Pest Megyi Hírlap, 1976. augusztus (20. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-15 / 193. szám
1976. AUGUSZTUS 15., VASÄRNAP Mtra Tg K/mtmf M ióta Vári Imréék elköltöztek a másodikról, Jancsi először járt kinn náluk a budai, domb- oldali kertben. — Egészen odáig a tiétek? — mutatott a távírópóznán túli cseréptető felé. Imre húga állt mellette. Ildin kezeslábas volt, világos- barna haját varkocsban hordta. — Aha — bólintott —, lefelé meg az útig. Pancsi figyelte. Tavasszal, amikor még fönn a padláson mászkáltak együtt, bámészkodtak a meredek tető járatain egyensúlyozó kéményseprő után, milyen kis csipisz volt ez a lány! Ildi váratlanul a ház felé fordult, s elkiáltotta magát: — Jancsi! Jancsi! — Nem vagyok süket. A kislány mulatott: — A kakasnak szóltam. Dülledő mellű, jól megtermett kakas kapirgált a diófák alatt, egy pillanatra fölfigyelt, előre nyújtott nyakkal kukorékolt. — Jancsinak hívják a kakast? Ildi porcelánkék szeme nagyra nyílt. — Miért ne hívhatnák Jancsinak? Most ért melléjük Imre, Vári Imre, aki nemrég csak áthajolt a Hajós utcai folyosó- korláton s lekiáltott: „Jancsi! Jancsi!” Ahogyan a húga most a kakasnak. Köpcös, rövid- nadrágos fiú lépkedett nyomában, arcából meredeken döfött előre orra. Rájuk biccentett. — Szia, Pipu — fogadta félvállról Ildi, aztán Imréhez fordult: — Jancsinak nem tetszik, hogy druszája a kakas. — Hülyeség ilyen nevet adni egy kakasnak — mondta Jancsi. Imre mosolygott: — Miért, minek kellene hívni? Jancsi Piput mustrálta, puha arcát, bizonytalan színű szemét, kivillanó, fémből pótolt metszőfogát. Most ez a srác lóg Imréékkel. A barátság is helyhez kötött. — Lipótnak —- vágta ki dacosan. Pipu göcögve nevetgélt: — Lipót. Az egy osztrák császár volt. — Kettő — legyintett Jancsi. — Mindegy, Lipót, az Lipót, kakasnak épp jó. Imre megkérdezte: — Mi bajod vele? — Az, hogy egy korcs dög. Madár, de elfelejtett repülni. És iszonyú büszke arra a ronda rikácsolására. Meg se tűrném! — Csak a tányérodon, mi? — mosolygott gúnyosan Pipu. — Rántva, uborkasalásával. — Ott sem. Madarat és hüllőt nem eszem. Imre gavallérosan vállon ölelte. VIDOR MIKLÓS: Kerti tragédia — No, hagyjuk az állattant, gyerünk diót verni! F él fejjel magasabb volt nála, azelőtt együtt jártak ki a Liszt Ferenc térre. De Jancsi most hiába kereste magában a régi, biztonságos érzést, mely akkor töltötte el, mikor három idegen srác belékötött, s Imre közbelépett, mielőtt megverték volna. Nem a mindennapos barát keze ez már a vállán, csak a kötelességtudó házigazdáé. A tornác előtti nagy diófa törzsének támasztva a hosszú verőrúd. Jancsi megemelte, s azonnal le is eresztette: — Ettől izomlázat kapni! — Sóhajtásra nem jön le a dió — bámult föl a rozsdás lombok közé szakértőn Pipu. Miért utálja ennyire ezt a répaorrú hólyagot? Imre a zörgős levelek közt kotorászott a verőfával. Szárazon, mint a ritkás jégeső, három szem koppant elébük burkostul. — Szedhetitek — szólt hátra, aztán odakínálta a verőru- dat Jancsinak: — Próbáld meg. Pipu a háttérben nevetgélt. ■— Nézd meg a heftijét — bökött Pipu orrára Imre. — Esküszöm, húsz forintért sem mérnék tele neki fagylalttal! Ildi elámult: — Minek valakinek az orrába fagylalt? Piput csöppet sem érdekelte a vita. Megszokta már, ha az orra került szóba, legolcsóbb úgy tennie, mint akinek semmi köze hozzá. Jancsi csüggedten bámészkodott a magasba: — Érdemes ennyit gürcölni pár vacak dióért? — Neked semmi se jó! — fortyant föl a kislány. — Sem a kakas, sem a dióverés! — Lőni kellene — mondta hirtelen Jancsi. — Flóberttel, mi? Légpuskával, mint a verebet! — röhögött csúnyán Pipu. Most menten képentörlöm, érezte Jancsi, aztán elfordult. — Marhaság ezzel a póznával bökdösni. Valami jó kis husáng kellene, amivel meghajítjuk. — Van a kertben — bólintott Imre. Szedtek néhány kampós, súlyosabb ágat, s nekifogtak. A három fiút elkapta a vadászösztön. Egyik-másik lövés csomóban szedte le a diót, de volt, amelyik csak száradó leveleket tépett le. Aztán a fölhajított fát egyszer csak hiába várták vissza. Keresztbefeküdt az ágak között, mintha maga is odanőtt volna. Nemsokára még két vörös háncsú meggyhusánggal szaporodott meg a diófa. TASNADI VARGA ÉVA: Játék Csak nap legyen, csak szél legyen tulipánból szőtt réteken, tücsökszekér repít oda, és annak sem lesz ostora. Csak nap legyen, csak szél legyen, ha újra jössz majd pénteken, kék csíkokat pingál a fény tárt ablakom tükör-szemén. Csak nap legyen, csak szél legyen, ezüstből lesz a késnyelem, só és kenyér az asztalon, rigószavad úgy hallgatom. Imrének jutott eszébe: — Lenn a nyári konyhánál lesz egy pár féltégla. Azzal kéne utánuk lőni! A ház csöndes volt. Lehullott róla a felnőttek szigorú tekintete. Erre a délutánra ősi lényegéhez vált hasonlóvá minden: búvóhely vagy eszköz lett, hogy a képzelet föloldja a rossz varázs alól. Fölhajították az első fél- téglát. Diót nem ért, de egy fiatal ágat elroppantott. Pipu bólintott: — Mindjárt más, ha van egy kis sodrása! Döngették a diófát. Szilán- kosan pattogott a háncsa, roppantak a gallyak, itt-ott dió is hullott közben, de alig veit már érdekes. A tégladarabok pörögve vágódtak a korona sűrűjébe, s félelmetes, merev zuhanással érkeztek vissza. — Vigyázz! Megy! — ennyit kiáltottak csak, s ki-ki ugrott hátra. Célzás nélkül, föl a magasba, aztán nyújtott nyakkal lesték, hol ér földet. — Mint az aknavető — magyarázta Imre. — Az sem távolságra, hanem magasságra való. Egyik tégladarab Ildi elé vágódott. A kislány ijedten hátrált. —• Hülyék! Mit csináltok? Senki sem hederített rá. A játékból dühös hajsza lett. Három van, ide-oda szökdellő alak a féltéglák időzített jégverésében. Kicsapta homlokukat a veríték, az elhajított bombák súlya izmukba merevült, de nem bírták már abbahagyni az ostromot. Föllá- zadt törpék, amint bosszút állnak az óriáson, mert magasba nőtt. I ldi idegenül bámulta őket. Lassan elhúzódott, arcát elgörbítette a félelem. És mégsem tudott szólni. A másik, a harmadik diófára gondolt, pár méternyivel arrébb, amelyek kívül maradtak a csatatéren. Mert kisebbek? Homályosan átderengétt benne a sors sejtelme, s az is, hogy nem segíthet. Akkor jött az a tégla. Kiszökött a függőleges irányból, íve elhajlott messze a korona mellett. Ildi összekapta magát, érezte, amint elzúg, s valahonnan a háta mögül fölrikácsolt a rémítő torokhang. De csak egy másodpercre. Utána lúdbőrző csend. Lefutott a hajlaton. Alig öt méternyire megpillantotta a saláták mellett kinyúlt kakast. Nyaka elejtve, egy halom összeesett toll az egész. Lecsukódott a szemhéja. Most először látta iszonyatosnak ő is. Aztán előbukkant a lejtőn a három fiú. Mintha megnőnének, szemközt a lefelé hajló nappal. Már ők is észrevették. Ott álltak körülötte. Ildi egyikről a másikra pillantott. Hirtelen hasonlóvá vált a három arc. Meghallotta Pipu hangját, nyúlósan, szűkölve: — Ö kezdte az egész marhaságot! Azért találta ki, hogy kicsinálhassa a kakast! Jancsi keze megrándult. Most telibe a répaorrú pofáját! Beletört a mozdulat. Mintha a kakas végvonaglását próbálná utánajátszani, amint a reflexek tehetetlenül kilökik magukból az életet. Ildi elrekedt a szorongástól: — Mi lesz itt, ha nagymama meglátja... Imre a merev tollcsomó fölé hajolt. Valami kifejezhetetie- nül lényeges veszett ki a kakasból. Beletompult agya a rettenetes különbségbe. Lassan visszafordult, ugyanezt a fölfedezést kereste a többiek arcán. Pipu kitolta hasát, rábökött a döglött madárra: — Most legalább fölébe írhatod, hogy Lipót! Imre oda’éoett hozzá, megmarkolta ingét. — Kuss. — Mit akarsz tőlem, én... — Azt mondtam, kuss. — Az ingről lepattant egy gomb, Pipu behúzta nyakát, s húnyt szemmel várta a lezúduló pofont. A pillanat kieresztett. Imre hangját hallotta tagoltan: — Én dobtam agyon. Most pedig mehetsz haza. — Elengedte, s mert a köpcös fiú még mindig nem mozdult, rákiáltott:— Nem értetted? Eredj! P ipu elindult a lépcsőkön. Egyenletes lépteiben érződött a megsiiketült ámulat. Már csak a törzsét látták, aztán derékig, nyakig nyelte el a domboldal. — Most mi lesz? — szólalt meg suttogva Ildi. — Semmi. — De az nem lehet — találta meg a hangját Jancsi. Imre parancsolóan vállára tette kezét: — Az én dolgom. A kislány leguggolt, hogy fölemelje a kakast. Az előbb még semmi nyomot nem fedezett föl, most egyszerre merő vér lett a keze. Undorodva visszapottyantotta, s egyre gyorsuló iramban eltűnt az ágy ások közt. Hosszú árnyék húzódott utána. Jancsi megkérdezte: — Miért vállaltad? — Így egyszerűbb, nem? — Imre mosolya mintha szürke acélhálón keresztül érkezne. Jancsi megrázta a fejét: — Nem fogadom el. Megmondom nagyanyádnak. — Hülye vagy. — Jobb, ha ez a répaorrú trombitálja ki? — Szétverem a fejét. — Ildi is tudja. — Rosszul tudja. A kakast egy tégla vágta agyon, értetted? Jancsi elrántotta vállát Imre kezel alól. Ügy álltak szemben, mint az ellenségek. Lassan lesütötte szemét. Érezte, ő a gyengébb. — Elmegyek — nyögte ki végre. Elindult a lépcsőkön, amerre az előbb Pipu kacsázott végig. L enn, a kerítés aljában megállt, de nem nézett vissza. Ügy akarta elvinni magában a kertet a kakas hullájával, hogy már tudta: háta mögött a szégyen vágja be a kaput. Vendéglő az utcán Révész Napsugár rajza MEZEI ANDRÁS: Tudod már... Tudod már, hogy a legelső, az a harc volt a végső. Győztél. Angyalod elbukott. Amit tudtál, csak azt tudod. Amit hittél, csak azt hiszed. A tündér tetemét viszed: egy-küldetésű életed himnuszát. Ezüst csontjait. BABA MIHÁLY: Meditáció Hajnalban az eső eleredt, cérnaszálaival a földhöz kötötte a felleget. A csatorna-szájak, mint tikkadt vándorok, nyelték az ég vizét. 1OLDALÁGI PÁL: Hamlet Az bizonyos, hogy elgyötörte minden; amit látott, hallott, egy másik szinten jelentkezett és foglalt fészket nála: apja szelleme megjelent a bástya falán, a bosszút, tőle követelve; hogy igaz volt, ki válaszolna erre, mert képzeletében összefonódtak az álomképek a gyűlölt valónak részleteivel; végletekig elvitt tűnődései után többé nem hitt Oféliában sem, a bosszúállás volt számára az egyedüli tárház; széthullt világában ez volt a veszte: egy mérgezett hegyű kard megsebezte. 1 Pistával 1965-ben ismerkedtem • meg egy kéthetes továbbképző tanfolyamon. Ö Tatabányáról jött. 22 éves volt és rendkívül szimpatikus fiú. Magas, fekete, nagydumás, amolyan lányok kedvence. Utólag bevallom, irigyeltem is. Mindig sikere volt. Percek aiatt le tudta Venni a lábáról a legzárkó- zottabb kislányt is. Bárhová ment, mindenhol lányokkal ismerkedett és kalandjait fennhangon mesélte. Az utcai ismerkedésre egy nem túl eredeti, de ragyogóan kivitelezett módszere volt. Ha meglátott egy csinos kislányt, utána ment, a legártatlanabb mozdulattal átölelte a vállát, s harsány örömmel üdvözölte. — Szervusz, Marika! A hangjából érződött, hogy legalább tíz éve ismerősök. Amikor szembefordultak egymással, ás a kiválasztott megdöbbenésében tiltakozni is alig tudott, és a barátom a nagyvilági férfi modorában kért bocsánatot, említést tett nagy szerelméről, akivel néhány napja veszett össze egy semmiségen, s aki a megtévesztésig hasonlít a kiválasztottra, őszintén röstellte magát, és — és a folytatásról — ami általában egy közösen elfogyasztott kávé és egy, már nem véletlen találkozás megbeszélése volt — másnap értesültem. így történt ez most is. A továbbképzés Találkozások utolsó napján a foglalkozás már délelőtt 11-kor befejeződött. Pista vonata csak délután indult. Beültünk a Tavasz presz- szóba, majd a sörözést megunva a Körúton sétáltunk. Egyszer váratlanul megérintette a karom. — Várj csak! S elindult a sportüzlet kirakata felé, ahol egy szemre való, szőke, hosszú hajú lány bámészkodott. Barátságosan átölelte a vállát... Lejátszódott az általam már jól ismert jelenet... Tegnap a Nyugati felé jártam. S egyszer. mint egy varázslat, szembe jött velem. Karján a ragyogó asszonnyá érett szőke kislány. Két, nyolcéves forma, virgonc kisfiút vezettek. Ikrek. 2 Ácsorogtam az Emke előtt, s úgy • csináltam, mintha nagy-nagy érdeklődéssel figyelném a valami módon délelőtti szabad időt szerzett emberek tarka nyüzsgését. Valójában ali- biácsorgás volt, mert nem tudtam eldönteni, mit csináljak, merre induljak. Az emberek úgy mentek el előttem, mint akik határozott elgondolással, valami biztos cél felé igyekeznek. A két, egymással szembe érkező, negyvenöt év körüli férfit is csak akkor vettem észre, amikor már találkoztak, éppen előttem. Az aluljáróból jövő széles mosollyal, nagy karlandítéssel üdvözölte a másikat, s amikor az nem nyújtotta a kezét, barátságosan vállon veregette. — Szervusz, öregem! Hát meg sem ismersz! Nem emlékszel arra a húsz év előtti szilveszterre? A Fényben! No ugye! Micsoda szilveszter volt! Azt a nő egyébként nem vettem el. Ne haragúd öreg, de csak később tudtam meg, hog' a te menyasszonyod. Tudod, ahogy meg láttam, azonnal beleestem. Olyan volt mint egy villámcsapás. De csak egy hónapig jártunk együtt. Nem sokkal később megnősültem. Van három srácorr illetve a legidősebb lány tavaly men férjhez. Én mondtam neki, hogy gyéréi még, hogy ráér, de ezeknek a mai fiataloknak beszélhet az ember. A vöm nagyon rendes fiú, egyébként autószerelő és marha jól keres. Van egy kertes házuk, kis műhely, dől a dollár! Ahogy elköltöztek, átrendeztük a lakást. A két srác még otthon van. övék az egyik szoba, a másikban mi vagyunk az asz- szonnval. Igaz is! Meglátogathatnál egyszer. Tényleg, gyere el. Ugye megígéred? A másik csak nézett tágra nyílt szemekkel, csodálkozó arccal, majd megszólalt: — Aha — és továbbindult. Országhegyi Károly
