Pest Megyi Hírlap, 1976. július (20. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-18 / 169. szám

1976. JÚLIUS 18., VASÁRNAP TV-FIGYELŐ Nyári bolondságok. Azok voltaik bizony, nyári bolond­ságok! Mégpedig olyan vidá­mak, hogy az ember el-el- -könnyezte magát nevelté­ben... Hogyan sikerült ilyen jól ez a műsor? / Titka az önfeledt játékosság. Ez most tényleg játék volt a játékért, nem kényszeredett, feszült vitákkal terhes pont­szer zősdi. Egri János a műsor kitalá­lója, magszerkesztője és na­gyon. ügyes játékvezetője any- nyi remek ötlettel építette fel a maga versenyét, hogy egy hasonló, régebbi, több részes soroziat a faléből is jól meg­élt volna. Négy tévébemxmdónő, négy színész, négy sportoló, négy öttusázó, négy tévériporter és négy tánedalénekes — ők bo­hóckodtak végig ezt a verő­fényes napsütésiben felvett sö­tét esti műsort. Mi mindent keljett csinálniuk! Vén Sko­dákkal bobozni, kisbiciklivel pingponglabdát lopni, argen­tin tangóra hajladozni és így tovább ... Még újragondolni is jó eztt a kedves butaságot! Kedves butaság? Nem volt azért minden percben az, mert például a bemondónak ugyan­csak pörgethették a nyelvü­ket, míg a remek szövegparó­diákat végigolvasták. Vagy az egykori öttusázók díjlovaglá­sa — hát azért az is sport volt a javából! És voltaképpen ettől a sok­féleségtől, sokműfajúságtól lett igazán érdekes ez a já­ték. Meg attól, hogy jókedvű emberek játszottak! Itt most nem volt kikacsintés, ráját­szás, népsízerűséghajhászás; semmi ilyen kellemkedő póz nem zavarta ezt a nagyon jól kitalált és nagyon jól meg­csinált nyári bolondságot. Hogy végül is a bábolnai, a nádudvari, a tatabányai és a l győri színekben versenyzők ' melyik csapata nyert? Ha volt verseny, amelyben a részvé­tel a fontos és nem a győze­lem — hát ezt a péntek es­tit tényleg annak minősíthet­jük. Nagyon ügyes ez a játék- szerkezet — jó lenne a. folyta­tását is látni! Műsorszerkesztés. E sok di­csérő szó után egy — úgy véljük: jogos — kérdés kö­vetkezik: ha így tudja szol­gálni a tévé a nézők szórako­zását, miért nem fordít na­gyobb gondot a napi műsorok megszerkesztésére ? Itt van. mindjárt ez a pén­tek este! Láttuk — tényleg párás szemmel végigkacagtuk — ezt a kedves játékot, és amikor mindenki nyújtózkod­ni kezdett, szellőzni indult, szánté egyetlen percnyi szü­net nélkül következett a fel­írás, amely a Közös dolgaink­nak, ennek a nagyon fontos és nagyon közérdekű vitasoro­zatnak az összefoglaló adását jelezte. Vajon ki tudott e hahotá- zás után azonnal áthangolód­ni, s úgy odafigyelni, ahogy oda kellett volna figyelni Ba­logh Mária műsorára? Eny­hén szólva agyonvágták ezita fontos eszmecserét. Sajnos máskor is így van ez! Nem. ok nélkül berzenkedik a tévéikritika a műsorszerkesz­tés bakugrásai ellen. A Film Színház Muzsika legfrissebb száma is erről ír. Miért nem lazább a napi programok szerkezete? — kérdezi. Miért nem hagyják lélegezni? A Száz férfi egy kislány után mi'ért kezdik pörgetni azon­nal a néptáncsorozat filmjét? A néző e vonatkozásban is több tapintatot, nagyobb fi­gyelmet kíván! Akácz László Nagy Lászlót a nemzetközi Boícv-díjjal tüntettek ki A külföldi íróknak adható legmagasabb, bolgár irodalmi elismeréssel, a forradalmár költő halálának 100. évfordu­lója tiszteletére alapított nem­zetközi Botev-díjjal tüntették ki Nagy Lászlót. A Bolgár Államtanács alapította magas díj odaítélése alkalmából Fo­dor Zsivkov, a Bolgár Kom­munista Párt Központi Bi­zottságának első tikára, a Bolgár Népköztársaság Állam­tanácsának elnöke levélben üdvözölte Nagy Lászlót, a bol­gár líra és népköltészet hiva­tott magyar tolmácsolóját. Mérlegm úze u m A Hódmezővásárhelyi Met- ripond Mérleggyár fennállásá­nak közelgő negyedszázados évfordulójára mérlegmúzeu­mot létesítenek a vállalat KlSZ-fiataljai. Nemrégiben gyűjtési akciót kezdeményez­tek. A fiatalok vállalták, hogy felkutatnak régi mérlegeket. Külön kategóriába sorolják a vállalat megalakulása óta ott készült sokszáz fajta mérő­eszközt, s azokról, amelyeket már nem gyártanak, s felku­tatni sem tudják, valósághű modelleket készítenek. A gyűj töakció alig kezdődött meg, s máris mintegy félszáz ,mér­legmatuzsálemre” bukkantak, közöttük XVII. századi, vala­mint XVIII. századi karos-ru­gós- és más különlegességekre. A kiállításon a mérlegcsa­lád legifjabb, s egyben leg­korszerűbb tagja az elektro­nikus számítógéphez végké­szülékként csatlakoztatható elektronikus mérőberendezés lesz. Nyár Zebegényben ' A művészetek nyelvén Nyár. Harsogó napsütés. Tob­zódó színek, az ég azúrkékjé­től a völgy smaragdzöldjéig. A dombtetőről lelátni a Dunára. És belátni a ötiholdas park ap­ró szurdokait is, amelyekben festők ülik körül modelljeiket. Színek keverednek a palettá­kon, grafitceruzák neszeznek az érdes papíron, odább kala­pács dübörög a véső fanyelén, a szilfarönkből leányfej alakul. A nyitott műhelyben forog a korong: puha agyag formáló­dik tálakká, vázákká, Mindez: Zebegény. Vagy: ez is Zebegény. Évtizede még csak gondtalan pesti nyaralók paradicsoma volt ez a festői szépségű Duna-parti település. Művésze csupán egy volt, igaz, hogy az Európa-hírű: Szőnyi István festőművész. A háza ma múzeum, ötholdas parkja pedig évente egy hónapon át otthona a művészetek szerel­meseinek. Jelenleg százhúszan tanulnak itt: a festészettől a mozaikkészítésig nyolc szakon. Kilenc éve Bakost László, az abonyi Vertesz dolgozója kilenc esz­tendeje érkezett először ide. Akkor, mint a többi első sza­badiskolás, még sátorban la­kott, lenn, a Duna-parton, most kényelmes faház nyújt otthont számára a romantikus parkban. Mizser Pál festőmű­vész osztályának növendéke. — Azt hiszem, hogy a raj­zolás és a festészet szeretete velem együtt született. Ha úgy tetszik, csak hobby, de amit itt látok, tanulok, azt jól hasz­nosíthatom a munkámban is, mivel betűíró a mesterségem. Az idén, sajnos, csak két he­tet tölthetek itt, mert már nincs több szabadságom, de ez az idő egyaránt nyújt testi­lelki felüdülést számomra és úgy érzem, a többiek számára is. Philadelphiából — Nagyon igaza van Bakosi Lászlónak — kapcsolódik a be­szélgetésbe egy másik Mizser- tanítvány. A neve: Catherina Kéler, az osztálykönyv tanúsága szerint, de a többiek csak Katinak hív­ják. És ez a derűs arcú, húsz­éves, amerikai egyetemi hall­gató nem bánja, amiért vissza­keresztelték magyarra a ne­vét, hiszen itt született Ma­gyarországon. Igaz. mindössze néhány hónapig volt lakója ennek az országnak, mégis tö­kéletesen beszél magyarul. — Művészettörténetet tanu­lok. Ügy gondoltam, hogy egy olyan táborba jövök, ahol hoz­zám hasonló érdeklődésű fia­talokkal töltök majd együtt egy hónapot. Arra már nem gondoltam, hogy itt az alkotás lehetőségét is biztosítják szá­munkra. Szívesen festek, el­sősorban aquarelleket, ez a csodálatos szépségű táj akarat­lanul is erre inspirál. Nem bántam meg, hogy eljöttem Zebegénybe, aminek eddig még a hírét sem hallottam. Az eddig itt töltött néhány nap azt ígéri számomra, hogy fe­lejthetetlen emlékekkel uta­zom majd vissza az Államok­ba. Agyagból — leányfej Alig több, mint egy évtize­de még Szőnyi István műter­me volt egész Zebegény. Most viszont az itt tanuló fiatalok Vállalat­alapítók MŰNKáK— ÉS MINDENNAPOD Amikor 25 évvel ezelőtt elő­ször találkoztak, hajuk dús és sötét volt, arcuk ránctalan. Ma őszülő halántékuk, az érett férfikor markáns vonásai árul­kodnak arról, hogy közben az idő rokkáján lepergett 25 esz­tendő. A váci Tanácsi Építőipari Vállalat a közelmúltban ne­gyedszázados fennálllását ün­nepelte. A családias összejöve­telen három alapítótagot kö­szöntöttek : Csizmarik Feren­cet, Neisz Jánost és Prihoda Ferencet. Csaknem ezer dolgo­zó közül ők hárman vannak, akik még az első kézfogástól, a vállalat megalakulásától itt dolgoznak. Vizes és bádogos Csizmarik Ferenc jó humo­rú, barátságos ember, a bádo­gosok és vízvezetékszerelők művezetője. — Most elölről kezdem az életemet, beléptem a gyerek­korba, nemrég múltam 60 éves. Miért hagynám abba a mun­kát? Bele is pusztulnék — szögezi le beszélgetésünk ele­jén, mert hallani sem akar nyugállományról. — Apám műhelyében tanul­tam a mesterséget, együtt jöt­tünk a vállalathoz 1951 már­ciusában. Mindössze tízen vol­tunk akkor igazgatóstul, fő­könyvelőstül. Micsoda évek következtek! Mint kisiparosok az adóval, meg anyaghiánnyal küszködtünk, de a vállalatnál sem hozták helyünkbe a bá­doglemezt, a csöveket. Az első években művezető létemre fut­hattam az anyag után, ha munkát akartam adni az em­bereimnek. A csepeli vasmű­ben válogattuk a hulladékcsö­veket A legelső munkánk Mó- riabesnyön volt, a régi zárdát alakítottuk át kollégiummá, az Agrártudományi Egyetem adta a megbízást. Aztán a kóspallagi, a budakalászi, érdi kéttanter- mes iskolák következtek. Jár­tuk a tanyákat is, válogatás nélkül, vonaton, ponyvás te­herautón. Az ötvenes években, amikor megkezdődött a tsz- program istállókat építettünk. Pécel mellett pedig egy nád- fedeles, ezer férőhelyes juh- hodályt. Sokat voltam távol a családtól. Pedig akkor már megszületett a fiam, meg a lányom is. Lánya, tíz éve, hogy a válla­lat könyvelési osztályán dolgo­zik. Roppant büszke gépész­technikus fiára is: — Repülőmodellező világ­bajnok. Most Svájcba készül, a nemzetközi versenyre, ak­kora gépet visz'mint ez az asztal. Jó kézügyességű fiú. Fiatalabb koromban én is sze­rettem dísztárgyakat fabrikál­ni. Az oroszlánkörmös lábú sárgaréz kazettámat a váci kis­iparosok kiállításán is bemu­tatták. Apám becsülettel meg­tanított a szakmára, ha nem ment szép szóval, hát egy-két fülessel hozzásegített. A mai fiatalokkal kesztyűs kézzel bá­nunk, megsértődnek, ha rájuk szólunk, hogy csámpásan sze­relték fel a csaptelepet. — Hívták más vállalathoz is? — Kit nem, az építőiparban? Eszembe sem jutott kilépni, még a mélypont idején sem, amikor fizetésképtelen volt a cég. Amióta új vezetők kerül­tek a vállalat élére, megválto­zott itt minden, még pár évvel ezelőtt álmodni se mertük vol­na, hogy 1976-ban 200 milliós tervvel dolgozunk. Az asztalos Története hasonló az előbbi­hez. Neisz János, az asztalos­üzem vezetője is apjával — s felszerelt műhelyükkel — csat­lakozott a maroknyi kollektí­vához. — Az öreg stáb életkora az ötven és a nyugdíjkorhatár között volt. Két asztalosmű­helyben kezdtük a munkát. Huszonnégy évemmel gyerek­nek tűntem a szakik között. Öt év múlva átvettem az öt­ven asztalost foglalkoztató üzem vezetését. Azóta a lét­szám csökkent, de sokkal fej­lettebb technológiával dolgo­zunk. Ötszörösére nőtt a ter­melési érték, amely havonta egy személyre számítva eléri a 18—20 ezer forintot. Milye­nek voltak a régi szép idők? Munkásszállás, üzemi konyha a mesében __Községről, község­re járva átalakítottuk népbolt­tá az üzleteket, felszerelve új berendezésekkel. Hetenként egyszer utaztak haza az asz­talosok is. Hétköznap ágyuk a kiszolgálópult teteje volt. Táskából falatozták a hideg­élelmet, vagy csikótűzhelyen, főzték a vacsorát. Lelkesedés­sel pótoltuk a hiányosságokat. A mezőgazdasági épületek feladták a leckét az asztalo­soknak is. A Börzsönyi Erdő- gazdasággal termeltették ki az istállókhoz a szerfát, 10 ezer folyóméterre volt szükségük egy-egy munkahelyen. Az üzemvezető motoron járta az építkezéseket, a pótülésen mö­götte kapaszkodott a műszaki ellenőr, vagy az szb-titkár. Zuhogó esőben, csúszós úton, tűző napon rótták az ország­utakat, mert személygépko­csikra még nem telt a vállalat­nak. — Melyik épületükre a leg­büszkébb? — Talán a valkói vadászház­ra, több mint egymillió forint értékű asztalosmunka van benne. Vagy a Pilisi Parkerdő Gazdaság visegrádi irodahá­za. Igazat megvallva nem is tudok választani. — Mint üzemvezető gondja volt a szakmai utánpótlásra is? — Tíz évig vizsgabiztos vol­tam a váci szakmunkásképző intézetben. Sajnos az ipari ta­nulók nevelése nincs összhang­ban a gyakorlati élettel. Kevés időt töltenek az üzemben a szakmát pedig nem lehet is­kolapadban megszerettetni. A váci szakiskola 6—8 éve nem Csizmarik Ferenc Neisz János Prihoda Ferenc képez épületasztalost, csak mintakészítőket, bútorasztalo­sokat. Azok annyian vannak, hogy a járásban alig tudnak elhelyezkedni. Ha fiam lenne... Akkor biztos apját követné — folytatom a gondolatát. Nincs gyermekük. — Feleségemmel közös a szenvedélyünk: szeretünk utazni. Bejártuk már a kör­nyező országokat, üdültünk a Fekete-tenger és az Adria part­ján. olasz, nyugatnémet és csehszlovákiai csavargásaink emlékét vaskos albumok őr­zik. Az idén a hazai tájakat barangoljuk be. Egyelőre azonban a közelgő határidők járnak az eszemben: a váci élelmiszeráruház, a szociális otthon. Most jó az építkezése­ken járni, kitűnő a hangulat a vállalatnál, teljesítettük fél­éves tervünket. Az ács Erős, vállas, kevés beszédű ember Prihoda Ferenc, az ácsok szocialista brigádjának vezetője. Keze a szekerce nye­léhez szokott mozdulattal pi­hen az asztalon, ö is az alapí­tás évében, augusztusban ke­rült a vállalathoz. Jelenleg a kenyérgyári építkezésen . dol­gozik brigádjával. — Kezdetben csak tatarozá­sokra, átalakításokra kaptunk megbízást, aztán egyre bonyo- lutabb feladatokra: kórházpa­vilon, ipari létesítmények köz­épületek, lakások építését vál­laltuk Szentendrétől Nagyká— táig, Szobtól Dabasig bejártuk a megyét az elmúlt évtizedek­ben. Nekem mindig az a mun­ka tetszik, amin éppen dolgo­zom. Komoly társadalmi megbíza­tásai vannak: tizenöt éve a váci járásbíróság ülnöke. Se­gédrendőri tisztsége is van, társadalmi vagyon elleni vét­ségek elbírálásánál mint szak­értő vesz részt. — A brigádom 14 tagú. Egyéb­ként az előregyártó üzemben csoportvezető vagyok — mondja. — Az ácsok ma már nemcsak helyszíni zsaluzással, álványozással foglalkoznak, hanem közreműködnek az elő­regyártott elemek készítésénél is. Például a Gyümölcs- és Főzelékkonzervgyár tésztagyá­rának építését kezdjük Duna­keszin. Itt most 9 méteres fő­tartók előregyártása a felada­tunk. Vasbeton szerkezetű lesz az épület, a befejezési határidő még ez évre szól. Mi ad leg­több gondot? Nálunk is a szak­mai utánpótlás. Az ácsoknál sincs megoldva a váci szak­képzés, az intézetben. Ö is révbejutott a 25 év alatt. Elégedett. Az idén Hajdúszo­boszlón tölti szabadságát. — Bízom, hogy a fürdő meg­fiatalít, szerintem minden sza­badban dolgozó munkásnak szüksége lenne évente két-há- romhetes gyógyvízi kúrára, ki­veszi a csontokból, az izmok­ból a fáradtságot, s utána szinte nem is érezni a szer­számok súlyát. Valósággal re­pül a szekerce a kezemben. Városok, községek, tanyák Ismerői, nem tudni számát a kis és nagy településeknek, ahol megfordultak, de Észak- Pest megyében alig akad falu, ahol ne dolgoztak volna. A sovány esztendők emléke még él, de most inkább arra gon­dolnak: nekik is nagy részük van abban, hogy erős lett a vállalat, s megalapozott, biz­tos a jövője. Nem volt hiába a negyedszázados hűség. Horváth Anita Bozsán Péter felvételei és már nem egészen fiatalok vették birtokukba szinte az egész települést. A falu általá­nos iskolájában például a gra­fikusok mellett jól megférnek a szobrászat kedvelői is. A mintázóasztalon, az egyik osztályteremben, leányfej for­málódik a puha anyagból. Sán­dor Katalin gyógytornász az egyik budapesti kórházban. — Először vagyok itt, Ze­begényben — mondja, aztán sietve hozzáteszi: — remélem, hogy nem utoljára. Eddig csak a barátaimtól, Ismerőseimtől hallottam a hírét a szabadisko­lának. A festészet a hobbym, ez hozott ide. Hogy mégis a szobrászok között talál? A ta­vasszal gyurmából készítettem egy emberi kezet. Azt mond­ták, nagyon jól sikerült. Ked­vet kaptam hozzá, hogy mást is megformáljak. Az anyag en­gedelmes, mindent lehet csi­nálni vele. Pál Mihály tanár úrtól máris sok mesterségbeli fogást lestem el. Azt hiszem, ha hazamegyek, a festészet mellett ez lesz a legfőbb szó­rakozásom. A párizsi kislány A falu könyvtára most a mozaikkészítők otthona, alko­tó műhelye, Kemp Károly res­taurátor Esztergomban. — A vármúzeumban dol­gozom. Hogy mi hozott ide, Zebegénybe? Tavaly jöttem először. Akkor a kerámia­szakra iratkoztam. Azok: nem sokkal előtte őskori agyag- edényeket kellett restaurál­nom. Bevallom, hogy nehezen boldogultam velük. Azért jöt­tem el ide, hogy jobban meg­ismerjem az agyag tulajdon­ságait. Az itt tanultak sokat segítettek munkámban. Most viszont a mozaikkészítést ta­nulom. Ennek is oka van: a közelmúltban restauráltam egy római korból származó mo­zaiktöredéket. Ha akkor mind­azt tudom, amit itt már né­hány nap alatt megtanultam, biztos, hogy könnyebben bol­dogultam volna... Nem is hinné az ember, mennyi szépség születhet a szabálytalan alakú cserépda­rabokból, ha értő kezek válo­gatják, s rakják egymás mellé azokat. Catheriné Nyéki Pá­rizsból érkezett, ott is született tizenhét esztendeje, mégis tö­kéletesen beszéli a magyar nyelvet. Előtte ceruzarajz: zebegényi utcarészlet. Azt rakja most ki a színes csere­pekből. — A magyar gimnáziumnak megfelelő iskolába járok Pá­rizsban. Most leszek majd har­madikos. Tagja vagyok az is­kola rajzszakkörének is: a raj­zolás, az alkotó munka a ked­venc időtöltésem. Tulajdon­képpen ez hozott el ide, Ze­begénybe, erre a csodálatosan szép helyre, ahol nemcsak a táj varázslatos, hanem az em­berek is nagyon-nagyon ked­vesek. Már az első nap a ba­rátjukká fogadtak és én büsz­ke vagyok arra, hogy egyszer­re ennyi jó barátom lett. Azt hiszem, hogy az életem eddigi legszebb vakációja lesz az idei nyár. ' * Es a többiek... És sorolhatnám még hosz- szan, mi minden születik itt Zebegényben a nyáron. Kő­szobrok és kisplasztikák, tűz­zománcok, plakátok és kerá­miatárgyak. A zebegényi szabadiskolá­nak ma már nemcsak az or­szágban, de a határokon túl is híre-neve van. Többször el­mondtuk már, de újra és újra csak ismételni kell: a művé­szek és művészetrajongók fel­fedezték Szőnyi István zebe­gényi házát és pompázó szép­ségű parkját, amelyben ma is ott áll a híres Kerti pad amelynek esőáztatta, napszít­ta támlájára az idő rávéste ugyan a tovatűnő éveket, de amely mégis újnak, erősnek, elpusztíthatatlannak tűnik az arról készített Szőnyi-mester- mű után. Méltóbb háttere aligha lehetne ennek a mű­vésziskolának. Prukner Pál 1 L

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents