Pest Megyi Hírlap, 1977. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-23 / 19. szám
1977. JANUAR 23., VASÁRNAP lap 7 Borbély Tibor: Téloszlató Az első érzés Büszkeség! Anyád iránt a szenvedésért szelíd alázat. S hogy érted kisfiam mindenütt, parányi rosszért is nagyra nyissak szájat! Játék a fiammal Elképzelt ágon ül, s vígan fütyül a nincs madár. Egy gondolat — ikalitka zárja már. Ágyad mellett marad, de néma^lám a rab. Kalitkára olvassunk varázsigét: „Hess kalitka, hol madár csendben ül!” S kalitka száll, madár marad, és fütyül. Falak. Leélt éveink felépült falak. Ránik omlanak. Lélek régészre vár, élet házból föld alatt mit talál Gondolat falak épülnek újra, egyre. Belőled ha megmarad, talán fiad ráismer egyre — egyre. Hetykeség Hatvanöt kilómból futja még e versre s hívó füttyre is: törj be tavasz, gyönyörű derű, mert megelőzött téloszlató fiam, két Tibor közül a jövőhöz közelebb született. Herceg János: A temetőből visszajövet még sóhajtoztak, sajnálták a szegény mamát, hogy ilyen hirtelen kellett elmennie, s Katinak remegett a hangja, amikor bátyjához fordult és azt mondta: — Még tegnapelőtt este is téged hívott. Mintha gyerekek lettünk volna. Olyan elnyújtott hangon kiabálta a nevedet Nem is tudom, hogy nem bírtál eljönni szegényhez! — Nézd, testvér, hát mondom, vasárnapra készültem. Nem gondoltam én, hogy nem éri meg a vasárnapot. Magam vagyok a gépházban a fűtőmmel, nem tudok én csak úgy akármikor elmenni. Mit lehet erre mondani? Hallgattak mindannyian. És Giza is, meg Kati is, meg hátul a sógor is azt gondolta magában, hogy ez a szegény Jani mindig Ilyen ügyefogyott volt. Katinak már ott volt a száján: Azt szeretném én látni, hogyha az én szegény anyám a halálán van, én ne tudjak elmenni hozzája! De lenyelte, elhallgatta, nem akarta most megbántani. Otthon azonban, Katiéknál a konyhában már felengedett bennük kicsit a gyász, a sógor bort tett az asztalra, vágott három nagy szelet sonkát, és az öreg Jani felnézett rá, s megkérdezte: — Hát hogy vagytok mindég, sógor? — Gürcölünk. Egyik napról a másikra. És tik? — Én nem panaszkodhatok. A fizetésem jobb az átlagnál, úgyhogy abból mi ketten Gi- zával megvagyunk. — Csak neked kellene beosztani, majd körülnéznél, tudom istenem! — vetette oda Giza, és még jobban arcába húzta a fekete kendőt. — Mert te nem voltál képes elmenni máshova, ahol megkerested volna a dupláját! Nem, A part Violát furcsának találta, mikor megismerte. Olyan érzése támadt, hogy az a lány nem olyan belül, mint amilyen kívül. Nem tudta megmagyarázni magának, mi az, ami ilyenné teszi Violát, csak sejtette, hogy a szépnek éppen nem mondható arc, a katonás, fegyelmezett tartás, valami meg- nevezhetetlent, valami kincset takar. Szinte naponta találkoztak. Beszélgettek mindenféle dolgokról, közömbös, prózai ügyekről fecsegtek, egyik sem volt fontos. Szép lassan az vált nélkülözhetetlenné, hogy beszégessenek. Viola szeméből melengető tűz áradt, határtalan érdeklődés, és Gábor észre sem vette, hogy már mindent elmondott neki, ami fáj. Viola biztonságos kikötője lett, ahol megpihenhetett gyötrő önmar- cangolásában. Viola kifogyhatatlan tárháza lett a vígasztalásnak, erőt adott a hétköznapokhoz, önbizalmat a munkához. A munkához, amit már teljes szívéből útált, úgy vélte, nem arra született, amit csinál, nincs hozzá tehetsége, abba kell hagynia, mert a magafajta dilettánsoknak nincs helyük a világban. Pedig a laborban, ahol dolgozott, számítottak rá. Kutatási eredményei nevet szereztek neki a szakmában. De ő még többet várt önmagától. Egy este kifakadt Violának: — Nézd meg, mi vagyok én? Nem tudok semmit. Semmit az ég világon. Albert Schweitzer, ő igen. ö tett valamit ebben az életben. Az ő nevét jegyzi az orvostudomány, de ismerik a zenerajongók is. Vagy Einstein, a német fizikus, relativitáselméletével. Szent-Györgyi Albert is tud egyet, s mást, tisztelik az egész világon. Ha sikerül, megmenti az emberiséget a ráktól. Én mitől tudok megmenteni bárkit is? Csak önmagámtól. Egyedül és kizárólag önmagámtól. Akár holnap. Hát mit tettem én idáig? írtam néhány vacak kis dolgozatot, aztán kész. Már nem is írok. Már azt se. — Látod, ez a baj. Hogy már azt se teszed, amit eddig. Még annyit se adsz magadból, amennyi van benned. Te nem vagy Einstein. Az csak egy volt. Te Bothár Gábor vagy, neked azt kell csinálnod, amit Bothár Gábor képes véghezvinni. De azt becsülettel. Hetek óta tengsz össze-vissza, egy sort se írtál meg az új munkádból. így tényleg nem viszed semmire. Többre vagy képes valóban annál, amit eddig elértél. Csak lusta vagy harcolni önmagadért. Élesen csattannak az igaz szavak Viola ajkáról, mégsem bántották Gábort. Megkapaszkodott bennük. Jóleső érzés lopott meleget a szívébe, szerette volna fölkapni a lányt és elvinni messzire, hogy csak az övé legyen, mindig mellette maradjon, mindig, amíg csak él. Hideg, őszi este volt. Már órák óta bolyongtak céltalanul az utcákon. Viola könnyű kis kabátjában reszketett, aprókat lehelt vékony, kesztyűs ujjaira, nagyon fázott. Gábor most döbbent rá, mire képes ez a lány őérte. Szegényke, megveszi az isten hidege. Délelőtt még jó volt ez a kabát, de este mondani kellett volna neki: vegyen fel melegebbet. Én meg csak fújtam a magamét, megállás nélkül. Drága, drága kis Viola, nem zökkentett ki a panaszáradatból, csak fázott, itt mellettem, tákolgat- ta széthulló életemet, türelmesen, aggódva, szeretettel. — Fázik a kezed? Add ide, melegítem. S markába szorította a jéghideg ujjakat. A kéz úgy bújt meg a tenyerében, mint egy ittfelejtett, árva költözőmadár. Gábornak már jó kedve volt, szaporábban dobogott a szíve, fürgén szedte a lábait, körülötte daloltak a házak, szép volt az élet. Szerette volna magához ölelni a mellette lépkedő csodát, csókolni, ahol éri. S nem tudta, hogy a lány, akkor ugyanezt kívánta. Nem tudhatta, mert a fegyelmezett arc éppen olyan volt, mint máskor. Két nap múlva, amikor hozzáhajolt, és csókot lehelt a szemére, ajkára, szenvedélyesen, szinte görcsösen fogta át két karjával, a fáradt mosoly elárulta: elkésett. Két nap túl hosszú gondolkodási idő Violának. A lány mérlegelt. Nagyon szereti, mindennél és mindenkinél jobban szereti Gábort. Nem akarja elveszíteni. Egy meggondolatlan boldog pillanatért nem adja oda a hosszú beszélgetéseket, a meghitt, egymásba látó együttléteket. Mindent elronthatna egy önfeledt ölelés árnyéka. Gábor még mondta egyszer: — Milyen reménytelenül szeretlek, Viola ... Választ nem kapott. Viola más témát keresett, szót se ejtett többé arról a harmadik estéről, maradt minden a régiben. Csak a szemét felejti még most is gyakran Gáboron. S Gábor olvas belőle: semmi sem hullott ki a lány emlékezetéből. Violával kellett volna elindulnia a Dunára, most nem ilyen letörten evezne hazafelé. Ismét odajutott, hogy nincs értelme semminek. Éz a lány, meg a másik csónakban Istiék, vidáman énekelnek, messzire hordja a víz a kacagást. A parti bokrok közül madárrajok csapódnak az égre, egy-egy hal löki magasra ezüstös testét, hogy hangos csobbanással hulljon vissza, köröket hagyva maga után a víz nyugodt felszínén. Gábor ezt se látja most. ö, aki annyit mesélt Violának a Dunáról, a sok-sok titokról, amit rejt a nagy folyó, most nem veszi észre maga körül a világot. Szabályos felsőtestén kirajzolódnak az izmok, ahogy forgatja a lapátot, lesült, sima hátán vízcseppek gyöngyöznek, a lány falja a szemével. Gábor már nagyon bánja, egyenesen restelli, hogy magával hozta. Miért kellett bolon- dítani ezt a teremtést? Nem te a fémipari iskolával, vagyis mint technikus, ahogy ma mondják, ottmaradtál a fürdőben gépésznek, mind a mai napig! — Nézd, Giza — mondta az ura, s kicsit még el is mo- solyodott —, amikor én majd harminc év előtt azt a helyet megkaptam, boldognak kellett lenni. Mert hol voltak akkor még a gyárak, nagyüzemek! Kis kócerájok próbáltak szövetkezetbe, traktorállomásba átszerveződni. Nem úgy volt, mint manapság! És fiatal házasok voltunk. Mit tehettem volna! — Nem is arról van szó — ellenkezett a felesége, és a hangja már megsötétült a méregtől —, hanem arról, mért nem mentél később máshova? Amikor lámpával keresték a szakembereket! Mert aztán hamarosan jöttek olyan évek is a háború után, tudod jól! Jani kis ideig hallgatott. A zsinóros lámpa fénye rásütött vastag, ősz hajára, tömött bajuszára, amely fel és alá sétált az orra alatt, ahogy a piros bélű sonka szeleteit a szájába tette és kényelmesen rágta azután. Kiömlött ez a lámpafény kihízott fekete ruháján is, amelyet még az esküvőjére csináltatott talán. Ilyen elnézően mosolygott a hiábavaló szemrehányásokon harminc éven át, úgyhogy a húga még meg is szánta ezért a szerénységnél is több csendes megelégedésért. De valahogy mégis úgy sikerült, hogy szánakozó szavaiba egy kis becsmérlés is vegyült: — Csak arra nem gondoltál, hogy szegény szüléinknek a szájuktól kellett elvonniuk azt a pénzt, amibe az iskoláztatásod került Szegeden! — Volt, ahogy volt — jegyezte meg Giza gúnyosan —, de most aztán már én is szeretnék öregségemre legalább kényelmesebben élni! Ha más nem, legalább fürdőszobánk tehet semmiről az ártatlan. Rossz napjai lesznek, mire megbocsát és elfelejt. — Gábor! Vigyázz! A hullámtörő! Balra húzz, mert elvisz a sodrás! A csónakot már nem lehetett megmenteni. Derékban kettétört, ahogy odacsapódott. Gábor érezte, hogy viszi a víz, nem törődött vele. Nem úszott. Eldöntötte, itt a vég. Éppen jókor. Ügy is elege volt az egészből. Minek is tovább vergődni? Most szépen elviszi a víz, innen képtelenség kiúszni. Majd Mohácsnál megtalálja egy halász, talán soha sem derül ki, hogy ki veszett ma itt a Dunába ... Meglepődött mikor észrevette: úszik. Erős karcsapásokkal szelte a sodró hullámokat. Kiemelte a fejét egy-egy lélegzetvételre, kereste a partot. BÁLINT IBOLYA legyen és vízvezeték a házunkban, hogy ne kelljen a rossz lábammal a kútra járnom télen is a síkos udvaron át. Ennyit máma már mindenki megengedhet magának! De nekünk még erre se jutott! — Jól van, Giza, jól van — engesztelte mosolyogva az asszonyt. Még a kezét is rátette annak ölébe ejtett keze- fejére. — Csak összehozzam, ami a csövekre kell, meg a rákapcsolásra! Beszerelem én neked azt a vízvezetéket, meglátod. Semmi az énnekem, ha megvan a rávaló. Ügy eltűnődött ezen, maga is megenyhülve, hogy még mosolygott is, úgy forgatta kezében a vörös borral teli poharat, és magához se tért mindjárt, amikor a sógor azt mondta: — Majd most kifizetünk benneteket! C sak később érezte, mintha kést döftek volna a hátába. És egyszerre úgy elnehezedett a rossz szíve, amely az utóbbi időben meg is állt néha, mint az óra, amelyet elfelejtettek felhúzni. Hát ez van a gyász és a fájdalom mögött. Ezt kell hallania tízévi távoliét után, anyja temetése után, hogy őt kifizetik! Kifizetik, és aztán menjen isten hírével! Ki fizeti ki? A sógor, akinek csak annyi a köze az ő szülői házukhoz, hogy benősült húsz . év előtt, s most a magáénak érzi! Szeretett volna felugorni és arcába löttyinteni a borát. De a megalázottságon kívül hirtelen megrohanták az emlékek. Hogy itt nőtt fel, ebben a kis házban, hátul van apa műhelye, s itt a konyhában, a sparhelt mellett ott állt anya és énekelt, amikor fiatal volt... Oly tehetetlenné vált ebben az emlékezésben, hogy még csak azt se mondhatta: Nem te tartottad el anyámat! Én küldtem az utóbbi években, amenyit bírtam. És ezért nem kívántam soha semmit! Nem mondhatta, mert erről Giza nem tudott, úgy lopía el a béréből esztendőkön át, s ezek most őt ilyen fölényesen és ridegen ki akarják fizetni ! — Hagyjuk ezt, sógor — szólalt meg csendesen —, nem akarok most erről beszélni. Még ki se hűlt szegény anyánk... — Hát pedig előbb-utóbb rendezni kell az örökséget — vágott Kati a szavába, s előre dőlt a Székén, Giza meg hangsúlyozott tapintattal hallgatott. — Majd kölcsönt veszünk fel, és megkapod a magadét. Giza nem helyeselt és nem tiltakozott, egy szót se szólt még mindig, s ő egyszerre úgy érezte, mintha idegenek közé került volna, akik valamennyien ellene fordultak. Giza a vízvezetékkel, sógora a rideg fölényével, pedig tíz évvel fiatalabb volt nála. Kati meg önző összetartásával, ahogy az ura mellé állt És arra gondolt, mégis borzasztó lehet, hogy Katinak most ez a legnagyobb gondja. Húsz éven át úgy gazdálkodott a házban és a kis tanyával, mintha a sajátja lett volna, s most egyszerre el kell számolnia vele. Osztozni vele. Az örökössel! — Majd nektek adom ezit az órát — fordult feléje húga a jó testvér nagylelkűségével —, hogy valami emléked legyen. Ha még valamit akarsz, majd szólsz. Az óra hangosan ütötte el az időt a hátuk mögött a falon, pontosan azon a hangon, mint gyermekkorában. Most elvihetné és felakaszthatná odahaza, hogy ami évtizedeken át nem hiányzott neki, most visszavarázsolja körülötte az elvesztett szülői ház hangulatát. — De azt tudod, ugye — állt fel a sógor az asztal mellől, mintha valami nagyon fontos dolgot kellene közölnie. — Azt tudod, hogy milyen rengeteg pénzt öltem bele ebbe a rossz házba! Egv újat vehettem volna rajta, am’’” rendbehoztam a tetőt, űi nadlót fektettem le. az altokat és ablakokat is festen* kellett... Egv vagyon ment rá! Hát remélem, ezt figyelembe veszed! Giza hallgatásában, s ahogy némán körülnézett, benne volt az elutasítás, a konok tagadás, hogy hazudik a sógor, hiszen a tetőt csak foltozni kellett, a padlóban meg itt- ott kicserélni egy deszkát. Igen, ez most alkudni akar vele, mint egy idegennel, és csak azt nézi, hogy minél kevesebbet kelljen fizetnie. És ahogy Kati hol őrá, hol az urára emelte a tekintetét, mintha ugyanazt gondolta volna, mint a sógor. A kedves Kati! Katika, aki úgy állt, mint anya szokott megállni, hogy enyhe tokát nyomott a kendője csomója alatt, s ugyanolyan ártatlanul nézett ... De ez sok volt. Ügy érezte, megfullad, ha itt kell maradnia. — Már fél hat! — kiáltott fel, mikor előhúzta zsebóráját. — Hétkor megy a vonatunk, s még ki is kell érni az állomásra! — Hát nem maradtok itt reggelig? — kérdezte Kati, mint aki őszintén csodálkozik. — Pedig be is fűtöttem már az első szobába. — Tudod, hogy Jani milyen nyugtalan, ha ott kell neki hagyni a gépházat — felelte Giza helyette és felállt. A sógor is hangosan marasztaló lett, de nem tudta megtagadni önmagát, amikor a vállára ütve azt mondta: — Nem fogunk összeveszni, abban biztos vagyok! M ikor kiértek az utcára, még szeretett volna visszanézni a régi házra, ahova soha többé nem jöhet. De nem volt ereje hozzál Belekarolt Gizába, és csak annyit mondott, mintha más baja nem is lett volna most: — Ejnye, már megint esik! Kopár szőlődomb Pataki Tibor rajza Örökség
