Pest Megyi Hírlap, 1976. augusztus (20. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-20 / 197. szám

/ III. ÉVFOLYAM, 197. SZÁM MMilrAliJiJ 1976. AUGUSZTUS 20., PÉNTEK Mindenki nevében A gyarapodásért — közösen A mai napon országszerte az alkotmány napját ünnepük és a hagyomány szerint ennek keretében tüntetik ki azokat, akik a legtöbbet tették szű­ke bb hazájuk szépítéséért, gya­rapításáért. Sok helyen, így megyénkben, és szűkebb terü­letünkön, a gödöllői járásban is, új létesítményeket avattak és avatnak e napokban. Gazdái területüknek Mondhatjuk tehát, hogy au­gusztus 20-án minden eszten­dőben valamiféle mérleg ké­szül az elvégzett munkáról, reflektorfénybe kerülnek a legjobban munkálkodó aktivis­ták. Ám e települések gyara­pítása elsősorban a tanácsok kezében van. „A tanácsok mindinkább területük felelős gazdái és össztársadalmi fel­adataink megoldásában is ha­tékonyan vesznek részt” — mondotta Kádár János, a XI. pártkongresszuson. A felelős gazdák azonban nincsenek egyedül, nincsenek magukra hagyatva, hanem a lakosság és a helyi vállalatok, üzemegysé­gek és szövetkezetek tevékeny részvételével dolgoznak, old­ják meg a feladatokat; vagyis a tanácsok ma már mindenütt könnyen elérhető támaszra lel­nek. Ez a kapcsolat persze se­hol nem jött létre magától. Igaz — járási példák is van­nak rá —, hogy egyik helyen könnyen, másik helyen nehe­zebben találtak egymásra. A központi és a helyi célok hatékony, jó ütemű megvalósí­tása csak akkor történhet meg maradéktalanul, ha állandó és rendszeres a közeledés, a ta­nács, a lakosság és a nem ta­nácsi szervek között. Elmond­hatjuk, gyakorlattá vált. hogy a kapcsolat érdekében mind­egyik fél fesz valamit, sőt az együttműködésnek az utóbbi esztendőkben hatékony gya­korlati formái alakultak ki? Támaszkodhatnak rájuk Az egyik, mindjobban terje­dő forma, amely közvetlen utat nyit a haladás felé: az együtt­működési szerződések megköté­se. Járásunkban erre példa le­het az, amelyet az aszódi nagyközség; közös tanács és a Petőfi Múzeum, a gödöllői vá­rosi tanács és a Hazafias Nép­front városi bizottsága kötött. Általánosságban elmondható, hogy ezekre a megállapodások­ra főként a tanácsok töreked­nek. Az együttműködések nyomán — rengeteg példa van rá — a szocialista brigádok ugyancsak rendszeres patroná- lóik az óvodáknak, az iskolák­nak, s egyáltalán: minden te­rületen lehet rájuk számítani. Gödöllőn a társadalmi munka tekintetében kiváltképp szép eredményeket lehet felmutat­ni. Az, hogy néhány esztendő­vel ezelőtt létrehozták a ta­nácstagi alapot, azt bizonyítja, hogy a lakosságot a tanács nemcsak segítő kézként kezeli, hanem fontos támasznak is tekinti. Öröm volt írni azokról a járda- és útépítési akciók­ról, utcahosszat végzett árok- tisztításokról, amelyket a gö­döllői tanácstagi körzetekben szerveztek. Kevesebb szó esett — méltatlanul — mindeddig városunk vállalatainak, üze­meinek és intézményeinek a városfejlesztésben való részvé­teléről. Pedig a számok bizo­nyítanák. A lakosság és az in­tézmények Gödöllőn 1974-ben csaknem 3,5 millió forint érté­kű társadalmi munkát végez­téit, s tavaly ez az összeg már duplájára emelkedett. Ha ezt tekintetbe vesszük, bizony nem is meglepő, hogy a Pest megyei városfejlesztési és szépítési versenyben a második hely ju­tott Gödöllőnek. De lépjünk a város határain túl, s megláthatjuk, hogy fal- vaink életében is egyre haté­konyabb erőkké nőnek az együttműködő felek. Csak egy példa; sokat írunk a községek útjairól, amelyekkel kapcsolat­ban sok panaszos levél érkezik szerkesztőségünkbe is. Az út­építések fontosságát mutatja, hogy minden faluban ünnep­nek számít — mint ahogy az lesz holnap Bagón — egy-egy rövid szakasz megnyitása. Egy- egy faluban talán nem mérhe­tő eléggé e területen a fejlődés, összességében mégis jelenté­keny útépítésről számolhat­nánk be. Az elmúlt tervidőszak­ban harmincnégy kilométernyi szilárd burkolatú járda ké­szült el járásunkban, s az épí­tési költség a lakosság mind lelkesebb társadalmi összefogá­sa nyomán jelentősen csökkent. Falvainkban egyre több óvodás gyermeket kell elhelyezni, s a községi tanácsok minden lehe­tőséget megragadnak, hogy bő­vítsék a régi intézményeket, vagy, mint ahogy ez sem ritka, újat építsenek. Az arány iga­zán imponáló: ma járásunk­ban az óvodás korú gyermekek 63 százalékának jut hely az in­tézményekben. További 225 gyermeket tudnak majd elhe­lyezni a jelenleg épülő és át­adás előtt álló óvodákban. Ami mindenütt azonos Ezekben a szép eredmények­ben nemcsak a tanácsoknak és a lakosságnak, hanem az együttműködő üzemeknek, vállalatoknak is nagy részük van. Az együttműködések ap­ró, de egy-egy faluban bizony nagyon is jelentős példával la­punkban is gyakran foglalko­zunk. Az elemzést lehetne mélyíte­ni, a példákat hosszan sorol­ni, mégis az egyszerűbb utat választjuk, és az alkotmányna­pi ünnepségek egy olyan moz­Sikeres volt a kedvezményes vásár TÖBB MINT MÁSFÉL MILLIÓS FORGALOM Augusztus 14-én zárult a Gödöllő és Vidéke ÁFÉSZ áruházában a kedvezményes nyári vásár. Az áruház öt osz­tályán egymillió-hatszázhat- vanhétezer forint értékben adták el a 30—40 százalékkal leértékelt árucikkeket. A ta­valyihoz képest 152 százalé­kos volt a nyári forgalom. A * tapasztalatok szerint a nyári férfiingek, a gyermek­es női kötöttáruk, frottírruhák és fürdőruhák voltak a legke­lendőbbek, a forgalom hatvan százalékát ezek tették ki. A méteráruosztályon a karton és selyem, valamint a nylon iránt volt a legnagyobb a kereslet. Ami a kartonanya­got illeti: a kiárusítandó há­romezerből mindössze ötven méternyi maradt meg. A far­meröltönyök, női kosztümök és bakfisruhák, a kemping­felszerelések, továbbá a szan­dálok mind elfogytak. F. B. zanatára hívjuk fel a figyelmet, amely mindenütt azonos. Mert minden esztendőben emlékeze­tes szép pillanat, amikor a nemzetit színű szalaggal átkö­tött kenyeret a területgazda in­tézmény vezetője: a tanácsel­nök veszi át. Mindenki nevé­ben. Fehér Béla Alkotmánynapi ünnepség az MGI-ben Pályázat — eredményhirdetés Alkotmánynapi ünnepséget tartottak 18-án, szerdán, a Mezőgazdasági Gépklsérleti Intézetben. Az ünnep jelen­tőségét Bakos István tudomá­nyos főosztályvezető méltatta. Szokás szerint ekkor hir­dették ki az úgynevezett realizált kutatási pályázat eredményét, amelyben azok­nak a kutatási témáknak a felelőseit jutalmazták, ame­lyeket legalább öt évvel ez­előtt zárták le, s amelyekkel a legeredményesebben segí­tették a mezőgazdaság gépesí­tését. A pályázatot Balázs Ferenc ügyvezető igazgatóhe­lyettes értékelte, ezt követően pedig egy kiváló dolgozó ki­tüntetést és igazgatói dicsé­reteket adott át. Az intézet kiváló dolgozója lett Papp Tamás tudományos munka­társ, igazgatói dicséretben pe­dig 22-en részesültek. Óvni a város parkjait, vizeit Természetvédelmi tennivalók Gödöllőn és a környékén A Pest megyei Természetvé­delmi Bizottság tavaly Gödöl­lőn megvizsgálta, hogy milyen feladataik vannak a táj termé­szetes állapotának megvédésé­ben. Az akkor meghatározott feladatok közül többet már megvalósítottak, amiben ré­sze van a helyi természetvé­delmi bizottságnak. A további tennivalókról beszélgettünk Balázs Istvánnal, a megyei ter­mészetvédelmi felügyelővel. — Tavaly, azon a jelentős novemberi tanácskozáson szed­tük először sorrendbe, hogy Gödöllőn a közvetlen környé­kén, milyen tennivalóink van­nak a tájvédelem érdekében — mondotta Balázs István. — A város természetvédelmi szem­pontból is értékes terület. Elég, ha csak a három hatalmas park­ra gondolunk, amelynek védelme elsőrendű közügy. Két évvel ezelőtt megnyitot­ták a közönség számára a Felső, vagy ahogy sokan ma is nevezik — a Kastély-parkot. Védetté akkor válik — ahogy azt a városi tanács kérte — ha feltüntetik, hogy milyen ritka természeti adottságok miatt van erre szükség. Dr. Jean- plong József, a Gödöllői Agrár- tudományi Egyetem docense szakmai leírást adott a Felső­park növényvilágáról és ennek alapján történik majd a dön­tés. Más tennivalók is vannak ennek érdekében, amelyeket már a városnak kell megolda­nia. A régi kastélyépületben most szociális otthon működik, azonkívül, lakóépületek is van­nak. Sokan állatot tartanak és nem megoldott a szemétszállí­tás. A szemeteléssel, a rongá­lással egyébként is sok a gon­dunk. Elég, ha az Erzsébet par­ki állapotokra utalunk, ahol vasárnaponként a természetvé­delmi bizottság tagjai szoktak felügyelni. Ennek a parknak a fel­újítására, helyrehozatalára jelentős összeget költöttek, szomorú, hogy rendjére, a fákra és a növényekre a kirán­dulók olyan kevéssé vigyáz­nak. Az a tapasztalat, hogy csak az átfutó látogatók ron­gálják a parkot. Persze, a vá­ros lakói is többet tehetnének az. Erzsébet park rendezettsé­géért. Ugyanígy védett területté kí­vánja nyilvánítani a város az Alsó-parkot, de ennek a meg­valósítására, illetve az értékek számbavételére csak akkor ke­rülhet sor, ha az ottani építke­zést már befejezték. A városi természetvédelmi bizottság jelenleg a nagyon szép, de elöregedett Ady Endre sétány fasorának a felújítását, készíti elő. Egyenként szemre­vételezik a törzseket, melyiket lehet az ismert eljárásokkal felújítani, meggyógyítani és melyiket kell kivágni. A kivá­gott fák helyére folyamatosan ültetik el az új csemetéket. Gödöllőn és közvetlen kör­nyékén a vízvédelemért is van j mit tenni. Nem messze a város- i határtól van a Duna—Tisza | közti vízválasztó. A Rákos még a Dunába viszi a vizeket, de a máriabesnyői Egres-patak a Galgán át már a Tiszába fut. Dr. Pápai Miklós, a termé­szetvédelmi bizottságon belül különösen nagy buzgalommal munkálkodik a Rákos-patak védelmében. Szorgalmazza, hogy a pa­takforrást rendezzék, akár­csak a másik patakeredőt az Űr-réten. Nemcsak Gödöllő határában, másutt is megtörténik, hogy afféle szeméttelepek keletkez­nek: engedély nélkül oda hord­ják ki a törmeléket, mint ahogy a péceli Várhegy mögöt­ti kiserdőt is elcsúfítják. k. m. Bontják a régit, készül az új Gödöllőn jó ütemben haladnak az alsóparki lakótélén építésével. Felvételünkön: Palla László és Andre Ferenc a Közép-magyarországi Közmű- és Mélyépítő Vállalat dolgozói a környék egyik régi betonútját bontják. Ifj. Fekete József felvétele Az aratástól a kenyérsütésig (2.) Ha az utolsót is megszegték A felszabadulás után alig akadt olyan ház Valkón, ahol ne lett volna kemence. Sahol kemence volt, ott a gazdasz- szony biztosan ismerte a ke­nyérsütés fortélyát is, ami eléggé nehéz munka volt. Hogy hetente hányszor kel­lett kenyeret sütni egy-egy asszonynak, azt két tényező határozta meg. Elsősorban a család létszáma, másodsorban a kemence nagysága. Sok né­pes család élt a faluban, s ezeknél a házaknál naponta be kellett fűteni a kemencé­be... A három-négy személy­ből álló családok viszont egy héten csak egyszer sütöttek kenyeret, ha a kemencébe hát kenyér pirulhatott egyidejű­leg.. Ez volt a nagy méretű. A kis méretű kemencében csak négy fért el. Míg a padló nem csepeg A tíz vagy még több sze­mélyt számláló családoknál több asszony is tudott kenye­ret sütni, de mindig ugyan­az fogott hozzá, s ha megbe­tegedett vagy egyéb ok miatt nem tehette, csak akkor sü­tött a másik. Tudományukat leányfejjel kellett elsajátíta­niuk, mert ha férjhezmenetel után az ifjú pár külön ház­ban kezdte meg az életet, a menyecskének nem illett az anyjához menni kenyérért. Az ilyen szerencsés helyzetben levő asszonyra hetente csak egy alkalommal nehezedett a sütés gondja, mert a nagy, ke­rek kenyerek sokszor nyolc­tíz napig is elegendőek vol­tak. Újabb sütésre csak ak­kor került sor, ha az utolsót is megszegték. így diktálta az egyéni érdek és a gazdaságos­ság. Ezért fogyasztották el a több napos kenyeret a módo­sabb házaknál is, mégpedig az utolsó morzsáig. A kenyérsütéshez már az előző este készülődtek. A gazdasszony bevitte a kony­hába a teknőt, s annyi szakajtó lisztet szitált bele, ahány kenyér befért a kemen­cébe. Azután a teknő egyik végét szabaddá tette, s elő­vette az előző sütés alkalmá­val meghagyott magkovászt, amit itt sütnivalónak nevez­tek és beleáztatta egy fazék langyos vízbe. A szétázott magkovásszal a teknő üres végében kevés kovászt kavart, s letakarta a teknőt sütőab­rosszal, ami kizárólag erre a célra használt közönséges le­pedő volt. Másnap reggel is­mét vizet melegített, amely­ben annyiszor fél marék sót o’dott fel, ahány kenyeret sü­tött. Amíg a víz melegedett, a ga-dasszony összekeverte a teknőben a lisztet és a ko­vászt, majd ráöntötte a lan­gyos sós vizet. Ezután követ­kezett a kenyérsütés legnehe­zebb és legfárasztóbb mozza­nata, a dagasztás. A gyakor­latlanoknak azt szokták mon­dani, hogy: addig dagassz lá­nyom, míg a padló nem cse­peg, akkor már biztos jó lesz! A padló ugyan nem cse­pegett, annál jobban a da­gasztó homlokáról a verejték. Különösen nyáron, amikor kendő nélkül is melege volt az illetőnek, hát még kendő­ben ! Pedig a kendő ilyenkor kötelező volt. Természetesen nem a tréfás mondás alapján döntötték el, mikor elég a dagasztásbói, hi­szen akkor sokan húsz perc után abbahagyhatták volna. Addig kellett nekiveselkedve gyúrni, dagasztani, amíg a ko­vász le nem vált a kézről. Ez a művelet általában egy órát igényelt, és többnyire megál­lás nélkül végezték. Tehát ha levált a kézről, abbahagyták a dagasztást, s a kovászt egy óra hosszáig állni hagyták a teknőben. Ez alatt az idő alatt fűtöttek be a kemencébe. Fű­tőanyagként többnyire szárat és szőlővenyigét, vagy ahogy itt mondják vinegét használ­tak. A begyújtás után annyi szakajtót sorakoztatott a gazd­asszony az asztalra, ahány kenyeret sütni akart, s eze­ket ruhaszalvétával kibélelte. Miből lett a vakarcs? Mikor a kovász már egy óra hosszáig állt, egy tányér­ral félretettek belőle a követ­kező sütéshez magkovásznak. A sütnivaló meghagyását nem illett elfelejteni, mert a külcsönkérőt kicsúfolták. A több't kiszakajtották, ami úgy történt, hogy a kovászból a teknő egyik végébe annyit húztak, amennyi egy kenyér­hez kellett, s addig forgatták, míg gömbölyű nem lett. Ezt szakajtóba tették,* s a tetejét meghintették liszttel. A sza­kajtós után összekaparták ka­nállal a maradékot, ami szin­tén szakajtóba került. Ebből lett a gyermekek kedvence, a vakarcs. Míg a szakajtóban keltek a kenyerek, a gazdasszony a tűzre ügyelt. A kellő fűtött­séget úgy állapították meg, hogy a téglával kirakott ke­mence alját a piszkafával kis­sé meg veregették, s annak szikráznia kellett. Ha nem szikrázott még tüzelni kellett. Ha a tészta megkelt és a kemence elérte a megfelelő hőfokot, szemvonóval kika­parták a parazsat és a hamut a kemence elé, vagy ha volt hamugödre a kemencének, ab­ba. A megkelt tésztát sütőla­páton berakták. A vakarcs tetejét betevés előtt megsóz­ták. A kamra rácsos polcán sorakoztak A kemence^ száját betámasz­tották a tévővel. Néhány he­lyen ezt sárból készítették, s gyakran eltörött. A vindófnit, a kemence ajtaját csak be­hajtották. A kenyerek kere­ken két óra hosszáig sültek, de közben meg-megnézték őket, hogy el ne égjenek. A tévőt azonban túlfűtés esetén sem volt szabad hosszabb ideig elvenni, mert kihűlt vol­na a kemence alja is. A fö­lösleges meleg elvezetésére külön nyílás szolgált, melyet dugónak nevezett agyagkoc­kával zártak el a kemence aj­taja fölött, és szükség esetén csak ezt kellett kihúzni a he­lyéről. Két óra alatt szép bar­nára sültek a kenyerek. A gazdasszony kihúzta a szem­vonóval őket, és hideg vízben megmosta. A kenyerek azután a kamra rácsos polcára sora­koztak fel, ahol jól szellőz­tek, s így óva voltak a pené­szedéstől. Öt évvel ezelőtt még akadt néhány ház Valkón is, ahol rászánta időnként magát a gazdasszony a sütésre, de az utóbbi három évben egyetlen helyen sem fűtöttek be e cél­ra. A finom, nagy, kerek ke nyerek nem bírtak továbl gurulni az idővel... Bene Mihály 4 * * t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents