Pest Megyi Hírlap, 1976. november (20. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-28 / 282. szám
1976. NOVEMBER 38., VASÄRNAP lírai V sr/hmim 7 ÖRVÖS LAJOS: Nyitás előtt Kertben, avaron ” J() reggclt • Kaphatok feketét? Valahol a Duna partján, a Bima országút túlsó oldalán, ínár a hegyoldali villasorban áll ez az új, kétszintes épület, ahová beköszönt most egy férfi. Szürke-piros kockás sportingben, szürke pantallóban, kézitáskával. Egy termelőszövetkezet kávézó-borozojába. De olyan rossz kiejtéssel beszélt magyarul, tokit aki nem is járt talán még az országban, vagy nagyon kicsi volt, amikor elmentek innen a szülei. Nyolc óra múlt csak néhány perccel, s a kávézó tíz órakor nyit. A felszolgálólány még egyedül volt, és nem tudta, hogy beengedje-e a férfit, csak nézte hosszan, a másik meg őt. Rövid, fekete szoknyát viselt, fehérpöttyös, kék hcsszúszárú vászoncipőt, amely jól tartja lábát, fehér pulóvert, de azon át is jól lehetett látni a fehér melltartót, és hátán, hasán a bőrét, olyan távo- liam, mint egy függönyön át. Csak az arca volt szabadon ebben a hőségben, amikor a nők erősen kivágott blúzt viselnek, és hasukon is féltünk, hiszen nyaralnak itt. De hát ő a felszolgálólány, őrá ez a zárt ruha kötelező, És úgy megszokta már, hogy szünnap is ilyet viselt, Ne gondolja senki, hogy azért, mert feiszolgálólány a falusi kávézó-borozóban, megenged magának mindent, legalábbis, mint sokan. De ezt csak ő tudta, az emberek csak azt látták, hogy zárt ruhát visel akkor is, amikor a Duna partján sétál. Nyilván csúnya a bőre, vagy valami sebhely csúfítja el, mi más ok lehetne. Mert hogy tiszta volt és érintetlen, ez nem látszott a ruhán át. Különben kurtára nyírt fiús haja volt, nagyon halvány ajka, és szemüveget hordott. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy felszolgálói ány, de a vidéki üzletekben nem ritka éz a típus. Olyan láhynak tűnt, aki még otthon él a szüleivel, és az otthoni, szigorúbb erkölcsökhöz kell igazodnia, vagy ha asszony már, akkor este fél- tízkor lefekszik, másnap frissen kell munkába menni, és szünnap kisétál a férjévei. Ez látszott a lányon, s a fiú is hosszan nézte. Ha valakivel beszél az ember, természetes, hogy ránéz, de a fiú nem egyszerűen nézte őt, hanem bámulta. Egyáltalán nem kihívóan, hanem mint egy kisfiú. Pedig férfi volt már. S ez a gyerekes bámulat a szemében indította arra a lányt, hogy beengedje. Mert nyitás előtt nem szabad senkit beengedni. A férfi feketét kért, és furcsa nosztalgiával bámult iá. — Üljön le, hozom a feketét, de becsukom lent a vaskaput, hogy ne jöhessen be senkiMaga sem tudta, miért ilyen őszinte vele, miért árulja el neki, hogy becsukja a kaput, hiszen ez felhívásnak is vehető. De semmiféle változást nem tapasztalt a férfi arcán, még el sem mosolyodotí, a fejével bólintott csak, hogy igen, be kell zárni a kaput Valami szokatlant éreztek mindketten a másikban. Mintha nem is egy felszolgálólány állt volna szemben egy idegen férfival, egy vendéggel, a külföldi turistával, akt látni, jól enni és szórakozni jött ide. Az országút innen nem is látszott, a pillantás már a hullámpala tetejű nyaralóra esett, s a parti fák közt egy faház felső szintjére, a zárt erkélyre, mely a házba ékelődött, s egy nőre, aki ott ült, napozott és nagyszemű fekete netz melltartót viselt. Lentről nem láthatta seniki, és nyilván tudta, hogy az egyetlen pont. ahonnét látható, az innen nyílik, a szövetkezeti kávézó-borozóból, amely tíz óráig nem nyit ki, és addig csak a felszolgálólány tartózkodhat itt. Innen is csak azért volt olyan jól látható, mert vállán és mellén nagyon fehér volt a bőre, és élesen elütött attól a ns5vszemű, fekete netz melltartótól. A lány kihozta a feketét, s ő is arrafelé nézett, amerre a férfi. S akkcr észrevette azt a nőt, azt a csaknem meztelen felsőtestet. Gyors, szigorú pillantást vetett a férfira, s valami csodálkozó zavart olvasott ki az arcából. Ez meglepte, nagyon meglepte. — Behajtom a szárnyasajtót —, szökött ki önkéntelenül a száján — besüt már a nap. Így hűvösebb itt. — Igen, így hűvösebb itt — ismételte a férfi, és mintha megkönnyebbült volna,, hogy nem tűz be az éles fény, árnyékosabb a helyiség. — Különös fiú — gondolta a lány, mert nem ilyenhez volt szokva. Ez a reagálás ott az erkélyen arra a nőre, valahogy kiváncsivá tette. Ki lehet ez a férfi? Mulya? Vagy ilyen ártatlan? És megkérdezte halkan: — Honnan jött? Melyik országból ? A férfi ránézett, s mintha örült volna a kérdésnek, annak, hogy ez a lány megkérdezi, épp ez a lány. — Svájcból. Franeia-Svájc- ból. Rádiótechniikus vagyok egy falusi üzemben. — Magyar származású? — Nem. Svájci vagyok. — Akikor honnan tud magyarul? A férfi összeráncolta szemét és megkeményedett az arca. — A feleségemtől, ő tanított meg rá. Magyar lánnyal házasodtam. Kint járt egyszer, ott ismerkedtem meg vele. Senkije sem volt. Eljöttem érte, feleségül vettem, és kijött utánam. — Most hol van? — Itthagyott. Elhunyt. Idejöttem, hogy megismerjem a hazáját. Amikor megesküdtünk, csak néhány napot töltöttem az országban. Ezt a lányt, akinek kedves, fiús arcán, szemüvege mögött semmi nem mutatta, hogy tetszenek neki a férfiak, hirtelen meleg hullám öntötte el, ki- gyúlt az arca, oda szeretett volna szaladni ehhez a fiúhoz, ehhez az idegenhez, és magához szorítani. 'Egészen belevö- rösödött ebbe a gondolatba, pedig nem is testi kívánság vonzotta hozzá. Természetesen nem szaladt a férfihez, csak hosszú, finom lábai moccantak nyugtalanul. Hogyan szaladhatna oda, hogyan szoríthatná a testéhez a vendéget egy feiszolgálólány! — Szerették egymást? — Nagyon. A fiú nagy szemekkel nézett rá, de nem szólt, s a lány folytatta: — Én nem szeretek egyetlen fiút sem, de ha szeretnék, borzasztó lenne elveszteni. Hogy lehet elveszteni, akit szeretünk? Maga sem tudta miért, hirtelen a szárnyasajtóhoz lépett, és félig kitárta. Az a nő még mindig ott napozott s csak úgy fehérlett melle a nagyszemű, fekete melltartó alatt. A fiú a lányt bámulta merően. Mint amikor belépett a helyiségbe. Talán most először látta hosszú lábait, finom íve lésű combját, fehér pulóverén homályosan áttetsző bőrét s a szemüveg mögött barna, mély tűzű szemét. Váratlanul ez szaladt ki a száján:. — Olyan szép magán ez a szemüveg! — Szép? Hiszen a szemüveg csúnya egy nőn. Azt mondják, hogy csúnya. — Attól függ, hogy kin. Magán nagyon szép. Magát még nőiesebbé teszi. A feleségemnek is nagyon jól állt. A lány szinte megdöbben ten nézett rá. A feleségét látja bennem? Azért bámul úgy? És tétován kérdezte: — Ilyen volt a felesége is, mint én? Ilyen volt az arca? Vagy a teste? A férfi ingatta fejét. — Nem. Nem ilyen volt. De a szemüveg az arcán valahogy ezt a hatást váltotta ki belőlem, mint maga. És talán a szája. Az Övé is ilyen halvány volt. A lány újra elpirosodott és nem akarta, hogy a férfi lássa. Kinézett az ajtón s azt a nőt látta, a mezítlen fehér mellét a fekete netz melltartó alatt. De a férfi észrevette ezt a pi- rosságot az arcán, s talán ő is elszégyellte kicsit magát, hogy a lány száját a felesége szájához hasonlította, s 5 is elfordította róla tekintetét és kifelé nézett az ajtón át. Mind a ketten annak a nőnek a felsőtestét nézték. — Mikor utazik haza? — kérdezte a lány. — Holnap — felelte a férfi. — Nem jön vissza többé... A férfi arcán újra az a zavart csodálkozás ült, mint az első alkalommal, mikor megpillantotta azt a nőt az erkélyen. De inkább bírt arra nézni, mint a lányra. — Talán igen. Talán jövőre. — Ide is eljön? Egy kis csönd. — Ügy hiszem, igen. És elővette erszényét, ki akáirta fizéttü’ az asztalon heverő számlát. — Ne fizesse ki! —mondta a lány és újabb pirosság öntötte el az arcát. Még nem nyitottunk ki. Ilyenkor tilos a kiszolgálás. — Igen? Köszönöm. — És ha jön, nyolc óra után néhány perccel jöjjön, mert akkor még nem jöhet vendég, csak tíz óraikor nyitunk. — Igen, akkor jövökÉs felállt, de a lány még mindig azt a napozó nőt nézte, a fehér mellét, mert csak ez látszott az ajtónyílásban, amerre kimenekülhet a tekintet. Valahogy nem bírt a fiúra nézni, és a fiú sem a lánnyá szemben, és az ajtón át ő is azokra a fehér mellekre meredt. Egymásra sem néztek, így köszöntek el egymástól. O dalent, a Dunán, hajó húz el méltóságteljesen, orrán-hátulján- uszályain piciny zászlók lengenek. Szemben Nagymaros házai piroslanak-fehér- lenek, és az erdőrengeteg tövében, Mátyás király palotája körül s a még ki tudja, milyen kincseket, regéket rejtő erdő borította halmaz alatt,' kertek szalagjai futnak neki a hegynek. Ahogy baktatok fölfelé, a visegrádi hegyorom koronája, a fellegvár felé, a ragy őszi csendben felötlik előttem a régi kertem. Csend volt ott is, szép tiszta csend, mint itten. Ha a vénasszony nem jött ki, ha nem ordobált át rajtam keresztül a másik szomszédasszonynak: „Merre vagy, te!”, ha nem szidta a nyulakat, hogy száradna le a szájuk, ha nem szidta a tolvajokat, hogy pusztulnának el, és a repülőgépeket, hogy esnének le, mert azok szórják a fákra a levéltetve- ket, csend volt a környéken. ö volt a főtolvaj, egyszer látták, hogy leszedett egy egész fányi őszibarackot, valahol a hetedik szomszédnál, és kötényében odavitt férgesfonnyadt gyümölcsöt terített a földre, mintha lehullott volna a fa termése. Mondták rá, hogy bolond, egyszer azonban csúnyán megszőlőkarózták; azt mesélte, azért kék-zöld a képe, mert elesett, de hát mindenki tudta, hogy mi is történt vele. Egyszer magam is a kertem kellős közepén találkoztam vele, gyíkügyességgel tudott átmászni a drót alatt, ősemberhallása volt, hogy meghallja, és még időben megléphessen, ha jönnék, de most ellenszél fújt, és én csendben jöttem mindig. Megijedt, de hamar föltalálta magát, azt mondta, levelet kapott valahonnan, azt akarta megmutatni. Elküldtem békességgel, ám azzal a komoly intelemmel, hogy meg ne lássam többé a kertemben. ^ Egyszer meg egy frissen agyonvert vakondot hajított át a kertembe, ostoba dühe áldozatát. Eltemettem a termő földek méltatlanul megölt, hasznos kis munkását egy barackfám tövébe, ahogy magam is egy szép fa zöldellését szeretném — ha majd eljön az ideje — a poraimmal is elősegíteni. De azért csend is sokszor volt a kertben, jó kis csönd, csak repülőgépek zúgtak és kutyák ugattak, madarak énekeltek, ahogy most itten, s amikor hiányzott egy-egy fürt szőlő és láttam a rágás nyomát, megnyugodtam, állat tette, csakis azért, mert édes lére vágyott, állat sosem tesz ga- ládságból semmit. Itt most köröskörűi az ősz teregeti színeit, a rengeteg zöldből sárgát, barnát, pirosat varázsol az örök természet. Csönd vari, jó kis csönd, és az eső is megered, komoly, méltóságteljes őszi eső. A magnót-táskarádiót bömbölte- tők, a minden szíre-szóra röhögök, az erdőt teleszemete- lők eltűntek már 'innen is, behúzódtak a vackukra. Csak a, kertekben munkálkodók tevékenykednek rét is, csakúgy, mint mindenfelé, teszik a dolgukat serényen, ' csendben, ásóik nyomán egyre növekszenek a feketéllő földcsíkok. Eszembe jut a régi kertem, és arra gondolok: ej, lesz még egyszer kertem nekem is. Üjra! Szabadi Sándor László Lilla ecsetrajza Kövek VITÓ ZOLTÁN: Együgyű vallomások (í.) Amikor hó van és fagy, én akikor is fürjes tavaszban járok, — de csak ha velem vagy: Tenélküled hideglelősen fázok; öt-lépésnyi szobám Idétlenül nagy; rámdermed nek tarajos jégvirágok... (2.) Hallasz csengve didergő dallamot?: — Semmi! Ne félj!: Csak a magány kolompolt; s hol nincs már semmi íz, számban a kortynyi víz ajkaid égő hiányára gondolt — s koccanva megfagyott... LÁZÁR TIBOR. Meditáció \ t az őszbe lopott nyárból Ajándék ragyogás a kristálytiszta égen ez a novemberbe érő nyárba-virradás, késő sírás elmúlt szegénységen min nem segít már átok, lázadás; pedig felkelnék a nyári dölyfök ellen, s összetörném romlott titkukat, mák ott égnek a ködös őszi csendben a lassan porló levél-lom alatt. HALÁSZ IMRE: Vers Tizenötéves lányok mennék, szépek, mint a kakasok. Kis kopott tyúkocsikák, férfiak, lesünk utánuk. G. SZABÓ LÁSZLÓ: Rögeszme Vak rögeszmém páncél-pólya, melybe magam becsavartam — isten a megmondhatója, hogy én ezzel mit akartam Benn rekedtem belenőve — vak rögeszmém páncél-pólya; hogy lábalok ki belőle, isten a megmondhatója. Most fetrengek ön-szen nyemben — benn rekedtem belenőve... Jaj ki rak tisztába engem, hogy lábalok ki belőle?! A gödöllői piacon Gellert Gábor rajza
