Pest Megyi Hírlap, 1976. augusztus (20. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-08 / 187. szám
1976. AUGUSZTUS 8., VASARNAP Borsos Miklós 70 éves Augusztus 13-án ünnepli születésének 70. évfordulóját Borsos Miklós, a mai magyar szobrászművészet kiemelkedő képviselője. A művészről és alkotásairól készült képeinket születésnapi köszöntőül válogattuk. \ Önarckép 1958 Aranykor Egry József — Megkínálhatom konyakkal? — Jöhet. — Ismeri? — Az igazgató átszellemült, áhitatos mozdulattal mutatja fel az üveget, mint valami áldozati tárgyat. — Seguin. Az egyik legjobb márka. Salánki lazán bólint. — Védőital — toldja meg a szertartási szöveget a szak- szervezeti titkár a beavatottak cinkos magabiztosságával. — Háromcsillagos francia. Salánkinak a sértettségtől ferde, gúnyos fintorba rándul a szája. A hangot lenézőnek, leereszkedőnek, kioktatónak érzi. Nana!... Tiltakozásul csak sokára nyúl a pohár után és nem iszik azonnal: előbb kiszámított mozdulattal a fény felé emeli, hosszan vizsgálgat- ja az ital színét, majd többször is beleszagol. Egészen keveset szürcsöl fel és mielőtt lenyelné, fölényes nyugalommal, szakértő módon öblögeti, forgatja a szájában. A másik kettő készséges várakozással lesi a hatást. — Megjárja — biccent Salánki. Rövid csend következik. Az a néhány másodperces zavart üresség, amely a száraz, hivatalos hangütést rendszerint megelőzi. Felkészülési szünet. A helyiség lassan alámerül a műhelyek és csarnokok felől egyenletesen áradó tompa dübörgésben. Salánki élvezi a szokatlanul nagy, szokatlanul puha fotelt. Meleg, lágy ölelés. Semmilyen más, eddig ismert ülőhelyre nem emlékezteti. A szállásokon csak nyekergő, felszaggatott huzatú skay-székek vannak. Jellemző ... Hátradőlve cigarettázik, és unalmában szemügyre veszi a berendezést. Teniszpálya nagyságú tárgyalóasztal, tizenöt székkel, a sarokban páncélszekrény, a fehér polcokon és a raffinál- tan elhelyezett rekeszekben könyvek, rekvizitumok: serlegek, díszoklevelek, emlékszobrok. A tárgyak tisztasága és túlzott rendje ösztönösen fel- ingerli. Nem segít a két férfinak: csak kezdjék el, ha akarják. Az igazgató^ végre krákog égyet,' k’oíán ' Bsfciíit' kéfehaját simogatja: — Talán a tárgyra térhetnénk. — Kérem — egyezik bele Salánki. A titkár lecsap: — Nos, hogy döntött? — Egész arca kíváncsi, érdeklődést sugárzó vonásokba rendeződik. Salánki módszeresen elnyomja a cigarettát a hosszútávú megbeszéléseket kiszolgáló töboszemélyes hamutartóban. Gondosan csinálja, mintha alattomos, lappangó tüzet oltana el. — Meg kell gondolnom — mondja. — Természetesen. — Az igazgató ismét az üvegért nyúl, de Salánki tiltakozó ujja megállítja. Salánkinak szüksége van az eszére. Csak tiszta fejjel... A visszautasítás enyne csalódást okoz a másiknak, de láthatóan belenyugszik. Egyik pohárba se tölt. — Szeretnénk, ha elmondaná, milyenek a benyomásai. — Elmondhatom. PINTER TAMÁS: Tárgyalás baráti légkörben — Tessék csak — biztatja a titkár. — Hát nem a legjobbak. — A válasz határozottan hangzik. Salánki, hogy némileg visszabillentse az egyensúlyt, hozzáteszi: — Persze, egy röpke üzemi séta után az ember nem alkothat magának teljes képet. Ügy értem, a szembetűnő dolgokat veszi észre leginkább. — Na, igen. Salánki egyikről a másikra néz. Az igazgató türelmesen simogatja a haját, mint akit a tapasztalat és a fárasztó, nehéz szolgálat fegyelemre szoktatott. A titkár más. Ö félig kiemeli hosszú, sovány testét a fotelból és aggodalmasan pislog. Salánki vár egy keveset. A színes függönyön keresztül szakállas prófétaarcára süt a nap. Főszereplő. Bocsánatkérőn tárja szét a karját. — Csak arról beszélek, ami közelebbről érint. — Persze. — A lakatosműhelyről. — Evidens. — Szóval, szűknek és sötétnek találom. Főleg sötétnek. Azok a nyavalyás neonlámpák elöbb-utóbb tönkreteszik az ember szemét. Pláne, akinek már volt baja a kötőhártyájával. Nyomós érv. Hirtelen egyikük se tud válaszolni. — És hol a lemezolló? — Drámai kérdés. Salánki folytatja: — Legalább kétszáz méterre kell menni. Segédmunkás pedig nincs. Sehol nincs elég segédmunkás. Tudnék róla beszélni. — Űj műhelyt építünk — szól közbe élénken az igazgató. — Már megvan a terve. — Azzal a nyilvánvaló szándékkal áll fel, hogy kiteríti a műszaki dokumentációt, amelynek ábráiból, vonalaiból megnyugtató perspektíva rajzolódik ki. — Köszönöm, tudok róla — legyint Salánki. Tervek. A jövő zenéje. — Én csak azt mondhatom, amit most láttam. — Hallgatjuk — adja meg magát az igazgató. Salánki most a szakszervezeti titkár vállára teszi a kezét. Előlegezett bocsánatkérés. Mert kellemetlen, netán kínos megjegyzéseket kell tennie. — Van egy gyengém — mondja, mintha gyónna. — Ez a tisztálkodás. Nem lehet úgy fürdeni, ha közben mások az ember lábán ficánkolnak és hozzányomják a falhoz. — Sóhajt. — Bocsánat, erre kényes vagyok. És ki nem az? — Erős, lapátszerű tenyere még mindig a titkár vállán van. — Meg tud érteni? — Igen, de ... — Tudom, a fürdő is tervbe van véve — állítja meg Salánki. Nem tudja. Csak úgy ráhibázik. És most végre kiengedi gyengéd érintése alól a titkárt. — Egyszer minden lesz — mondja derülátó bölcsességgel. — Talán még ifjúsági klub is. Mert a mosta- nin csak szomorkodni lehet. Egypár klubot láttam már életemben, elhihetik, láttam olyat, amelyiket szenespincéből, olyat, amelyiket padlásból, vagy teszem azt istállóból csináltak; láttam faburkolatút, szőnyegekkel béleltet meg meztelen téglafalút, de ilyen csüggesztő, nedves bunker- szerűségben nem jártam. Igaz, hogy még sört se lehet kapni? — Nem lehet? — kérdezi az igazgató. — Különleges rendezvényeken — feleli a titkár. Most, hogy kezdett belemelegedni, Salánki nagy kísértést érez: ha akarná, teljesen szabadjára engedhetné a nyelvét. De úgy véli, helyesebb, ha nem él vissza a helyzetével. Minek is ? Fő a baráti légkör. — Elnézést kell kérnem — védekezik csendesen. — Ugyan... — Az igazgató rámosolyog. — Igyekszünk segíteni ezeken a dolgokon. — És hirtelen ötlettel ismét megkísérli a kínálást. Ez már máskor is bevált. Salánki int, hogy rendben. Miért ne. Végtére is ennyivel igazán tartozik nekik, ök meg neki. Míg iszik, az jár a fejében, hogy egy téma még hátra van. |A legfontosabb. Szándékosan hagyta utoljára. — Pardon, még valamit — szólal meg, mintha mellékesen, véletlenül jutna eszébe. — Nem szívesen beszélek az anyagiakról... A titkár némán az igazgatóra pillant. Keserves szünet. Töprengő. — Kettőt még rátehetek — mondja fáradtan az igazgató. — Egy fillérrel se többet. Salánki kiereszti a levegőt. — Kevés. Az igazgató komoran, csalódottan ül, magában már beismerte, hogy ismét kudarcot vallott. — Talán lehetne valami megoldást találni — morfondírozik a titkár. — Rugalmas megoldást. De az igazgató tehetetlenül ingatja a fejét. Rugalmatlan. — Nem mehetek feljebb az órabérrel. — Sajnálom — mondja őszintén Salánki. A titkár még mindig nem adja fel. — Az órabérhez hozzájöhet ez-az — pengeti titokzatosan. — Tudja, hogy van... — Tudom. — Gondolja meg. Salánkit elképeszti az a felismerés, hogy már-már részvétet érez irántuk. És nem tud ezzel a részvéttel mit kezdeni. Nagyon bonyolult. Neki ragaszkodnia kell az igényeihez, amelyeket természetesen jogosnak gondol. S amelyek a néhány éves munkában elvekké keményedtek benne. — Meggondoltam — mondja ki lassan, érthetően. — Egyszóval nem. — Az igazgató a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet. A titkár még egy utolsó kísérletet tesz. — Nálunk minden második szombat szabad. A vidékieknek mindegyik. — Lázasan igyekszik, hogy kiizzadjon még egy érvet. — Az üzemnek saját üdülője van — ez jut eszébe. Akkor Salánki már az ajtónál áll, fogja a kilincset. Vége. Talán meg kellene hajolni kissé. És kissé meghajol. — Köszönöm a bizalmukat. — Az arcára van írva: fáj neki, hogy nem fogadhatta el az ajánlatot. Balatoni házasság a pesti vonat befutott a siófoki /■I állomásra. Az utasok egyike, egy harmincöt-negyven év körüli férfi a taxiállomás közelében megpillantott egy fiatal lányt, aki éppen be akart szállni egy kocsiba. Odarohant, és a taxi másik oldalán ő nyitotta ki az ajtót. — Én előbb jöttem! — mondta mérgesen a lány. — Egyszerre — mosolygott a férfi —, de talán egy irányba igyekszünk. — Hová akar menni? — Nem mindegy? Hát..., Szabadiba. — Én Széplakra. — Egy szép lány kedvéért szívesen csinálok egy kis kerülőt. — Ez pont az ellenkező irány. — Nem tesz semmit. — Nos, ha ennyi pénze van! De a taxiban nincs udvarlás! A férfi bólintott, és a széplaki SZOT- üdülőig úgy ültek egymás melett, olyan némán, mint két csuka. Amikor kiszálltak, és a bejárati lépcső felé mentek, a lány rátámadt a kísérőjére: — Miért késtél? — Nem én késtem, hanem a vonat. Elég baj. hogy én csak Szabadiba kaptam beutalást, és mindig át kell jön* nőm hozzád, ha látni akarlak. De te miért nem vártál meg? — Azt hittem, a vonat már rég megérkezett, de te nem jöhettél. — És mit csinálsz itt, ebben az üdülőben? — Ne légy féltékeny. Meg akartam látogatni Lilit, akit ide utaltak be. — Siess, végezz gyorsan Lilivel. Utána hazaviszlek, és te végre beszélsz anyáddal. Megmondod, hogy megesküszünk. — Tudhatnád, hogy nem merem neki megmondani. Sehogy se tetszik neki, hogy te udvarolsz nekem. Dühös, hogy együtt járok egy férfival, aki az apám , lehetne. Egészen biztos, hogy nem egyezne bele, ha szóba hoznám az esküvőt. Ö is fiatalon ment férjhez, és mindig arról beszél: nem akarja, hogy én is úgy járjak, mint ő. — De drága Sárikám, remélem, te nem félsz ettől? — Dehogy, édesem. Én érzem, tudom, hogy nagyon boldogok leszünk! — Akkor szólj az anyádnak! — Tudod, hogy érettségi előtt nem fog beleegyezni. Várnunk kell egy évig. De ha te beszélnél vele, te meggyőzhetnéd őt. Érvelj az új besorolásoddal is. Remélem, megfőzöd, és akkor rögtön elmegyünk az itteni házasságkötő terembe, és az esküvő után nászúira a pesti lakásunkba. Mert hozzánk költözöl. Elég volt az albérletből. Jaj, bárcsak sikered lenne a mamánál. — Megpróbálhatom. Nem sokkal később hatalmas virágcsokorral jelent meg a férfi. Sárika izgatottan várta a beszámolót. — Az édesanyád nagyon kedves volt. Nem mondott határozott nemet. Azt mondta, keressem fel újra, mert még gondolkozik a döntésen. — Sikerülni: fog! — bizakodott Sárika. — A legközelebbi látogatás után valószínűleg kimondja az igent. Aztán uzsgyi a tanácshoz! öt nap múlva a lány örömmel látta, hogy a férfi derűs arccal hagyja el anyja szobáját. — Mesélj! Mi történt? — kérdezte szív szorongva. — Siker! Hozzátok költözöm. — Remek! Olyan boldog vagyok. Holnapra kérj terminust. — Igen, holnapra. — És a férjem leszel. A lányok meg fognak pukkadni a suliban. — Nem leszek a férjed. — Nem értem. Hozzánk költözöl, és nem leszel a férjem? — Nem. Az apád leszek, leányom ... Palásti László BORBÉLY TIBOR VERSEI: Hármas ének ÉJSZAKA A falu bolondja álmomban újra énekelt, lábszáramra pióca tapadt, királytövis kihúzott tüskéje újra égetett. Furcsa fényjelek rajzolódtak az égre. Az éjbe , villanó múlt és jelen alak egymást idézve-tagadva hajnalig létre kelt HAJNAL Éjszakámnak vér az ára és nehezen futja már a hajnalt feltámadásra, s kísért a név: Déva-vára. REGGEL Tenyeremen a vastaps életre-halálra vöröspecsenye játéka izzik és dagadt kezemmel izzó vasat szorítok újra reggel, próba, s példaként. Negyven felett Kalandozó suhanckorom piros útlevelében ott a pecsét: az álmokból kilépett. Tengerre szóló útlevéllel barangolok önmagam után a férfi-korban. A kontinensek indulat tépte képét az értelem újra összerakja. Illeszkedik a földrészek csipkerajza. Tanultam s ismét értem ezt: navigare necesse est. Mondattali Múlt kolostor kerengőjén fényes szellő szembe fúj. A hit könyvében ketten lapozgatunk. Az éles délutáni fény a gonddal rajzolt karcsú betűknek árnyát, s a rímtelen mondatoknak futurum perfectumát vetíti ki. 1 1 i.
