Pest Megyi Hírlap, 1976. december (20. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-05 / 288. szám
1976. DECEMBER 5., VASÁRNAP emsr MEGYEI X /freian 7 JEVGENYIJ POPOV: A dobos és felesége, HALÁSZ IMRE: Népdal egy népdal: a bánat kis közkatonája száz év múlva is tud még ölni ezer év múlva is fájni — kedves kedvesét nem találja addig fordul: csontot éget addig zúdul: szívet szétvet addig fordul: fáj pedig csak egy sóhaj egy semmi könnycsepp! — ülök a partján. f Üj név a szovjet irodalom- | ban Jevgenyij Popové, a fia- F tál szibériai íróé, akinek el- [ beszéléseit mindössze egy-két í esztendeje közük a folyóira- | tok. Közvetlenül halála előtt, £ Vaszilij Suksin, a kiváló író- E. színész-rendező mutatta be F ajánló soraival a szovjet ol- fc vasóknak, a Novij Mir című * folyóiratban. Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a földön egy csön des, rokkant asszony, s vele együtt egy fürge-mozgékony dobos a gyászzenekarból. Az asszony a férjével törté netünk idején a Kazah Köz társaságban, Karaganda vá rosban lakott, s naponta autó busszal járt munkába. Egy szer az autóbusz motorja le- fuíladt, éppen a vasúti átjáró ban, ahol a sínen vonat kö zeledett. A vonat nekirohant az autó busznak és fölaprította. A do bosáé kirepült az ülésről. Repülés közben egy megva salt csizma betörte a fejét, koponyacsontja előbújt a bőr alól, s ettől kezdve örökösen mormogott-dünnyögött ma gában, s állandóan egyetlen könyvet olvasott A könyv történetesen Raszul Gamzatov .Hegyilakók című regénye volt, amelyben az emberek közötti új viszonyokat írta le Dagesz- tánban, s azt a harcot, amely a köztársaságban a női egyen jogúságért folyt. Ezt a könyvet közvetlenül sérülése után, a kórházi ki oszkban vásárolta, és soha többé nem vált meg tőle. A szerencsétlenség után sokan elfordultak tőle, elsők között éppen a saját férje hagyta el. A dobos egész életében do bon játszott. Erősen ivott, úgy rászokott az alkoholra, hogy már csak a gyászzenekarban kapott helyet, amely a kopor sókat kísérte. És ekkor tőle is sokan el fordultak. így azután visszaköltözött az asszonyhoz és csöndesen él degéltek a Dosztojevszkij ut cai faházikóban, egy vas kályha társaságában. Télen a vaskályhán átdudált a szél, de belül fényesen égett a tűz. Nyáron az apró kertben kivirágzott a zelnicemeggy, mézzel telt a levegő. Igaz, a dobos ivott, egyre ivott, az asszony pedig folytonosan dünnyögött magában. Szép asszony volt, fekete hajú, karcsú. A dobos, azonkívül, hogy dobolt, a környező tárgyak Szentendre hóban Szánthó Imre linómetszete----------- nagyobbacska gye- Má r I rek voltam, ami------------1 kor felfedeztem a kertünkben álló, nagy apám ültette, hatalmas cse resznyefát. öreg volt, na gyon alkalmas a felmászásra. Cseresiznyeérés Idején fedez tem fel, hogy a legtetején jó ülőke van, három egymásból kinövő ág alkotott karosszék formát. Jaj de boldog voltam, hiszen ilyen jó búvóhely nem mindig akadt. A gyümölcs le szedése után, ki is keresett volna engem a fán? Itt min deret lehetett csinálni: elnézni a végtelen messziségbe, olvas ni, álmodozni mindenről. Erősnek, hatalmasnak érezhet tem magam. A munkára hívó kiáltásokat sem kellett min dig meghallani, amelyek édes anyám ajkáról hangzottak eL A legkedvesebb szórakozásom az éneklés volt, hát én aztán nagyon szerettem ezt a mes terséget, amikor csak tehet tem, énekeltem. Azért min dig a legfelszabadultabban a fán. baj ott kezdődött, hogy hallgatni is szerettem a a dalokat. Ez azért volt tört én mást is akartam óból hallgatni, nemcsak ikat. Odafigyeltem én akkor az áriákra, és dre örültem, hogy na- hamar a fülembe má- i muzsika. Nem is értették meg azt Édesek, hogy nekem ez a macskazenével kísért rikácso lás tetszhet. Azt mondták, az sem érti, aki csinálja ezt a muzsikát, nem a magamfajta falusi gyereklány. De azért mégis volt, akinek előadhat tam, s ez a cseresznyefa volt. Meghallgatta türelmesen. Las san elhaló, sárguló levelei hal kan bólintgattak, éreztem, megértésre találtam. Volt, amikor vasárnap dél utánokon hallgatóságom is akadt, a szomszédok. Kéré sükre egy-egy magyar nótát, NEMETH SAROLTA: Cseresznyefa | Jött a tél templomi éneket is előadtam. Furcsán is nézegettek rám a faluban. Mondták Édesnek, nem betegszik-e bele ez a gyerek, ezekbe a bolondos muzsikákba? Én bizony nem lettem be teg. Akkor már tudtam, hogy énekesnő leszek. Különböző szerepekbe álmodtam magam, pedig nem tudtam én még ak kor, hogy milyen egy opera előadás. Csak úgy a magam módján szerepelgettem a ba rátomnak, a fának. és kopaszra nyírta a fát. Mindennap vártam az apró tavaszi rügye ket, amelyekből hamarosan lombkoszorú lesz. Aztán 14 éves lettem, pályaválasztás előtt álltam. Igencsal? a sar kamra álltam, hogy én biza énekes színész leszek! Nohát, mondták otthon, abból se lesz semmi. Nem mondom — szólt keresztanyám —, ha valami jó- ravaló tanítóféle akarna lenni, de fészkes fene enged téged színészinőnek. Ki tudja abban a nagyvárosban miket csinál nak. Nem jó féle népek azok. E bölcs szavak után beírattak a közeli kisváros reálgimná ziumába. Hát aztán én eljáro- gattam oda, csak a tanulás ban nem nagyon remekeltem. Megbeszéltem a barátommal, a fával, hogy nem csinálom én ezt tovább, nem nekem való mesterség a fizika, meg a matematika. El fogok menni Pestre, vannak ott rokonok, majd csal? befogad valaki. Hajlongott, ropogott a vén fa. amikor utoljára másztam fel rá, úgy éreztem, le akar dobni magáról hűtlensége mért, amiért elhagyom. Hej. ha meg tudott volna szólalni, mi mindent panaszolt volna, amiért itthagyom, öregen, sár- gulón, haldokolva. | Sok év eltelt azután, de ahányszor csak hazamentem nyaranta, első utam a fához vezetett. Átöleltem, szeretget- tem, mint egy kedves öreg dajkát. Később észrevettem, hogy imitt-amott egy-egy ág elszáradt rajta, apám le is nyesegette az öregedő gallya kat. Állt' azért büszkén, erő sen, engem mindig hazavárva. Édes egyszer írja levélben a hatvanas évek elején, hogy az árvíz a mi kis falunkat is elöntötte. Hazautaztam azon nal, megnéztem, mi történt. A levélben az is ott állt, hogy megölt ez a víz és iszap itt mindent, talán a fák gyökereit is eleszi. Alighanem rövidesen kiáshatjuk a kertet... A szí vembe valami hideg sejtelem támadt, az agyam nem akarta befogadni a hírt. Félelem és remény, egymást kergették bennem. Egy meleg nyári naipon szálltam le a buszról és elin dultam a hazafelé vezető úton. Olyan szívdobogásom volt, mint amikor a kisbíró veri a dobot. Szinte szaladva értem el a szülői házat. Az üdvözlések után azonnal ki mentem a kertbe. Már mesz- sziről gyanús volt, olyan rit kának tűnt, mintha csak itt- ott állna benne egy-egy fa. Csigalassúsággal mentem a kedvenc helyre.----------------- ■ legallyazva, Őr t volt I kivágva, meg- ----------------1 semmisülve. Cs ak a gyökéren levő, ottfelej tett kis törzsecske dacolt a ha lállal, itt-ott kis hajtások nö vekedtek rajta, vadul és gon dozatlanul. Néztem szótlanul, s éreztem, hogy valami el múlt, ami az életem legboldo gabb korszaka volt. Felnőtt lettem. a dobosné szilárdságát tanulmányozta. Azon kesergett, hogy nincse nek a földön szilárd testek. S ha van is valami hasonló, mindig akad még keményebb tárgy, amely megsemmisítheti az előbbit. — Hiszen ha nem így vol na, akkor nem tört volna be a fejed a vasalt csizmától — mondta feleségének, aki egyet értett vele. Kutatásainak sikertelen sége miatt a dobos mind töb bet és többet ivott. Egyszer, végső elkeseredésében kezet emelt a legszentebbre: meg ragadta a dobot és elkezdett ugrálni rajta. Hogy kipróbálja. Az asszony az ágyon ült. Hallgatagon ült az ágyon, kedvenc könyvét olvasta. A sarokban kézmosó függött, alatta szemetesvödör árvásko- dott. A dobos pedig egyre csak ugrált, ugrált, apró termetű volt, kissé kövérkés. Ugrált, ugrált, és beszakította a do bot — éltető kenyerét, táplá lóját. Ekkor szörnyen elkeseredett, az pedig rossz tanácsadó. Az asszonyt vádolta, hogy tönkre tette az életét. • • Öregasszony Sós András rajza EMBER MÁRIA: — Ha nem lennél a nyaka mon. régen a Nagy Színház ban játszanék, összetöröm a csontodat. Rózsaszínű csipke A csöndes asszonyka nagyon megijedt. Fogta ya könyvét és kiszaladt az utcára. Éjszaka volt, a lámpák alig pislákoltak, csak az tu dott futni, akit a kétségbeesés kerget. A dobos fölfogta a helyze tet, elszégyellte magát. Amúgy borostásan kiment a kúthoz, levetkőzött, leöntötte magát hideg vízzel, azután vissza ment a házba és fölhasította a dunyha huzatát. Amikor minden tollpihében fürdött, elment, hogy megke resse a dobosnét. Egy földhányás mögött ta lált rá. Reszketett a félelem től, ahogy a sötétből a sötétbe bámult. — Mitől félsz, ostoba? — mondta a dobos, aki fürge volt. — Nem vagyok bekenve se szurokkal, se mézzel. Le öntöttem magam vízzel, hogy könnyebben megmosdathass. Meg akarsz mosdatni? — Akarom — válaszolta az asszony. Előbújt a földhányás mögül és mormolta: — Aka rom, akarom, akarom. Visszatértek a házba A dobos átölelte a dobosnét. Az asszony egy nagy tartályban vizet melegített. Beleöntötte a teknőbe és elkezdte mosdatni a dobost. Az pedig ült a tetemben és szájából szappanbuborékokat eregetett, hogy a dobosné se sírjon, hanem nevessen. Havas Ervin fordítása A kar valami érdekeset hal- laná? — kérdezte az öreg. Hogyne akartam volna. Ültünk a nagy kertben, a pad hátraihajlott a vállunk magasában és a térdünk alatt. Nem egyformán ültünk ott: egy kendős nénike magába roskadva, egészen kicsire hú- zódzkodott össze a pad ölében, egy másik férfi meg, fiatalabb annál, mint akivel én beszél gettem, lábát hosszan kinyújt va, fejével a támla tekercsén, a langyos déli napon is alud ni vágyott. Űj ember jött egyszer nem akármilyen. Fiatal nő nyit ajtót, pongyolában. Nem, nem túl fiatal, nem egy frus ka, csak olyan harminc év kö rüli, nekem még fiatal, épp jó. — Ott állt az a nő egész idő alatt mellettem, nem tágított. Tudja, félnek az emberei?, hogy a szerelő bele talál ten ni valamit a kagylóba, ami törvény szerint nem oda való, tudom én. Szóval csak áiíl mellettem pongyolában. Az volt a legtávolabbi cím, ott kezdtem a napot. Jobb család lehetett, látszott a bútorokon, ha nem Is voltak újak, akadt ott szőnyeg is, azután porce- hozzank a brigádba — kezdte ián egy üvegszekrényben. Egy- az öreg, valahonnan egeszen távolról. — Amikor bemutat koztunk, engem Vojnicsnak hívnak, azt kérdezi tőlem: az abádszalóki és egerszalóki bá ró Woinichotobói ? Á, feleltem én, csak innét az Izabella ut cából. — Kisült, hogy az űj szak társ gróf vagy valami ilyes fajta nemes volt előző életé ben. Sokat bosszantott az az után engemet. Hogy a kinéze temtől nyugodtan mondhat nám bárónak is magamat. Akinek ilyen rassz ormyerge van, így mondta. Nem azt mondta, hogy klassz, hanem azt, hogy rassz. Hallottam ele get. XJát mindezt csak azért be- 11 szélem el magának, hogy lássa: jó kinézetű ember vol tam én. Szálfa egyenes, az már igaz. Egyik nap egy kis budai villába kellett menni te lefont szerelni. Vedlett volt már a ház, de azért még min dig lehetett látni rajta, hogy TURBÓK ATTILA: Tél Fölbökte gyűszűjét a tél, varrja a fagy gombjait, sálat penderít a szél torkunk köré, fölhajtjuk a gallért, arcba vágott kesztyű, csattan a hó, új párbajba kezd a kéz. Vonul a vágy csordája bennem, áttör a közöny bozótosán, szikrázó csülkök taplója screen, lobbanva gyúl a láng. Körülülik a tüzet sejtjeim, lassan forgó nyárs a szem, zsíros könnycsepp gördülve csöppen, nem állja útját fagy, fegyelem. Kicsalt könny: győz a hideg. Fohászkodás, remény nem sokat ér. Talán egy befűtött kályha, egy lány, egy könyv, egy falat paprikás, zsíros kenyér, egy mozdulat, mindent elérő, a tárgyak merev rendje között, amitől félrebillen a tettenért káosz, és fölszáll a szemről a köd. szer csak megláttam, hogy a nő pongyolája alól kiáll eey sor csipke. — Megzavarodtam. Nem sós csipke volt, nem valami puc cos. Csak egy sor, egy fodor. A kagylóval a kezemben fel néztem a nőre. Az meg le. én rám, ahogy ott guggolok előtte. Volt valami a szemében, nem tudom én azt megmagyarázni, valami keménység, elszántság talán. lent meg az szehd ró zsaszínű csipke. — Hiszen ha én akkor való ban azokból az ilyenszalóki, amolyan&zalóki bárókból let tem volna! Akkor biztos tu dom, hogy mit tegyek. Én se ma születtem persze, hallot tam a kollégáiktól eseteket... De ez nem volt olyan nő. Ki tudja, talán összeszólalkozott reggel a férjével, onnan az a bátorság a tekintetében. |7n voltam a gyáva. Olyas- ^ mi járhatott a fejemben, hogyha én ez előtt a nő előtt kinyitom a számat... hiába a nagy egyenlőség, csak nem va gyunk egyenlők. Jártam én aztán náluk később is, máskor is. egy telefonnal mindig van baj. De bármilyen korán men tem, az a nő már fel volt öl tözve, úgy nyitott kaput. Va lamit megérezhetett, meg az. Mert én már minden alkalom mal elhatározva mentem ki..-. Az öreg elhallgatott, legyin tett, száraz, csontos kezén még mindig jó forrnáí ú ■= k voltak a parányi színes drótokhoz, fi nom rézcsavarokhoz szokott ujjak. 1/ésőbb jutottam csak be az * igazgató elé, előadni jö vetelem eredeti célját. Az igazgató megadta a kért ada tokat, azután mosolyogva így szólt: — Láttam, a Báróval beszél getett a kertben. Néha meglá togatják a régi brigádtársak, azok nevezik így. hát rajta ra gadt. Még az is lehet, hogy tényleg, én nem kutatom. Ha egyszer beutalták ide. nem érdekes... Leadta magának is azt a nőügyét? Két feleséget temetett el az öreg, mégis csal? azt meséli egyre. Azt. a fodrot. Jól összehozta, mi? Sokat kép- zeleg már.
