Pest Megyi Hírlap, 1976. november (20. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-14 / 270. szám
1976. NOVEMBER 14., VASÁRNAP xMiap BECS ERNŐ: Hazatérés Ősidőben A lápon villogó pikkelyű kígyók úsztak át. Párafal mögött bujkált a Nap az Izzó csigaház. Óceánok taraján zöld szél lobogott, meszes oartok szakadtak a tajtékos tóba, vöröslő vulkánok vágtáit az égre fekete ablakot. KISS DENES: Üveghegy Futottam az utca porában Csillagok vérezték. föl a lábam Mezítlábas koromból kinőve visszanézek mintha csak mesékben olvastam volna ifjúságom Szent józanság sorsom szerelme tűz-rejtő és láz-szülő Tart meg akár folyót a medre Áradásból is visszavezetve fogadjon majd be az idő. GULYAS GABOR: Találkozunk születésnaponként Ma éjjel leszólított a lelkiismeretem. Próbáltam a szemébe nézni, de lehetetlen: csak bámult — fájt már —, bámult mereven, majd kegyesen. Mindig a hátam mögé. Gellert Gábor rajza Takács Tibor: Dal\ Anyámról Szíve virágai négy éve elnyíltak, azóta lett anyám égre futott csillag. Mindig mondogatta: én jövök most sorra, engem is bekötnek abba a csokorba! Engem is bekötnek, nem vagyok jó másra, csak virágtépésre, csak virághullásra. Most, hogy rágondolok s keresem a mását — nézem a csillagok égi vonulását... RODRIGO ROJAS*: fí ivattak az iskolába. Milyen csínytevést követtél már el megint? — kérdeztem a fiamat. — Képzeld el, semmi különöset. Mindösze annyit, hogy megnősültem... — Mit csináltál? — Mondom, hogy egyszerűen megnősültem. — Mi az, hogy megnősültem? — Bensőmön, mintha villám csapott volna keresztül, de rögvest le is hűtijttem magam. És kiPvkttét 'kt 'fitéS&öül?" — Tanya Murzinát, az osztálytársamat — felelte a fiam, mintha valóban semmi különös sem történt volna és matatott a táskájában, könyvei között. — De várj csak fiacskám, valamit én itt nem értek. Nem magyaráznád meg, hogy mi is történt tulajdonképpen? — Mit kell itt magyarázni? Egyedül nehéz, ezért megnősültem. — Mit jelentsen ez, hogy nehéz egyedül? Mik azok a nehézségek? — A mindennapi nehézségek. Tudod, hogy milyen nehéz ma iskolásnak lenni? Ma nem úgy van, mint a ti időtökben volt. Akkor a fizika az Ohm törvényével befejeződött. Elbírod te képzelni, hogy mennyi feltalálás született azóta? — Ne -em, el sem bírom képzelni. — No látod, te elképzelni sem vagy képes, nekem meg tudnom kell valamennyit. — Ezek ellenére sem tudom megérteni — mondtam az atyai szeretet teljes melegével. — mire jó ez az egész... ez a te... hogyis mondjam ... Szóval mi van-a tanulással? — Ha csak a tanulásról lenne szó — legyintett fiam a kezével —, azzal még egyedül is meg lehetne birkózni! De az olimpiára nem kell-e kijutni? De igen! Irodalmi színpadra nem kell járni? Járni kell! Múzeumot sem kell látogatni? Kell! Vasat, papírt nem kell gyűjteni? De igen! Mindent, a jégtáncot is egyedül? Így aztán úgy döntöttünk, hogy ezután együtt fogjuk ropni a jégen a táncot. 0 a zenére futja a kürjeit, vezet engem, is, én pedig ez alatt az idő alatt megoldom a matematikai feladatokat. Mennyire jutnánk egyedül?! —- Azt értem, hogy segíteni kell egymást... De nem lehetne ezt egyszerűen, baráti alapon? Feltétlenül kell ez az egész... — Lári-fári. Itt a barátság már nem segít. Ismerjük mi már az efféle állapotot! Először apró csevegések, majd ifjúi szerelem, levelezgetések ide-oda, majd idő híján minden abbamarad. Itt mindennek ALEKSZEJ PORTER: \ Korai házasság (Szülői rémálom) másként kellett történni. Ügy mint közied meg a mama között, hogy mindenkinek meglegyen a ’maga kötelezettsége... — No várj csak ... — szedtem össze a gondolataimat —, Tehát, ha jól értettem, akkor számításból nősültél? — Hol van itt számítás? Szanyka Puzirjev, az igen, az számításból nősült. Tudod, kik a feleségének Nyinkának a szülei? A papája a kémia professzora, a mamája osztályvezető. Tudod, mennyi mindenben segítik őket? Ez a Nyinka igazi főnyeremény. — A fiacskám néhány percre elhallgatott, majd így folytatta: — Szent igaz, hogy Tányát én is jól kifogtam. Éppen hozzám- való! Tegnap délután is, amíg én ezeket az átkozott integrál- számításokat végeztem, addig ő a kerületi sportversenyen tudod, milyen messzire dobta a kézigránátot? Mindenkit maga mögé utasított... Ügy kétségbe estem, hogy nem tudtam se felelni, se kérdezni. Automatikusan tört fel belőlem. — És most, mit akartok tenni? — Persze, az iskolát azt be kell fejezni. Anélkül a gyereket sem tudjuk sínre tenni... — Miféle gyereket, Jurik? Milyen gyerekről beszélsz? ... — A harmadik B-s Vovká- ról, Tányával mint kisdobost magunkhoz vettük. — Ahá!... És mire nektek ez a Vovka? — Szörnyű vagy papa! — Hogy-hogy mire jó? Gondolod, neki, az alsósnak jobb a helyzete, mint nekünk? Ezért határoztuk el Tányával, hogy bábáskodni fogunk felette. Persze csak addig, ameddig meg nem nősül... De fejezzük be a csevegést — nézett fiam az órájára — nekem ideje mennem. Le kell még írnom a Tá- nya nyelvtani feladatát, mert tegnap egész este a kórusban énekelt helyettem. Gyorsan összeszedte könyveit, bedobálta táskájába és mielőtt elsietett volna, így szólt az ajtóból: — Csak azt nem értem, hogy miért kell a felnőtteknek ösz- szeházasodni? Nem kell órára futkosniuk, nincsen osztályon kívüli foglalkozás, nem gyűjtenek vasat... Mikor jut itt idő bőrlabdát, jéghoki korongot űzni? ... Sigér Imre fordítása Nem kényszeríthetnek térdre! O któber tizenkettedike, hajnali három óra volt. Félretolt reteszek, nyíló zárak zörgésére ébredtünk. Rögtön tudtuk: valami szörnyű következik. És nem tévedtünk. Valahányszor, amikor börtönőreink hajnalban jöttek egy fogolyért, biztosak lehettünk benne, hogy elvtársunk nem tér vissza többé, s a holttestét vagy valahol az utcán, vagy a Mapocho folyóban fogják megtalálni. Ezúttal a szokásos egy káplár és három katona helyett egy kapitány, három káplár és tizenöt katona lépett a cellánkba. Szótlanul jöttek. Átvillant rajtam a gondolat: meglehet, hogy a foglyokat új helyre viszik át, vagy soron kívül lét— számellenőrzést tartanak. Két- három perc telhetett el, talán több, talán kevesebb. Mindenesetre a csönd és a várakozás végtelennek tűnt. — Rojas, velünk jön — adta ki végül a parancsot a kapitány. Láttam elvtársaim arcán a feszültséget, úgy néztek rám, mintha támogatni akartak volna és szolidaritásukat kifejezni. Lassan felöltöztem. Vállam- ra vettem a pokrócot, és egyenként elvtársaim szemébe néztem. A búcsú néma volt. de sokatmondó. Ók — ámiként én is — meg voltak róla győződve, hogy nem látjuk egymást többé. Amikor az öltöző ajtaja becsukódott kísérőim mögött, két katona kézibilincset tett rám, bokámra pedig rövid láncot erősítettek. Lánccsörgés közben lassan végigmentünk a stadion belső folyosóin, aztán elindultunk a virágágyak felé, amelyek körülveszik a pályát. A katonák némán mentek. Elöl, úgy három méterre tőlem, a kapitány lépkedett. Két katona közrefogott, a hátamban pedig éreztem a mögöttem jövők géppisztolyainak jéghideg csövét. Hallottam kimért csizmadobogásukat. Mivel nem kötötték be a szememet, a csillagok fényében is ki tudtam venni egy csoport katonát, akik minket vártak. Egyenruhájuk különbözött a hadseregbeliekétől, akik a stadionban a börtönőrök szerepét töltötték be. A légierő katonái és tisztjei voltak. N éhány másodperc múlva teljesen világos lett. Autófényszórók gyúltak, parancsszavak pattogtak. A katonák felsorakoztak. Odalépett hozzám egy kapitány, és letartóztatásom pillanata óta először hallottam, hogy valaki „szenyornak” szólít. — Szenyor Rojas, a katonái junta határozata alapján önt halálra ítélték hazaárulásért és azért, hogy egy Chilével szemben ellenséges érzelmű állam szolgálatában állt. Az ítéletet azonnal végrehajtjuk. Van valami kívánsága? — Igen, állva szeretnék meghalni, fedetlen szemmel, bilincsek és béklyók nélkül, szemtől szemben a katonákkal, akiknek végre kell hajtaniuk az ítéletet. — Ez lehetetlen, önt árulásért ítélték el, az árulókat pedig hátulról lövik le. így írja elő a katonai becsületkódex. Van más kívánsága? — Én soha nem árultam el sem a hazámat, sem az elveimet. Ügy vélem, jogom van az utolsó kívánságra, és kérem önt, kapitány, hogy hivatalosan továbbítsa kérésemet a feletteseinek. — Jól van, szenyor... Tegyük fel, van ilyen j<^a ... Mit kíván? — Csupán egyetlen óhajom van. Hogy Pinochetet, Lit, Me- riót és Mendozt lőjék le hátulról. Ók az árulók! A kapitány haragosan az arcomba vágott. A katonáknak kellett felemelniük a földről: Pinochet hadseregének derék katonája ei'ősen ütött, előtte pedig egy legyengült, béklyóba vert ember állt, aki ráadásul még a tulajdon kivégzésével készült szembenézni. B ekötötték a szemem, odavonszoltak.a legközelebbi fáhóz és hozzákötöztek. Meghallottam a parancs baljósán csergő szavait, a zá- várcsattogást, és éreztem, amint a homlokomat, kezemet és hátamat kiveri a hideg verejték. összeszorítottam a fogam, a testem megfeszült. Azokra gondoltam, akiket szerettem: anyámra, feleségemre, gyermekeimre. Corvalán- ra gondoltam, s egy szemvillanás alatt lepergett előttem a pártban töltött egész életem ... Vártam a lövést. És nem kellett sokáig várnom. — Vigyázz... Célozz... Tűz! Soha nem felejtem el a tiszt hangját, aki a parancsot adta. Nem felejtem el a felcsattanó lövést. De éltem. Egyetlen golyó sem érintett. — Tüzet szüntess! Megváltoztatták az ítéletet! Éltem. Nem lőttek agyon. Csak ekkor fogott el a félelem. Csak ekkor éreztem ét teljes mértékben, mi-e .képesek azok, akik magukhoz ragadták a hatalmat. Félelmem mindenért és mindenkiért érzett félelem volt. Azok az emberek, akik megrendezik egy védtelen fogoly kivégzésének komédiáját, akik olyan kiélezett lelki és erkölcsi megpróbáltatásnak vetik alá, kétségkívül, bármilyen gaztettre képesek. • A Chilei KP Politikai Bízott- ságának tagja, a chilei kommunisták El Siglo című lapjának volt főszerkesztője. A Népi Egység kormányának megdöntés-e után néhány nappal letartóztatták, és a nemzeti stadionba vitték. Később sikerült kiszabadulnia és külföldre menekülnie. Az emigrációban is folytatja a harcot a chilei nép szabadságáért. Virág- és kukoricaárus L evették a szememről a kendőt, és láttam, hogy a légierő katonái, akik „agyonlőttek”, két teherautóra szálltak, és elhagyják a stadiont. Csak a hadseregbeliek maradtak. Eltűnt az a kapitány is, aki leütött. Most egy másik tiszt vezényelte a katonákat. Hozzám lépett, megparancsolta, hogy vegyék le rólam a kézibilincseket meg a béklyókat, és szívélyesen így szólt: — Gratulálok, szenyor Rojas, nemcsak azért, hogy életben maradt, hanem elsősorban azért, mert az ön példájából meggyőződtünk, hogy önök között is vannak igazi férfiak. Rágyújt? — Igen. — Parancsoljon — mondta, és zubbonya belső zsebéből elővett egy csomag cigarettát. Erőlködve halásztam ki egy szálat a dobozból — remegett a kezem. A kapitány tüzet adott, és ón mélyen, nagyon mélyen leszívtam a füstöt. Hirtelen remegést éreztem: a reggel friss volt és fényes. Ezenfelül pedig régebben még sohasem álltam egy szakasz katona előtt, akik megölni készültek. A tiszt megfogta a könyökömet, és odébbvitt néhány lépésnyire. — Fogja, ez majd felvidítja — nyújtott át egy üveget. Egy hajtásra kiittam: azt hittem, kávé, de pálinka volt... Odaadta a csomag cigarettát, és egyenesen a szemembe nézve azt mondta: — Ne köszönjön semmit, szenyor Rojas. Csak arra kérem, hogy véssen az eszébe. Jegyezze meg, hogy nem mindenki hasonlít rájuk, aki katonaruhát visel. Ez nem tarthat sokáig. Emlékezzen rám, amikor eljön az ideje, hogy „átfordítsák a palancsintát”. És újból fenyegető arckifejezést öltve elkiáltotta magát: — Káplár, vezesse a foglyot a cellába! Mikor beléptem, elvtársaim, akik hallották a lövéseket, először azt hitték, hogy kísértet áll előttük. Mind felálltak, és némán megöleltek. Szavakra nem volt szükség Sokuk arcán könny folyt. Beburkolóztam a pokrócba, a padlóra zuhantam és vagy az átéltek következtében, vagy a pálinkától, de még inkább együtt az egésztől, halálos álomba merültem. R eggel pedig, mint mindig, megismétlődött a szokásos procedúra. Újból a kerékpárpályára vittek, megint kínvallatásnak vetettek alá. Mintha éjjel mi sem történt volna, és mindössze néhány órával előbb nem kivégzésre vittek volna... Zahemszky László fordítása Németh Miklós linómetszete RADNAI ISTVÁN: Családi pótlék egyszerre milyen szemérmes lesz a szó szégyeljük a szeretetet míg az utcára versbe a szemétre visszük szerelmünket s a családra akkor vagyunk csak büszkék mikor a családi pótlék a borítékban ott lapul és megkapjuk a gyereknapi csomagot egyszerre milyen szemérmes lesz a szó ha nem a vagányság titkolt vágy és lopott öröm hanem a tisztesség kerül szóba.
