Pest Megyi Hírlap, 1976. december (20. évfolyam, 284-309. szám)
1976-12-12 / 294. szám
1976. DECEMBER 12., VASÁRNAP Indáimét takarítás közben lepte meg Domsits, mikor be- csöngetett, kreolbarna moso lyával. — Csókolom kezét. Szabad egy szívességre kémem? Az asszony önkéntelenül összébbvonta magán virágos pongyoláját. — Pénzt várok, de nincs időm itthon maradni. Ha át venné ... Ez alatt a két gyakorlatia san szabatos mondat alatt In- daliné úgy érezte, Domsits sö tét, röntgensugarú szeme vé gigtapogatja gömbölyded for máit. Egy tapodtat sem hátrált volna, még egyedül marad ez zel a szoknya bolonddal a te nyérnyi előszobában, ahol épp annyi a hely, hogy a falnak szorítsák. — Nem hiszem, hogy a pos tás kiadja — mondta elszűkült hangon, még egyre pongyolá ját markolva. Domsits vállán átvetve visel te esőköpenyét, mint kendőjét egy torero. Sűrű, hullámos haja, gonddal nyírt bajuszká- ja, nyakkendőtűje mind egy hivatás jelvényeiként hatottak az asszonyra. — Majd rámosolyog szépen — s mindjárt megmutatta, ho gyan, Azzal udvariasan elbú csúzott s eltűnt a lépcsőn lefe lé. Indaliné becsukta az ajtót, szárazát nyelt. Bement, ta nácstalanul nézett szét a szo bában, mintha elfeledte volna, hol hagyta abba a portörlést A szék támláján férje barna színű házikóiba tj a maga az ott honos biztonság. Fölemelte a telefonkagylót, föltárcsázta a számot. Még fogalma sem volt, mit akar mondani, arra vá gyott csak, hogy a hangját hallja. De Indali hivatala makacsul mással beszélt. Jutka az alacsony irattar tón ült s időnként ilyeneket mondott a telefonba: — Es akkor mi van?... No jó, hagyjuk!... Persze, az len ne neked egy műsoron kívüli vasárnap! — közben lógázta hibátlan ívű lábát s elfintor- gott, amint harisnyáján egy futó szemet pillantott meg. A vonal túlfelén egyenletesen duruzsolt a kitartó bariton. A sarokba állított íróasztal nál Mádemé fözőkanálból he gyezett kötőtűi vívtak egy mással, mert vastagszálú kötés a divat. Indali Kipillantott fuvarle veleiből. Komoran, szemrehá nyón. Lekoppan tótba golyós tollát. Semmi hatás. Mádemé már a kötésmintánál tartott. Jutka végre befejezte a ne gyedórás telefont. Odapördült Klári elé: — Mit hoztál tízóraira? Indali széke keményen meg reccsent: — Átmegyek az irat tárba! — Mert ez a női szakasz még megbolondít! — fuvolázta utána Jutka, amint bezárult az ajtó. — Micsoda nikotex-pa- sas! Mádemé ölébe eresztette a kötést: — Nono! Az ilyen jámbor- képűek a legnagyobb disznók! Én nem lepődném meg, ha kéj gyilkosságokon tömé a fe jét! A lányok mulattak, amint elképzelték. Mádemé sötéten elhallgatott. Indali sorsának fonala ek kor feszült meg a három pár ka ujjal között. De ő még mit sem sejtve kotorászott az irat tár poros polcain. A g-i kiszállásra alig egy hét múlva került sor. Indali mellé Klárit osztot ták be. Szobát foglaltak szá mukra, mert egy nap alatt nem végezhetik el a telep el lenőrzését. A vonaton Klári be akart menni az étkezőbe, de Indali takarékos lovagiassággal meg osztotta vele a két becsomagolt sonkás zsömlét. Más aztán nem is történt, Klári dudorászva a tájat bámulta, Indali kereszt- rejtvényt fejtett. G.-be érkezve a telepre mentek s ott is maradtak a munkaidő végéig. A nap enyhén sütött még, a tornyok mögül előlkéklettek a környező dombok. Indali a főtér Széche- nyi-szóbrát tanulmányozta gondosan. — Mi az, ezt is leltárba akarja venni? — szólt rá a lány. — Jöjjön, sétáljunk inkább egyet. A férfi töprengően húzgálta kesztyűjét. — A múzeum, sajnos, zárva van már. VIDOR MIKLÓS: Kerekecske dombocska — Kit érdekel a múzeum? Van itt valami liget, díszcser jékkel. Indalit meglepte Klári bo tanikai érdeklődése. A park csavaros útjain a lány bizal masan belékarolt: Tudja, hogy fura dolgo kat suttognak magáról oda benn? — Rólam? — Csali ne adja az ártat lant! A talpig tisztviselő-szürkébe öltözött Indali megrendült. — Sötét kaméleon maga — fogta andalgósra a léptüket Klári. — Mondja, mindig így főzi a nőket? — Nee-m egészen értem ... hoo-hogyan gondolja? — Milyen angyalian dadog! Ezt a stílust eszik a pipik, mi? Szédíteni akar? Bevallhatja! Ezért bulizta ki ezt a hivata los utat kettesben? Indali nem tudott mit kez deni a hóna alá furakodott lánykarral. Az egészben volt valami végtelenül valószerűt len. Zavartan megtorpant. — Épp itt kell lehorgonyoz nia előttük? — Klári a pádon megbújó pár felé intett. — Hagyjon mást is érvényesülni. Visszafelé Indali görcsösen hátrakulcsolta kezét, nehogy a városon is karonfogva von szolják végig. Hosszán időzött szobájában, a lány már az ét termi asztalnál várta vacsorá hoz. Feszelgőn ült le, torkát reszelte, mint odahaza, érte kezleten, föiszólalás előtt. — Tulajdonképpen ... izé... szerettem volna ... megkérni valamire... — Inkább vacsora után, jó? Meghalok az éhségtől! Nézze, van velőrózsa rántva! Tartár ral ! Imádom! Klári csobogott szünet nél kül. Később a feketénél fino man odanyomta ruganyos mellét Indali karjához, félig leeresztette szemhéját: — Mire is akart kérni az előbb? A könnyed érintés újszerű volt, szokatlan, mint az első Zuhanás a Hiúi Lám vasú ton. A férfi lesütötte szemét s az el szökött mondatot kereste. — Az járt a fejemben... izé... hogy holnap, ha beme gyünk ... nem szabad elfelej teni ... de mit is? Ejnye, épp a legfontosabb!... Látott már ilyet? — A józanságával őrjíti meg az embert! — suttogta közel ből a lány. Ebben a pillanatban buk kant föl a bejáratban Dom- sits, a veszedelmes hírű, daliás Domsits. Vidáman köszöntötte Indalit, jobbját magasba len getve, bajtársi asan, az üdvöz léssel mintegy gratulálva. — Ki ez? — érdeklődött Klári. Indali kihajtott egy nagy pohár szódát. — A szomszé dunk, otthon... — Azért még nem kell el keserednie — s Klári vigasz talón odaejtette fejét Indiali lejtős vállára. Állt a rideg szállodai szo ba ablakában s táncoltak előtte a domboldal fényei. Az előbb vált el a folyosón a lánytól, fülében volt még utol só mondata: „Aztán nehogy megpróbáljon beszökni hoz zám a 126-osba!” Ha akkor, az első pillanat ban odainvitálja asztalukhoz Domsitsot, önként kilép a já tékból. Azok ketten már a parketten csoszognának, és ő nyugodtan hajthatná idomra fejét. Megfordult, mintha be érhetné az elszalasztott alkal mat. Most értette csak meg, hogy csapdába került. Holnap első dolga lesz, hogy beszél Domsitscsal. Kikéri ma gának. Igen! A legkeményeb ben elutasítja az efféle cinkos lengetéseket. Ettől megnyugo dott egy kicsit. De a reggeli portás nem tu dott Domsitsiról. Ilyen nevű vendiég egyáltalán nem lakott a szállodában. És az étterem ben is hiába meresztgette a szemét. A hidalgói profil az este egy percre húzott csak át az asztalok között, s a görbe utakon járók ügyességével be leveszett a megfoghatatlanság ba. Indali a szálló kapujában sebesen odafordult a lány hoz: — Menjen csak előre. Klá rika. én még beugróm a bor bélyhoz. Domsits leszállt a villa mosról s befordult a Kálvin térről a Baross utcába. Most nem volt daliás Hazafelé tar tott, az otthon szelíd unalma már a sarkon elébejött. Ella zult, mint a színész a kulisz- szák mögött. A kapuban Indaliba botlott. A nyomatékos kalapemelés jólesőn idézte föl benne a teg napelőtti képet a s.-i étterem ben. — Hogy van, Indali úr? — mosolyodott el. — önre vártam. — Drá maian hangzott. Indali arcát összerántotta az elszántság. — Ha volna öt perce... — Akár tíz is! — Domsits pártfogón belékarolt s eltávo lodott vele a kaputól. — Látja, jó szomszédok mindenütt ösz- szeakadnaik. — Igen. Már ott szerettem volna beszélni önnel. — Ugyan! Épp fontosabb beszélni valója volt! — Dom sits fölélénkült. — Hallja, ara nyos az a barna baba! Csak gratulálhatok. — Kérem... a hivatali kol léganőm ... — Persze, értem. Azért vit te le magával. Minek itthon bujkálni, kockáztatni a lebu kást. Mennyivel okosabb vi déken dolgozni! — De biztosíthatom, Dom sits úr, teljes félreértésben van... i — Hogy-hogy? Maguknak nincs lakásproblémájuk? Vagy talán őnagysága ezt is meg oldja? Óriási! Indalikám, ma ga egy zseni. Mert tudja, szép, szép a szerelem, de az össz komfort még szebb. ■Indali kivonta karját Dom- sitséból, szembefordult és föl- jajdult: — Márt nem hallgat végig? Itt egészen másról van szó! Domsits bocsánatkérően föl emelte tenyerét: — Kérem, kérem... nálam megértőbb ember nincs. Bo csásson meg. ha megbántottam az érzelmeiben. Nem sejthet tem, hogy ez,... ez szerit ügy. Indali nekidőlt a falnak, le hunyta szemét és végigtörölt homlokán. Ködből értek el hozzá Domsits szavai, hogy megesik az ilyesmi mindenki vel, a nők kimarják a szívün ket, mint a lúg, de azért va gyunk férfiak, hogy ne hagy juk el magunkat... Fölemelte elkínzott arcát és rákiáltott: — Ha abba nem hagyja, én... én ... — kifulladva levegőt vett és beTesziszegte Domsits megrökönyödött képébe: — Engem ne tévesszen össze sa játmagával! Én csak arra akartam megkérni, hogy töröl je ki a mocskos képzeletéből az egészet! Semmi lúg meg kimart szív... és semmiféle barna baba ... érti ? Domsits riadtan nézett szét. Még csődület támad itt az ut cán. — Nyugodjon meg, az iste nért. Én is tudom, mi a diszk réció. .. csak nem képzeli! — s elmdult mellette visszafelé a kapuhoz. Domsitsné szemrehányóan pillantott föl az ajtónyílásra. Persze, most jön az engesztelő homlokcsók. a zsebből előva rázsolt tejmogyorós — csak hogy ő már iszonyúan belefá radt. — Vacsoráztál? — kérdezte tárgyilagosan. — De édes bocikéin, mi ba jod már megint? Tehetek én róla, hogy agyomhajszolnak, rámraknak minden munkát... — Én csak megkérdeztem, hogy vacsoráztál-e? Ha rossz a lelkiismereted, arról nem te hetek. Domsits megadón sóhajtott. Hiába, reménytelen! Leült fe lesége mellé, szájához emelte az asszony kezét. Agya láza san dolgozott. Eloszlatni ezt a dögvész hangulatot! — Te, bocika, képzeld, ki toppan elém a kapuban, mint Indali! Ünnepélyes, akár egy temetésrendező: beszélni sze retne velem. Előbb nem értet tem, aztán eszembe jutott, hogy a múltkor véletlenül be leütköztem valahol egy étte remben, amint életre-halálra főz egy kis nőt. Az asszony álla megemelke dett egy parányit A jelenetet próbálta maga elé képzelni: a vendéglői asztalnál udivarló férfit. És akkor váratlan do log történt. Indáid szelíd em lékképe nem engedelmeskedett a ráparancsolt póznak nem vette át a szerepet. A suttog va előrehajló alak, amint bű völi áldozatát, minduntalan saját férje maszkjában jelent meg előtte. — És? — kérdezte hirtelen érdeklődéssel. — És most nekemesett, előbb könyörögve, aztán, mint egy tigris, hogy az istenért, nehogy eláruljam ... Óriási, mi? Domsitsné figyelmesen néz te a megtalált téma fényében ünneplő, jólismert arcot. Az tán rábólintott: — Óriási. — Hát nem? — csodálko zott vissza férje. — Dehogynem! Te, amint Indalit rajtakapod! De leg alább diszkréten megőrződ a titkot. Ragyogó! — és a sze líd, kedves Domsitsné élesen, rikoltón fölkacagott. Domsits ijedten nézte feleségét. Másnap délelőtt amikor néhány percre magára maradt hivatali szobájában, Domsits- né föltárcsázta azt a fiatal mérnököt, aki már fél eszten deje kérlelte, hogy üljenek le egy feketére. — Ráér ma délután? Akkor várjon a Hóvirágban, ötkor. Igen, ötkor. Hangja aznap csengett utol jára ilyen felnőtt magabiztos sággal, mikor letette az érett ségit. Szegedi Pál: Itt és mindenütt Hajnali vonat, látom embereidet a kemény reggelben, amint rázkódnak a merev-nyújtózású sínek fölött. Nem olyan egyszerű ez az út, mint a napok újsághírei a tervteljesítésről, mozgalmakról. Nincsenek tárt-szárnyú egek, csak az anyag öntudata van: a megújuló emberi tevékenység. Itt utaznak előttem az elégedetlenség örökösei, a nem-nyugvásra hivatottak. A városba érnek: hatalmas mozdulás! s pályaudvarok fürge órái mérik a munka érverését. Körülöttem galambok szemezik a béke perceit. NADASDY ÉVA: Felnézel egyedül Egy-egy kézfogás, szép sző, visszanézés az útról az utolsó lesz, akkor még nem tudod, de ha lemegy a nap, elsiet a hazatérő nyáj, megvilagosul a dolgok értelme, és te, zsebretett kézzel, erőltetett nyugalommal, valamit kutatva felnézel, egyedül, a titokzatos csillagokra. TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: Szerencse M atyusz Gábor tíz évig volt színész vidéken, az tán felkerüli az anyó sa zöldség- és gyutnölcskeres- kedésébe, eladónak. Almai ban ugyan nem így kép zelte el a pesti szerződést, de hát a sors útjai egy göröngyös pályán kiszámíthatatlanok. Matyusz a sztoikus bölcsek higgadtságával törődött bele a változásba és fájdalmas nosz talgiával ugyan, de lassan kezdte elfelejteni színész múltját, ahol egyébként sem sók babér termett a számára. Különösen a filmnél nem. Egyszer hívták ki a filmgyár ba egy nyúlfarknyi szerep hez, akkor is tévedésből. Ami kor Pocetnyik Pál, a rendező meglátta, élénken tiltakozott, hogy nem rá gondolt. — Sokkal rusztikusabb, gö- csörtösebb fejre van szüksé gem erre a szerepre — mond ta —, erős, kemény kontúrok kal. Ne haragudjon, de az ön Takács József festménye feje túlságosan lágy, a vona lai elmosódottak. Ugye nem haragszik? Ez volt az az élmény, ami a filmgyárhoz kötötte Matyuszt, meg az a két pár virsli, amit bánatában evett meg a büfé ben. Ennek sok éve már, de azért csak megdobbant a szí ve, amikor egy napon Pocet nyik Pál lépett be a zöldsé gesboltba. Erősen megkopa szodva, de a régi zsenire em lékeztető mozdulatokkal válo gatott a padlizsánok között. Vajon megismer-e? — gon dolta Matyusz és a kék kö peny felső gombját is kato násan begombolva, kicsit ki húzta magát. Pocetnyik ránézett, aztán többször is végigsepert Ma- tyuszon a pillantásával. Kon centrált, erős nézéssel, miköz ben a padlizsánokat rakosgat ta a cekkerbe. — Uram — mondta hirtelen — megkérhetném valamire! A ceruzáját legyen szíves a jobb füle mögül a bal füle mögé rakni. Matyusz meglepetten bár, de így cselekedett. — Ez az! Most arra kérem, tegyen néhány lépést a pult mögött. Mondjuk a hagymá kig, aztán megint vissza a krumplis zsákig. Ha lehetne, elgondolkozva. Aztán majd el mondom, miért kértem erre. Matyusz készségesen elgya logolt a hagymákig, aztán megint vissza a krumplis zsá kig. — Nagyszerű! — harsant Pocetnyik. — Köszönöm, uram, és egyben elnézését ké rem, hogy fárasztottam. Film rendező vagyok és a legújabb filmemhez keresek főszereplőt, amit kizárólag civillel szeret nék eljátszatni. Magának olyan rusztikus, göcsörtös fe je van, erős, kemény kontú rokkal. Ne haragudjon a szak mai jellemzésért, de valami ilyenre gondoltam a szerep nél. Nagyon kérem, jöjjön ki holnap a filmgyárba egy pró bafelvételre. Matyusz természetesen ki ment. Megcsinálta a próbafel vételt és néhány nap múlva közölték vele, hogy megkapta a szerepet. — Nagyon jó, amit csinál — dicsérte Pocetnyik — ez a na túr természetesség, ezek a szögletes mozdulatok, az egésznek életszaga van! Látja, ezért szeretek én inkább civi lekkel dolgozni a filmjeimben. I Falu
