Pest Megyi Hírlap, 1976. október (20. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-31 / 258. szám

1976. OKTÓBER 31., VASÁRNAP w/m W KTunap E gyszer egy szép hasonlat­ban felrémlett előttem a költő viszonya az adott dolgokhoz, létének „értel­me”. Azon a nagy vitorlás bár­kán történt, amelyen Philo szigetéről áthajóztunk a part kinyúló mólója mellől. Ár el­len indultunk, s az evezősök­nek ugyancsak bele kellett fe­küdniük. Velem szemközt ül­tek mind, tizenhatan, ha jól emlékszem, négyesével egy sorban, mindig kettő a jobb, kettő a bal evezőnél. Időnként találkozni lehetett egyik-má­siknak a pillantásával, sze­mükben azonban többnyire nem volt nézés, szabadon csüngtek kunt a levegőn, vagy éppen csak a puszta helyet jelentették, melyen át e fic­kók izzó benseje, amelyre az acélos tagok feszültek, kilép­hetett a szabadba. Közben azonban, felnézve, mégis meg lehetett lepni egyet, aki mély elmertiltségben kotlott vala­min. mintha olyan helyzeteket próbálna elképzelni, amelyek­ben ez az álöltözetű, idegen jelenség végre lelepleződik, de amint észrevette, hogy fi­gyelik, szinte azonnal elvesz­tette a fáradságosan elmélyí­tett kifejezést, egy pillanatra minden érzésében megingott, s amilyen gyorsan csak lehe­tett, összefogta magát egy éber állati pillantásban, mi­közben arcának szép komoly­sága szokás szerint átadta helyét a bamba baksisarcnak, s az ostoba készenlétnek, hogy RAINER MARIA RILKE: A költő tetszés szerint szolgálatra álljon és köszönetre hajlong­jon. De ezzel a lealacsonyo- d ássál, mely régóta az uta­sok lelkén szárad, többnyire 'azonnal feltűnt a velejáró bosszú is, amennyiben ritkán mulasztott el egy gonosz, gyű­lölettel telt pillantást vetni az idegen feje fölött, arra az egyetértésre villanva fel, me­lyet a túloldalról kellett kap­nia. Többször szemügyre vet­tem már az öregurat, aki ott guggolt a hajó farán. Lába és keze a legszorosabban hajlott egymásra, s közöttük járt, irányítva és visszatartva, ál­landó ingásban, a kormány­rúd. Teste, rongyokban lógó szutykos ruhájában, szót sem érdemelt. Arca az avitt tur­bánkendő alatt szinte össze volt tolva, mint egy mess%- látó, oly laposra, hogy szeme mintha ettől könnyezne. Isten tudja, mi lakozott benne, de olyan volt, mintha valami szörnnyé tudná változtatni az embert; szívesen megnéztem volna jobban, de ha megfor­dultam, oly közel volt, mint az orrom, s túlságosan feltű­nő lett volna ilyen közelség­ből megbámulni. A széles, szembeáradó folyó színjátéka, a szép, folytonosan, egyenle­tesen megújuló tér amúgy is szakadatlanul elfoglalta és elringatta a figyelmet, fel­hagytam hát az öreggel, s mind növekvő gyönyörűség­gel inkább a fiúk mozgásának szemléletére vetettem magam, mely minden hevessége és megfeszítettsége mellett sem vesztett pontosságából. Az evezés most már olyan erős volt, hogy a fiúk a roppant evezőrudak végén minden hú­zásnál egészen felemelkedtek ültükből, és lábukat az előző padnak vetve, nagy erővel lökték magukat előre, miköz­ben a nyolc evezőlapát lent nekifeszült az árnak. Eközben valamiféle számolást végez­tek, hogy ki ne essenek az ütemből, de mozgásuk mindig újból annyira igénybe vette őket, hogy hangra már nem tellett; néha egy-egy ilyen szünetet egyszerűen át kellett hidalni, közben azonban úgy esett, hogy egy be nem látha­tó beavatkozás, mely a leg- erőtelj sebben ért mindnyá­junkat, nemcsak hogy ritmi- kailag sietett segítségükre, ha­nem, amint meg lehetetett fi­gyelni, egyenesen kicserélte erejüket, úgyhogy megköny- nyebülten, új, még kiaknázat­lan lendületet kaptak: mint a GYIMESI FERENC: Túl a hegyeken Ferikéék háza kicsi volt. Az öreg cserepeken büdös- kővirág ült a moha között, meg néhány tégladarabka, amelyek fennakadtak. Emikor a gyerekek megpróbálták át­dobni a házon. Középen nyílt a konyha, jobbra és balra egy- egy szoba. Az utcai szoba már padlós volt. de a hátulsó még úgy állt földesen, a tenyérnyi ablakokkal. Az udvar is min­dig ilyen tiszta volt. Nagyob­bik része napos és szikkadt. Fű nem nőtt rajta, csupán né­hány porcfűbokorka próbálko­zott az élettel. A gyümölcs­fák hátra szorultak a kertbe, de sok volt a virág. Végig a csepegő alatt drótokra futta­tott hainalka illatozott, az ab­lakok telerakva cserepes mus­kátlival és fuksziával. a ház előtti kiskertben pedig sűrűn virított a viola, a rezeda és a mályva. A kisgyerek bűntudatosan settenkedett hazafelé és most már bánta, hogy hallgatott a haitására és elment játszani, amikor az anyja azt mondta, hogy legyen ott a kistestvére mellett, amíg ő hátramegy a kertbe teregetni. Már a kapuban várta az anyja. Józsikával a karján ép­pen akkor lépett ki a kapun, amikor a szomszéd ház elé ért. — Hol voltál. Ferike? — kérdezte szelíden Eszter. — Kovács Gvuri elcsalt ját­szani — sütötte le szemét a gyerek. —- Itthon nem játszhattatok? — Nem volt nála golyó. Meg Józsika is aludt Ügy állt Eszter a fia fölött, mint az az egyenes szárú, fe­hér mályva, amelyik most nyílt javában a kerítés mel­lett. Huszonnyolc éves volt, erős. szép fiatalasszony. Hosz- szú pillájú, fekete szeme tele szelídséggel, mint akinek örök békében él a lelke. Tekintete is örök álmodozás. Józsika a bátyja felé kapott kis kezével, de Feri nem mert ráneyetni. Eszter megsajnálta a gyereket. Tenyerét rátette kopaszra nyírott, szúrós hajá­ra. Feri megerezte, hogy nem haragszik az anyja, s megha­tottságában sírva fakadt.-- Menjünk be. ne sírj itt az utcán — mondta Eszter Az udvarról már elment a nap. Ferike csak most látta, hogy az anyja mennyi min­dent csinált, amíg ő Gyuriék- nál játszott. Elszégyellte ma­gát és hogy valami jót tehes­sen. megkérdezte­— Adjak a tyúkoknak7 — Most ettek — felelte bé­késen Eszter. Azzal kiballagott Józsikával az udvarra és las- las végigsétált a kerítés mel­lett, mintha a virágokat néz­né. Ferike utánuk sompoly- gott. Eszter megvárta a gyere­ket, azután csendesen megkér­dezte tőle: — Édesapa nem volt ott a kocsmában? — Az ivóba nem néztem be. az udvaron játszottunk — állt komoly arccal a kisgyerek. Eszter némán állt egy da­rabig, azután ismét megsimo­gatta a fia fejét: • — Megetetem Józsikát, az­után megfürösztlek. Amíg Eszter pépet nyomko­dott a kisebbik gyereknek. Fen odakészitette a konyhába a lavórt és melléje a sámlit, azután levetkőzött és alsónad­rágban leült a hokedlira. Ami­kor anyja végzett az etetésse:.- a nadrágot is letolta magáról. Tbolyaszappannal fürdette Eszter a fiát. Álmok úsztak előtte a fölszálló illatos gőz­ben. Néhány pillanatig az urát látta a hegyoldalban. Egyszer fölmentek hozzá Ferikével, hogy megnézzék, hogyan dön- töeetik a fákat. Józsi akkor arról beszélt nekik, hogy mi­lyen jó itt fönt, örökké a tisz­ta erdei levegőt szívni és a rügyező fákon, az irtásokban érő málnán, a hulló leveleken és a töretlen, mély havon néz­ni az évszakok váltását. Csak­ugyan szép volt, ahogyan az áprilisi nap besütött a hegy­oldalba. De ő valami mást szeretne a gyermekeinek. — Édesapa miatt vagy szo­morú ? A kisgyerek szavai fölrez- zentették álmodozásából Esz­tert: — Nem vagyok szomorú, csak nagyon elgondolkoztam. — Gyuri azt mondta, az ap­jától hallotta egyszer, hogy édesapa nagyon bírja az italt. — Nem szabad így beszélni — szólt rá gyorsan Eszter. — Ha Gvuri mond is valamit, az­zal ne törődj. Egy kisgyer­meknek nem szabad az apja hibáiról beszélnie. Édesapa hibái... Üj- hang, szokatlan kongás zúgott Ferike fülében, lelkét árvíz öntötte el. Édesapa akkor rossz ember volna?... — Én nem úgy gondoltam, { hogy édesapának hibái van­nak. hanem úgy, hogy ha vol­nának is, neked nem illene beszélned rólá. Az nem hiba, hogy néha megissza azt a kis bort, de sohasem rúg be és senkivel sem kötekedik. Olyan jó volt hallani ez Feri most már föl mert nézni, de szólni nem tudott. Csak nézte az anyja gőztől piros ar­cát és tudatosan gyönyörkö­dött a szépségében. Az bol­dogságában hirtelen megcsó­kolta. Esztert valahol a lelkén érintette a fia csókja., — Kicsikém... Olyan volt Eszter arcának érintése, mintha kivett szivét simította volna oda. Közben a leikével ismét valahová mesz- szire nézett. Túl a hegyeken — amelyek oldalában Józsi a fá­kat döntögeti —, egy messzi, nagy gyárra, ahol olyan fé­nyesek a gépek és olyan tiszta minden, hogy talán fehér kö­penyben dolgoznak benne. gyerek, aki éhesen vetette ma­gát egy almára, sugárzó arc­cal kezd újra az evéshez, amint észreveszi, hogy a ke­zében tartott alma másik fele még a héjáig megvan. S itt már nem hallgatok róla tovább, a férfiről, aki elöl, hajónk jobb szélén ült. Utólag előre megérezni vél­tem, amikor éneke felhang­zott, de lehet, hogy tévedek. Egyszerre csak énekelni kez­dett, teljesen szabálytalan idő­közökben és legkevésbé sem akkor, mikor kimerültség ál­lott be, épp ellenkezőleg, nem­egyszer úgy volt, hogy éneke teljes buzgalomban, sőt éppen legjobb erejükben találta mindnyájukat, de akkor is épp jókor jött; akkor is oda­illett. Nem tudom, milyen mélyen hatotta át az együttér­zés az egészében háta mögött levő legénységgel, csak rit­kán fordult hátra, akkor se határozott benyomással. Ami befolyásolni látszott őt, egye­dül a tiszta mozdulat volt, mely az ő érzésében össze­kapcsolódott a nyílt, messzi- séggel, amelynek hol elszán­tan, hol álmodozva átadta magát. Benne folytonosan ki­egyenlítődött járművünk elő­rehaladása, s a velünk szem­beáradónak ereje — időnként feltorlódott valami többlet:: ilyenkor énekelt. A hajó le­győzte az ellenállást; ő azon­ban, a varázsló, a le nem győzhetőt változtatta hosszan lebegő hangok sorozatává, me­lyek sem ide, sem oda nem tartoztak, de mindenki a ma­gáénak vélte őket. Miközben környezete mindig újból a megfogható legközelebbivei törődött, azon próbált erőt venni, az ő hangja a legmesz- szebbel teremtett kapcsolatot, ahhoz kötött bennünket, míg el nem értük. N em tudom, hogy esett, de ebben a jelenségben egyszerre felfogtam a költő helyzetét, helyét és hatását az időben, s hogy ezenkívül minden helyet nyu­godtan el lehet vitatni tőle. Ott azonban meg kellene tűr­ni. Somlyó György fordítása Kerekeskút Miklosovits László rajza ZSIRAI LÁSZLÓ: Fehér galambok Ülök a téren egy pádon, és várok. Majd megérkeznek a megbeszélt jelre. Zavarják mások, én etetem őket. Tíz deka búzámon hízik a béke. KAPUVÁRI G. BÉLA: Nem értük sültél Ványadtam, göthösen, rugó-rángó szemmel digó divatban szánalmas figurák, frázispetárdás újgazdag magzatok („eszményem Marx és Kierkegaard”) jöttek. Micsoda világ! Ásnak. Visszatemetik. * Üjra kiássák, s temetik megint. Tettük csak ez, de mind verejtékezik reggeltől estéig — — lássák, kik figyelik! így hát nem nyugodhatsz? Nyugodj csak, hagyatékodnak kézben van sorsa, nem beléjük temetkeztél, Dózsa! SZOLNOKI ANDRÁS: Érkező Ősz Haillod-e a tovafutó nyár lépteit? Kerti kapuk felé már közelít az ősz. Kel a szél, megrázza a lombot és a jóllakott fa elereszti hű levelét. Ne a távozót dicsérd, az érkezőt illik köszönteni most, aki holnapra lefújja a fák kontyáról a fáradt zöldeket, pattintja a platánok kérgét elűzi a szitakötőket. Figyeld csak, már koraősszel alig lelsz egyet, mikor a szőlőt döngik a méhek. Fordulj az ősz felé te is, fogadd a pusztítót méltón. Jön már a kegyes bakó, rozsdakoszorús fején megül a szél, hintáz a költöző \ madár-nép, körül a kerteken opál köd ereszkedik, s mint húzott hálóban a hal fehér hasával villan benne a fény. SZEKSZÁRDI MOLNÁR ISTVÁN: Pillanatkép Érzed e csendben benn a lelkedben földön, ebekben ebben a percben mily halkan libben hajnali lepelben a reggeli tájék. Szinte megszeppen képzeletemben a fény, mely még szebben fut a rímekben még tüzesebben izzik szívemben e reggeli játék. A mikor a „Hírharang” szerkesztősé­gében megbíztak a lelki klinika vezetésével, izgatottan vártam az első látogatót. Az első jelentkező egy nyugdíjas tisztviselő volt, aki el- panaszolta: nem tud szomorú, magá­nyos életén változtatni, mert nem ta­lál megfelelő élettársat, nem találja meg álmai asszonyát. Segítségemet kérte és annak a reményének adott ki­fejezést. hogy jó tanácsot kap tőlem. — Milyen feleségre vágyik? — kér­deztem jóságosán, mert ágy éreztem, hogy a lelki rovat vezetőjének mindig szívből jövő érdeklődést és jóságot kell mutatnia. — Önzetlen élettársat keresek, sze­rető lélek legyen. — Miért nem ad fel apróhirdetést? Százan is jelentkeznének. ' — Már feladtam. Százhúszan jelent­keztek. — És egyet sem talált alkalmasnak közülük? — Mind a százhúsz alkalmas lett volna, de a lakás! — Nincs megfelelő lakás? — Gyönyörű két szoba hallos l'1' som van. Dunára néző ablakokkal. — Akko. aj? — A gyönyörű két szoba hallos la­kás a baj! A Dunára néző ablakokkal. A tökéletes házasság Valamennyien a lakáshoz akartak férj­hez menni, nem hozzám. Szörnyű! Hej, ha nem lenne ilyen gyönyörű laká­som! Elgondolkoztam. Azért van a lelki klinikánk, hogy segítsünk az emberek­nek, ha már eljöttek a klinikára. Így szóltam a szomorú emberhez, aki olyan búsan ült a szobában, mintha nem is két, hanem három szobája és hozzá két hallja lenne: — Cserélje el a szép lakását egy ócska szoba-konyhás lakásra, mellék- helyiségek nélkül. Aki ilyen körülmé­nyek között is a felesége akar lenni, az önzetlen nő. Elgondolkozott a tanácsomon és re­mény csillant fel szemében. — Azt hiszem, jó ötletet adott — mondta —, talán fogalmazzuk meg együtt az apróhirdetést, ha nem ter­helem vele. Pár perc múlva meg is született az ■ yróhirdetés: Hatvanhat éves. nyugdíjas, szoba- konyhás lakással ( a az udvarban) ön­zetlen házastársat keres. öt hét múlva már a feleségével ke­resett fel. — Gratulálok — mondtam őszintén és megszorítottam mindkettőjük kezét. Az asszony megkért, hogy telefonál­hasson. Közben halkan kivallattam az újdonsült férjet. — önzetlen? — Ha nem lenne az, nem vettem volna el. — Szerető lélek? — Nagyon is az. Szereti, imádja a lakásunkat. — A szoba-konyhásat? Vízvezeték nélkül? — Dehogy! Amikor — még meny­asszony korában — megtudta, hogy a lakáscseréért szép összeget kaptam, rábeszélt, hogy vegyek az OTP-néí öröklakást. Sikerült szereznünk egy két szoba hallos lakást. Dunára néző ablakokkal. Még a szoba-konyhásért is kaptam némi pénzt. Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült ilyen önzetlen élettárshoz jutnom. Köszönöm a segít­ségét! Palásti László I

Next

/
Thumbnails
Contents