Pest Megyi Hírlap, 1976. július (20. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-04 / 157. szám
1976. JÚLIUS 4., VASÄRNAP ic vem *mt 0SM n sr/Orirm 7 NÁNÁSI ZSOLT: Variak BADO CZ Y MAKI A ILLUSZTRÁCIÓ JA Füstfelhők vonulnak a terasz felé ködként csapódnak az ajtónak Némelyik nem vigyáz s mint Többhetes halott a nyári melegben Visszatekint és örökre eltűnik Bomló szemem elől Várlak Néha összetörik egy pohár A pincérlány szó nélkül söpri fel Néhol harsány kacagás Gyufaszálak sercegése, millió zaj Népesíti be a fogasokra akasztott Vágyakozó Embereket Várlak Az állomásról vonatok sípjele Udvözítőleg olvad a zajba Nem jössz Lelkem már alázatosan vár téged Láva álmaim égetnek Várlak Várlak Feltüzesedett parázsként kit Elfelejtett élesztgetni a szerelem Hát ezért várlak Hogy felgyúljak és benneégjek. | Ahogy —az út elhagyja a I várost, erős kanyart vesz jobbTRENCSÉNYl IMRE: ra, rögtön utána balra fordul Szelíd emelkedő után kettős bukkanó következik, ezek után jön a célegyenesnek nevezett több kilométernyi sima útszakasz. Itt nem múlik el nap karambol nélkül. Futó doktor napjában kétszer teszi meg az utat. Már ahogy a kórház előtt várakozik, hogy kihajthasson a főútvonalra, fogadásokat köt magában az elrobogó gépkocsikra: melyik melyikkel fog találkozni, melyik fog a maga erejéből a szántásban landolni. Korántsem cinizmus ez nála, legfeljebb enyhe szakmai ártalom. Futó doktor ugyanis a megyei kórház ideg- gyógyásza, és legjobban fájlalja, hogy még senki sem kért tőle tanácsot: beüljön-e a volán mögé. Megesett már, hogy hordágyon látta viszont, akire fogadott. Nem érzett ilyenkor diadalt. Még csak elégtételt sem. Egyszóval, egészséges in- dulatú ember volt. Csakhát napjában kétszer neki is be kellett állnia a sorba. Gondterheltebb volt annál, mintsem rendszámokat, matricákat és ablakban fityegő mütyüröket jegyezzen meg — néhány állandó útitársat mégis ismert már. Előzéseikről, fékezéseikről, vánszorgá- sukról, kiszámítható kiszámíthatatlanságukról, vagy éppen kürthangjukról. Mert olyanok is voltak, akik ügyességük helyett a kürtjüket használták.-------------------r ő az ügyességet, I Tisztelte | a merészséget-------------------- is — ha a kettő ta lálkozott. Maga is szerette a lendületet. Ugyanakkor szigorúan ügyelt a sportszerűségre. Több százezer kilomé- tei-t futott le koccanás nélkül, és eddig mindenhová időben ért. Erre volt büszke, nem a kocsimárkájára. Harmadik Wartburgját taposta. Ma korábban végzett a kórházban. Át akarta még egyszer gondolni másnapi bírósági szakvéleményét. — Az apagyilkos, aki tudatzavarban kapja elő a borjúkötelet! Agyrém! De az ügyvéd bevághat huszonegyre! Vagy sikerül, vagy nem! A felelősség úgyis az elmeszakértőé!... Célegyenes Végre kikanyarodhatott a kórház elől, és besorolhatott a többiek közé, akik már magánéletük felé robogtak, pillanatok alatt kiszálltak fejéből a borjúköteles ügy részletei. Nem a vezetés kötötte le. Ezen már régen túl volt. Diákkorában elkezdett még egy játékot, a vonaton, amikor szünidőkre hazautazgatott. Először csak foglalkozásukat próbálta kitalálni útitársainak. Azután jellemükre következtetett. Otthoni, munkahelyi viselkedésüket igyekezett elképzelni. Játszotta ezt akkor is, amikor már kocsival járt, és hivatásból kellett emberek tucatjait kifaggatnia legbelsőbb dolgaikról. Annyiban módosult a játék, hogy egy-két másodperces, elsuhanó benyomásokból rajzolta meg az arcképeket. — Vadbarom, így taposod a munkatársaidat is?! — nézett egy keskenyszájú akarnok után, aki csaknem árokba szorította az előtte haladó motorost. — Te meg inkább maradtál volna alkoholista — pillantott be egy vadonatúj Polski ablakán, melynek tempója és nyomvonala az ökröt juttatta eszébe. — Az ujjunk sem egyforma — mosolyodott el. — Az öregeknek van igazuk, mit mérgelődjön az ember?! j-----------;-------r komolyabb baj, I Ma sincs | ha már az el•--------------------ső kanyartól ni ncs az a dugó. Egyre lassabban haladt a sor. Fékezés — huzatás! Fékezés — huzatás! — Ez van, nem lehet mit tenni, ki kell várni — nyugtatgatta magát. — Ha mindenki türelemmel vár a sorára, idővel mindenki hazaér. A mai karambol már megvolt. Bizonyára ott vannak a mentők valahol a kanyaron túl. Gyerünk, drága embertársaim, ne bámészkodjunk, holnap is lesz karambol!... Hiénák! — tette aztán hozzá, csak hogy telSzovjet-azerbajdzsán író. 1938-ban született Bakuban. Apja, anyja híres költő. Több novelláskötet és kisregény szerzője. Fehér kikötő című regénye magya- 'ul is megjelent. Tlogy mi a dolgom? Betfe- szem és kiadom a kabátokat. Közben megállók a fogasok mellett. A hivatalban sok az ember. Képtelenség mindenkit számontartani. No meg mikor? Az embernek leszakad a lába, annyit lót-fut a holmikkal. Sokféle ember fordul meg itt nap-nap után, de a kabátját, azt egytől egyig mindnek ismerem. Tudom, kié milyen; az egyiké ilyen, a másiké megint más. Ahányan vannak, annyiféle a kabát is — a szabása, a vonala, ahogy mostanság mondják... Szám nélkül se keverem össze. Hogy én hét év alatt mit ösz- szedédelgettem a mindenféle kabátokat, naphosszat futkostam velük! Hát persze hogy emlékszik az ember. Tán el se hiszed, de azt is tudom, kinek a kabátját hová akasszam. Nézem,, hát ezek például együtt jönnek, együtt mennek. No. hová akasztom őket? Persze, hogy egymás mellé. De nem is erről akartam. .. 'Történt itt egy dolog Bár hát valójában nem is történt semmi, egyszerűen csak... Látod azt a helyet, ahol az a bőrkabát lóg? No, arra a helyre úgy két-három évvel ezelőtt mindig két kabátot szoktam akasztani. Az egyik, most is emlékszem, egy vadonatúj világosdrapp volt. A másik meg fekete férfikabát. Agyonhordott, kopottas ujjú... Itt lógtak nálam egész nap. Reggel együtt vettem be őket, este meg együtt adtam ki. Ha meg előfordult, hogy nem jöttek, hát árválkodott a fogas. Úgy gondolom, ezek még betegek is együtt voltak. Nem törtem én, fiam, a fejemet, kik ezek egymásnak, férj-feleség, vagy mi egyéb, de egy biztos, elválaszthatatlanok voltak! Emlékszem, a férfi fehér sálat viselt, ismered, olyan feANAR: Egy ruhatárosnő elbeszélése hér gyapjúsálat; épp, mint a tied, fiacskám, épp, mint a tied. Leveszi, és csak úgy begyömöszöli a zsebébe... Ha meg hideg volt az idő, vagy esett, a sálat mindig a női kabáttal együtt vettem be... Előbb a nőit adta be, a világosat, azt akasztottam alulra, felülre meg a férfiét. Elnéztem párszor, hát tisztára mint az eleven emberek! Átöleli a fekete a női kabátot, beborítja. Mintha a gonosz pillantásoktól védené. így volt ez velük — mindig csak együtt. Ha korábban jöttek munkába, ha elkéstek — az ő helyük csak az övék. Megesett, hogy olyan tömeg volt, olyan nyüzsgés, hogy mindenki holmijának nem is jutott hely. De ha az enyimeket nem láttam is, azért a helyüket titokban csak szabadon hagytam... Magam sem tudom, miért... Nem volt szívem! ’V olt akkoriban még egy ka’ bát, amit ugyanígy szemmel tartottam. Szintén férfi- kabát, barna. Ez mindig magában lógott. Jön, nem néz se jobbra, se balra, lelöki, és már megy is a dolgára. Egyedül járt. Egymaga jött, egymaga ment. Se barátja, se ismerőse, senkije se volt. Szép volt a kabát, új, drága szövetből. Az ilyent megjegyzi az ember. Valahogyan leszakadt egyszer az akasztója — csak fognia’ kellett volna tűt meg cérnát, igazán nem nagy dolog — de nem! Tiszta gyötrelem lett az életem vele. Bárhogy akasztottam föl, folyton leesett a földre. Szóltam neki, kértem... másnap megint minden ugyanúgy volt, maradt a régiben.... Nem nagy ügy persze, de attól függ. kinek. Ez meg, úgy látszik, soha életében nem vett még tűt a kezébe... No, elfogyott a türelem, fogtam, megvarrtam magam... így telt-múlt az idő. Egy szép napon... emlékszem, rengeteg volt az ember, mindenki sietett, innen az ajtóig állt a sor. Alig győztem. Mert igaz is — minél előbb el kell venni az emberektől a holmijukat, hogy ne legyen itt tolongás, meg a számokat sem szabad eltévesztenem, nehogy rendetlenség legyen. Kifulladtam, a lábom is alig éreztem. Aztán nézek, hát mintha csendesedne. No, gondolom, hála isten... legalább kifújhatom magam. Leültem oldalt, hát egyszerre — uramisten, sietségemben mégiscsak megtévedtem, ezeket az enyémeket kétfelé akasztottam. A kis drapp a barnával van. Ó te ostoba, mondom magamban. Odamentem megnéztem: talán a feketét tettem a barna helyére? Látom, bizony tévedtem, üres, üres a fogas. Másnap ugyanaz. Aztán szintén... \ ztán látom, megjött! A másik, a fekete kabátos. Beadja a kabátját... Mit volt mit tennem, fiacskám, fölakasztottam egymagában. Mégsem akaszthatok egy helyre három kabátot! Az idő meg rossz volt: apró szemű eső szemetelt. Ez ha reggel elkezdi estig se hagyja abba. Még csak meg sem áztat istenigazából, csak kellemetlen. A kabátja mindenkinek száraz volt, legföljebb a az ujjai nyirko- sodtak át. Ezé meg — facsarni lehetett belőle a vizet! Nincs egy tenyérnyi száraz hely rajta. No, az idő múlik, így telt el egy hónap. Minden változatlan. Ahogy azon a napon elkezdődött. Kezdtem hozzászokni. Hát egyszer megszólít amaz, a fekete kabátos. Körül persze senki. Nagyon kérem — mondja —, adja ide azt a kabátot, legalább egy pillanatra. És mutatja a kis drappot. "CM am, tudod milyen remd- í szer van itt. Ki milyen számot ad ide, azt a kabátot kapja. Ha az édes testvérem jön, szám nélkül azét sem adhatom ki. Más kabátját pedig — arról beszélni is kár! Itt meg az isten tudja, mi történt velem. Nézem, hogy gyötrődik, sajnálkozom magamban: eh, kedveském, mit akarsz nézni rajta? Ha nézed, ha nem, úgysem változtathatsz semmin. Különben, úgy látszik, így kell ennek lennie. Neki egy szót sem szóltam, hanem mentem és levettem a fogasról a kabátot. Rendben van, gondolom. Fogta és csak nézte, nézte... aztán visszaadta. Köszönöm — mondta. És elment. Többet aztán nem is láttam. Vándor Anna fordítása jen az idő. Mert ilyenkor rettentő lassan vánszorog. Szerette ő az embereket — Sakálok — amennyire kell, no de az alkalom szülte tömeg passzióit hidegen szemlélte. Félórája sodródott már az araszoló-tekergő szörnyeteg kénye szerint. Néha már-már úgy érezte, ki kellene vágódnia, bőgetni a motort, nyomni a kürtöt, aztán lesz, ami lesz... — Türelem, doktor úr, türelem, ki mutasson jó példát ennek a kezdő népségnek?!... Egyszercsak észrevette, hogy már jó ideje nem nyúlt a sebességváltóhoz. A kocsisor lassan, de egyenletesen gördül előre. Mintha még növekedne is a tempó! — Hisz ez már a célegyenes! — Mégsem érez megkönyebbülést, amikor elhalad az akadály mellett. Nem volt még meg a mai karambol. Csak egy kátyút kerülgettek. A piros Opel és a szürke Volga szinte egyazon pillanatban ugrott ki a sorból. Dühös kürtkoncert zendült fel a nyomukban. — Én is vagyok olyan Okostóni — gondolta —, hogy kivágok a vakvilágba, aztán majd csak beenged valaki!---------------------j-maga sem tudI A doktor | ta volna meg- --------------------- mondani, melyik fajtát gyűlöli jobban. Az elkényeztetett menőt, aki visz- szaél a többiek emberségével, vagy azt a behúzott nyakú pu- hányt, aki szarvat ad a menőknek. — Ne eresszétek! — vinnyogta magában, és rátapadt az előtte haladó Zsiga lökhárítójára. Felvillant benne a remény: lesz annyi tartás a többiekben is, hogy szorosabbra zárkózzanak. Jobb lábfeje úgy feszült előre, mintha saját akaratát akarná az egész oszlopba préselni. — Emberek, uraim, barátaim! Ez a pofás kandúr legalább háromszor gázolt,, ő se tudja, hányszor ütközött, mindig megúszta! Verekszik is! Ha baj van, úgy dorombol, Főnök, így, főnök úgy!... Legalább egyszer, „könyörgöm, legalább ejyszer hadd törje össze a pofáját!... M a ga sem vette észre, hogyan került a bak»! dali sorba, de már vagy ö*en-hatan hajtottak a két vadorzó nyomában. Már csak azt bánta: nem elsőnek ugrott utánuk. A Volgának közben sikerült a törvényes sor elejére állnia. — Mindegy — gondolta Futó doktor. — Ezzel a Vigyorgójani- val kár is huzakodui. Most a másik vadorzó nyomta a kürtöt. Az opeles muksó önelégült ábrázata, mint valami céltábla, lebegett elűzhe- tetlenül áz orvos előtt. Annál inkább bőszítette, mert távolról is megérezte gőgös törte- tése mögött a gyávaságot Nyomta Futó doktor is a gázpedált. Agya lázasan kombinált. — Ha előttem ez a sertés jobban menne, megelőzhetném ezt a furgont itt mellettem, aztán jobbról lelépném ezt itt, de nem megy, az istennek sem megy, egyik sem megy, pedig akkor már csak három szemétláda választana el a piros Opeltól! Megkérdezném az ápolt kezű bárherceget, hová siet, mikor nyitnak még?!... De ez itt nem megy előttem!:.. A rohadt vámcsaló meg már pofátlanul jobbra villog, mert már tudja, hogy a motoros inkább az árokba megy... De ez a vén trabantos is engedi, mert nincs benne emberi tartás! Lennék csak én a helyében, majd belapítanám a szép, fényes oldalát!... De ez a hólyagfejű ül itt előttem... Most emberedre találtál!... — Futó doktor előredőlt, mint a tévé előtt, amikor a mi csatárunk tör előre. — De hiszen ez a Volga! Nem engedi, hiába tülköl! Ez az, fiú! Így kell ezt, bizonyisten, ha egyszer én is sofőrt fogadnék!...----------------- tűnt fel szemből I Ekk or I a teherautó. — -----------------Bárcsak neki menne! — villant át az orvos agyán, de rögtön meg is hökkent: — Ilyen rövid az út a borjúkötélig?... Mi nt a bombarobbanás, úgy világította be vörössel az esti ; szürkületben kanyargó utat a féklámpák hirtelen felvillanó fénye. A Volga fékezett elsőnek, hogy maga elé engedje a halálra rémült opelos muksót. A jobb oldali sor enyhén megrándult, majd tovább húzott. Aki azonban eddig az Opelt követte, most váratlanul találta szemben magát a teherautóval, és hirtelen taposott a fékbe. Futó doktor két ütést érzett. Egyiket elölről, a másikat hátulról. Rögtön utána géppuskasorozatot hallott. Szempillantás alatt eljutott a tudatáig, hogy ez a saját motorja — leszakadt a hangtompító. A motor követelőén porolt, a sor pedig egymásba csúszott, mint a befagyott folyón a jégtáblák. A vadorzók és a behúzott nyakúak tovább is^koltak, hogy aprócska ponttá váljanak, majd teljesen eltűnjenek a célegyenesben, a Wartburg pedig itt remegett, befalazva, tehetett enü. Futó doktor hátrafelé próbálkozott. Dühös kürtölést, kiáltozást hallott. — Mindennek ez a sertés az oka itt, előttem! — hördült fel, és ő is megnyomta a kürtöt. — Észnél van; ember? — vágódott ki sápadtan az előtte álló kocsiból egy remegő szájú alak. A doktor gázt adott, hogy elsöpörje maga elől az akadályokat. Egyre többen kiáltoztak be az ablakán, rángatták a kipattant ajtókat. Eltorzult aggyal ugrott az úttestre. — Elismeri, vagy hívjunk rendőrt? — kérdeze a remegő szájú. Ököllel akart nekimenni. Lefogták. — Ha ideges, apám, vizsgáltassa meg magát — dörmögte a tagbaszakadt bányász, aki hátulról szaladt belé, azután legyintett, és nekifeszült, hogy szétválassza a Zaporozsec elejét a Wartburg hátuljától. :--------------------------r nyújtotta I Alvajáróként | át a be--------------------------- tétlapot Fu tó doktor. Mikor kissé magához tért, egyedül volt az országúton. Bevert orrú Wartburgja pironkodva állt a jobb oldali útpadkán. A szélvédőn, az ablaktörlő lapátok alatt három cédula. Egyik karosszéria- javítást ajánott, másik visszapillantó tükröket, a harmadik pedig autórádiók szakszerű beszerelését. Egyik alkalommal, amikor a gazdag angol lady afrikai körúton tartózkodott, saját tulajdonában lévő csimpánza kihasználta a kedvező alkalmat, megszökött tőle, és visszatért majomismerőseihez. — Szóval visszajöttél — szögezték le a majmok, miután felültek egy baobab fa ágaira. — Amint látjátok — válaszolt a csimpánz. — De hát hová lett az én... — Jusson eszedbe, túl sokáig voltál távol — figyelmeztették a többiek. — Várt rád egy darabig a párod, várt, aztán máshoz szegődött a közeli erdőbe. De mesélj, mi- újság ott az embereknél? Hogyan élnek? — Nem mondhatnám, hogy túl jól. — Már miért ne? — Hát például, ha. ti találtok egy alkalmas fát, rögtön letelepedtek ágai között. Az embereknek viszont csak kőbőt ösz- szetákolt lakhelyeik vannak. — Szegények — sóhajtott az egyik ismerős. — Bizonyára nagyon rossz nekik azokban a kényelmetlen lyukakban. F SESUN: Nézőpont — De még mennyire? — szögezte le határozottan a csimpánz. — Ezekből a vacak lyukakból olyan unottan mennek át még vacakabb lyukakba, hogy arái beszélni sem érdemes. — De hát miért? — Nem tudom pontosan megmagyarázni, de az én volt gazdasszonyom szerint, ahogy tőle hallottam, azért, hogy táplálékhoz jussanak. — Na, ez nagy marhaság — vélekedett a legfelső ágon ülő majom. — Hogy a csodába lehet egyik lyukból a másikba átmenve ennivalót találni? — Tudjátok, ott minden másképpen van — magyarázta a civilizált majom. — Náluk semmi sem úgy van, mint nálunk. — Hm, és ettől függetlenül jól érzik magukat? — De még mennyire! Betérnek a főlyukba, rögtön letelepednek egy dobozfélére, rámerednek egy másik, kisebb dobozra, és nézik, nézik, pisszenés nélkül. Hát élet ez, mondjátok? Van úgy, hogy megisznak valamit, aztán ok nélkül vihogni kezdenek. — Különös — jegyezte meg egy másik majom. — Nekem sohasem kell innom ahhoz, hogy jókedvem kerekedjen. — Á, ti nem értitek ezt. Ezek nem vizet, hanem egészen másvalamit isznak. — És valódi erdőben járkálnak legalább? — Ö, ritkán, nagyon ritkán, hisz ott nem tudnának fészket csinálni maguknak. — De hát miért nem? — Ahhoz nagyon idétlené,.. Bevallom nektek, még futni sem tudnak rendesen, ezért örökké vasdobozokban utaznak ... — Nahát! És ezt nevezitek evolúciónak? — dörmögte bosszúsan a legöregebb sebhelyes, hím majom. — Hát ebben az esetben ki valójában a majom: mi vagy ők? Baraté Rozália fordítása á i
