Pest Megyi Hírlap, 1977. január (21. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-16 / 13. szám

1977. JANUAR 16., VASÄRNAP

w/m W

KMmm*

7

TVT a este hallottam a törté■LTJ' n®tet Pétertől, egy kis fürgelábú knopszli tulajdonosától, aki csak nemrégen tűnt fel a kutyakorzón dédelgetett kedvencével. Ügy adom tovább. ahogyan tőle hallottam.

Péter a vízügyi hivatalban dolgozik. A szemközti asztalnál évek óta ült egy Tárnái nevű osztályvezető, aíki most ment nyugdíjba. Péterek kertes házába már több mint egy esztendeje beköszöntött a szomorúság: külföldre szökött fiuk és magával vitte a szomszéd szülők elkényeztetett, körülrajongott, széltől is óvott kislányát, a tizenkilenc esztendős Évát. Hogy gyermektelen maradt a ház, kibírhatatlanná keseredett szájukon kertjük minden gyümölcse. Bánkúié megtörtén, könnyezve járt fel- alá a salakos utakon, nem találta helyét. Az orvosok lakásváltoztatást ajánlottak, hogy ne kelljen az asszonynak mindig szembenézni emlékeivel.

Ezért kapva kaptak az alkalmon, mikor az öreg Tárnái közvetlenül nyugdíjaztatása előtt kijelentette, hogy szeretne valahová a hegyre költözni. abból a kis műemlókház- Ból, ahol fél életét eltöltött«. Hamar nyelbeütötték a lakáscserét. és néhány héttel ezelőtt megtörtént a költözés is.

Az öreg Tamainak volt

^ kutyája, kettő is. Éppúgy szerette, mint Péter a maga mopszliját. Tamaiék tíz éve hozták magukkal Bodrit, az öreg falusi komondort Sátoraljaújhelyről. Néhány évvel ezelőtt a nyolcéves, öregedő kutya meglepetésszerűen szült még egy fiút: játékos kis korcsot, akit elneveztek Pajtának. Hamarosan a Tárnái csálád kedvence lett, az öregek éppúgy szerették, mint asszonylányuk és annak náluk lakó férje.

Az öreg Bodri sejtette, hogy gazdájának nincsen már kedvére. Míg közkedveltségének örvendő gyermeke fent kucorgóit a bútorszállító kocsin, plédekbe burkolva, ő tomposán cammogott kopott bundájával Tárnái után az úton. Sötét szemekkel nézett fel a kedves villákra. Vakkantásai és játékos ugrándozásai mind ottmaradtak a kis ház udvarán a tűnő ifjúsággal együtt. Nem is emlékezett már rá, mikor mondott neki valaki egy kedves szót, neki csak rúgás járt. Sorsába beletörődött: egy öreg kutyát, aki ugatni is fáradt, ki simogasson már?

— Ezzel az öreg kutyával mór csak gond van, semmi öröm — mondta Tárnái az első ebéd után. — Elpusztítom a háztól.

/gondolatát gyorsan tett követte. Lelőni vagy megmérgezni nem voiit szíve

Geszielyi Nagy Zoltán:

Kutya egy história

az öreg állatot, utolsó évtizedeinek hűséges társát. A család néma megdöbbenéssel figyelte, hogy taxit rendel és beszólítja maga mellé az ülésre Bodrit is. Pajti nagyokat ugatott az új játékra, gazdája azonban elhessegette. A család nem mert szólni. Ismerték Tamai erőszakos természetét, de sajnálkozással néztek a távolodó taxi után.

Tárnái kihajtatott tizenhat kilométerre. Ott a bolgárkertek mellett kinyitotta az ajtót, nagy lélegzetet vett és kidobta az autóból a vén ebet. Aztán dühösen rákiáltott a sofőrre: — Gyerünk vissza, amilyen gyorsan csak tudunk!

Kora délután hazaértek. Estére megérkezett Bodri is és a küszöbre roskadt, kimerültén. Pajti vidáman ugrándozta körül. A két kutya, anya és fia, nagyon szerették egymást.

Annál jobban dühöngött az öreg Tamai. Másnap bement a hivatalba. Péter meglepődve hallotta, hogy érdeklődik, merre van a sintértelep. (Addig nem nyugodott, amíg meg nem mondták neki a pontos címet.) Sietett haza és kora délután megint taxiba ült. Be- ráncigálta a rosszat sejtő Bodrit is, aztán kiutazott vele közvetlenül a kutyák siralom- házába. Nem vitte be, ellenben pont a kapu előtt letette a kocsiból. Még egy nehéz vaskoloncot is akasztott a nyakába, hogy nehezebben tudjon menekülni, ha elfogják. A kutya habozva nézett utána, amikor elszáguldott mellőle az autóval.

Sem aznap, sem másnap nem látták Bodrit. Tárnái megnyugodott. Kövér falatokat dobéit Pajtinak: Te vagy az én igazi kiskutyám — va- karaaitta a fülatövét.

TT airmadinapna azonban té- pett bundával, vérfoltos fülekkel mégis megérkezett Bodri, másodszor is megtalálva az új helyet. Tárnái most már úgy érezte, joga van a dühöngésre. Kizárta az utcára és a családnak szigorúan megtiltotta, hogy enni adjanak neki. Majd csak elszokik tőlünk, ha látja, hogy itt már nincs szükség rá. Ez így ment két napig. Akkor már az egész környék a kutyáról beszélt. Nem tudni, adott-e valaiki a szomszédok közül ennivalót. Tény az, hogy nyíltan nem

Szekszárdi Molnár István

Az öregség küszöbén

Öregség,

ne hagyj magányban engem ne vigy szomorú napok felé.

Az érzelem s az értelem lépjen velem, hogy lelkesedjem még a jóért és a szépért, ne legyek örök-tél és árnyék és férges gyümölcse se legvek önmagámnak.

Tudjak még örülni álomnak, vágynak és győztes legyek a világgal szemben.

öregség,

ne légy sötét börtönöm, tudjam rácsaimat széttörni... ne legyek önmagam botladozója.

csúf örege.

Sajnálkozó tekintetek ne kövessenek, nem akarok önmagam csorba, hideg tükre lenni.

A hétfejű sárkány ellen akarok győzedelmeskedni.

Major János

Demény Ottó emlékére

Tudom, bennem él örökkön.

Nem temethetem el soha.

Keserves kínra öröm jön — valami köznapi csoda.

Közel az eszményi rendhez, tisztasághoz; törvényt-tevő indulata természetes, verseiben ott a jövő.

Egyedül a tengerre

Szeretettel köszöntjük olvasóink nevében is Kolozsvári Grandpierre Emilt, aki tegnap volt 70 éves. Ez alkalomból

merték, félitek a tekintélyes új szomszédtól. De az öreg kutya nem is kért semmit. Csak ült a szemközti gyalogjárón és nézte: fátyolos szemekkel, értetlenül szimatolva az új, Ismeretlen házat. Néha félxetar- totta a fejét, ferdén, mint fiatal korában. A kutyák ezt olyankor csinálják, ha gondolkoznak és nagyon meg szeretnének érteni valamit. Néha odament a kerítéshez és egész testével hozzásimult. Pajti ilyenkor játékosan odafutott a kerítés belső oldalához és rá- vakkamtott. Olykor áz orrukat is összedugták. Megtörtént, hogy vadul kaparták a földet a kerítés tövében. Az éhezés harmadik napjának reggelén mind a kettő eltűnt Tamai aznap véletlenül bent járt volt hivatalában valami papírért Itt tudta meg Pétertől, hogy a két kutya lement a régi házba. Már hajnalban jelentkeztek Bánkiéknál, szerényein, fejüket lesütve, illedelmes fark- 1 libbentésekkel jelezve, hogy ők továbbra is itt óhajtanaik; 'kutyák lenni. !

Péter, mint régi kutyatulajdonos, megértette a négylábúnkat De azért habozott. Ö sem akart haragban lenni a mérges, szurka lódó természetű Tárnáivá!.

V Isizont meglepő dolog történt.. A nagy nyüszítésre

— a mopszli sem tűrte csendben az idegenek betolakodását

— kirohant a házból Péter felesége is.

— Hát visszajöttetek? Ugye. mégiscsak édes a régi' otthon? A négylábú vándorok — ez az a pont, ahol a kutyák minden becsülést megérdemelnek

— megdöbbentő szelídséggel fogadták az idegrohamot. Péter sem tudott szóhoz jutni. Másfél éve nem látta mosolyogni a feleségét. Csettintett néhányat, jelezve a vendégeknek, hogy otthon vannak. Bodri és Pajti őrjöngő kánkánban táncolta körül áz udvart, melynek minden szögletét jól ismerték. Birtokukba vették az ismerős bokrokat. Még az eleinte morgó mopszlit is jobb belátásra bírták. Élénk vak- kantásokkal magyarázták meg neki, hogy jó ez a fordulat: most már a környék lakód is szájról szájra adták a történetet, kiszínezve, kibővítve, nem olyan egyszerűen, mint ahogyan én itt elmeséltem.

Még volt egy fejlemény, amelyről meg kell emlékezni. A csökönyös Tamai lelátogatott volt kollégájához, hogy visszakövetelje tulajdonát. Nem lehetett tudni, hogy a dühtől, vagy a szégyentől volt vörösre főtt az arca, amikor bekopogtatott egykori lakásába. Kijelentette, hogy hajtan- dó visszafogadni a vén nyug-- díjas kutyát is. Elvégre sors-] társak. — Hamarabb kellett’ volna meggondolni — mondta ; Péter. — De én nem bánom:! ha követnek téged, odaadom; mind á kettőt. Hívd magaddal' őket.

'Tárnái meg sem próbálta. Mikor búsian kiballagott, ’ a régi kapualj alatt a három; kutya már együtt ugatta meg. Azt mesélik, hogy ez több mint kutyapéldázait. A régi házba valóban beköltözött az új remény: Bámkiné abba-! hagyta a sírdogálást és élénk, erélyes levelezésbe kezdett gyermekeivel.

van. KiI Sok emlékem | nek nevoi---------------------- na, aki megélt hét évtizedet? Vannak köztük kellemesek és kellemetlenek, szépek és csúfak, elgondolkoztatok és érdektelenek. Mostanában sokat foglalkozom velük, hiszen az életemről írók. Most tartok az ötödik kötet végefelé.

Já

tszom az emlékekkel, rakosgatom őket, mint a gyerekek az ilyen meg olyan színű kockákat, s akárcsak ők, én is építgetek belőlük. Velük élek, de nem közöttük és nem belőlük. Mert nem mondtam le az életről, az élet egyetlen elérhető öröméről sem.

Csak hát a helyzet az, hogy ha az ember emlékezni kezd, akkor egyik emlék kézen fogja a másikat s bevezeti abba a világos térbe, amelyet a gondolkodás vetít a sötétbe. Mindegyik emlék valamilyen csoport vagy csalód tagja, s az agy nem nyugszik, míg a csoport nem teljes, amíg valamennyi családtag meg nem jelenik.

a tenger

| Nemrégiben | tűnt föl

—;-----------------előttem, úgy,

ah

ogy először pillantottam meg a Konstanca felé tartó vonat ablakából. Nem valamilyen ; hullámzó, de mindenképpen lapos felületet láttunk, hanem valami kékes-zöldes-szürkés- ! ködös tömeget, amely maga- , san a szárazföld fölé emel- ; kedett.

. Velünk utazott földrajzta- ; nárunk:

— Mi az? Tanár úr? Mi lelhet az?

— A tenger — válaszolt ő.

— A tenger?... — ámuldoztunk hitetlenkedve, hiszen amit láttunk, semmiféle vízhez nem hasonlított, sem a Szamoshoz, mely keresztülfolyt Kolozsvár testén, sem a Maroshoz, sem a Küküllőhöz.

— De ha a tenger' az, akkor miért nem folyik a szárazföldre?

Tanárunk elmagyarázta, hogy optikai csalódás kísért. A tenger épp ezért emelkedik látszólag a város fölibe, mert errefelé nyílt, s mi a tengernek nem a part közelében hullámzó részét látjuk, hanem a víz távoli tömegeit.

közöljük írását.

Mindabból, amit eddig elmondtam, aiz olvasó nyilván kitalálta, hogy iskolai kiránduláson voltunk. Hogy kik? A kolozsvári református gimnázium tanulói. Tanáraink vezetésével bejártuk Oromániát Ezúttal találkoztam első ízűén a tengerrel. Ez a találkozás kis híján balul végződött, mert összekülönböztünk — a tenger meg én. De mindketten éive úsztuk meg a verekedést, így hát nagyobb baj nem történt.

■ I érve első

I Konstancába | ütünk a ------------------------tengerparthoz vezetett. Üszógatyát többen hoztunk magunkkal, tanárunk megengedte, hogy megíürödjünk, miután ellátott néhány bölcs tanáccsal, valamerre eltűnt.

Ekkor már teljes gőzzel utáltam ezt a tanárt, név szerint Tulogdy tanár urat Tuloknak csúfoltuk a háta megélt. Ö pofozott meg először és utoljára, mégpedig ezen a romániai úton, a Vaskapuhoz közeledőben, mert Förster nevű osztálytársammal az ütközőkön kergetőztünk. Mint modta, ő a felelős az életünkért, ezért részesültünk a fegyelmezésnek ebben a gyerekek közt nem népszerű formájában.

Véletlenül vett észre bennünket az ütközőkön, s most, mikor egy sereg féktelen gyerek maga maradt a tengerrel, nyoma veszett, nem állott a parton, nem leste aggodalmasan, ki úszik be túl messze a tengerbe.

Tizenhatodik évemben jár- tem, fociztam, futottam, ugrottam távolt, magasat, s azok, akikkel versenyeztem, ugyancsak ott vetkőződtek a parton. Alig vetettük bele magunkat a vízbe, máris ki-ki azon volt, hogy a mellette úszót megelőzze.

be a ten- I Félve mentem | gerbe, eb- ------------------------ be az ismeretlen birodalomba, amelyről csak regényekben hallottam, s több rosszat, mint jót, vén tengeri medvékről olvastam, kincskeresőkről, kalózokról. Ezek az olvasmányi emlékek, csakúgy, mint magának a víznek az érintése, elfogó- doittá tett.

Alig tettem • néhány tempót, az elfogódottság eloszlott, valami édes részegség, valami mámor lett úrrá rajtam, nem azt éreztem, hogy úszom, hanem, hogy repülök a habokon, mint egy sirály. Jobbra-balra magam előtt láttam néhány fekete gombot, mindegyik egy- egy osztálytársam feje, és mindegyik előttem.

Mint a láz. úgy tört ki rajtam a versengés dühe, erősítettem a tempót, hol jobbra, hol balra néztem, a fekete gombocskák lassacskán elmaradtak mögöttem. Elöntött a melegség: — győztem!

Ringatóztam egy kicsit, hogy kifújjam magam, hogy élvezzem a sós gyönyörűséget, ízleljem a keményen kiverekedett győzelmet.

Ráérősen, nyugodtan fordultam meg. hogy visszaússzam a partira. Valószínűtlenül messzi

volt, a fölötte lengő finom pára valahogy megváltoztatta diáktársaimat, akik a fövenyt tapodták, vagy a napsütést élvezték hasmánt.

után ijed| Néhány tempó | ten észr------------------------ leltem,

va

lami nincsen rendben. Jövet, azaz a nyílt tenger felé úázíomban, mint írtam, valósággal repültem, egyik hullámot ' a másik után hagytam magam mögött. Most viszont hullám hullám után vonult el előttem, én pedig mintha egyhelyben vesztegelnék.. Sőt, mintha valami erő akarna magával ragadni, hogy még mélyebbre sodorjon. Félelmemben minden erőmet beleadtam a tempókba.

Aztán abbahagytam az erőlködést, mert éreztem, ha továbbra is ennyire erőltetem az úszást, hamarosan kimerülök, s akkor többé semmi nem menthet meg.

Nem értettem, mi történik, hogy voltaképpen megint optikai csalódás játszik velem, megértettem viszont, hogy a helyzetemet tisztáznom kell, s erre megvan a módom. Egy templom sárgásfehér tornya magaslott ki a városból. Megcéloztam, aztán hunyott szemmel úsztam a torony felé, az életritmusommal egyező erővel, nem kétségbeesetten csapkodva, mint előbb. Néhány perc múlva kinyitottam- a szemem.

A torony közelebb volt. Nem sokkal, de kétségkívül, közelebb.

. . s meg| Föilélegeztem | könnyeb•------------------------ bülten

úsztam tovább. Időnkinit behunyt szemmel, mert a haladás újra é? újra való megállapításából erőt merítettem. Egyre bizonyosabb voltam benne, hogy akár szív a tenger, akár nem, nem leszek az áldozata.

Senki nem figyelt föl, amikor kissé zilálva fölegyenesedtem a sekély parti vízben. Tulogdy tanár úr sem vett észre, bizonyára török kávét ivott valamelyik közeli kávéházban.

S ahogy a partról visszatekintettem a tengerre, megértettem, mi történt Befelé repültem, mint a sirály?-ment a szél a nyílt tenger felől hajtotta a hullámokat, s ahogy egyre-másra elhaladtak mellettem, azt az érzést keltették bennem, hogy gyorsabban úszom, mint egy világbajnok. Kifelé menet ugyanez a szél ugyanazokat a hullámokat (mondjuk) ugyanolyan ütemben terelte a part felé, sokkalta gyorsabban, mint ahogy én úsztam. Nem tudtam lépést tartani velük, ebből fakadt az a rémítő benyomás, hogy hiába erőlködöm, nem haladóit, mert a tenger magába akar szívni.

■ | nem vesr| Szerencsémre | tettem el------------------------a fejem s

am

int említettem, megcéloztam tekintetemmel a sárga templomtornyot. Az igazított • útba, mint a világítótorony ar viharban hányódó hajót