Pest Megyi Hírlap, 1976. november (20. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-07 / 264. szám

1976. NOVEMBER 7., VASÄRNAP 11 Volgár István NOVEMBER 7. Az én napom is e nap... Tizenhétben — októberi szél csíp, fúj cudarul — a forradalom dübörög merészen, és a sötétben Lenin fénye s a vörös csillag kigyúl. Békével tiporják el a háborút, kemény az ököl, ha a szó kevés. Recsegve dűlnek a vasrácsos kapuk — s hurrázva bezúg a Palotába munkás és tengerész. Puskáikból a sok fojtott szenvedés füstölve robban, rengnek a falak — a nép s ki a vérét szívta szembenéz: fényt gyújtó, merész és új korszakot teremtő pillanat. Azóta múlik év, napra nap, s a megkezdett harc egyre tart tovább, míg a rohamozó proletárliadak öklei alatt . be nem törnek mind a Téli Paloták. Halász Imre: Százhalombatta, 1967. Csövek. Mennyi cső, ébredő állat. Romhalmaz. Téglák. Toronyház. Istállótrágya. Egy öreg paraszt kaszál, kalapjához tűzve a régi téglagyár kéménye virít. Fémek! Fogantyúk! Transzformátorok! Mint kiemelt hajómotor dohog Százhalombatta s a parton elúszik. ZÁSZLÓVIVŐ Kiss Attila rajza FRIDON HALVASI: Grúziától Szigligetig A szülőfalum Gegelidzeebi Adzsária hegyei közt terül el, Grúzia fekete-tengeri partvidé­kétől néhány kilométerre, Szigliget pedig egy távoli ma­gyar falu a Balaton nyugati partján. Mi a közös e két faluban? Valószínűleg semmi. Azonban mégis létezik köz­tük valami közös vonás — leg­alábbis számomra. Egy közönséges őszi nap tet­te őket rokonná a lelkemben. A Ferihegyi repülőtér kijá­ratánál régi ismerősként foga­dott egy derűsen mosolygó lány, és szívélyesen maga után, invitált. Mikor beültünk az autóba, hátrafordult, és sebtében elmagyarázta, hogy őt csak a fogadásomra küldték, kísérni azonban másik tol­mács fog, aminek — hogy őszinte legyek — egyáltalán nem örültem. — Szeretnék jövőre Grúziá­ba menni — mondta a lány. — Grúzia az álmom, annyit ol­vastam és hallottam róla. Még a Szulikót is megtanultam grúzul. — Ha Grúziában lesz, jöj­jön el Gegelidzeebibe — mondtam. — Milyen város az? — A szülőfalum. — A maga Gegel... Gegeli- tebje, elnézést, nem tudom ki­mondani, egy kissé a mi Szig- ligetünkre hasonlít. Sziglige- ten születtem. Az ország nyu­gati részén van, a Balatonnál, ott az írószövetség alkotóháza is. — Szóval ml majdnem egy faluból valók vagyunk? — Korunkban az egész földkerekség egyetlen falu. A magyar s a grúz falu neve közt valamilyen kapcso­latot éreztem, és nagyon jó ér­zés volt egymás után kimon­dani a nevüket. Bemutatták a tolmácsomat, egy magas, hosszú hajú, kopott bársonynadrágos fiút. — Venczel Csaba — mondta tagoltan a fiú, és erősen meg­szorította a kezem. — Szólíthatom Dzsabának? — kérdeztem. — Rendben: legyen Dzsaba — egyezett bele azonnal. — Tudod mit, Dzsaba: kezd­jük a programomat a végén. Menjünk most mindjárt Szig- ligetre, a többit majd eldönt­jük később. Néhány perc múlva az ut­cán. voltunk. Dzsaba taxit fo­gott, kivitt a pályaudvarra. Hirtelen kihajolt a kocsiból, és integetni kezdett valakinek: — Gundó! Gundó! A szembejövő oszlopból egy kocsi könnyedén fékezett, sző­ke fiatalember szállt ki belőle. Dzsaba bemutatott a varát- jának, mindent elmondott ne­ki, aztán közösen úgy hatá­roztak, hogy Gundó elvisz minket Szigligetre. — Gundó a budapesti egye. tem aspiránsa, a magyar folk­lórral foglalkozik. Kitűnő fiú! Gundolphnak hívják, a vt:e- tékneve Duestr. — Én vagyok Lübeck vá­rosból — kiáltotta Gundó vi­dáman. — Lübeck Thomas Mann hazája. Fél Óra múlva elénk tárul a Balaton kék víztükre. Az alkotóház gyönyörű kas- télyban volt, valaha a helyi földesúr lakott benne. Kitűnő szobát bocsátottak a rendelke­zésemre. Mialatt elhelyezked­tem, a fiúk végigjártak néhány parasztházat, azt remélték, hogy találnak szobát Guodó- nak, aki egy darabig itt akart maradni; sajnos a fiúk ered­ménytelenül tértek vissza. Hogy ne fecséreljük hiába az időt, elhatároztuk, hogy felmászunk a hegyre és megnézzük a régi vár romjait. Az egyik udvarban, régi ház tornácán egy öregasszony ga­lambokat etetett. — Kérdezzük meg a nénit, lehet, hogy van kiadó szobája — mondta Dzsaba. Gundó egy pillantást vetett a roskadt házra, és tagadóiag rázta a fe­jét. összejártunk egy csomó há­zat, de egyikben sem akartak új lakót felvenni. Nem maradt más hátra, mint hogy annál az öregasszonynál próbáljunk szerencsét, akinek a háza nem nyerte meg Gundó tetszését. Visszamentünk, kinyitottuk a kiskaput. Dzsaba megzörgette az abla­kot. Fény villant az ablakban, s az ajtóban nyomDan ott t< r_ mett a zajra felriadt ó regasz- szony. — Mi történt? Kik maguk? — kérdezte félénken. Dzsaba mindent elmon­dott az öregasszonynak, gyor­san eloszlatta a kezdeti félre­értést. Móricz néni behívott a házba. „Egyedül élek — mondta —, van egy másik szo­bám is, csakhogy oda egy éve nem lépett be senki. Ha meg­felel maguknak, használják egészséggel”. Móricz néni leültetett mánkét a szobában, és a családi fény­képeket kezdte mutogatni: — Ez itt az uram, a háború­ban haU meg... A lányom... Ez meg az unokám... összeszedte a fényképeket, elrakta, levett a polcról egy korsót, mondott valamit Dzsa­bának, és kivitt bennünket az udvarra. Beszédében ismerős szót hallottam: mocsári. Dzsaba azt mondta, hogy a néni arra invitál, kóstoljuk meg az édes új bort. — Az ilyen bort nálunk ma- csarinak hívják — szóltam. — Á, macsari! No nézd csak — vidult fel egyszeriben Mó­ricz néni — Milyen vidékről való ez a fiatalember? — kér­dezte Dzsabát. — Grúziából... Grúzia, Kaukázus, Szovjetunió... — Á, grúz! Ismerem a grú­zokat, ismerem — csapta össze a kezét az öregasszony. — Ott, arrafelé, ahol a szőlők van­nak ... holnap majd elviszlek benneteket... — mutatta Dzsabának, hogy fordítsa —, ... áll egy kiégett tank. Ta­vasszal történt... Mindenütt áthatolhatatlan sártenger. Az oroszok támadtak. De ki­lőtték a tankjukat. Min­denki azt hitte, hogy üres. Este, mikor minden elcsönde- sült, mi, falusi asszonyok oda­mentünk a tankhoz. Halljuk, nyöszörög valaki. Látjuk ám, hogy lenn a hemyótalpak kö­zött. a sárban egy éfnber fek­szik. itfegyedmdgáiitftfáí' ‘ " állá? tudtam a faluig vonszolni. Az én házamban helyeztük el, ab­ban a kis szobában, Ó, mi min­dennel nem gyógyítottam! Végre sikerült talpra állíta­nom. Az egyik öreg tötyörgött valamit oroszul, megkérdeztük tőle, hová valósi. Grúz — mondja —, Grúziából így hát Grúznak kezdtem hívni, noha Bondo volt a becsületes neve. Amikor már tudott járni, min­dig a szőlőben sürgölődött. Szerette a szőlőt, őszig ma­radt nálunk. A szőlőt a maga módján préselte ki, és korsók­ba öntötte a levét. Akkor mondta, hogy az ilyen bort a hazájában macsarinak hív­ják. Még pohárköszön­tőt is tartott, éppen itt az udvaron. Annyira megsze­rettem, hogy sírtam, ríttam, amikor hazament... Felemeltem a macsarivai teli poharat — folytattam a pohárköszöntőt, amelyet Bon­do harcos kezdett el... A z öregasszony vendégével foglalta el magát, nagy beszédben voltak, s a kin­ti szélnél jobban zúgott tőlük a lakás, különösen Irma feje. örült, mikor anyósa ke­zébe nyomta a fazekat és sza­badulhatott. Egy pillanatra ta­lálkozott a tekintetük, a fiatal kérdően nézett az öregasszony­ra, az öreg paranesolóan vissza. Értették egymást. Pedig Irmá­nak másutt járt a gondolata: hét vége van, a férjét várja haza. A fazekat kezében szoron­gatva, kiszaladt az ajtón, de alig lépett egyet-kettőt az ud­varon, hirtelen megállt. Ügy látszott, hogy az üres edényt nézi, s hallgatja, ahogy az esőcseppek koppannak az al­ján. Anyósa az ablakon át szem­mel kísérte: mit akar ez a bo­lond? Látta, hogy megállt té­tován. — Csak nézz oda — mondta nővérének. — Hát nem félnó- tás ez? Irma gyanútlanul állt az ud­varon, az ablak alatt és hall­gatózott, miközben sovány uj­jaival erősen szorította az üre­sen ásító fazekat, mely zen- gett-bongott a kezében: nagy, nehéz cseppekben hullt belé az eső. A fiatalasszony hallotta, pedig egész másra figyelt. Szombat van, a férjét várja, jönnie kell végre. S éppen indulni akart, mi­kor anyósa ráverte az ablakot: — Menj már! — ingerülten Intett, s megint, még erősebben kopogott. — Megállj! Hova mész? Nehogy vizet hozz, te! És Irma elszaladt a szom­szédba tejért. M ikor visszajött, anyósa elé tette a fazekat, tele habos tejjel, mely jó- szagúan, ingerlőén ka­vargóit, ahogy hirtelen mozdu­lattal- lezökkentette. Ránézett, megkívánta. Jó volna húzni belőle, gondolta, így langyos- melegen. De éppencsak az hiá­nyozna. Anyósa bűnszámba venné az efféle torkoskodást. Irma most nem törődik vele, a tejesbögrébe ugyan nem iszik bele, de magához rántja ka­bátját, s kifelé indul. Anyósa minden mozdulatát érti, s dühbe gurul tőle, de fékezni próbálja magát: ‘ —‘ RWa* 'm-éíifíér liefen eső­ben? — szól rá mérsékelt han­gon, vendégére való tekintettel. — Már nem esik — vála­szol Irma, s gyorsan kisomfor- dál az ajtón, mielőtt anyósa észbe kapna, s megint kitalál­na valamit. — A Sanyi elé megy, azért van úgy oda — magyarázta a vendégnek, ha már mást nem tehetett. — A múlt szomba­ton nem jött haza. S már nem bír magával* Míg a falun végighaladt, nem egy ismerősébe botlott, köszöntötték egymást, s mivel kötelező az érdeklődés, meg­kérdezték tőle: — Sanyi elé sietsz? — A múlt szombaton elma­radt, most jönnie kell. Bólintottak szavaira, s ki-ki ment a maga útján tovább. A kocsma előtt Sanyi unoka- testvérével találkozott, Karcsi­val, mert őt csak itt lehetett megtalálni, ha nem dolgozott. Itt üti agyon az idejét, kártyá­zik, iszik. Somlay Szabó József: Hét vége — Nem ismered, kedvesem, a férfiakat... — mondta el­nézően. — Ugyan nincs még idő után. Majd kitapasztalod őket. Azért nem árt az óvatos­ság. rma nem kérdezte meg, ho­gyan legyen óvatos, jófor­mán nem is figyelt már a hozzáintézett szavakra. I — Ej, Irma, de jó, hogy jössz! Gyere, igyál meg velem egy pohár sört — szólt és át­fogta az asszonyka vállát, de az kipenderült az ölelésből. — Sanyi elé megyek. — Úgysem eresztik haza. — Megkötni sem tudnák. — AZért ne felejsd a szava­dat! — intette a fiú. — Mit? — csodálkozott Ir­ma. •—i Máris elfelejtettem — szólt vissza. Az állomáshelyen topogott néhány ismerős, akik az esti járattal indultak. Komorak voltak, alig beszéltek. De egy csinos, fiatal nőt nem lehet megszólítatlanul hagyni. Egyik férfi melléje bújt. — Utazik Irma, vagy a fér­jét várja? — A férjemet várom. — Hazajön? Irta? — Nem írta. Rossz levélíró. S tovább vártak. V égre odakanyarodott elé­jük az autóbusz. De Irma férje nem jött. Még akkor sem hitte, mikor már hazafelé ballagott, egye­dül, szomorúan. Milyen kínos dolog kerüldözni az embere­ket. Akárkivel találkozik az úton, szánakozó pillantást vet rá. Mások meg kárörvendő mosollyal méregetik Átballagott a folyón arcát árnyékba burkolta. A két öregasszony a szemét kereste: a mozdulatait az arcát figyelte. Irmát sírás fojtogat­ta mikor anyósa megkérdezte: — Na lányom! Hová tetted Sanyit? Elveszítetted míg ha­zaértél? — Elveszítettem — mondta dacosan — de ha elveszítettem volna akkor sem sírnék rniat- Qt. A vendég vigasztalni akarta: — Ilyesmit nem szabad a szívedre venrti, kedvesem. Egy asszonynak, pláne olyannak, akinek a férje valahol messze dolgozik mindennel számolnia kell. — Én mindennel számoltam. — Meggondolnak kell lenni. Okosan kell visekedni — adta a tanácsot az anyósa. — Hogyan viselkedjem? Se­gít az valamit ha így vagy úgy viselkedem? — Hát hogyne segítene! — mondta a vendég. — A férjem hazacsöppen? — Nem csöppen haza, de nem teszed magad nevetséges­sé feddte anyósa. — Senki sem nevetett raj­tam. — Csak aki látott. Aki tud­ta hova mentél. Aki értette, mennyire kínlódol a férjed után. — Nem kínlódom utána job­ban, mint ő énutánam — fele­selt a szégyentől vörösen Ir­ma. Ezen a vendég is talált meg- mosolyognivalót Törő István A SEREG ÜNNEPÉN A Csendesek a hajnalok című filmhez A hajnalok tisztán jönnek, hogy belehajtanak a fák, könnyeznek tőle a sziklák, amelyek mellett lapultok szakad t - ruha- éjszakákkal melleiteken — hová-lett — reményekről kérdezgetitek a fákat szerelmes tekintetekkel, páfrányölekbe kapva vinnétek el magzataitokat álmaitokban, de a ruhák fegyelme a szorongások vérvörös hajnala edzi keményre ujjaitokat s merevíti puskák ravaszára. Könnyeken remegő tollpihék csak az évek, elfújja a fegyverek füstje s égő röppentyűként hullanátok a semmibe: de nem! ha kell a mocsárnak adjátok magatokat, favágók lesztek istennői a hatalmas erdőnek, mert a csendes hajnalok napőrlő malmaiban már az élőket veszik számba, a fák elfelejtik, hogy velük lélegeztetek, de ti is ott lesztek még a Sereg ünnepén. FORRADALOM Jóba Éva rajza A vendég azonban folytatta: — Nem szabad elengedni arz embert, hogy másutt verjen ta­nyát, hogy egyedül lakjon va­lahol. Vele kell menni, el nem maradni tőle. Irma nem szólt. Mit szóljon. Amit nem szokott csinálni, gyerekesen vállat rándított. Anyósa figyelmét semmi sem kerülte el. — Ne a válladat rángasd — szólt rá, hanem vedd a zsom. port és adj a tyúkoknak. Az­tán vess ágyat és feküdj le, majd előbb reggel lesz, ha al­szol. Hálótársad is lesz, nem leszel egyedül. Mindkét ágyat készítsd el szépen. Irma se nemet, se igent nem szólt, lángolt a gyűlölettől, de örült, hogy csinálhat valamit és kint, jártában-keltében friss levegőt szívhat. És fölsóhajt­hat a részvétlen égre, anélkül, hogy anyósa hallaná. Kint, a ház körű ellátta a munkát, megetette és becsulcU a baromfiakat. De még nem volt ereje bent mutatkozni. A kiskertben tűnt el, ahol virágai voltak azokat gyomlálta öntöz- gette. Majd egy kőre ült a meggyfa alá és nekivetette há­tát a fa törzsének. Az este hű­vös volt, fönt az ég felhőktől komorlott. Irma fázósan ücsör­gött, összevonta mellén a ru­hát. Jó volna, ha sorsát is így össze tudná fogni, hogy ne­virítana ki a meztelensége, ha­nem méltósággal tudná visel­ni magát. De a bőrén érzi az esti szél síkos suhanását: a pő­re vágyakat. _üi jfél is elmúlt, mikor ko- L pogtak az ablakon. Mé- lyen aludt, elmerülve ma­gában, keserűségében, mégis fölugrott Irma az első ablaküveg-röccenésre. A ven­dég, aki lábtól feküdt a másik ágyon, csak az ajtónyitás csukásra neszeit föl, a szobát hirtelen megtöltő elevenségre, ki-bejárásra, ölelkezésre t; szélfúvásszerű suttogásra, si- segésre. Mégis megjött Sanyi? Ki más lenne? A fiatalok nem gyújtottak villanyt, mert Irma még ideje­korán figyelmeztette a férjét, hogy nincs egyedül a szobá­ban, vendég van: itt, a másik ágyon fekszik a nagynénje. Boldog volt, mikor látta Sanyi arcán a fintort a cigaretta föl­parázsló fényénél. ■ Míg az ifjú férj a cigarettát végigszívta, Irma ügyesen, ke­vés zajjal varázsolta elő az ételt, amit Sanyinak külön tett, hogy bármikor kéznél le­gyen. Sötétben etette meg, fek­tette le akár egy gyereket és maga is mellébújt. Betakaróz­tak csönddel és sötéttel. Most mindketten a szomszéd ágyra figyeltek: hallani-e a vendég szuszogását? Milyen jó volna, ha aludna. Még a léleg­zetüket is visszafojtották, hogy hallják. Ügy vélték, hogy nem alszik. Később meg is bizo­nyosodtak róla, hogy mocorog. — Ez is minek jött? — kér­dezte bosszúsan a férj. — A bosszantásunkra — súgta a fiatalasszony. A fiatalember nem vála­szolt. Kifelé figyelt Az ablak fölött gyorsan úszott el a hold, s újra vaksötét lett. De a fér­fi képzeletében tovább fény. lett a mellette fekvő nő arca, meztelen karja. Fojtogató vá­gyat érzett, hogy ölelhesse. S már az is jó volt, hogy az ablakrésen hús szél szűrődött be, s a megismétlődő szélro­ham szüneteiben halk, dobper­gésszerű hangokat lehetett hal­lani. Hullni kezdtek az eső­cseppek. Nyugtalanító volt. — Csak a vénasszony alud­na már! — Mit törődünk vele? A dobpergés egyre közelebb jött, egyre erősebb lett és különös, izgató ritmust vertek az eső cseppjei az udvar vaskemény földjén, az izzó háztetőn, az eresz alatti tikkadt szőlőlevelek pergamen­jén. S az ablak zengő, kemény lapjának is nekivert néha a lezúduló zápor, mint egy vá­gyaktól elgyötört arcoa csa­pódó ostor. i

Next

/
Thumbnails
Contents