potor- nai Bandiban, s nem szócsövet. Egyébként esztéták figyelmére érdemes a szerepe, sajátos finomságot kínál elemzésre: a résztvevő, aki egyben tükör is. a valóság termelte tudat viszonya szülő-valóságához. Mindent egybevetve: az olvasónak csak ajánlhatjuk a könyvet, az írónak pedig további várakozásun Irat biztatásul. Németh Ferenc Letenyei György: Búcsú a szomszédtól Krämer Henrik a szőlőszomszéd elhalálozott. Nagyanyám szerint visszaadta lelkét teremtőjének, mások úgy tudják, hogy meggyulladt benne a pálinka. Kerítésszaggató rézeleje lehetett, mert Henrik bátyámon akármely bolti szesz ki nem foghatott. Csendesen hagyta itt az árnyékvilágot, mint ahogy csendes ember volt egész életében. A részegeknek a jámbor fajtájából való, akik a nótát is dúdolva mívelik, s mennél többet isznak, annál jobban szeretik felebarátaikat. Ivott pálinkát és itta a bort, hanem a sört azt nem szívelhette, A ser az nem magyar ital, a ser az német gyomorba való, mondta Krämer Henrik bátyám, akivel két liter után anyanyelvén kellett beszélni, ha szavát akarta érteni az ember. De kedvenc történetét a hadifogságról mindig magyarul mondta. Így kezdődött: A lágerben ketten voltunk magyarok, én meg egy sombereki sváb. A bor mellett utóbb már csak a zsíros, fűszeres ételeket szerette, meg a szőlőt. Nem az ennivaló fürtöket, hanem a szőlőskertet. Ez utóbbit talán a legjobban. Volt neki belőle egy kis magyar hold. Maga dolgozta, mint a valamelyes háztáji földet is Utóbbival ugyan nem sokat törődött, a két hízónak való kukoricát megadta úgy is. De a szőlő az más. — Maga, szomszéd, még fiatal ember, de ez nem magának való. Maga ezt nem érti. meg nagyobb bai, hogy nem is érzi. A szőlőnek lelke van... — Meg kilenc munkája. — Nono ... — A permetezés... — Az nem számos. Az kell A szőlőnek, különben is, egy munkája van. Márciusban kezdődik, novemberben végződik. Közben a borral kell dolgozni. — Inni sem árt — Az is kell! Ez volt az utolsó beszélgetésünk, mert a héttel későbbi „istenáldját”, meg a „grüss- gottot” csak egynapi búcsúnak szántuk, nem gondoltuk, hogy örökkévalónak bizonyul. Eltemették Henrik bácsit annnak rendje és módja szerint.. Ott volt a fia — főkönyvelő egy másik megye téeszé- ben —, egy unokája, valahány szőlőszomszéd, a völgyből ösz- szesen hárman hiányoztak. A lánya nem tudott eljönni, tanítónő lévén, órája volt éppen. A pap és a kántor tették a dolgukat Nekem jobban tetszett a valahai „circumde- derunt”, mint a mostani „körülvettek az árnyak”, de ez se volt csúnya. Egy öregasszony még siránkozott, tudta, mi az illem, hajdani siratóasszony korából. Koszorú nem volt, az unoka hozott egy művirág csokrot. A ministrán&gyerekeS csak elmenőben kaptak pénzt Béla bácsi, az egykori számtiszt dugott a markukba fejenként két forintot Valaha sok jó bort megittak Henrik bátyámmal, meg mert tudja, hogy mi az illem A temetőkapuban megállított bennünket a fiú, aki maga is erős negyvenes és főkönyvelő egy másik megye téeszében, s nagy zavartan azt mondta: — Hát akkor, uraim, maguk ugye szomszédai voltak az apámnak. Erre nem kellett válaszolni. — Meg jóban is voltak vele. Erre sem szóltunk, bennem már ágaskodni kezdett az indulat, ha még azt is mondja, hogy „sok bort megittak együtt”, hát megmutatom neki, hol lakik az úristen. De azt nem mondta. — A szőlő. A szőlőről szerették beszélni. Beszéljen, ha akar. A teme- tőkanuban. amikor még meg se ülepedett a föld az apja koporsója fölött, kissé furcsa, de kinek ez, kinek amaz a szokása. Az öreg mindig kiöblítette a poharat a vörös bor után, mielőtt fehéret töltött volna bele. — Meg a tanya. — Béla bácsi közbeszól: — A pince ott az igazi, meg az előtér, ahol poharazgatni szoktunk. A vejem faragta a padokat, az asztalt is. — A pince? Azt bővítette az apám? Erre nincs válasz. — Hát akkor eladó a szőlő. Meg a tanya is. Hárman vagyunk közvetlen szomszédok. Ügy teszünk, mintha nem hallottuk volna. Temetőkapuban nincs vásár. Örülök, hogy nincs kalapom, nem kellett megemelni a búcsúzásnál Kezelni meg nem mindenkivel szokás mifelénk. A szőlőszomszéd, Krámer Henrik elhalálozott. Az élet megy tovább. A munkát tenni kell, ki-ki módja szerint. Épp az jár a fejemben, hogy az öreg tulajdonképpen megsértett az utolsó beszélgetéskor. Kétségbe vonta hozzáértésemet. Aztán nevetek. Hogy is mondta? „Maga, szomszéd, még fiatal ember...” No, ötven év után ez jólesik. Nálam fél pászta híján betakarva a tőkék. Az öreg Henriké, bitangban, ö mondja egyszer: „Szomszéd úr, nem fél, hogy a magáé lesz a völgy csúfja?” Féltem, nem lett az. Ha már a magamét csinálom, a szélső sort bevágom a szomszédoméból is Azelőtt is megtettem az öregnek. A munka nem vár, a vasárnak szabadját elfecsérelni bűn. Ezen a napon minden parcellában hajladozik valaki. A szőlő a görnyedt embereket szereti, a szálfaegyenesek menjenek máshová, van tennivaló millióféle. Hát vasárnap, amikor nemcsak a levelét még nem vesztett tőkéktől, hanem a hajladozó emberektől is tarkállik a völgy, megjelenik egy autó, aztán egy férfi meg egy nő. A férfit ismerem, a nő idegen, de bemutatkozik. Leánykori neve Krámer. Megjöttek az örökösök. A köszöntésnek még vége se, vagyunk ezen az oldalon is négyen. A híreket mintha a levegő vinné. — Mondtam, emberek, már a temetőben, eladó a szőlő meg a tanya. Ha valaki vevő rá, nálam jelentkezhet. — Tudjuk az újságból, ott is kótyavetyélik. — El akarjuk adni. Én meg a húgom. — A maguk dolga, adják el. — Mit ígérnek? — Az eladó szokott kérni. Mifelénk. De ne kérjen, mert nem ígérünk. — Tehát maguk nem ve- .vők? — Mink nem. — És ha árat mondok? — Mink nem vagyunk vevők. Az asszony is megszólal. A bátyjának mondja: — Jöjj, István, látod, hogy ezekkel nem lehet tárgyalni. Majd találunk vevőt a jobb emberek között így esett, hogy nem lett vásár. Egyszer jött egy atyafi. Nem idevalósi, máshonnan fújta a szél. Elmondtuk neki, hogy a szőlő bitangban, semmit sem ér. A tanya vert fal és, úgyis összedől, ha jönnek a fagyok, az olvadás, meg a böjti szelek. Elment. Nem jött vissza. S azontúl a völgy torokján nem jutott át egyetlen érdeklődő sem. Jóérzésű emberek laknak mifelénk. Halottak napján Krámer Henrik sírján egy szál krizantém árválkodott Ügy mondják, Béla bácsi, az egykor volt számtiszt húzta ki a csokorból, amit a felesége kriptájára hozott. Jönnek a hírek. A főkönyvelő azóta kicserélte Zsiguliját Fiatra, a tanitónő szidja a kőművest, mert nincs megelégedve az új kerítéssel. A szőlő bitangban. Szürete- lők majd jönnek, de az még messze van. Erős a természet, a tanya vert falában gyökeret eresztett a tyúkhúr és már hozott is néhány satnya virágot.
