Pest Megyi Hírlap, 1976. július (20. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-11 / 163. szám

I

1976. JÚLIUS 11., VASÁRNAP

xJŐHap

TAMÁSI ISTVÁN:

Az irigy

lést érezne. A bundát nézi, s arra gondol, milyen jó lenne, ha ők is vehetnének. De nem lehet. Szorítanak az OTP-rész- letek, az albérlet is nehéz százasokat jelent havonta, most különösen, hogy a fűtést is fizetni kell. Majd, majd — há- rítgatják Lacival közösen, egyik hónapról a másikra a cipőt, az öltönyt, a szoknyát most elvisszük a tisztítóba a tavalyit, jó lesz az is. Kati pedig az ajkát biggyeszti: nem is drága!

— Jó neked — csúszik ki a száján. Húga dicséretnek veszi, tovább lelkendezik. Anyja azonban többet ért belőle: „Megadunk neki mindent, csak tanuljon a büdös — mondja lagymatag bosszúsággal —, amit csak kiejt a száján.”

— Miért? — kérdezi Éva hűvösen, s talán megrovóan. A tíz évvel idősebb testvér, a már asszonnyá komolyodott nővér számonkérésének tűnt ez. Aki kishúga dolgait már felnőttként bírálja.

— Miért-miért? — vonogatja vállát az anyja. — Mit tudom én! Mert telik rá, hál’ istennek.

A modern, vadonatúj bútorokkal berendezett szoba képe hirtelen elmosódik Éva tekintete előtt. Az olajkályha helyett vaskályhát lát, a sarokban egy öreg festett szekrényt, kopasz padlót, középen asztalt párnázatlan székekkel és sült krumpli illata lengi be a széngázszagú meleg szobát Apja borostás arcvad, leszegett fejjel ül és eszik. A mennyezetről sárgás fényt vet arcára a villanykörte. „Kéne, persze, hogy' kellene... De értsd már meg, kislányom, hogy nem lehet. Kibírod még ezt a telet a régi télikabátodban. Nem nőtted ki, ezt ne is mondd!” Apja szótlanul eszik, nem szól közbe. „Azt sem tudom, hogy osszam be a pénzt, ne nyaggassál már!” Látja magát kinőtt, kopottas télikabátjában, divatjamúlt, kitaposott cipőjében. Amikor elutazik a kollégiumba, anyja titokban megdugja egy ötvenessel. „Nincs több, de apád ne tudjon róla!” Egy hónap múlva visszahozza az ötvenest. Szorongva gyűrögette nap mint nap a zsebében, és nem bírta rászánni magát, hogy elkölt- se. Anyjának könny szökött a szemébe, de visszavette az ötvenest: „Nem is tudod — mondta hálásan, keserűen —, mennyire kell most itthon.” Nyári szünidőben elment dolgozni egy gyárba. „Majd amit keresel — biztatta anyja —, abból őszre beruházkodol, jó?” Tíz év suhant ed, most Kati pont olyan idős, mint akkoriban ő volt. Mintha káprázna előtte minden.

— Hová mész? — figyel fel arra, amit húga mond.

— Németbe. A nyáron a sulival. Két hétre. Képzeld el... — Mibe kerül? — kapja teSASS ERVIN:

Nyáí

Növi mögött a kis öbölben Tőled a reményt örököltem

a sétákat lépcsős utcákon egy csillanó mosolyt a szádon

nyűgeim méltó felejtését a bánatok pendülő kését

felfedezését a világnak szépségét egy leander-ágnak

valami egészen mást ami szárnyalva zeng mégsem hallani

LAZAR TIBOR:

Elmentél

Elmentél mikor megtaláltalak tested helyén víz nélküli tavak é6 hullámverés jött akár a sírás tajtékos hab félszeg bátorítás

elvesznek naponta szelet kenyér másnak étke vagy és koldustenyér az arcom büszkén fillért gyűjtöget morzsolgat percet reménylő rügyet.

1--------------------------; mi tetszik úgy ÖRVÖS LAJOS:

I Nem tudom, | Krisztinán, ami- ---------------------------- kor nem is szép.

Egyáltalán nem szép, és mégis. Mert a szép nem mindig az arcvonásokban jut kifejezésre, hanem azokban a képzetekben, amiket egy személyhez fűz az ember. És én különös képzeteket fűzök Krisztinához. Már az sem mindennapi, ahogy hetenként háromszor találkozom vele. Odahaza, náluk, az udvaron, legalábbis jó időben. Egy nagy vízmedence áll .ott, elég mély vízzel. Hosszabb a kerti vízmedencéknél, villany szűrőgép szűri a vizet, hogy mindig tiszta legyen. És mindig tiszta is, szokatlanul tiszta, akárcsak Krisztina.

A lány minden nyelvóra előtt úszik egyet, talán hogy frissebb legyen az agya, ezt nem tudom. Utána felöltözik, sohase fürdőruhában ül le velem a fa alá, az asztalhoz. Az én homlokomon gyöngyözik a veríték, amire elérek hozzájuk, a kisvárostól három állomásra a busszal, a falujukba, ő pedig mindig friss. A bőre mindig hideg, néha érzem, ha véletlenül a kezéhez, vagy a lábához érek. Hideg és feszül. A szája meg a víztől fakó színű és duzzadt. Néha látom, mert kissé nyitott a blúza, amint egy-egy csepp víz lefolyik a melle árkában, amit nem törölt le, és amit most sem töröl le. Engem nagyon csiklandozna egy ilyen vízcsepp, de őt nem zavarja. Egyáltalán semmi nem zavarja. Az sem, hogy néha ráfeledkezem pillantásommal fakó szájára, kicsit hosz- szasabban is, mint ameddig figyelnem kell a kiejtésére. Amikor elhallgatott már és ajkát öszezárta. Nem tudom, mit gondol ilyenkor, mert csak előrenéz, és meg sem mozdul, amíg le nem veszem róla a tekintetem.

_______________________- kőműves lá| Egy igen jó módú | nya Krisztina,

— -------------■----------------akit angol

ny

elvre tanítok. Én a Természettudományos Ismeretterjesztő Társulat nyelvtanára vagyok, a közeli kisvárosból. Sovány vagyok, Krisztina kicsit testesebb.

Az udvaron ott áll néha egy nagy, kávébarna, fekete tetős autó, mert napközben is haza-hazaugrlk vele a kőműves, és csak éjszakára teszi be a garázsba. Igazán nem azért gondolok Krisztinára, de ha feleségül venném, akkor ezzel az autóval tehetnénk kirándulásokat a hétvégén. A kőművesék soha nem járnak el kirándulni a hétvégén a nagy kávébarna kocsival. Ilyenkor pihennek, sétálnak, fürödnek. A kocsi a munkába járáshoz kell, s az utánfutóban nem bőröndök és kempingágyak lapulnak, hanem szerszámok ugrásra készen. Lehajtható ülésein kényelmesen el tudnánk aludni, minden költség nélkül. De azokat az üléseket még soha nem hajtották le. Még nem feküdt rajta soha Krisztina, se más. Mi feküdnénk először. Valahol megállnánk egy erdei tisztáson, végig- heveménk a leeresztett ablakoknál, s hallgatnánk valami jó zenét a rádión. Mert autórádió is van a kocsiban, az egész világot fogja, de nemigen nyitotta ki a kőműves még azt sem. Nem mintha nem lenne intelligens ember,

Krisztina tanul

csak mindig a munkáján töri a fejét, mindig számol, s ahhoz nem szükséges spanyol bolero kíséret. Mi kinyitnánk Krisztinával a rádiót is.

De hát ez álom. Krisztinát nem adnák hozzám. Talán nem is azért, mert nyelvtanát vagyok, az anyja mindig forró kávéval, málnaszörppel kínál, megfizetnek jól és respektálnak is. Én vagyok az angoltanár, aki a lányukat angol nyelvre tanítja. Talán nem is azért nem adnák hozzám, mert olyan keveset keresek. Talán inkább azért, mert nagyon sovány vagyok, nem néznek ki semmi erőt belőlem. Ha meg kéne fognom otthon valamit, még ahhoz sem volnék jó. Ha leszakad az ere6z a házról, ha elromlik egy zár, ha valami kisebb javítást kell végezni az autón, még sem tudom csinálni, mert nem értek semmilyen gyakorlati munkához. Csak nézem Krisztina víztől fakó száját, s a melle árkában guruló vízcseppet. Amit én tudok, az mind csak olyan szellemi érték. És ezt az sem pótolja, hogy nem a gazdagságáért kívánom a lányukat, nem is a fürdőmedencéért, amiben úszkálhatnék azért én is, nem is a kávébarna kocsiért. Nem. És ez egymagában elárulja fogyatékosságom, élelmességem, vagy mit tudom én, mi a csudát, amitől egyre jobban fáznak az emberek, ami olyan fölösleges luxus, nagyobb luxus, mint a fürdőmedence vagy a kocsi, és csak komplikálja az életet. Lehet, hogy furcsának tűnik, de én Krisztinát önmagáért szeretem, a csúnya arcával, s a tisztaságával, talán mert sohasem láttam még fürdőtrikóban, mindig csak illatos, friss vászonruháiban, nedvesen lefésült hajjal. Talán azért, mert annyira tudja titkolni érzelmeit, lehet, hogy nem is érzelmes, mit tudom én. De mégiscsak lány, akinek nyilván vannak érzései, és gondolatai. És szorgalmas is. Mindent tudni akar. Amire oly kevés szüksége lehet az életben, az angol nyelvre, azt is nagy kitartással, szinte szenvedélyesen tanulja. Hogy miért?------------------------P jár hozzájuk egy

I E

gv idő óta | fiatal ácsmester a------------------------- kocsiján, és az az

ér

zésem, hogy nemcsak Krisztina

apjával, a kőművessel dolgozik

olykor együtt, a lányával is tervei vannak. Ügy hiszem, Krisztina sem tiltakozik ellene. Nagy, erős legény. Én sem vagyok alacsony, de magasabb nálam, és sokkalta erősebb. Rokonszenves fiú, igaz. nem túl beszédes. Talán azért is szeret velem úgy beszélgetni Krisztina, öt nézi, veíem meg beszélget. Sőt, azt is mondta nemrég, szereti, hogy ilyen sovány vagyok. Különösek a lányok. A folyóparton áll egy rozzant bárka, egyszer azt mondta az ácsnak, Andrisnak, hogy jó lenne nyáron egy ilyen bárkában élni. Andris elbiggyesztette a száját, és elmagyarázta neki, hogy miért nem kényelmes egy ilyen régi építésű bárka, milyen előnytelen ma már. Nekem az volt az érzésem, hogy Krisztinának épp a kényelmetlensége, az előny- telensége tetszik, az vonzza. S mikor ezt elmondtam neki. akkor hosszasan bámult rám, de nem szólt semmit. Tény, hogy Andris jobban öltözik, mint én, már amikor felöltözik kimenőbe, és az arcvonásai is szabályosabbak, mint az enyémek.

És egyszer, amikor szóba került az ács, váratlanul megkérdeztem Krisztinától. hogy ugye feleségül megy hozzá.

— Igen — felelte természetesen.

Nem tudom, honnan vettem a bátorságot hozzá, talán meg sem gondoltam, ami kicsúszott a számon.

— Tudja, hogy szeretem magát, Krisztina?

— Tud"m — felelte.

Csak így, egyszerűen. \

Néztem rá bámész szemmel, hogy vajon honnan tudja, amikor sohasem mondtam neki, még csak célzást sem tettem ilyenre. És nyugodt hangon, mintha olyasmit jegyzett volna meg, hogy elég meleg az idő, halkan hozzátette:

— Én is szeretem magát

De hogy miért, azt nem mondta. Azt sem, hogy mit ért rajta pontosabban. Hogy kedvel-e, rokonszenves vagyok neki, vagy mélyebb érzések fűzik hozzám. Egy pillantásra olyan bolond gondolatom támadt, hogy azon a rozzant bárkán, ott, a folyóparton, szívesebben töltene egy nyarat velem, kényelmetlenségben, félhomályban és halszagban, mint Andrissal. Persze, az év nemcsak nyárból áll.

Mégis valamiféle kétkedő remény éledt bennem, gyorsabban szedtem a lélegzetemet.

— És..., és ... mit gondol?

Az asztalon nyugtatott kezére esett a pillantása.

— Hát hogy folytatjuk majd az angol órákat, akkor is, ha már férjhez mentem. Ugyanígy megisszuk együtt a kávénkat, és úgyanígy beszélgetünk majd,

szinte megdermedtem. És mintha álomba^ hallgattam volna saját szavaimat.

— Ugyanígy leülünk a fa alá az asztalhoz, miután kijött a fürdőmedencéből, letörölközött és friss ruhát vett magára...

— Igen — felelte és elmosolyodott.

Mintha vad kedvét lelte volna ebben a gondolatban, mintha szerelmesen várná ezt a pillanatot.

— De hát mi jót talál ebben? — fakadt ki belőlem, s néztem vágyakozással matt száját, melynek kiszívta piros- ságát a víz.

— Mi jót találok benne? — kérdezte

eltűnődve, mint aki maga sem akarja keresni mélyebb okát. — Megtanulok jól angolul.

És nem mondott többet

A csodálkozástól

1

»

kodik fel anyjában is a sérelem —, hogy megvontuk magunktól azt, amit neked adtunk ... Sült krumplit ettünk, mert kinőtted a télikabátodat, és újat kellett venni. Amikor a kollégiumban voltál, hányszor adtam oda az utolsó százasunkat, hogy legyen zsebpénzed ..’. Arról nem tehetünk, hogy most jobban megy, hál’ istennek...

— Anyu, ne mondd ezt — tiltakozik riadtan.

— Amikor dolgozni mentél a szünidőben, amit kerestél, magadra költhetted, ugyanúgy, mint Kati.

— Anyu, jól tudod, hogy nem igaz ... Hát nem emlékszel? Hónapokig beteg voltál, egyedül keresett apu. Kellett a pénz.

— Ne beszélj, magadra költötted. Ugyanúgy, mint Kati.

— Kellett a pénz..., beteg voltál. Orvosoknak, meg a megélhetésre. Kati is akkor ment iskolába. — Sírvafakadt. — De először én is pénzt hoztam a házhoz!

Kati szavaszegetten ült. Anyja a fejét ingatja: nem emlékszik. Éva készülődik, néhányat szipog, papírzsebkendőjét kabátja zsebébe gyűri. „Aztán jól tanulj!” — biccent húgának és halvány mosolyt kényszerít arcára. Megcsókolja anyját, búcsúzik. Lehet, hogy a jövő héten beugranak Lacival együtt. „De azért..., jólesett volna, ha nem felejted el... Nem, nem azért mondom. Csókolom!”

M

íg a villamosra vár, gondolatai összemarakodnak. Irigy lenne? Az igazságtalanság mindig megkínozza. De hát ki volt hozzá igazságtalan?

kintetét anyjára. Az tétovái vonogatja vállát, hogy talán..., de nem is tudja. Mef aztán nem is érdekesj hiszer megkereste rá a pénzt Kati Odavolt a nyáron dolgozni.

— Látom rajtad — komoro- dik el kisvártatva —, hogj nem tetszik. Azt hittük pedig hogy örülsz, ha majd meglátod ...

— Örülök, anyu ... — düny- nyögi, de félrefordítja a fejét „Ugyan, most mit játszod mes magad ... — nyelvel húga, ét igazát érezve folytatja: —, ér mindig örültem, ha te kaptá valamit... Csak azt ne mondc már, hogy te nem kaptál mei mindent anyuéktól, míg otthon voltál?”

A csend közéjük ékelődik

— Miért vagy ilyen irigy kislányom? — szólal meg anyja szelíden. — Hiszen a testvéred! Sajnálod tőle? Nekec is megadtunk mindent, az utol só fillérünket is rád költöttük.. Inkább nélkülöztünk, csal hogy neked meglegyen...

Fejét rázza, tiltakozni akar nem, nem irigyli Katitól a bú tort, a szőnyeget, a csillárt, < magnót, a bundát, a külföld utazást, csak valami fáj. És erről nem tehet. Ahogyan arról sem, hogy mindezt ő nerr kaphatta meg, de ezért nem it hibáztat senkit. Ám a fájdal mat, legalább azt, engedjél meg neki.

— Mert irigy vagy! — szúi belé a húga.

— Pedig, ha tudnád — ágas

Á

ltalában kéthetente meglátogatta szüleit. „Csókolom, jöttem!” — viharzott be most is. Szokásához invert, rövid félórára, vagy röpke tízperces villámbeszélgetésre. „Laci?” — kérdezi anyja, de ez a kérdés lassan már konvencionálissá vált, mert Éva lánya legritkábban toppant oe férjével együtt. Laci most nem ér rá, oda van, dolga akadt, majd a hétvégén eljövünk, együtt. Persze, ezekből a hétvégi „eljövünk”-ből legfeljebb kéthavonta lett valami. Pádig itt laknak a város másik felében, igazán csak 5—6 perc villamoson ...

Éva meglepődve áll meg húga szobájának ajtajában. „Szia!” — köszön Katinak szórakozottan, tekintete körbekó- szál. Anyja mögéje lép, sejtelmesen mosolyog. „Szia!” — örvendezik Kati, és élvezi nővére meglepetését, anyjára néz, majd újra Évára: — Klassz, mi? Tegnap rendeztük be.

— Állati jó... — suttogja Éva, és tekintetét még mindig fogva tartja a modern, elegáns bútorokkal berendezett szoba képe. — Mikor vettétek? — De talán nem is figyel a szavakra, bár hallja, hogy befizettünk ..., OTP ..., húszezer ..., törlesztés... A látvány megdöbbenti, hitetlenül bámulja a foteleket, a csillogó szekrénysort, a rekamiékat, a süppedős szőnyeget, a tündöklő csillárt. —íróasztal? — csodálkozik őszintén, s mellette a bizarr alakzaté állólámpáról eszébe jut, hogy Laci állandóan dün-nyögi, nem jó a mennyezeti világítás, mert mindig maga elé árnyékol, ha az asztalnál ülve dolgozik De még nem bírták kiszorítani, hogy pont egy asztali lámpát vegyenek.

— A tied? — kérdezd vissza. Kati vidáman, önfeledten bólogat, hogy már rég megígérte apu, még tavaly... Közben a szekrénysor egyik rekeszébe nyúl, mozdulata nyomán lágy ritmusú dallam kúszik elő, betölti a szobát. — Ezt is most vettük! — lelkendezik Kati és föltelepszik a rekamiéra. — Haláli klassz magnó, mi?!

— Csak nem nyertetek a lottón? — kérdezi Éva, s hangján, bár vidámnak erőlteti, mégis'átüt valami furcsa kedvetlenség.

— Apád is, én is jutáimat kaptunk, meg volt egy kis pénzünk a takarékban, tudod ... Persze, hogy Katinak. Elvégre nagylány már..., a barátnői, akik ide járnak hozzá ...

Kati nem nyugszik és mindenképpen dicsekedni akar; miközben anyja magyarázkodik, leperdül a rekamiéról, szélesre tárja az egyik szekrényajtót, és egy műszőrme bundát akaszt le. — Na? — tartja maga elé, és szeme csillog, ragyog a gyönyörűségtől. — Milyen?

— Szép — feleli a nővére, de nem mosolyog. Nem örül, kedvet ront kedvetlensége. — Drága is, biztos. „Nem olyan nagyon — jön a válasz ajkbiggyesztve —, ha látnád, hogy a többi csajnak mije van, milyen cuccok. Ez ahhoz képest...” Éva, mintha könnyű szédü-