Pest Megyi Hírlap, 1976. december (20. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-19 / 300. szám
1976. DECEMBER 19., VASARNAP \ Mithin Teremtés tanúja ZELK ZOLTÁN 70 ÉVES Hihetetlen hetven év! — 1906. december 18-án szü letett Erdélyben, Érmi- hályfalván, a legköltőibb költő, akinek kezében min denből vers lesz, akinek az emlék, a múlt; a valóság, a jelen; s a vágyak, a jövő egyaránt költészet Mert életformája az, hogy költő, és ennek az életformának fényszavü ege alatt a teg nap, a ma és a holnap egymásba érnek. A falusi kántor fia, Zel- kovics, az inas gyógyítha tatlan emlékeket hozott if júkorából, pofonok emlé két, kézszorításokat aka ratlan árulásokat és akart eIá ru Itatásoké t és mindig verssé varázsolta, ami vele történt. Mindenből verset! S ha leomlott! ha százszor Is, én újra kezdtem Figyeld, most Is folyók fecsegnek, nap süt, darázs repül a versben ... Valaki azt mondta róla: panaszkodó költő. Hát per sze — életútja teles-teli botlással-szenvedéssel, megbánással, törődéssel, megalázással és felmagasz- talással. Soha ilyen csu paszon, ilyen fegyvertele nül magyar költő nem állt a világ előtt. Ö is az első, magyar gyárak küldte a munkásköltő-generáció, po kolban járt nemzedék, szo morú szocialista tagja — ahogy Vésd mondta. Balol dali politikus, alkotó. 1921- től részt vett az erdélyi if júmunkás-mozgalomban. 1925-ben tagja a Magyar- országi Szocialista Mun káspártnak, 1926- Dán le tartóztatják — örökre ki tiltják az ország területé ről, Romániába toloncoi- ják, 1928-ban visszaszökött és esztendőkig álnéven élt — első verse több mint fél évszázada Kassák 365 című lapjában jelent meg 1925- ben. Hányatott éleit, zakla tott sors és érzékeny, szin te naiv alkat, gyanútlanul él és mindenből dalt csi hol, a vers oly őszinte, mint amikor álmában fe cseg. A politikai tudatos ság érintetlenül hagyta benne az öszitömlét ős hamvasságáit. Zelk Zoltán lehetett, volt is sematikus, de őszintéden soha? Sorsa: hányattatás, egy többször megtört élet, mintha talán még keresné is a sebeket, hogy a tárgyak pátoszát, a fénytiszta tárgyakat; ko szos kanalat, ujjnyomos poharat, lóverseny-tikette ket, csikkszőnyeget —, könnyedebben tudja átemel ni a költészet szférájába. így sorsának igaz hittel vál lalt, igaz életének bánattal perlő dallama, szomorú ságból kinövő bizakodássá válhasson. Szerető, szelíd, csendes, hiteles optimiz mussá: éveim a máglyán, lángok között várom szivem áldozati füstje még fölszálljon vigaszként az eljövendő tájon. Sok, sok szeretettel kö szöntjük 70. születésnap ján. ÁGH TIHAMÉR; Albérletre ítélve Tfogy kik voltak gyemekko- ri játszótársaim, már nem emlékszem pontosan. A faluban, ahol éltem, velünk szemben lakott két fiú. Ha jól emlékszem, testvérek. Az egyik Pale — valóban Pascal —, de az is lehet, hogy az éppen a bátyja neve volt. De ez a Pale — nyurga, ló arcú gyerek — meg is szökött otthonról és néhány napig ha za se ment, mert az apja jól elnaspágolta. Amikor pedig új ra haza tévedt, annyira kika pott az apjától, hogy a bőre cafatokban lógott. Akkor újra elszökött és esténként az any ja jajveszékelve kiabált neki házuk ablakából. Más asszonyok is kiahá’va hívták a fiaikat, de ez a jaj veszékelés, amely mindenkit megborzongatott, aki hallotta, Pale után kiabált. Olykor mi magunk is bosz- szantottuk őt ezzel a névvel, de ez látszólag tetszett is ne ki. Ezzzel a Páléval egy nyári délután emlékezetes kalan dom volt... A közelünkben levő hegy csupasz oldalára mász tunk fel, miután átgázoltunk a patakon és a nádason. Nagyon izgatottak voltunk, mert már korábban elhatároztuk, hogy viperát fogunk a hegyoldalon. Amíg gázoltunk a hasig érő víz ben, csupasz hátunkat pörkölte a nap, megzavart békák ugrál tak fel előttünk a partról a víz be. A lábamat összevertem a kövekkel, Pale 6zája szélén összerágott gyom zöld leve csurgott. A falu felől olykor már fel-felhallatszott egy-egy kiáltás. Erősen füleltem, nem engem hívnak-e, de nem tudtam ki venni. Felkapaszkodtunk a hegyol dalra, lihegve, és bátorságot színlelve, én még az oroszlá nokról kezdtem beszélni, majd füttyentgetni kezdtem. Pale rám szólt: — Hagyd a fenébe! A viperát nem így szólingatják! Két ágas botot vágtunk ma gunknak, hogy ezzel csípjük el a kígyót. Én felhúztam a szandálomat, de Pale mezítláb volt, úgy talpalt a köveken és a szúrós gazban, látszólag mitsem törődve velük. Egyszeresak hirtelen megállt egy tövisbokor előtt és egész előrehajolva, fejét ide-oda in gatva, egész halkan sziszegni kezdett. Sötét kis odú volt, amelyet özv. Spi- ler Gusztávné ki adott MoLnáréknak havi nyolcszáz forintért Amikor a fiatalasszony először meglátta a világítóudvarra néző vedlett falú szobát, sírógörcsöt kapott a férjébe csimpaszkodott s kérlelte, hogy mondja: nem igaz, mert ilyeit nem tehet vele. Ez a szerelmük és az if júságuk megcsúfolása. Molnár Béla azonban nem nyugtatta meg ifjú hitvesét, szavaikkal úgysem tudta volna luxusvil lává varázsolni a hatalmas, körfolyosós házait, melynek udvarán émelyítően keveredett össze a nyitott konyhaajtók mögül áradó paprikáskrump- lik meg a fokhagymás kelká posztafőzelékeik nehéz, fűsze res illaita. Molnár Béla előleget adott a szobára, aztán elmentek a hol mijukért, mely elfért egy ko pott vulícánfíberbem, meg két sportszatyorban. Amikor özv. Später Gusztávné meglátta Molnárék hevenyészett kis matyóját, fitymálóan húzta el a száját: — Ezek a mai fiatalok! Csak házasodnak nyakra-főre, de bezzeg egy rendes rongyuk nincs. Hogy akarják az ilye nek elkezdeni az életet? Vali idegei özv. Spiler Gusz- távné hónapos szobájában rö vid idő múltán felmondták a szolgálatot Az idős kezelő or vos tapintatosan, közölte az if jú férjjel: — Uram, itt a gyógyszer nem használ. Hosszú távon CESARE PA VESE: A vipera — Jobb lenne, ha rácsap nánk — mondtam csendben. II arátom nem válaszolt, új- ** ra sziszegett, de vipera nem jelentkezett. Ekkor azonban hirtelen egy távoli kiáltás rezzentett össze bennünket, mint valami ütés. Tisztán lehetett érteni a si koltásszerű kiáltást: Pale...! Pale... ! Én arra gondoltam, uogy ha za ke'Iene wenn', a*. Pnle csak grimaszolt egyet, amikor ismé felhangzott a kiáltás; Pale...! Pale...! És ekkor a társam dühösen a földhöz csapta a botját: — Az őrült! Ha most a vi pera meghallja a nevemet meg fog ismerni... — Gyere... — súgtam — menjünk innen! De az anyja kiáltása ismét felhangzott, hátborzongatóan és én magam elé képzeltem amint kisebb gyermekével a karján, ott áll az ablakban és kiabálja a fia nevét. Ekkor Pale hirtelen karon ragadott és elordította magát — Jön! És rohanni kezdtünk, mi közben rémülten ordítoztuk: — A vipera... ! Jön a vipe ra! AI egál 1 ás nélkül futottunk le •LTi a hegyoldalon és csak a patak hidjánál álltunk meg Ott ért bennünket az alkonyat A híd korlátján ültőnk. Pale hallgatott és a vízbe köpkö dött: Az az idő volt, amikor a falusi asszonyok összekiabál ták a gyermekeiket, de ebben a percben csodálatos béke és csend volt, néhány tücsök hangja hallatszott csak. „Engem még nem keres nek ...” — gondoltam és Pale- hez fordultam: — Miért nem válaszolsz, vagy nem mész, ha hívnak? — kérdeztem. — Majd kapsz megint... Megvonta a vállát és elhúz ta a száját. Egy kis idő múltán ismét én kérdeztem: — Igazán megismeri a vipe ra azt, akinek nevét hallotta? Pale most sem válaszolt. Ügy tudott hallgatni, mint egy fel nőtt. — De akkor a nevedet most már minden vipera ismeri a hegyen? — kérdeztem tovább. — A tiedet is... — grima szolt Pale. — És nehogy azt hidd, hogy a vipera törődik azzal, hogy te jó gyerek vagy... A vipera meg akarja ölni azt, akinek a nevét hallja... Többen a pilanatban ismét ^ felhangzott egy kiáltás. Az asszony megint kiállít az ab lakba és Pálét hívta. Egy kordé kerekei nyikorogtak valahol. Hallatszott, amint a közelben egy vödör a vízbe puffan. Elindultam hazafelé. Pale nem mozdult. Nem jött velem. Ott maradt a hídon... Antalfy István (ordítása nem lehet nyugtátokkal élni. A beteg körülményein kell változtatni... Molnár Béla nem tudta, hogy az orvos arcába neves sen-e, vagy sunyítva hajtsa le fejét, mint az olyan ember, akit rajtakaptak a legmegbo- csáthatatlanabb férfivétken: a tehetetlenségen. Mert miként változtassa meg Vali körülmé nyeit? Hiszen özv. Spiler Gusztávné még ha valami vé letlen folytán netán jót akar, akkor is bánt. Kemény és nyers. Nem lehet gyengédsé get és megértést várni tőle. Az nincs benne a havi nyolcszáz ban ... ! ■■■■ VaM napsu garas öröm mel hazajött a kórháziból, férje nyakába om lott és sejtelmes mosollyal sut togta Béla fülébe: — Talán ha volna gyere künk, hamarább kapnánk la kást ... A gyerek megszületett és özv. Spiler Gusztávné kétszáz forinttal emelte a lakbért. — Csinálj valamit — sikí totta szinte hisztériás görcsben a fiatalasszony — nem bírom tovább. Hárman egy ilyen ocs- mámy odúban? Menj el a ta nácshoz, a párthoz, a KISZ- hez, a szakszervezethez, a jó istenhez, mit bánom én hová, csak csinálj valamit. Ne legyél ennyire tehetetlen... — Be fogunk fizetni szövet kezetire ... — próbálta nyug tatni feleségét, mert attól ret tegett, hogy a hangoskodásra benyit özv. Spiler Gusztávné, aki már puszta megjelenésé vel, anélkül, hogy egy szót is szólna — amit egyébként úgy sem bír ki — még jobban fél- hecceli az asszonyt — Befizethetünk? — hafió- tázott Vali. — Na ne mondd! Aztán miből, ha szabad ér deklődnöm ? — Rövidesen találok valami megoldást... — dünnyögte Molnár meglehetősen bizony talanul. Rikkancs — Rövidesen, egyszer, talán, ha. Csupa feltételezés. Az egész életünk egy nyomorult göthös kérdőjel... — torkolta le a férjét Vali. követő héten Molnár A beszélgetést Szavai Miklosovits László rajza Béla két karcsú nyakú zöld- szilvárnival, egy grillcsirkével, meg egy csomó más olyan nyalánksággal tért haza, me lyeket rövid együttlétük során eddig nemigen engedhettek meg maguknak, még ünnepi alkalmakkor sem. — Megőrültél? — csapta össze a kezét Vali. — Miért örültem volna meg? Lakásszentelőt tartunk — közölte a világ legtermésze tesebb hangján Molnár Béla. — Lakásszentelőt? És mi lyen lakást akarsz szentelni, amelyik nincs? — vihogott a felesége. — Amelyik lesz. Lehelyez nek a sajóvári telepünkre ki- rendeltségvezetőnek és ott ka punk egy kétszoba összkom fortos szolgálati lakást... Molnár diadalmasan állt ke zében a grillcsirke egyre job ban izzadó zsíros papírjával, és várta, hogy a neje önfeled ten kiboruljon, sikítson, vagy szabad utat engedve érzelmei nek, akár őrjöngjön a rájuk szakadt hirtelen nagy-nagy szerencsétől. Vali azonban nem vesztette eszét, hűvös és tárgyilagos maradt, hideg kék szeme meg se rebbent — Mit beszélsz? — kérdez te aztán végül mégis, mintha rosszul értette volna azt, amit a férje az iménit lelkendezve mondott. — Neked talán el ment az eszed? Micsoda kép telenségeket hordasz itt össze vissza? Csali nem ringatod magiad abban a tévhitben, hogy felborítom az életem megszokott rendjét és egy va cak lakás miatt otthagyom Pestet és elmegyek vidékre? hidegen és el lenségesen kop- pamtaik. Olyan elszánt keménységgel kelt ki magából, mintha a városhoz ezer meg ezer szál fűzte vol na. Pedig Pest nem jelentett mást számára, csupán özv. Spiler Gusztávné albérletét. Se színházat, se mozit, se tár saságot, se budai hegyeket, csak ezt a két és félszer há romméteres, repedésektől ere zett falú helyiséget, ahol még világos délben is bánatosan bóbiskolt a légypiszkos hu- szonötös körte. Ahonnan min dig menekülni akart, melyet gyűlölt, megvetett és lenézett. De melyhez valami lélek mé lyén lapuló, érthetetlen indu lat folytán mégis csökönyös szenvedéllyel ragaszkodott, amint felcsillant a szabadulás első lehetősége. Molnár úgy érezte, hirtelen szánalmasan és visszavonha tatlanul egyedül maradt. A gyerek pedig nyűgösen, mint akit rossz álom kísért, fájdal-} másán felsírt. Mert a gyere- • kék mindig megérzik, ha ko nok önzéssel akarnak a sor sukról dönteni... Friss kenyér Mami csontos ujjal bele markolnak a vizes kukorica darába. A hátsó udvaron eteti a totyogó, mohó kiskacsákat. Szoknyájánál tipeg Kató, az unoka., — Anyuka, nem sétálna el a boltba? Hátha megjött már a kenyér — jelenik meg az aj tóban lánya. Karjáról pára száll föl, nagymosás van ép pen. — Rögtön indulunk, csak előbb vizet öntök nekik. Előrejönnek a nyári konyhá ba. Leöblíti a kezét, tiszta kö tényt vesz, meigfésüli Kató buksiját. Hátára akasztja a nagy hasú pukiikosarat. Két kerek veknit hoznak újabban, de ez is elfogy három-négy nap alatt A veje, meg a ka masz fiú nagyon szereti a ke nyeret, még a leveshez is szel nek egy-egy karéjt. , Elindulnak az utcán lefelé. A férje öt évig följárt Kőbá nyára, segéd volt egy pékség ben. Egyszer beleunt az éjsza kai vonatozásba. Hazajött, ki váltotta az ipart. Megtoldottak a házat, kemencét és raktárt építettek. A falu hamarosan megszerette a kenyerüket. Egyre többször kimaradozott az ura. Éjszakákat átiszogatotí, kártyázott cimboráival. Ilyen kor ordítozott vele, napközben meg aludt. Lassan mindent maga csinált Este nekigör nyedt a dagasztóteknőnek. A sűrű kovász, mint élősdi a vért, szívta erejét. Hajnalban vetett, hatra kiszedte az első sütést Nyolcra el is kapkodtál! vala mennyit. Ekkorra megérkeztek az asszonyok, a kék és piros kockás kendővel takart kosár ban már hízott a tészta. Eze ket is lapátra fordította, s mire mindet betolta a kemence tűz- leheletű torkába, majd’ lesza kadt kar ja-válla. Tenyerét a forró kenyér égette keményre, érzéketlenül rakta ki a tüzes vekniket a polcokra. Közben egyre véko nyabb, sápadtabb lett. Meg is jegyezte egyszer az öreg Milus bácsi a felvégről: — Hallja-e, maga folyvást kisebb lesz. mint manapság a bolti zsöm lék. Egy éve meghalt az ura. El vitte a sok alkohol, összemarta a máját. Egyedül maradt. Ki adta bérbe a pékséget a válla latnak, ebből szépen megélhe tett volna. De hívta a lánya magukhoz, a városba. Húzódo zott, nem kell őt még eltarta ni. Amikor nyakába kapaszko dott Kató, döntött. Eladta a házat kemencéstül. Ideköltö zött. A bolt elől most fordul visz- sza az autó. Hamarosan sorra kerülnek. Indulnak haza. — Mami. kérek egy falatot! — toppan elé Kató. — Nem csúfíthatom meg puszta kézzel! — De olyan finom az illata, úgy szeretnék! — Otthon meg jól leszid az anyád. — Mamiii! Elgörbül a kislány szája. — Mit szólnak a népek, hogy itt az utcán... — morog mér gesen, de leteszi a kosarat a fűre, s tör a kenyér széléből. Felvillan a kép: a friss, pu ha kenyér, mint napfényre a szirom, kibomlik az öregasz- szony kemény, görcsös ujjai közül. Átnyújtja Katónak. Áz hálás szemekkel néz, majd hir telen kettétöri a kenyérdarab kát. — Tessék, egyél te is! Szégyenkezve néz körül. Nem lát senkit a közelben. Szájába kap egy falatot. Hosszasan íz leli. Izmai mozdulatlanok, ar ca kisimul. Most érezte először a friss kenyér meleg, nyugtató ízét. KÖLTŐI ADAM MEZEI ANDRÁS. Rácsok Kapualjból a kapualjba futottam háztól házig. Csak az árkádok állanak, a boltozat hiányzik. Szoba sarok! Szoba sarok! Valaha benned álltam. Mint leakasztott kép helye világít üres hátam. i
