Pest Megyi Hírlap, 1976. november (20. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-21 / 276. szám
1976. NOVEMBER 21., VASÄRNAP 7 Táj három fával Pap Albert rajza TOTH-MATHE MIKLÓS: Négyszáz négyszögöl A mikor az autó fékezett a régi ház előtt, a fiatalok azt hitték, nem jó helyen álltak meg. A kertet mintha hatalmas virágszőnyeggel takarták volna be, úgy pompázott a sok különféle színű, fajtájú virágtól. — Hát ez meg ...? — Béla a kapuban várakozó öregasz- szonyra nézett és bizonytalan mozdulattal mutatott körül. — Virágkertésznek csapott föl édesanyám? — És ha annak ...? — nevetett kicsit szemérmes nevetéssel az öregaszony. r' de*. >: — Szép — mondta Irma, a menye —, az illatuk meg valósággal megrészegíti az embert. Béla csak bólintott, lezárta a kocsit és közben félszemmel a tengernyi szépséget nézegette. Vajon mennyit hozhat a konyhára? Vacsoránál meg is kérdezte az anyját. — Ez fiam, semmit — felelte az öregasszony —, nem eladásra csináltam én ezt. — Nem? Hát akkor minek?! — Csak úgy a magam gyönyörűségére, meg akinek megtetszik, jó szívvel adok belőle, ha kér. ■ B éla azt hitte, torkán akad a falat, köhögött, az arca kivörösödött az erőlködéstől. — Viccel, édesanyám? — kérdezte, ahogy szóhoz tudott jutni. — Nem azt akarja tán elhitetni velünk, hogy négyszáz négyszögölön csak gyönyörűséget termel?! — Hát nem az? Hiszen magad is láthattad. — Jó, de ez ellentmond minden józan meggondolásnak! — Te is olyan vagy, mint szegény apád — legyintett inkább szomorúan, mint feddőn az öregasszony —, az is mindenben csak a hasznot nézte, aztán 9. i§ csak odajutott, ahová én is hamarosan. — De négyszáz négyszögöl, mama — szólalt meg Irma is —, az mégis csak négyszáz négyszögöl. Nem sok az egy kicsit mulatságnak? BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS: Emberi tisztesség Én nem repülnék a Holdba a földön keresném meg a biztos otthont külön küszöbbel, lánggal, hol nem szedik meg magányod gyümölcseit, termésedet se lopják el, a ház, haza tiéd — ehhez kerítsünk kibírhatót, melyben a világ megszüli a harmóniát, az emberhez méltó valót, bombák, butaság, nyomorok ellen ezt tartsa meg a szellem, aztán jöhet a több a csillagokig szikrázó csoda, de addig: mérnökök, költők, kőművesek, építsenek, emberi tisztességet itt és mindenütt a dologtevő Föld hasznos terein — /Ásszenéztek a fiatalok. Agyv / érelmeszesedés — jelezte a pillantásuk, de az öregasszony nem rájuk figyelt, hanem a nyitott ablakon át kifelé tekintett a szürkületbe hulló kertre. — Tudod te azt — fordult később a fia felé —, milyen régen vágytam már én egy ilyen kertre, telistele virágokkal? Apádnak is mondogattam, de ő mindig leintett azzal, hogy a kert nem arra való. Még egy tenyérnyit sem engedett soha, hiszen emlékezhetsz rá. Most, hogy a sírjára is ezekből a virágokból viszek, talán holtában megengesztelő- dik. Az ő sírja a legszebb a temetőben. — Ez rendben is lenne — túrt idegesen a hajába Béla —, de ha már bevetette az egészet, akkor miért nem árusít belőle? Magának is jól jönne az a kis pénz, így meg csak hagyja elhervadni. — Nem vagyok én kereske. dő — ingatta fejét az öregasszony —, meg ahogy mondtam, akinek kell, vihet belőle. A múltkor csak megállt itt egy autós ember, olyan pesti illetőségű, mint ti is már, ismerte a gyárat is, amelyikben dolgozol, mert cserélgettük a szót egy keveset. Azt mondja: De szépek a virágai, néni! Hát ha szépek — felelem erre, vigyen belőlük. Aztán szedtünk egy akkora csokorral, hogy alig bírta el az autója. Az is csak váltig dugdosta volna a pénzt a kötőm zsebébe és tán még máig sem hitte el, hogy ingyen kapta. fTzt aztán nehéz is — mond■*-' ta Irma —, csak jönne fel a mama Pestre, és látná mit kérnek ott egy csokor virágért, akkor tudná meg igazán, mekkora pazarlás ez. — Pazarlás? Az öregasz- szony úgy nézett rá, mint a gyermek, aki nem érti egy felnőtt szavait. — Miért kéne mindenáron pénzzé tenni azt, ami szép? Ti is szeretitek az autótokat, szépnek találjátok, hát nekem meg ez a kert az autóm. Lassan felkelt a székről, az ablakhoz ment és mint aki gyógykúrát vesz, sűrű, apró kis lélegzésekkel szívta magába a virágillatot. — Őszre — mondta —, úgyis elhervad valamennyi, és talán velem együtt... jVI ásnap a gyerekek vissza- utaztak Pestre és csak .késő ősszel riasztotta őket újabb útra égy távirat' Mert az öregaszony, akkor ott az ablaknál igazat szólt. Amikor már hajnalonként dér lepte be a halott virágcsonkokat, megsárgulva elfagytak a krizantémok is, elment csendesen az ura után. — Aztán jövőre mi legyen a kerttel? — kérdezte Irma, ahogy a kocsi tetejére kötözött nagy művirág koszorúval hajtottak a temetésre. Béla az utat figyelte, nem válaszolt rögtön, mintha előbb jól át kéne forgatni az agyában, hogyan dönt. — Előbb bevetjük lucernával — mondta később —, aztán majd meglátjuk... A házat kiadjuk valakinek, aztán megállapodunk vele, hogy felesbe művelje meg a kertet is... Jó föld az, sokmindenre lehet használni... Termett már abban akkora krumpli is, akár az öklöm! Trma bólintott, aztán hírx télén nekidőlt az urának, mert egy döccenőn hajtottak keresztül, a rossz, másodosztályú, kátyúkkal csúfított úton. A döccenőnél leesett a hevenyészve odakötözött, nagy, művirág koszorú és ott maradt az úton. MEZEI ANDRÁS: Unnan Jó látni alant zuhanó-repülésben az angyal szárnya ha lángol Hazugságból él meg a gyáva Igazságból hal meg a bátor RUDNAI GÁBOR: Utazás Oly néma lettél, mint a sín, amelyre nem gördül vonat. Az élet vakvágányain egyhelyben állsz és távolodsz, akár a fény, az állomás, elfut, feltűnik, újra már és mégis mindig ugyanaz. SZILVA KAPUTIKJ AN: Eloldottál Nem kötöttél meg, eloldottál, rajtam, gyöngén, meg nem indultál, életem fölött nem ragyogtál, forrólázammal nem vacogtál, vihar morajlott, nyugodt voltál, veszedelemben mosolyogtál. Hangod nem ér el; messze vagy már. Partodhoz úsztam — úszni hagytál. I Hetek óta sztrájkoltak afuJ ___________ varozok, az egész or szág elégedetlen volt, a szocialisták radikálisabb politikát követeltek Allende elnöktől, a jobboldal pedig a rendszer bukását várta. És valahol Észak- Amerifctban a monopol tőke szövögette hálóját., öreg Jo&é persze semmiről sem tudott, ő csak kenyérért jött Santiagó- ba. Északon élt egy bányászfaluban, napok óta éheztek, már zuzmót szedtek a kövekről, azt főzték meg, amikor jött a hír, hogy a fővárosban lehet kenyeret kapni, öreg Jósét sem érdekelte a politika, polgárháború, államosítás, merénylet, hasonlóan sorstársaihoz, csak egy érdekelte: a kenyér. Először járt a fővárosban, s nem egészen így képzelte el santiagói látogatását. Gyermekfejjel járt le a bányába és azóta, majdnem 45 éven át szinte csak aludni járt fel onnan. Amikor szabadnapos volt. • Jose Ramon Marie Manuel Perreira 192€-ban született Santa Isabelleben. Apja orvos volt egy lepratelepen, ez a szomorú környezet nagy hatással volt Perreira gyermekkorára. Közgazdasági-írói szakot végzett 1947-ben Santiagúban, az USA-ban másfél évet töltött UNESCO-ösztöndíjjal. Itt ismerkedett meg a baloldali mozgalmakkal. Tanulmányai befejeztével visszatért hazájába, Chilébe. Allendének lelkes híve volt. A fasiszta hatalo/n- átvétel után Paraguayba emigrált. Jelenleg „A néma stadion” című új kötetén dolgozik. Írásait a fasiszta junta indexre tette, könyveit elégette. J PERREIRA*: Öreg Jósé nem jön vissza minden idejét lefoglalta családja, Santiagóra sosem gondolt. S hogy erre az útra most sor került, annál nagyobb érdeklődéssel járta a várost. Csalódott. I A boltok előtt sorban állt j ___________a nép, kenyeret cs ak jegyre lehetett kapná, az utcák kihaltak voltak, néhol katonai őrjárat cirkált. Sok fáradságába — és pénzébe — került, míg kenyérhez jutott. Beállt a sorba és eldörmögte magában: „Megkapom a kenyeret és itthagylak, te istenverte világváros!” De nemsokára elfelejtett minden bosszúságot, nehézséget, kellemetlenséget: végre kezében érezhette a Kenyeret Vászonzacskót húzott rá, majd körbetekerte újságpapírral, és hóna alá csapta. „Ideje hazaindulni” —gondolta, és elégedetten, némi kárörömmel nézte végig a mögötte húzódó sort. Immár csomaggal a hóna alatt baktat a Santiagóból Valparaisóba vezető út felé. Sétál, köziben dúdol és megKiss Attila illusztrációja VÁRNAY DEA: Hajnalra várva Járok régi, kedves utcákon álldogálok tereken sétálok aszfalton, macskaköveken. Keveset alszom mostanában átvirrasztom az éjszakát hallgatva a csendet az ismerős neszeket: hajnalra várva figyelem krétával jelölt helyen és rendszertelen szívverésemet. megsimogatja a Kenyeret. Kiáltás csattan a háta mögött: — Hé, öreg! Álljon csak meg! „Katonák” — gondolja öreg Jósé, magához szorítja a Kenyeret, és megszaporázza lépteit.' ■ '• - ■ • Futó léptek dübörgése: — Állj már meg, vén szarházi! öreg Jósé is fut. Fiatal katona dühtől eltorzult arca villan előtte, és ütést érez a válla táján. Megfordul, de újabb egyenruhákba ütkör zik. Szíve a torkában, és szorítja a Kenyeret. — Mi van amotyóban, öreg? Öreg Jósé nem szól, ellenségesen méregeti a kommandót. Az egyik katona a Kenyér felé nyúl. — Nem! — kiált fel az öreg. | Valaki meglöki hátulról.----------— Arccal zuhan a po rba. De a Kenyeret még szorosabban szorítja magához. Rúgások érik, de ő csak a Kenyérrel törődik. „Milyen jó, hogy becsomagoltam” — gondolja, és e pillanatban bársonyos, vörös öntudatlianságba zuhan. Aztán rémlik, hogy fölemelik, görcsösen markoló ujjait lefejtik csomagjáról, és Öreg Jósé már nem érzi mellén a Kenyér melegét, mely átizzott vásznon, papíron, ka- báton, ingen ... ...és öreg Jósé. aki élettelenül lógott az erős kezek között, hirtelen kitépi a Kenyeret a katonák markából, félrelöki az útjában álló legényt, és fut, maga sem tudja, merre, de fut a Kenyérrel, talán hazafelé. Gépfegyver-kelepelés. öreg Jose elejti a csomagot. Felbukik, élettelenül terül el a porban. Egy katona ugrik oda*, villámgyorsan kibontja a Kenyeret, és magasra tartva mutatja társainak: — Kenyér! — és bosszúsan földhöz vágja. | Hirtelen kisüt a nap. ;A —:----------- fény megcsillan a reggeli eső ittfelejtett tócsáin, egy keskeny fénykéve öreg Jósé széttárt karú mellére telepszik. A víz lassan magába szívja a kenyér illatát. Dénes Géza fordítása TASNÁDI VARGA ÉVA: Ítélet Meddig? — Miért? Ezt kérdezem lámpagyujtáskor este. ítélkezem, hiszem ismerem kiválóan a büntetőtörvénykönyv összes szabályát. Paragrafusok őriznek, mint sisakos katonák, követnek az ágyig, szemük acél, fegyverük néma. Aztán ott állsz te is előttem, inged fehérje más asszonyt dicsér, és nincs már törvény, mi felmenthetne, csak egy maradt: valamikor szerettelek. BOŐR ANDRÁS: Út Az évek lógnak, mint a rongyok. Behorpad minden öklelésed. Keresztül rág a nagy vakondok: Másokra fogott csorba késed. ISZLAI ZOLTÁN: Fénykártyák Hátam mögött és hátatok megett az emlékezés pontozott kártyái. Mozognak. Értem surrogásuk. Remegve hallom s akaratlan látom: jövendőm lapja bízón fölbukik... Jövőm, az emlék? Horpadó lemez és száraz ponttá szikkadva a fény.
