Pest Megyi Hírlap, 1976. december (20. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-25 / 305. szám
1976. DECEMBER 25., SZOMBAT \ »»»»»» rriT J) /) HECYKl ■&£/* m ■ kJmwíMí 15 Igazán szeretni Már a cím, az indítás rossz. Lehet másként, mint igazán szeretni? Szeret-e az, aki hamisan, sunyin te szi, érdekből, számításból, kiszolgáltatottságból, lát szólag, szemforgatva, ála- koskodva? Mennyi szeretet! Szülői, gyermeki, testvéri, baráti, mennyi szóösszeté tel, a majomszeretettől a vak szeretetig. A szavak szolgáink, azt csinálunk ve lük, amit akarunk. Díszként aggathatjuk szeretetünk jelzőit másokra s letérhet jük azokat, simíthatunk ve lük és sérthetünk, ha gúny lopakodik a betűk közeibe. Szeretünk. GONDOLNAK RÁM Magnótekercs, hosszú szüne tekkel: ,,Engemet /Mézes Ferencné- mek, azaz özvegy Mézes Fe- remonének hívnak, születtem Benedek Anna, ezerkilenc- százegyben, itten Cegléden, ebben a házban, a Pesti úton, lakom azóta is itten. Ezt a há zat még édesapámék építették, jó vert fala van, teteje már másik, leette róla az idő két szer is a cserepet. Édesanyám nyolc gyermeket szült, én ha tot, s abból az én drága uram mal fölneveltünk ötöt, becsü letre, tisztességre. Meghalt Máriám, a harmadik volt, to rokgyíkban, sokat szenvedett. Azt hittem, vele pusztulok, mert nem segíthettem rájta, csak a kínját láttam, de itten tartott ezen a világon az uram meg a két gyermekem, hiszen mi lett volna velük, ha ha gyom, hogy belémköltözzön a mindent elfeketítő szomorú ság. Maradtam, s lett még há rom gyermekem, nem nagyon akartuk, de megszülettek, s attól fogva nagyon szerettük őket. Sok gond volt az, öt gyermek, öt éhes száj, az uram jussként kapott három kis magyar hold földet, azon tenyérnyi sem maradt üresen, á vállalt napszámot, mert min den reggelre a kell ébresztett. Az öt gyermek közül egy a fiú, az első, azután már csak lányok jöttek, de ha már így történt, az uram is én is sze rettük őket, mert szülőtől kap hatja,, a 1 legtöbbet a gyermek. Nem mondom, ha rosszalkod tak, akkor odacsaptam, de nem úgy komolyan, csak úgy, hogy megriadjanak. A békét lenséget közöttük nem tűrtük, arra tanítottuk, hogy a testvé red annyi mint te, eem előt te, sem mögötte nem állsz, egyformák vagytok, mint ve rebeit a fészekben. Jó embe rekké nevelődtek, de ebbe be leszólt az is, hogy más lett a rendszer, akkortól, amikor be jöttek az oroszok, tanulhattak, mért mi addig csak egynek, Istvánnak, a fiamnak tudtunk kenyeret adni a kezébe, kita nulta a bognár mesterséget. Az uram két iskolát végzett, elemit, én egyet sem, csak a nevem tudom leírni, így hát sokat nem tehettünk a gyer mekeinkért, csak annyit, hogy dolgoztunk, pirkadattól sö tétig, amennyit bírtunk. Ami kor jött az új rendszer, ak kor a sok gyerek miatt kap tunk földet, soha olyan boldo gok nem voltunk, mint akikor. Az lendített rajtunk, Ilonka már polgáriba mehetett, majd vizsgát tett, s gimnáziumba iratkozott át, most orvosnő, 5 vitte a legtöbbre. Teréz lá nyom, aki beengedte magát, a kapun, velem él, megözve gyült három esztendeje, meg tesz nekem mindent, restel lem olykor, hogy ennyit fá rad velem, de nagyon rosszak a lábaim, én már az udvarra is csak néhanapján jutok el. Összesen tizenegy unokám van, s kettő dédunoka. Én amit a szívemből adtam tisz ta igyekezettel, nem vártam vissza, de megkapom, gondol nak rám a gyermekeim,'az unokáim. Levelet írnak, aján dékot küldenek, s szeptem berben, a hetvenötödik szüle tésnapomon összegyűltek it ten mindannyian, köszöntöt tek, én annyit sírtam az örömtől, hogy szinte nem is láttam őket, csak éreztem, hogy ott vannak körülöttem’*. VOLT EGY EMBER A helyében én is zavarban lennék. Ráront egy idegen, be szélni akar vele, ráadásul nem munkáról, brigádrój, hanem a szeretetről. A szeretettől mit lehet mondani? Ügy hirtelen. Egy apró műhelyirodában, gépzúgás, lemezzaj közepette? Katona Ferenc, a Dunakeszi Járműjavító Vállalat betaní tott munikása ezért arra kér, találkozzunk máskor, a há zukban, Erdőkertesen. Kato na Ferenc negyvenhat éves, anyja Katona Irma, apja is meretlen. — Zabi gyerek voltam, úgy csúfoltak, ezt hallottam em berkoromig. Akkor abbahagy ták, mert tartottak tőlem, megszedtem magam erővel, bírom ma is, ennél rosszabb ne legyen. Szóval, ha valaki azzal jött volna, hogy te ilyen, olyan, megpuhítom a képét. De ehhez embernek kellett lenni. — Édesanyja nevelte? t — Én nem ismertem az anyámat. Egyesztendős ko romban adott menihelybe, az után azt hallottam az egyik családnál, ahol kiadott gye rek voltam, hogy elment va lahová külföldre. Én nem ke restem soha. Ha nem kellet tem neki, ő sem kell nekem. — Három gyerek aPÍa; — Ha arra gondol, hogy megkérgesedtem, akikor a te nyerem megmutatom, arra igaz, a szívemre nem. Nagyon szeretem őket, s úgy hiszem, ők is az anyjukat, meg enge- met. Csak én megtanultam, válogassa meg az ember, kit szeret, kit nem. Egyszerű csa lád vagyunk, itt amit mon dunk. az úgy van, nincs egyik napon édes a másikon epeke serű. Nincs összeborulás, de civakodás sem. A feleségem szövőnő, Vácra jár be, én Du nakeszire, a háromból két gye rek szintén dolgozik már. A házat magunk csináltuk ma gunknak, úgy nézzen rá. amit benne lát, magunk kerestük meg, - becsüljük azt, amink, van, de azt tartom, egymás becsülete a legelőbbre való. — Gyermekei tudják, ho gyan nőtt fel? — Igen. Titkunk nem volt előttük soha. Lelenc voltam. Nem én' tehetek róla. Mióta én tehetek a sorsomról, nincs mit átfestenem. Volt egy em ber, Jávorka Sándornak hív ták, az ő családjához voltam kiadva Pitvarosra. Két saját gyereke, én a harmadik, de különbséget soha nem tett kö zöttünk. Kisfiamnak hívott, kislányomnak a másik kettőt. Ö biztatott türelemmel: ne hagyjam magam, nézzek, lás sak, tanti jak, amit csak le het, mert soha nem tudom, mire lesz szükségem az élet ben. Ezt a Sanyi bácsit (fél re fordul, krákog) én nagyon szerettem, ö adott földet a talpam alá, hogy növekedhes sek emberré. Addig hányód tam, kutyául bántak velem, hát én is ott gonoszkodtam, ahol lehetett. Őrá gondoltam mindig jóleső érzéssel, s ami kor eltemettük, elvittük a fe leségemmel a három gyerme ket is, mondtam, apátok neki köszönheti, hogy ember lett. NEM LEHET ELTITKOLNI » Ügyükről az egész város be szélt — kínálkozik az agyon koptatott frazeológia. Holott valójában csak a fél, a negyed város. Vagy még az sem. Csak akik szeretik a mások életét szántást leső varjúként kukucskálni. Mert micsoda szenzáció, hogy a nős, két gyermeket nevelő orvos s a férjezett, egy fiút szült tanár nő válik, s egybekel! Az orvos még innen a negy venen, energikus, szókimondó. — Ismeri a közmondást? Szerelmet, füstöt, köhögést nem lehet eltitkolni. Mi nem is akartuk. Valóban szerelem volt. — Volt? — Az akkori volt. Két év telt el, elmúlt az első szédü let, helyébe más jött, mélyebb, tisztább, összetartozunk, mint ha soha nem tartoztunk volna máshoz^ — Most ez így egyszerű. Vé gigcsinálni? — Persze. A botrányt azon ban hiába szagolták a dög keselyűk. — Kemény jelző. — Van, aki rászolgál. Még az úgynevezett barátok között is akadt. Mindegy. Elmúlt. Egy a fontos: nem hagyott rajtunk nyomot. — És a gyerekeken? — Látja, ez ok a lelkiisme- retfurdalásra. A feleségem hozott egy kisfiút, a kisfiámat, mert azóta a formaságokat is elintéztem, a két gyermekem viszont a volt feleségemnél maradt. Sűrűn látjuk egymást, kicsi ez a város, sokat vagyok a gyerekekkel, a volt felesé gem nem vált ellenséggé, ezért nagyon tisztelem. — Megérte? — Ha ilyen kérdést tennék fel magamnak, akkor végem lenne. Akkor nem érte volna meg. Két ember vonzalma nem megéri, nem éri mérlege lése. Kényszer. Jó kényszer. Fölismerés, hogy ő a társ. ö az a társ, aki egyetlen akad az életben. Ha rátalál az em ber. Mielőtt megkérdezné: egyikünk sem élt rossz házas ságban. Megértő volt mind kettőnk házastársa. Megértő, de nem több. A közép, a szo kásos, az átlagos, a szürke, az egyhangú, mit mondjak, egyik sem igaz, együtt mind igaz. Ha nem találkozom a második feleségemmel, biztos, hogy le élem az életemet az első há zasságomban, beletörődve, lát szatra kiegyensúlyozottan, va lójában kielégítetlenül, kese rűen, a munkába temetkezve. Így viszont megkaptam a tel jesség lehetőségét, rajtam mú lik, élek-e vele. S úgy hiszem, a feleségem szintén ezt gon dolja. Az asszony párbeszédünk alatt leültv1 felállt, sétált, meg- simította a férfi haját, leült, titkolni igyekezett, hogy fi gyel, azután leplezetlenül sze- geződött tekintete a férjére. Néha lehunyta a szemét. Fá radt egy kicsit. Még tanít eb ben a hónapban, de január ban már nem. Szülési szabad ságra megy. EZ OLYAN FELNŐTTES Ül illedelmesen, s közben majdnem szétpukkad a neve téstől. Sebők Tamás idén kap ta meg a szakmunkás-bizo nyítványt, maradt, ahogy ő mondja, a „neveidében”, az az a Csepel Autógyárban. Rác kevéról jár be. az órabérével, a srácokkal elégedett, gondja semmi, néha fölrémlik benne a bevonulás közelgő dátuma, ettől kissé megcsappan a ked ve, de amúgy, szeplős képén vidám bohócként ugrálnak az arcvonások; mimikája első rangú. Most is fintorog: — Ez olyan felnőttes dolog, tessék elhinni, szeretet, mi az? Gondolom, az ember szereti a szüleit, a testvérét, ha van, a barátjait, azt, aki rendes hoz zá. Nem? — Talán nem egészen. Én arra gondoltam, hogy komo lyan, nagyon szeretni valakit. — A szerelemre érti? — Arra is, minden másra is, ami az ember életében lehet. — Én még olyan keveset él tem — mondja, s vigyorog. A kölyök kommendálói kí nosan feszengenék, hiszen mi lesz a véleménye az újságíró elvtársnak, ilyen komolytalan valakit ajánlottak. Azután megértik a szem közvetítette kérést, s magunkra hagynak. Tamás mélyet lélegzik, kéret lenül folytatja: , — Volt nekem Ráckevén egy pajtásom, együtt jártunk isko lába, a Schiffer Peti, azt na gyon szerettem. Valahogy olyan egyformák voltunk. El mondtuk, mit olvastunk, meg álmodtunk, együtt találtuk ki, mit játsszunk, még a titkain kat is elmeséltük. — Mit? — Hát... olyasmit, hogy al- j mát loptunk, meg melyik lány; tetszik. — Hány évesek voltatok? — Elsőtől együtt jártunk. Negyedikig. Akkor élköltöz tek, mert őt a nagymamája nevelte addig, de már nagyon öreg lett a mami — én is így szólíthattam, megengedte —, s akkor elmentek a Péter szü leihez, azaz a mamájához, j mert elvált, azért került a Pé- j tér a nagymamához, s újbóli férjhez ment. Attól fogva le- i veleztünk. Győr, Ráckeve. Jött,; ment a posta. — Ment? Most eltűnnek arcáról a vi dám bohócok, szeplői a sápa dó bőrön sárgállni kezdenek: — Igen. Egészen tavalyig, i Akkor júniusban a levelemre a mamája válaszolt. — És? Kapirgál az asztalon, soká ra sóhajtja — Belefulladt a Dunába. Ma sem tudom meg érteni, hát mi a vizen nőttünk fel, ha volt egy óra, oda szök tünk le, úgy úszott, mint a hal. Mindig lemaradtam tőle. Amikor megkaptam a levelet s láttam a feladón, hogy a ma mája írta, rosszat éreztem. Vagy egy órát nem is bontot tam fel. Azután elolvastam, s elmentem otthonról. Igen, it tam. Nem tudom, hogy kerül tem haza. Anyámék rémülten néztek rám, mert ilyet én még soha nem tettem. Kérdezték mi történt velem. Mondtam, a Péter meghalt. Anyám velem sírt, megmosta a képem, s le fektetett. ÓK ADDIG ÉLNEK Magnótekercs, lassú, halk Öészéa(}éf:ÍC>< " „Igen, én már márciusban megkezdem a kijárást a te metőbe, s míg a fagy el nem kerget, addig minden héten kétszer kimegyek. Talán mondják a hátam megett, no a Valloné már megint capiat a temetőbe. Nem bánom. Ötesz tendős voltam, amikor édes apám meghalt az első világ háborúban, az olasz fronton, s édesanyám egyedül nevelt. Cseléd volt, ahogy ma mon danák, háztartási alkalmazott. Űri házaknál, akadt belőlük elég, Vácott sok úr ólt régen, nagy házakat vittek, kellett a gazdaasszony, mert végül az lett az édesanyám. Szerették a gazdái, pedig nem alázatos- kodott, volt, ahol emiatt küld ték el, mások viszont szeret ték érte. Azért persze szegé nyek voltunk, mert ugyanétól jutott elég, de más? Anyám szegény nagyon spórolt, hogy egyszer majd, amikor férjhez megyek, szép hozományt ad jon. Nem érhette meg, abban az évben, hogy betöltöttem a húszat, itthagyott, elment örökre. Az alsóvárosi temető ben nyugszik, negyvennégy esztendeje, s én azóta soha nem feledtem el őt. Még ami kor a harcok voltak, akkor is kimentem rögtön, nem esett-e baja a sírjának, az örök pi henésének. A gyerekeim mondták: ugyan mama, miért csinálja ezt, kell állítani egy tele sírkövet, s akkor nem mu száj a rossz lábaival járni lo csolni, virágot ültetni. Az em berem soha nem szólt érte. A gyerekeket meg leintettem. Nem értitek ti ezt. Ök addig élnek, ameddig én őrzöm őket az emlékezetemben, mert min dig úgy viszem a virágot, úgy gondozom a sírt, mintha apám is ott lenne, mert ő, bárhol is van porladt csontja a világon, ahogy anyám, szintén él a szívemben”. Szeretet. Bármerre néz, fülel az ember, látja, hallja. Mi ad fogódzkodót a biztos el igazodásban? Az, hogy tavaly 9080 házasságot kötöttek a megyében; mindet szerelemtől, szeretettől vezérelve? Az, hogy tavaly 2456 válóper zajlott le; valamennyiben csak a sze retet elmúlása, hiánya tépte el az összetartozást? Az a fogódzkodó, hogy a megyében 1975-ben 18 863 gyermek született; mindannyiuk szeretetben fogant és szeretetbe érkezett? Talán az ad útbaigazítást, hogy 11011-cn hunytak el; valóban pótolhatatlanként? Kérdések. Nem tudok felelni általában. Csak a magam életére. És mindenki csak a maga életében találhatja, adhatja meg a kopott szót felízzító, felfényesítő feleletet. Ha keresi, őrzi, kínálja a szeretetet. jyj q *!imiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!iiiiiiiiiiiiiiiiiiimiitiin:iiiuiiiiiiiiiiimtiHiiiiimiii>iiiiimMitmiimi|iiiiiiii!jr I A brigád ajándéka | Megható ünnepség színhelye volt karácsony alkal- | i mából a szentlőrinckátai öregeik napközi otthona. Húsz, | = egyedülálló, idős embert leptek meg ajándékcsomagok- 5 1 kai a Bláthy Ottó aranykoszorús villanyszerelő brigád f I tagjai, majd elbeszélgettek az idősekkel (képünkön). Az | I ajándékokra fordított pénzt az idei kommunista szom- § | batok béréből fedezték. ......................... iiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiitiniiiiiiiJkl Es ték Nagybörzsönyben Szász sziget a hegyek között Már a falu történetét kuta tók se találják magyarázatát, hogy a valószínűleg Zsigmond király idején, a XV. század ban idetelepülő németországi szászok miért választották éppen Nagybörzsönyt egész életükre szóló otíthonúkká, s miért maradtak hűségesek az utódok is ehhez az eldugott hegyi faluhoz. Talán az ak kortájt már felfedezett ne mesfém-bányák vonzották őket, a bőven termő és jó bort adó szőlők, vagy a szubalpi- nos légkör. Ki tudja már? Mindenesetre Itt maradtak, gyökeret vertek, sajátos szige tet teremtettek a magyarok lakta települések között. Itt volt... Az elmúlt évtizedek viharos fejlődése, a múlt öröksége milyen változásokat hozott ebben a hegyközségben? Erre kerestünk választ. Ha csak a statisztikákat nézzük, bizony elég szomorú a kép. Az 1950-es népszámlá lás óta majdnem hétszázzal .csökkent a falu lakossága, sok ház potom pénzért eladó, s hét közben alig látni ötvenen aluli embert az utcán. Néhány eve sokan már azt is megkoc káztatták, hogy örökre elcsen desedik itt a német szó, s egy-két évtized múltva a helységtáblára felírhatják; Itt volt Nagybörzsöny! Az amúgy sem valami ró zsás helyzetet még az is mér gesítette, hogy ha ki nem mondott szóval is, de az idő sebb és fiatalabb generáció egymást okolta a bajokért. Sok bajjal járt Szerencsére akadtak, akik rájöttek, hogy siránkozással nem mennek semmire. Közé jük tartozott Győrök József, a Hazafias Népfront helyi titká ra, iskolaigazgató. Először ta lán. csak sajíjt kedvtelésükre kutatták a község múltját, szo kásait a német nyelv sajátos fejlődésének okait. Amikor észrevették, hogy milyen fel becsülhetetlen értékek rejtőz nek a fejekben, a padlások mélyén, a szekrényfiókokban, rátapintottak minden nagy börzsönyi elevenére, egészséges lokálpatriotizmusára, s elhin tették a nagybörzsönyi napok szervezésének gondolatát. i A hagyományos felelevení tése megmozgatta a falu apra- ját-nagyját. A gyűjtést végző úttörők nemegyszer még el lenérzésekkel találkoztak, ' de ki tud ellenállni az unoka un szolásának? Így kezdődött, az tán folytatódott azzal, hogy a hét éve először megrende zett ünnepségsorozat nagy si kerrel járt. Hosszas szervezés után megalakult a Páva-kör is. Hirt Hénrikné, Grósz Ist vánná; Glázer Lászlóné nem csak a próbákra jártak szíve sen, hanem a többieket is rá beszélték a szereplésre. Az énekesek mellett ciiterazene- kar is létrejött, s előadásuk ban egyre többször hangza nak fel a bús-borongós nagy börzsönyi balladák az egyko ri hazáról és a bányaszeren csétlenségekről. Anyáik nyelvén Négy évvel ezelőtt a Haza fias Népfront javaslatára fa lugyűlésen beszélték meg, hogy a gyerekeket is meg kell tanítani az anyanyelvre, s azóta minden iskolás ugyan úgy tanulja a németet, mint a többi tárgyat. Sőt felnőttek is akadtak, akik elhalványuló nyelvtudásukat' szerették Vol na feleleveníteni, ezért a mű velődési ház számukra is in dított nyelvtanfolyamot. Az addig olyan sokszor szi dott fiatalok is felfigyeltek a felnőttcsoportok sikereire, s úgy látszik, megirigyelték, mert összedugták a fejüket, s az eddigi tespedtségből — egyik évről a másikra — ma guk is eleven, minden íizen- és huszonéves számára vonzó klubot szerveztek. Horváth András, a területi KISZ-bizattság mostani titká ra volt a klub vezetője. — Először a beatzenével csalogattuk ide a gyerekeket, aztán magnósklubort. fotószak- kört alakítottunk. Nehezebb volt életrehívni a tánccsopor tot, de most már ez is jól működik, s Manninger Miklós, a Magyarországi Németek De mokratikus Szövetségének munkatársa nemzetiségi tán cokra, dalokra tanítja a fiata lokat. Most egy új vállalko zásba fogunk. Két éve műkö dő polbeat-zenekarunk sok lelkes hívet szerzett a közös énekléshez. Ezekből a gyere kekből szeretnénk egy nóta házat létrehozni, ahol a Páva körtől ellesett régi ck?“amo- kat, táncokat, szokásoza* is mertetnénk meg velük. Esténként együtt Sokan panaszkodnak ma napság, hogy esténként na gyon nehéz az embereket el csalogatni a tévé mellől, olyan fórúmot teremteni számukra, ahol meghányják-vetik a kö zös dolgaikat Nagybörzsöny ben sem volt ez másképpen egy évtizede. Egy-egy falu gyűlésen üresek voltak a széksorok, a hét végére haza térő fiatalok is a szomszéd községekben keresték a szó rakozást. Ki gondolta volna akkor, hogy éppen az évszá zadok öröksége, a hagyomá nyok és az anyanyelv szerel te hoz össze öreget és fiatalt. Sokan már azt a jóslatot is megkockáztatják, hogy ha rö vid idő alatt ennyi csodát tett az együvé tartozás, talán mégsem kell két évtized múl tán kitűzni Nagybörzsöny ha tárába azt a bizonyos táb lát... Csulák András
